Történelem
T.L. Osborn, a tulsai gyerek
Február 14-én az oklahomai Tulsa városának harmadik nagy ébredéstörténeti alakja, T. L. Osborn is az Úrhoz költözött, 89 éves korában. A másik két pünkösdi pátriárka, Kenneth Hagin és Oral Roberts 2003-ban, illetve 2009-ben fejezte be földi pályafutását.
Tommy Lee Oklahoma államban, egy kis farmon látta meg a napvilágot 1923. december 23-án, Charles és Mary Osborn sokgyermekes családjában. Szegény sorban nőtt fel a gazdasági válság idején, és már gyermekkorában mély bizalom fejlődött ki a szívében Isten iránt. Tizenhárom évesen fogadta el Jézust Megváltójának, majd miután a szülei baráti kapcsolatba kerültek Oral Robertsszel, T. L. az evangelizációs összejöveteleken segített az akkor még ismeretlen ifjú prédikátornak. „Oral hirdette az örömhírt – emlékezik vissza –, és nagyjából minden mást én csináltam.” A „minden más” részeként az összejövetelek zenei betéteiről is ő gondoskodott tangóharmonikáján. Mindez még azelőtt történt, hogy a modern egyházkor harmadik nagy gyógyító ébredése, a Gyógyulás Hangja 1947-ben beköszöntött.
Tizenöt évesen egy alkalommal épp’ az elkószált teheneket kereste a farmon, amikor Isten jelenléte körülvette, és sírni kezdett. Imádkozva letérdelt, és amikor egy hang azt mondta, hogy Isten Igéjét fogja hirdetni, már egyszerre nevetett és sírt, nem értvén, mi történik vele. 1939-ben – bár még csak a nyolcadik osztályt fejezte be az iskolában – már egy E. M. Dillard nevű evangélista kísérőjeként prédikált. Bejárták Oklahomát és Arkansast, valamint Kaliforniába is eljutottak. Ott találkozott a nála egy évvel fiatalabb Daisy Washburnnel. A szegény kaliforniai farmercsaládba született lány gyermekkorát tragédiák sora rázta meg. Csak nyolcéves volt, amikor anyja és idősebb nővére autóbalesetben életüket vesztették. Bár tizenkét évesen átadta életét az Úrnak, a családban folytatódtak a szörnyűségek – néhány éven belül két bátyja öngyilkos lett, apját pedig megölték. 1942 húsvétjától azonban egy sokkal fényesebb jövő várt rá – Tommy Lee Osborn oldalán. Daisy tizenhét, az ifjú férj tizennyolc éves volt akkor.
Az Isten Pünkösdi Egyháza nevű felekezet képviseletében hirdették az evangéliumot, majd két évvel később Oregon államban, Portland városában telepedtek le, hogy ellássák egy ottani gyülekezet pásztori teendőit. Az új közösségbe ellátogatott a felekezet szuperintendánsa, aki korábban Indiában volt misszionárius. India és a Krisztust nem ismerő elveszettek iránti szenvedélye olyan mély nyomot hagyott az Osborn házaspárban, hogy a következő évben maguk is missziós útra indultak a távoli országba.
Azonban a dolgok nem a tervek szerint alakultak. A helyiek ugyan kedvesek voltak hozzájuk, ám minthogy a Bibliában nem hittek, valami bizonyítékot akartak látni, hogy Jézus valóban Isten Fia – ők pedig nem tudtak ilyennel szolgálni. Alig egy éven belül betegen és csüggedten tértek vissza az Államokba. Folytatták a pásztori munkát Oregonban, miközben megpróbálták földolgozni a kudarcot. Tudták, hogy sokkal többre van szükségük Isten erejéből, és az után kutattak az Írásokban. Sokat imádkoztak, böjtöltek, más könyveket és életrajzokat is olvastak, és igyekeztek kapcsolatba lépni olyan személyekkel, akik csodatevő szolgálatban álltak. Nem jártak sikerrel.
