Interjú
Nem csak rizzsel él az ember
Lesz-e ébredés Kambodzsában?
Tízezer kilométer, 24 órás utazás, buddhista államvallás, krumpli helyett szigorúan rizs és persze a klíma, ami összehasonlíthatatlanul enyhébb Kambodzsában – ennyi akadályon kellett átküzdenie magát annak a három vendég diáknak, akik az ázsiai országból érkeztek hozzánk tavaly szeptemberben. És akkor még nem is beszéltünk a nyelvi akadályokról, amit mindenképpen le kellett küzdeniük ahhoz, hogy utazásuk elérje célját, ugyanis a Szent Pál Akadémiára érkeztek, azzal a nagyon konkrét céllal, hogy mindent megtanuljanak Istenről és Isten beszédéről, a Bibliáról, ami hasznára lehet majd az otthoniaknak. Lavi, az egyetlen lány köztük, könyvelőként dolgozott egy keresztény szervezetnél, Smai végzett mérnökként érkezett, Seyha, a legfiatalabb pedig éppen csak elkezdte felsőfokú tanulmányait, mielőtt megtért és idejött, addig a faluján kívül még nem járt sehol. Magyarul beszélgettünk – amit természetesen szerkesztve adunk most közre.
Mit tudtatok Magyarországról, mielőtt idejöttetek?
Lavi – Láttam a gyülekezetünkben a Vidám Vasárnapot, és bár arra nem gondoltam, hogy én valaha ide fogok utazni, tény, hogy mindig vágyakozva néztem ezeket a felvételeket, hogy milyen jó lehet ebben a nagy gyülekezetben dicsérni az Urat, hallgatni ezeket a prédikációkat.
Smai – Kim, aki tavaly végzett itt a Szent Pál Akadémián, mesélt nekem Magyarországról, mondta, hogy nagyon hideg van itt néha és furcsa dolgokat esznek itt az emberek, de főleg a gyülekezetről beszélt, hogy itt lehet a Bibliát tanulmányozni, tanulni az Igéről. Ez nagyon megfogott engem, mert én nagyon szerettem a Bibliát, de Kambodzsában nincs lehetőség arra, hogy tanuljunk. Egy kicsit megijesztett először, hogy itt mínusz húsz fok is lehet, amikor nálunk a leghidegebb is plusz húsz fok, de Kim azt mondta, nem kell félni, csak sok ruhát kell felvenni. És gondoltam, ha tudott itt élni, akkor én is tudok majd!
Azt mondod, itt furcsa dolgokat esznek az emberek, ti mit esztek otthon?
Smai – Rizst, legalább kétszer egy nap, és sok halat, másféle húst csak nagyon ritkán. De az itteni rizs nem egészen olyan, mint nálunk, itt keményebbre főzik, meg olajon megpirítják és sózzák, mi csak vízben puhára főzzük, só nélkül. Étteremben ezért nem is szoktunk rizst enni, csak amit magunknak főzünk.
Seyha – Először nem tudtam itt enni semmit, csak azt a rizst, amit mi főztünk a kollégiumban, de aztán napról napra új ízeket próbáltam ki. és aztán már sok mindent finomnak találtam. A legjobban a sajt ízlik, korábban soha nem ettem még sajtot, de most már minden nap szeretnék enni. Nevetnek.
Lavi – Ma beszéltem a bátyámmal telefonon, kérdezte, hogy ettem-e már ebédet, mondtam neki, hogy most fogok, de itt nincs rizs, csak krumpli meg hús. Erre nagyon csodálkozott.
A családotokról mesélnétek egy kicsit?
