Közélet
A szektaviták politikai háttere
Újra fellángolóban a vallásszabadságot korlátozni akaró buzgalom. A kormány törvényjavaslatot készített elő, amely módosítaná a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt.
Az új javaslat alapvetően két irányban jelent elmozdulást a jelenlegi szabályozáshoz képest. Egyrészt szeretné felszámolni az egyházak jogi értelemben vett egyenjogúságát és intézményesíteni azt a gyakorlatot, hogy a jogszabályok önkényes alapon különbségeket tegyenek az egyházak között. Másrészt a vallás fogalmának – a történelemben példa nélkül álló – jogi definiálásával és az ehhez kapcsolódó eljárásokkal teljes jogbizonytalanságot kíván teremteni. Ezt azáltal valósítaná meg, hogy az egyházak jogi helyzetét a normatív garanciák (tehát kiszámítható jogi keretek) közül kiemelve a közvélemény nyomása alatt tevékenykedő és ki tudja, milyen „szakértők” kénye-kedvének kiszolgáltatott igazságszolgáltatási szervek pillanatnyi megfontolásától tenné függővé. Melyik lépés mit jelent a gyakorlatban? Az egyenjogúság megszüntetése azt jelenti, hogy az eddig az egyházak törvény előtti egyenlőségét biztosító szabály helyére az a rendelkezés kerülne, mely szerint „az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik. Törvény az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódó jogok és kötelezettségek vonatkozásában eltérően is rendelkezhet.” Az új törvény tehát egy az országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvényben látszólag rögzítené az egyenjogúságot, de a következő mondattal ezt meg is szünteti, hiszen a mindenkori parlamenti többség politikai ízlésétől tenné függővé, hogy mely egyházak tekintetében írna elő többletkötelezettségeket, és mely egyházaknak biztosítana többletjogosítványokat. A másik lépés, amely a vallás fogalmának meghatározására épül, teljesen a jogalkalmazók ízlésére bízza, hogy mely egyház ellen indítanak eljárást, és az egyes fogalmi szempontokat hogyan értelmezik. A fogalommeghatározás annál is zavarosabb helyzetet teremt, mivel a vallás fogalmának olyan meghatározása, amely széles körben elfogadható lenne, mindeddig senkinek nem sikerült. A törvényjavaslat azonban nemcsak pozitív meghatározást tartalmaz, hanem azt is megkísérli, hogy mit nem lehet vallásnak nevezni. A javaslat szerint, ha a bejegyzését kérő egyház nem felel meg a bíróság szerint a vallás fogalmának, akkor a bejegyzést a bíróság megtagadhatja. Külön figyelmet érdemel az a rendelkezés, amely a már bejegyzett egyházak vonatkozásában hatalmazza fel az ügyészséget az egyház nyilvántartásból történő törlését eredményező per megindítására. Ezek a korlátozások első látásra nem elégítik ki azoknak az ambícióit, akik egyszer és mindenkorra meg akarják szüntetni az összes nekik nem tetsző vallási közösséget, de megteremtik erre a lehetőséget. A törvény megszületése után már csak politikai ízlés és szándék kérdése, mikor, melyik közösséget és miért hurcolják meg a nyilvánosság és a bíróságok előtt.
Előzmények
A vallásszabadság ténye már a kilencvenes évek elejétől sokakat irritált, sőt vannak, akik a mai napig nem tudják feldolgozni azt a tényt, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmánya biztosítja a vallásszabadsághoz való jogot, illetve, hogy ezt a jogot nem csak néhány kiválasztott felekezet számára biztosítja. Az első korlátozó kísérletek már 1993-ban megfogalmazódtak, akkor egy KDNP-s, egy MDF-es, egy kisgazda és egy független képviselő nyújtott be törvényjavaslatot, amely úgy próbálta korlátozni az egyházalapításhoz fűződő jogot, hogy lényegesen megemelte volna a bejegyzéshez szükséges hívők számát, illetve történeti honossághoz kötötte volna az egyházi státus elismerését. Ugyanezen a nyomon haladt négy évvel később – megint csak egy évvel a választások előtt – három MDF-es képviselő (egyikük a jelenlegi egyházügyi politikai államtitkár), akik szintén a létszám emelését és a történeti honosságot kívánták beépíteni a törvénybe.
A leggyakrabban felhozott érv a korlátozás bevezetése mellett, hogy vannak közösségek, amelyek visszaélnek az egyházi státussal. Természetesen ilyesmi előfordulhat, mint ahogyan előfordult már az is, hogy politikai pártok éltek vissza jogosítványaikkal, vagy egyesületek, illetve alapítványok tették ugyanezt, gazdasági társaságokról nem is beszélve. Mégsem jut eszébe senkinek, hogy a párttörvényt vagy az egyesületi törvényt vagy az alapítványokra vonatkozó jogi szabályokat, esetleg a gazdasági társaságokra vonatkozó joganyagot kellene megváltoztatni. Mindenki arra gondol, hogy ha visszaélés van, akkor azt ki kell deríteni, be kell bizonyítani, és utána le kell folytatni a törvényes eljárást. Erre az egyházak esetén a jelenleg hatályos törvény is lehetőséget biztosít (sőt, már precedens értékű első fokú ítélet is született, amelyben a bíróság nem jogerős döntésével törölte a Gyurcsok-féle vallási közösséget a nyilvántartásból).