1947 márciusában értesültek arról, hogy meghalt Charles S. Price, a híres tanító és gyógyító evangélista. T. L. csak sírt – úgy tűnt, egymás után költöznek el a hit óriásai, és ő egyiküket sem láthatja már. „Wigglesworthre gondoltam – írja később –, Gipsy Smithre, Kenyonra, Price-ra, Dowie-ra és másokra, akik közül senkivel sem találkoztam, és senkit sem hallhattam, és akik már örökre távoztak a földi lét színpadáról.” Ekkoriban történt, hogy egy ismert női prédikátor, Hattie Hammond szolgált a környéken. Üzenetével – „Meglátni Jézust”, ez volt a címe – alaposan fölkavarta őket, és hazatérve késő éjszakáig imádkoztak azért, hogy valóban meglássák az Urat. Másnap reggel hat órakor Jézus Krisztus megjelent Osborn szobájában, és miközben mozdulni sem tudott, megértette, mennyire szereti őt, és hogy terve van az életével. Nyomban köddé váltak a sikerről alkotott korábbi fogalmai, és attól kezdve csak egyvalamit kívánt: hogy Jézust dicsőítse az életével.
A következő fontos lépés szeptemberben történt a csodák felé vezető úton, amikor William Branham Oregonba utazott a csoportjával. A portlandi nyitóösszejövetelen Daisy is jelen volt, és meggyőzte férjét, hogy felekezeti konferencia helyett inkább oda menjen el vele másnap este. Branham volt a szárnyait bontogató nagy gyógyító ébredés zászlóvivője, aki különleges módon szolgált a betegek felé: olyan személyeknek, akiket életében először látott, megmondta a nevét, megnevezte betegségüket, majd rövid imát mondott értük, és ők meggyógyultak. Az Osborn házaspárt teljesen a hatalmába kerítette a Jézus szeretetéről nyert új tapasztalat, és az a tény, hogy Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Osborn később ezt írta:
Miközben Branham testvért figyeltem, amint a betegek felé szolgált, különösen megragadott egy süketnéma kislány gyógyulása, akiért így imádkozott: „Te süket és néma szellem, Jézus nevében parancsolom, hogy hagyd el a gyermeket!” – s miután csettintett az ujjával, a lány tökéletesen hallott és beszélt. Amikor ezt láttam, olyan volt, mintha egyszerre ezer hang szólt volna hozzám újra és újra, teljes összhangban: „Ezt te is megteheted! Ezt te is megteheted!”
Ebből az élményből pedig, amint a Gyógyulás Hangja ébredés nagy szervező egyénisége, Gordon Lindsay írta, „egy páratlan szolgálat nőtt ki, amely tízezreket nyert meg Istennek”. Osborn egész életében hálával és méltánylással beszélt Branhamről.
A Portlandben látottak után Osborn azonnal hirdetést adott fel a rádióban. Mindazokat, akik „Branham testvér összejöveteléről kiszorulnának”, meghívta az ő gyülekezetében tartandó vasárnapi csoda-istentiszteletre. Azon a napon megjelentek az annyira áhított gyógyulások és csodák, és attól fogva az erőajándékok működése az Osborn-szolgálatok állandó kísérőjelenségévé vált. Az első ilyen eset egy súlyos autóbalesetet szenvedett nővel történt, aki mankóval is alig bírt járni. Isten ereje leszállt rá, és csukott szemmel úgy kezdett körbejárni a teremben, mint akinek semmi baja. Mire kinyitotta a szemét, már tökéletesen ép volt, és arról is bizonyságot tett, hogy angyalok kórusát hallotta Isten dicséretét zengeni.
A következő év tavaszán Osborn független szolgálatba lépett, de a kezdeti sikerekhez nélkülözhetetlen volt a Gordon Lindsay-től kapott segítség, aki hamar felismerte, hogy Osborn „bátor hittel és rendkívüli képességekkel rendelkezik”. Ugyanakkor tudta, hogy a fiatal prédikátornak anyagi támogatásra és publicitásra van szüksége. Mindkét területen ő egyengette Osborn útját. Híradással szolgált az Osborn-összejövetelekről, és elkísérte a pennsylvaniai evangelizációsorozatra, amelyről így számolt be:
Ez az összejövetel történelmet írt azon a vidéken… A hadjárat során elég pénz gyűlt össze a sátor megvásárlására, amelyben az istentiszteletek zajlottak. Attól kezdve, amerre csak ez az evangélista megfordult Amerikában, nagy tömegeket vonzott. Legnagyobb teljesítményei színterének mégis a tengerentúl bizonyult.