Lavi – Az édesanyám a rizsföldeken dolgozik, én csak hétvégeken segítettem neki, mert tanultam, ezért nem is értek hozzá. Szerencsére anyukám nem ragaszkodott hozzá, hogy otthon maradjak, pedig a lányokat sokszor otthon tartják Kambodzsában, nem tartják fontosnak, hogy tanuljanak. Amikor megtértem, hétvégén sem mentem haza, hogy gyülekezetbe mehessek, de egy ideig nem mondtam meg, hogy hová járok, csak azt, hogy dolgom van a városban. Aztán megértettem, hogy ez nem jó, el kell nekik is magyaráznom, hogy mi történt. Sokat kellett magyaráznom, de mire arra került a sor, hogy ide fogok jönni és Bibliát fogok tanulni, már értették, hogy ez nekem fontos. Amerikában is vannak rokonaim, mehettem volna oda is, de az ottani kereszténység nem vonzott engem, inkább Magyarországot választottam a gyülekezet miatt. Amikor anyukámat felhívom, mindig elmondom neki, hogy milyen jó nekem itt, és igyekszem megértetni vele, hogy nekem jó Bibliát tanulni.
Smai – Az én anyám is a rizsföldeken dolgozik, az apám pedig tanár, de nagyon kicsi a fizetése, így ő is dolgozik a földeken, illetve halászik. Gyerekkoromban én is nagyon szerettem halászni, volt, hogy iskola helyett is inkább halászni mentem. Nevet. Zöldségeket is termesztünk otthon a kertben, így nem sokat kell a boltban vásárolni.
Milyen zöldségeket?
Smai – Itt nincsenek is olyan zöldségek! Nagyon nagy a különbség zöldségek terén is. Hasonlít talán az uborka, meg a paradicsom valamennyire. Eszünk például banánvirágot, ami a gyümölcs alatt található hosszú, lilás virág és nagyon finom. A házunk körül van banánkert is, mindenhol zöldség meg gyümölcs terem, nincs is szabad terület.
Akkor hol fociznak a gyerekek?
Smai - Csak az iskolában. Nevetnek. A rizstermesztés azért nehéz, mert egy évben egyszer tudjuk termeszteni, és ha éppen akkor nincsen eső, akkor nem lesz mit enni abban az évben. Nagyon sokan éheznek, évente a lakosság harminc százaléka nagyjából, napi kétszáz forintnyi összegből kell megélniük. Az AIDS miatt ráadásul nagyon sok az árva, akik árvaházakban élnek, segélyekből. Sok ilyen árvaházat támogat valamilyen amerikai szervezet.
Seyha – Az én szüleim zöldség kereskedők, de nekem megengedték, hogy azt tanuljak, amit szeretnék, így kerültem a városba, az egyetemre. Bankban szerettem volna később dolgozni. A kollégium mellett volt egy gyülekezet. Korábban semmit nem tudtam a kereszténységről, csak lementem, hogy megnézzem, és nagyon érdekes volt látni, ahogy dicsérték az Urat. Nem tudtam semmit az Igéről, de láttam, hogy mindenki örül és táncol. A pásztor adott nekem egy Bibliát, és én elkezdtem olvasni. Többször is lementem a gyülekezetbe, aztán a pásztor megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben, akarom-e befogadni a szívembe Jézus Krisztust, és én azt feleltem, hogy akarom. A vízkeresztségért vissza kellett menni vidékre, mert a városban nem lehetett.
A szüleitek hogyan fogadták a megtéréseteket?
Seyha – Az én szüleim nem járnak a buddhista templomba, nem is keresztények, de nagyon szeretnek engem, így nem bánták, hogy megtértem.
Kiderül, hogy megtérése előtt Seyha félt az emberektől, inkább nem beszélt másokkal, hanem egyedül volt. Amikor megtért és látta a gyülekezetben a sok jó kapcsolatot és barátságot, és tapasztalta azt, hogyan bánnak vele, hogyan tanítják, ez félelem elmúlt. Nagyon megváltozott, azóta hálás, jó kapcsolatai vannak, a szülei is nagyon elcsodálkoztak a változáson.