Az is nyilvánvaló, hogy ha egy egyház tevékenységéhez kapcsolódva valaki bűncselekményt valósít meg, akkor vele szemben az eljárást ugyanúgy le kell folytatni, mint bármely más esetben. Emiatt tehát nem kellene a törvényt módosítani.
Új lendület
Miért lángol fel mégis minden választást megelőző évben a korlátozó kedv? Milyen politikai érdek húzódik meg ezen törekvések mögött? Kiknek a szavazatait akarják a korlátozást szorgalmazók megvásárolni? Nyilvánvaló, hogy vannak Magyarországon olyanok, akik nem tudnak mit kezdeni a számukra szokatlan vallási jelenségekkel, és akik nyitottak a korlátozást szorgalmazó propagandára, az ilyen választók száma azonban nem túl nagy. Számolni kell azzal is, hogy ahogyan oldódik az ország zártsága, ahogyan egyre több ember utazhat külföldre, egyre több információhoz juthatunk a külvilágot illetően, úgy csökken a miénkétől eltérő kultúrák, szokások, így a vallási szokások iránti előítélet is.
Ugyanakkor vannak, akiknek változatlanul, sőt egyre inkább elemi érdekük a korlátozás bevezetése, annak a lehetőségnek a fenntartása, hogy vallási közösségeket jogi eszközökkel is fenyegethessenek. A rendszerváltozás után voltak felekezetek, amelyek arra hivatkoztak, hogy híveik száma azért nem éri el a szerintük kívánatos létszámot, mert a négy évtizedes kommunista elnyomás megfosztotta az embereket szabad döntési lehetőségüktől, a felekezetet pedig anyagi javaitól. Tíz évvel a rendszerváltás után ezek a hivatkozások egyre vérszegényebbnek tűnnek. Különösen annak fényében, hogy vannak olyan közösségek, amelyek ugyanolyan elnyomott helyzetből (sőt sokszor sokkal elnyomottabb helyzetből) kitörve látványos növekedést tudtak produkálni. Az adófizetők zsebéből mind nagyobb marokkal markolók sem szívesen látják azokat a vallási közösségeket, amelyek önfenntartó egyházfinanszírozási modellt követve jelentős vagyoni gyarapodást könyvelhetnek el. A tisztességes versenyben alulmaradók, illetve hátrányba kerülők szívesen változtatnának a verseny szabályain például oly módon, hogy a szabályok eleve rögzítsék, hogy nekik előnyt kell élvezniük.
A törvényjavaslat előterjesztésének politikai célja kettős. Ha sikerül megszerezni az ellenzék támogatását a módosításhoz, a kormány teljesíti az őt támogató felekezetek igényét. Ettől kezdve a verseny szabályait a kormány diktálja, a számára szimpatikus (értsd: a kormányt támogató) egyházak további kedvezményekben részesülnek, a kormány számára nem szimpatikus közösségek számára pedig olyan többletkötelezettségeket lehet előírni, amilyet akarnak. Persze mindezt „az egyházak társadalmi szerepéhez kapcsolódva”, azt pedig, hogy melyik egyháznak milyen a társadalmi szerepe majd a kormánypártok eldöntik. Azok a felekezetek, amelyek ezután is ugrálni mernek, azok majd magyarázzák ki a bíróságon, hogy tevékenységük például miért nem „elsődlegesen vagy meghatározóan pszichikai vagy parapszichikai és gyógyító tevékenység”.
A stratégia kidolgozói persze arra az esetre is gondoltak, hogy nem kapják meg a kellő támogatást a törvényjavaslat elfogadásához. Ebben az esetben újra elő lehet adni azt, amit a jelenlegi kormánypártok már annyiszor megtettek: úgy állítják be magukat, mint akik szerettek volna megoldani egy „súlyos problémát”, de sajnos a „galád ellenzék” ezt megakadályozza. Így aztán várható, hogy a parlamenti vitát megelőzően újra feléled a „szektavita”, újra lehet majd találkozni olyan cikkekkel, műsorokkal, amelyek a „szekták” visszaéléseit lesznek hivatottak demonstrálni csak azért, hogy kellő hangulati talajt teremtsenek a kormánypártok stratégiájához. A törekvések mögött azonban csak kicsinyes számítások, és mohó hatalomvágy található, mind az előtérben lévő pártok mind a háttérbe húzódó támogatók részéről.