A missziós tűz ismét lángra gyúlt az Osborn házaspárban. Úgy érezték, az erőajándékok birtokában most már kezükben a megoldás, hogy a világ távoli tájain élő elveszett tömegeket elérjék az örömhírrel. 1949 elején egy meghívásnak eleget téve Jamaicában hirdették az evangéliumot, majd csatlakoztak a Gyógyulás Hangja ébredéshez, és az Államokba visszatérve William Branhammel, F. F. Bosworthszal és Gordon Lindsay-vel tartottak összejöveteleket.
Osborn szolgálata több szempontból elfogadottabb volt, mint az ébredés bármely más vezetőjéé, és a személyét nagyobb tisztelettel övezték. Sok éven át Gordon Lindsay maradt a fő támogatója, de az ébredés meghatározó evangélistái mindannyian nyilvánosságot biztosítottak a számára. Oral Roberts szeretetteljesen „tulsai gyerekként” ajánlotta az emberek figyelmébe, William Branham pedig büszke volt rá, hogy szerepe lehetett a szolgálata elindításában. „Az a véleményem, hogy nagyszerű ember. Kedves barátom ő, akit mélyen szeretek, és úgy gondolom, a programja… csodálatos. Nagyon hálás vagyok érte” – nyilatkozta Osbornról.
Szolgálatuknak és magának az Osborn házaspárnak olyan erkölcsi hitele volt, amely nagy benyomást tett a többi szolgálóra. T. L. és Daisy hamarosan az egész országban ismertté váltak, de a szívük továbbra is az idegenben élő elveszettekért égett. Ennek az a jótékony oldala is megvolt, hogy az Államokban működő gyógyító evangélistákat mind nagyobb mértékben körülvevő versengéstől távol maradhattak. Utóbbiak csak az amerikai ébredés lecsengésekor kezdtek újra versenytársként tekinteni T. L. Osbornra.
Az ötvenes évek során Osborn hasonlóképpen elhúzódott az evangélisták és a pünkösdi gyülekezetek között zajló csatározásoktól is. Amikor azonban a felekezeti vezetők kezdtek intenzív nyomást gyakorolni az olyan radikális személyek elszigetelése érdekében, mint Jack Coe vagy A. A. Allen, Osborn szilárdan az evangelizációs szolgálatok szabadsága mellett foglalt állást. „Akiknek szervezeti jóváhagyásra kell várniuk, valahányszor Isten valami új jelét adja a jelenlétének – írta –, azok azzal fognak szembesülni, hogy míg ők a szkepticizmus széksorain haboznak, a hit bátor férfiai és asszonyai kilépnek és hőstetteket hajtanak végre az Ő nevében.” Osborn a békesség előmozdításán fáradozott, és a határokon túl folytatott munkája szorosan összekapcsolódott a pünkösdi felekezetek szervezett missziós erőfeszítéseivel.
A külhoni evangelizációk terén kezdettől fogva rendkívüli sikerekről számolhatott be. Az első öt évben tizenegy országban folytatott lélekmentő hadjáratokat, amelyek során millióknak hirdette az örömhírt. Már a pályája legelején ébredés rázta meg Kubát, ekkor ötvenezren fogadták el Krisztust a szigetországban. Chilében százezres stadionok teltek meg egy-egy Osborn-összejövetel alkalmával. Mindezek hatására Osborn azt írta, hogy „nagyon megindult a riasztó kihívás láttán, mert mindenfelé pogányok tömegei halnak meg Krisztus nélkül”, és „Isten Szellemétől kényszerítve érzi magát, hogy elvigye a csodák evangéliumát az egész világra”.