Smai – Én is egyedül vagyok keresztény a családban, rajtam kívül mindenki buddhista. Mindig azt mondták nekem, hogy Jézus Krisztus az amerikaiak meg az európaiak Istene, az övék Buddha, és hogy a keresztények mindig hazudnak. Tizenöt éves voltam, amikor megtértem, mert nagyon foglalkoztatott, hogy hova kerül az ember halála után. Egy-két évig nagyon nehéz volt otthon, a szüleim nem értették, hogy ha Isten akarom szolgálni, miért nem szolgálom Buddhát, de már tizenegy éve vagyok keresztény, és látják, hogy nem rossz az, hogy megtértem. Eleinte mindig azt mondták, maradjak otthon dolgozni, ne a gyülekezetbe menjek, de aztán egyre inkább megértették, hogy ez fontos nekem. Az is fontos tapasztalat volt számomra, hogy amikor a városba kerültem tanulni, először nem mertem elmenni a városi gyülekezetbe, féltem, hogy a városiak lenézik a vidékieket. Isten azonban azt mondta nekem, hogy mennem kell! És valóban nagyon kedvesek voltak velem a keresztények, szó sem volt lenézésről, és így tudtam megmaradni Istenben. Előtte annyira kicsinek éreztem magam, de megértettem, hogy Isten szeretete nagyon nagy, és mindenkit egyaránt tud szeretni.
Lavi – Én egy barátnőmmel mentem el először gyülekezetbe. Nem tudtam, mit csinálnak az emberek egy gyülekezetben, csak azt tudtam, hogy a buddhisták nagyon higgadtan viselkednek a templomokban, csendben, öröm nélkül énekelgetnek, ezért nagyon új volt, hogy itt hangosan énekelnek és örülnek. Olvasni kezdtem a Bibliát, elgondolkoztam a buddhista hagyományokon, és megláttam a különbséget a buddhista és a Biblia Isten között abban, hogy melyik mit mond arról, hogy hová tart az ember, mi lesz velünk. Kérdezgettem anyukámat, meg idős embereke, hogy mit gondolnak, mi lesz az emberrel, miután meghal?
Smai – Három válasz van a buddhizmusban a halál utáni sorssal kapcsolatban. Ha valaki tökéletesen élt, akkor választhatja a teljes semmit, teljes csendet, vagy lehet angyal, vagy születhet újra emberként. A buddhisták ezért csak cselekedetekben gondolkodnak, a jó cselekedetetkért jó vár, a rossz cselekedetért pedig rossz. Engem az foglalkoztatott legjobban, hogy vajon ki dönti el egy cselekedetről, hogy jó vagy rossz? A mindennapi életben ráadásul előfordul, hogy az ember egyszer jót tesz, máskor pedig rosszat. Akkor hová megy majd? Engem ez a kérdés vezetett el a megtéréshez.
Lavi – Láttam a Bibliában, hogy van kegyelem, van bűnbocsánat, én pedig egy dolgot tudtam: a pokolba nem akarok menni. Tisztában voltam azzal, hogy ember vagyok, emberek között élet, és mindennap teszek olyat, ami rossz, akkor hogyan tudom elkerülni a poklot? Ezért megtértem, amikor 22 éves voltam. Eleinte az anyukámat is nyaggattam minden nap, hogy mit csinált aznap, mondott-e vagy tett-e valami rosszat, és amikor azt felelte, igen, rávágtam, hogy így nem lehet a mennybe menni, csak a pokolba. Megértette, de azt felelte, hogy ha keresztény lenne ő is, akkor egyedül maradna, mert az emberek nálunk inkább távol tartják magukat attól, aki keresztény, és ő nem szeretne egyedül maradni.
Smai – A buddhistáknak öt parancsolatuk van: ne ölj, nem csak embert, hanem semmilyen állatot sem, nem szabad alkohol inni, nem szabad hazudni, nem kívánhatják a felebarátjuk feleségét vagy bármijét. Valójában egyik parancsolatot sem tudják betartani a mindennapok során, de amikor templomba mennek, aznap igyekeznek betartani. Sokan inkább szokásból mennek el, vagy a barátaik miatt, főleg idős emberek.
Seyha – Én soha nem láttam a szüleimet templomba menni.
Lavi – A buddhista törvény szerint nem szabad alkoholt inni, de azt mondják, ha nincs alkohol, nincs öröm. Ha valaki keresztény és nem iszik alkoholt, mert azt mondja, hogy neki nem kell alkohol, így is tud örülni, akkor elkerül az emberek, szektásnak tartják. Én sosem értettem, miért gondolkoznak így az emberek, miért nem tudják elfogadni, hogy a másik is ember, csak mondjuk más a vallása például.
Hogyan fogadták, hogy ti ilyen messzire akartok utazni, ráadásul Bibliát tanulni?
Smai – Kambodzsában a gyereknek azt kell tenni, amit a szülei mondanak, elsősorban az apja, mert ő a családfő. Megválaszthatja, hogy mit tanuljon a gyereke, és hogy kivel házasodjon össze. Mielőtt idejöttem, elmondtam nekik, hogy szeretnék Bibliát tanulni, mire az apám azt felelte, hogy bármi mást tanulhatok, de a Bibliát soha nem fogja megengedni. Beszéltem a pásztorral, aki mondta, hogy sokat kell imádkozni. hat hónapig imádkoztam ezért. Az apám végül felhívta a Párizsban élő nagybátyámat, aki még Pol Pot elől menekült el, és ő azt tanácsokat neki, hogy engedje meg nekem, hogy azt tanuljak, amit szeretnék, akár a Bibliát is, nem lesz belőle baj. Nagyon nehéz hat hónap volt, de az apám végül megengedte, hogy Magyarországra utazzak a Szent Pál Akadémiára.
Lavi – Nálunk egy kicsit más a helyzet, mert régóta anyukám dolgozik egyedül. Egyéves lehettem, amikor az apám megbetegedett, és tízéves korom táján sajnos meghalt. Nem nagyon volt idejük velem foglalkozni, így nagyon korán önálló lettem. Többnyire a bátyám foglalkozott velem. A szüleim egyébként a Pol Pot rezsim alatt úgy házasodtak össze, ahogy abban az időben szokásos volt: összetereltek egyenlő számú férfit és nőt, és a férfiaknak választaniuk kellett feleséget. 20-30 házasságot is kötöttek így sokszor egyszerre. A szüleim végül megszerették egymást, ahogy több másik pár is, bár voltak, akik később elváltak. Anyukám ennek ellenére mindig azt mondta nekünk, hogy mi azt tegyük, ami nekünk jó, ő nem akarja megmondani, mit kell tennünk. Ez számomra azért is szerencsés, mivel én vagyok a legfiatalabb, és a kambodzsai családokban a legkisebb lányt maguk mellett szokták tartani a s szülők, mert kell egy gyerek, aki gondoskodik róluk. A lányok egyébként is inkább otthon dolgoznak, nem nagyon engedik őket tanulni, a kultúra ezt nem tartja fontosnak, elég, ha megtanulják, hogyan kell ellátni a családjukat. Nekem viszont már tizenöt éves koromban is azt mondta az anyukám, ha megkérdeztem tőle, hogy mit csináljak, hogy kéne döntenem, hogy felnőttem, tudok magam is dönteni. Egyszer meg is vádoltam őt, hogy talán nem is szeret engem, hiszen soha nem akarja megmondani, hogy mit tegyek!
Seyha – Velem úgy történt, hogy miután megtértem, a pásztor megkérdezte, hogy akarok-e Bibliát tanulni. Én azt hittem, hogy Kambodzsában, nem tudtam, hogy ide kell jönnöm. De amikor a pásztor elmondta, hogy nem Kambodzsában, hanem egy másik országban, akkor azt feleltem, hogy ha Istentől van, akkor eljövök. De féltem egy kicsit, mert nem nagyon beszélek angolul, nem tudtam semmit magyarul, alig jártam a falunkon kívül, és eddig mindig együtt voltam a családommal.
És mi adott bátorságot?
Seyha - Szerintem Isten, mert elhittem, hogy ez Istentől van. A Szent Szellem vezetett ide. Féltem egy kicsit, de most már, ha azt mondják: félelem, nem is tudom, mi az! Félénken felnevet, majd elkomolyodva hozzáteszi: Remélem, amikor hazamegyek, a családom is keresztény lesz, mert azt mondja az Ige, hogy jön vissza az Úr, és nem akarom, hogy csak én menjek majd Vele a családomból!
Vannak testvéreid?