A nemzetek evangelizálása iránti felelősségérzete 1953-ra kristályosodott ki, amikor „látomást kapott a bennszülött evangelizációról”. Meggyőződésévé vált, hogy a tömegevangelizációkon megtért sokaság utógondozására helyi munkásokat kell kiképezni. Létrehozta a Bennszülött Evangelizációs Szövetséget, hogy a helybeli szolgálatoknak nyújtott képzés és támogatás révén elősegítsék gyülekezetek alapítását ezekben az országokban. Az eredeti szervezet tanácsadói testületében az Isten Gyülekezetei, az Isten Egyháza, valamint a Négy Szegletkő egyházak hivatalnokai egyaránt helyet kaptak, de az Osborn-szolgálatot egyik felekezet sem tartotta ellenőrzése alatt. Valójában – minthogy a gyarapodó szolgálati kassza felett ő rendelkezett – inkább a felekezetek missziós testületei keresték az ő barátságát. 1958-ban kidolgozták a módját, hogy a pásztorok a közösségek elindítása után is segítséget kaphassanak, anyagi támogatás mellett képzést, csodaösszejövetelekről készült filmeket, hang- és videotechnikai berendezéseket biztosítva számukra. Becslések szerint az Osborn házaspár ily módon harmincezernél több bennszülött pásztor pályáját egyengette, és sok tízezer olyan városban és faluban segítették elő az evangélium hirdetését, ahol ők maguk nem fordultak meg személyesen. Az a meggyőződés vezérelte őket, hogy zolgálatuknak nem az ő személyüket kell előtérbe állítania, hanem mindenütt a világon az evangélium terjedését kell előmozdítania.
Osborn sikere tartós volt, a szolgálat folyamatosan növekedett. 1956-tól saját magazint adott ki Faith Digest (körülbelül „A hit kivonata”) címmel, és bár a Gyógyulás Hangja platformtól eltávolodott, szívélyes maradt a kapcsolata Lindsay-vel. 1956-ban az Osborn-szolgálat Tulsában egy szerény épülettel, valamint lenyűgöző külhoni missziós programmal rendelkezett. Két évvel később elképesztő sikerekről számolhattak be, és a kezdetben 12 ezres példányszámban megjelentetett magazinból is most 250 ezret nyomtak havonta. Rádiós szolgálatát viszont 1958-ban hirtelen megszakította, a következő indoklással:
Úgy érzem, Isten a legnagyobb földi elhívást adta nekünk: az evangélium hirdetését azok felé, akikhez még nem jutott el. Amikor kijelentést kaptam a hit és a gyógyulás igazságairól, Isten a szívembe helyezte, hogy vigyem el az üzenetet a nemzetekhez – úgy, ahogy Pál tette... Isten ezért áldotta meg oly túláradóan az életünket.
Ahogyan a költséges rádiós szolgálatának véget vetett, az jó példa Osborn határozottságára, ami sok mindenben hozzájárult az ébredéshez annak korai éveiben. Ő fejlesztette ki a tömeges gyógyulásért való imádkozás technikáját, „kiküszöbölve ezzel az imára várók hosszú sorát és az emberi korlátokat”. Az összejöveteleken személyes kézrátétel nélkül is gyakran szenzációs gyógyulások és csodák történtek, és azzal a megjegyzéssel mondhatjuk ezt, hogy az ébredés legnagyobb publicistái szerint Osborn lelkiismeretesen hiteles és őszinte beszámolókat továbbított a szolgálatokról. Később Osborn azt írta, hogy szinte „minden egyes tengeren túli lélekmentő hadjáraton az Úr Jézus Krisztus legalább egyszer megjelent”.
Mindaz, hogy a csodákat igen nagyra értékelte, tehetséges igehirdető volt, és bátor józanság jellemezte, az Osborn-szolgálatban oly módon kombinálódott, ami hűséges támogatói körrel kiegészülve az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején beköszöntő nehéz időkben is garantálta a szolgálat jövőjét. Ugyanakkor kurtította a missziós szolgálat kiadásait, és a barátait állandóan biztosította afelől, hogy „minden egyes hozzánk befolyó dollárt a világ evangelizálásának céljára fordítunk a nemzedékünkben”. 1961-ben a sokrétű szolgálat programját kilenc pontban foglalta össze:
1 Tömegevangelizáció. Tovább folytatódnak a tengeren túli evangelizációk, gyakran százezres részvétellel.
2 Bennszülött misszionáriusok. „Havonta közel 50 ezer dollárt fordítunk a több száz bennszülött misszionárius támogatására, akik közel 60 teljes evangéliumi missziós szervezet felügyelete alatt 70 ország még eléretlen területein hirdetik az örömhírt.