Seyha – Két nővérem és egy húgom. Én vagyok az egyetlen fiú, ezért is engednek meg nekem mindent. Újra nevet.
Smai – Nekem három húgom meg egy öcsém van, én vagyok a legidősebb.
Lavi - Nekem két bátyám és egy nővérem van, én a legfiatalabb vagyok.
Kambodzsában átlagosnak számít a négy-öt gyerek egy családban?
Smai – A statisztika szeirint 5,4 gyerek jut egy családra.
Érdekesek ezek a statisztikai számok, 4 tizednyi gyerek………Nevetünk.
Smai – A városban 3-4 gyerek van inkább, de vidéken akár 5, 6 vagy 7 gyerek is van.
Smai – Nálunk nem élnek külön a fiatalok, mint itt. Kambodzsában, főleg vidéken, általában több generáció él együtt. Sokszor akkor is a családdal laknak tovább, ha megházasodnak, és nincsenek külön terek, mindenki egy térben tölti a napjait. Ez sem teszi könnyebbé nálunk, hogy kereszténnyé váljon az egyik családtag. Nagyon erős a családi szellem. Válások is nagy számban előfordulnak, a családi együttélés nehézségei miatt is.
Milyennek látjátok Magyarországot, a magyar embereket?
Összenéznek, mosolyognak.
Sokatmondóan mosolyogtok, mit gondoltok tehát?
Seyha – A gyülekezetben nagyon kedvesek az emberek, de amit az utcán hallok az emberektől, az egészen más. Nagyon nagy a különbség.
Smai – Nagyon nagy a különbség keresztények és nem keresztények között. A keresztények nagyon kedvesek, jó kapcsolatban vannak egymással, de amikor máshol találkozom emberekkel, az utcán, a városban, lehet látni, hogy nagyon komoly erkölcsi problémák vannak.
Lavi – Nálunk még működik valamennyire a felnőttektől való félelem, még jobban odafigyelnek egymásra az emberek, a családban és az ismerősök is, ez valamennyire visszatartja a gyerekeket és a fiatalokat attól, hogy rosszat csináljanak, mert nem akarják, hogy a szüleik fülébe jusson. A szülők tisztelet, a szülői szigor még ma is él. Mi persze azt szeretnénk, hogy a fiatalok megtanulják a bibliai kultúrát, és nem csak félelemből nem csináljanak rosszat, ezért is vagyunk itt, hogy ezt vihessük majd innen haza magunkkal.
Mik a terveitek hazatérés után?
Smai – Szeretném pontosan ismerni Isten beszédét, hogy hogyan kell hirdetni az evangéliumot a nem hívőknek. Nagyon sok embernek kell otthon megtérnie, ezért nagyon sokat kell tanulnom, és az a nagy reménységem, hogy ha hazamegyek, tudom majd hirdetni az örömhírt, szolgálni az Urat. A családom sem keresztény még, ezért is nagyon erős bennem, hogy tanulnom kell Isten Igéjét, hogy tudjak nekik arról beszélni, hogy mi az igaz út, ki az igaz Isten, hogyan cselekszik, hogyan beszél az emberekkel. Mivel én is buddhista voltam, tudom, hogyan gondolkoznak, erősítenem kell először magamat Isten Igéjében, és akkor jó lesz, mert Isten nagyon szereti az embereket! Nagy öröm van bennem, hogy ide jöhettem, és bízom benne, hogy nagy változás fog történni. Mielőtt idejöttem, már egy évet dolgoztam villamosmérnökként, ezért sem akarták a szüleim, hogy elutazzam. De én olvastam a Bibliában, hogy először Isten országát kell keresni, és azután Isten mindent meg fog adni, ezért nincs is bennem semmi félelem, hogy esetleg nem lesz majd munkám otthon.
Seyha – Ha vége a Szent Pálon a tanulmányaimnak, hazamegyek Kambodzsába, és fogom folytatni az ottani tanulmányaimat, de szolgálni szeretnék otthon a gyülekezetben. Szeretném hirdetni az evangéliumot, mert az emberek nem ismerik Jézust, és nagyon sok bűnt követnek el. Sok probléma van, segíteni kell Kambodzsában a pásztoroknak.