3 Idegen nyelvű evangelizációs
irodalmat terjesztünk világszerte, milliós példányszámban. 4 „Koevangelizációs” programunk keretében filmanyagokkal látjuk el a támogató csoportokat.
5 Az Egyesült Államokban széles körben terjesztünk könyveket és traktátusokat.
6 Film- és hangfelvételeket terjesztünk a prédikációkról.
7 Havonta megjelenő magazinunkat 113 ország félmilliónál több otthonába juttatjuk el ingyenesen.
8 Külföldi misszionáriusok számára készített filmanyagok forgalmazása.
9 A havonta hozzánk érkező több ezer segélykérő levélre minden esetben személyesen válaszolunk.
Osborn figyelme arra is kiterjedt, hogy sorsdöntő időkben a szolgálat épp az érdeklődés középpontjában álló helyeken, például Vietnamban tartson evangelizációs hadjáratokat. 1963-ban pazar szolgálati központ épült Tulsában, amelyhez – mint Osborn hangsúlyozta – egyetlen dollárnyi kölcsönt sem vettek fel, és nem is az evangelizációktól vonták el a pénzt. Amint a Faith Digest egyik cikke rámutatott, míg sok szolgálatra inkább a hagyományok követése és az óvatosság volt jellemző, Osborn gyakran a világevangelizáció trendjét határozta meg a kilépéseivel, „puszta hit és mennyei bátorság” révén. A kijelentés 1969-ben hangzott el az Osborn-alapítvány létrehozása kapcsán, amely a szolgálat folyamatos működését volt hivatott biztosítani. T. L. Osborn bármelyik más régi vágású gyógyító evangélistánál bizakodóbban nézhetett a hetvenes évek elébe.
Való igaz, különösen a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején T. L. Osborn mennyei bátorsággal haladt előre. Állandóan valami újdonsággal állt elő, amelyből a szolgálat sikert kovácsolt. A hatvanas évek végén például a külhoni missziókról átmenetileg az Egyesült Államokban elharapózott hippimozgalom felé fordult a figyelme. Osborn tehát szakállat növesztett, és virágmintás köntösében villámhadjáratokat tartott az országban a modern ifjúság megmentésére. A fiatalokat hármas felépítésű üzenettel szólította meg. Mindenekelőtt a hanyatló erkölcsi mérce okán is a megtérést hirdette. Folytatásként „Isten nem halott” címmel „súlyos csapást mért az ateizmusra és a hamis teológiára”, végül pedig tengeren túli munkájáról bemutatta a Trinidad Gyógyítója című filmet. A hatvanas évek földúlt lelkiállapotú szülői nemzedékének úgy mutatkozhatott be, mint aki Amerikában teljesen újszerűen hirdeti az igét, mégpedig látványos eredményekkel: „Minden üzenetemet olyan nyelven tárom a fiatalok elé, amit megértenek. Sok vandált és szexőrültet, akik most vadállatokként róják az utcákat, holnap állami hivatalokba fognak beszavazni. Jobb, ha szót értünk velük a saját nyelvükön, amíg esélyünk van elérni őket.” Szolgálati mottója („Egyetlen út – Jézus. Egyetlen munka – az evangélium hirdetése”) az országos kiterjedésű ifjúsági ébredésnek is védjegyévé vált. Hűséges támogatóit arra buzdította, hogy „fiatalos hittel gondolkodjanak”, s a negyvenes éveinek derekán járó Osborn, aki most egy teljesen más publikumhoz vitte el az ébredés tüzét, maga járt elöl jó példával – a fiatalos megjelenést is beleértve. Oral Robertshez hasonlóan ő is jó szervezőnek bizonyult, és motivációs összejöveteleket tartva gondosan építette a kapcsolatot támogatói körével. A hetvenes évekbe a független szolgálatok között az egyik legsikeresebb adománygyűjtőként lépett be, újra hangsúlyozva missziós programját. Mindig hatásosan tudott érvelni amellett, hogy az evangéliumot el kell vinni a tengeren túlra, és bár a hetvenes években sok versenytárs lépett porondra, e szolgálati terület úttörője továbbra is ő maradt. 1972-ben jelentette be, hogy visszatér a külföldi missziókhoz. Teljes mellszélességgel igazodva az ébredésben mind nagyobb térhez jutó bővölködés üzenetéhez, a Faith Digestben egyremásra jelentek meg a bizonyságtételek arról, hogy az Osborn-missziót támogató partnerek milyen anyagi áldásokban részesültek. Talán ő volt az első pünkösdi prédikátor, aki támogatói körével „bőségpaktumot” kötött.
Az Osborn-szolgálat világszerte óriási erő volt a pün-kösdi ébredés szponzorálásában. A tengeren túli misszióknak felekezeti megkülönböztetés nélkül nyújtott anyagi segítség elhárította róluk azokat a támadásokat, amelyek különböző egyházak részéről sok más gyógyító szolgálatot célba vettek. Ugyan egyes pünkösdi szervezetek nem kedvelték őt és a munkáját, mégis tisztelték amiatt, hogy megsegíti koldusbotra jutott missziós programjukat.
Osborn szolgálata már a hetvenes évek elején nem akármilyen eredményeket mutatott fel. Közel ötven országban hirdette az örömhírt, és úttörő módon több tízezer bennszülött evangélista pályáját egyengette. Mindennek köszönhetően ebben az időben szerte a világon évente négyszáznál több helyi gyülekezet jött létre és vált önfenntartóvá. Az Osborn-szolgálaton átáramló dollármilliók a pünkösdi ébredés arculatára globális méretekben komoly hatással voltak. Arra törekedett, hogy a bennszülött mozgalmak független helyi jelenséggé váljanak, és ne egy amerikai program kézjegyét viseljék magukon. Mint egy másik sokat utazó gyógyító evangélista, David Nunn írja: „Nagyszerűen megragadta a dolgok lényegét. Ami a missziós munkát illeti, véleményem szerint az utóbbi száz évben ő adta az egyik legnagyszerűbb mintát. Kihívást intézett az ódivatú egyházak avítt missziós politikája ellen, amely soha nem működött úgy, ahogyan kellett volna. Elérte, hogy miután Isten gyermekeinek pozíciójába emelte a szolgálati területeken élő helybélieket, az evangelizálás munkáját szolgáló szívvel, egyszersmind nemzeti örökségükre büszkén már ők végezzék a saját országukban.”
Míg a Gyógyulás Hangja ébredésben elindult sok evangelizációs szolgálat már a hatvanas években sorvadásnak indult vagy – például az intézményesített oktatásra tévén hangsúlyt – más irányban haladt tovább, T. L. és Daisy mindvégig az elveszettek elérését tekintették első és legfontosabb feladatuknak. Ennek érdekében a rendkívül médiaképes házaspár modern eszközökkel is élni kívánt. Nyomtatott kiadványaik, köztük a gyógyulás irodalmának klasszikusa, A betegek meggyógyulnak 132 nyelven jelentek meg – utóbbi könyve csak angolul egymilliósnál nagyobb példányszámban –, a csoda-összejövetelekről készült filmfelvételek is közel ennyi nyelven váltak elérhetőkké. A házaspár a nyolcvanas években is igen aktív maradt, a szolgálati ütemtervük csak az évtized végére lassított valamelyest. Földi pályájuk során száznál több országban Krisztust nem ismerő elveszettek tízmilliói-hoz vitték el az evangéliumot. Daisy 1995. május 27-én történt halála után T. L. a lányával, LaDonna Osbornnal szolgált tovább, világszerte folytatva más missziós munkák támogatását is.
Elköltözésének idejére Tommy Lee Osborn életében a „meglátod fiaidnak fiait” bibliai áldás kiterjesztett változata valósult meg; három esetben még unokáinak unokáit is láthatta megszületni. Az is igaznak bizonyult, amit Isten akkor mondott neki, amikor új vágányra terelte a szolgálatát: „Semmiféle démon, betegség vagy erő meg nem áll előtted életed egyetlen napján sem, HA hitre vezeted az embereket az Igémben.” Saját kérésére Ura élettel betelve, egészséges testből, fájdalmak nélkül emelte magához.