Lavi – Nekem sokféle tervem van, nincs egy konkrét tervem, mert azt láttam, hogy sok a munka a gyülekezetünkben, és én szeretnék mindent megtenni, amire lehetőségem van. Elsősorban azért jöttem ide, mert jó tudni, hogy milyen Isten, jó kapcsolatban szeretnék lenni Vele, és úgy gondolom, hogy nem csak az fontos, hogy jót kapjunk Istentől, hanem mi is tegyünk jót. Áldás szeretnék lenni a kambodzsaiak számára. Szeretnék férjet is, de csak olyat, aki szintén szolgálni akarja az Urat!
Ti is ki tudjátok szerintetek harcolni, hogy keresztény feleségetek legyen?
Smai – Ha nem lehet keresztény, inkább egyedülálló maradok! Nevetnek a harcias hangnemen, de aztán ismét komolyra fordítja a szót. Nagyon sok kambodzsai nem kereszténnyel házasodik, és ebből sok probléma származik. Vannak fiatalok a gyülekezetben, szerintem lehet találni házastársat. Kambodzsában beleszólhatnak a szülők
Seyha csendben mosolyog, ő még csak 22 éves, valószínűleg nincs még napirenden nála a kérdés.
Smai – A szülők eldönthetik, kit szánnak a gyereküknek, főleg a lányoknak. Én huszonhat éves vagyok, még nem beszéltem a szüleimmel házasságról, de mindenképpen el fogom nekik magyarázni, hogy én keresztény vagyok, és az Úr tudja, hogy kit vegyek feleségül.
Magyar lányt hazavihetnél?
Smai – Hát, azt sokat kéne magyarázni… Kicsit nevet. Kambodzsai lányt szeretnék, de csak keresztényt.
Felváltva mondják mindhárman – Nagyon köszönjük, hogy itt lehetünk, köszönjük a Hit Gyülekezet pásztorának, a kambodzsai pásztorunknak, hogy lehetőségünk van itt tanulni, az Akadémia tanárainak a rengeteg segítséget, és a kollégiumi társaink barátságát is! Nem érezzük magunkat itt idegennek, testvérek között vagyunk!
Kambodzsa Pol Pot előtt és után
Kambodzsa hosszú történetét hosszú harcok kísérik, szinte nem is volt olyan időszak, amikor nem háborúzott külső vagy belső ellenséggel. Annak ellenére, hogy a zsidó-keresztény kultúra gyakorlatilag ismeretlen az ázsiai országban, több párhuzam is fellelhető a kambodzsai nép történelmi szenvedései és bűnei és a magyar nép szenvedései és bűnei között, ugyanakkor az evangélium is ugyanúgy hoz életet a meggyötört országnak. Az élet és a pusztítás törvényszerűségei úgy tűnik egyaránt hasonló elvek szerint működnek a világ bármely pontján.
A kommunizmus Kambodzsa számára Párizsban kezdődött. A kambodzsai khmer nép úgy vált vörössé, hogy vezetői Párizsban végezték az egyetemet, volt köztük, aki doktori címet is szerzett, és közben megismerkedtek a marxizmus eszméivel. Köztük volt Pol Pot, akinek nevéhez a több millió áldozatot követelő rezsim is kötődik. A név egyébként felvett, a Politique Potentielle rövidítése, jelentése hozzávetőleg annyit tesz: lehetőséget rejtő politika. Az általuk irányított véres diktatúra évei után éppen az borzasztotta el leginkább a világ közvéleményét, hogy művelt, értelmiségi emberek követték el az elképzelhetetlen rémtetteket – ahogy annak idején a nácizmusban. Ahogy a szocialista elképzelés Magyarországot annak idején a vas és acél országává akarta tenni, a Pol Pot rezsim mindenáron a világ legnagyobb rizstermelőjévé akarta változtatni Kambodzsát. A rendszer-idegennek tekintett városi lakosságot a fővárost katonai puccsal elfoglaló Vörös Khmerek napokon belül kitelepítették, és vidéken kényszerítették munkára, mielőtt elkezdődött volna a kiirtásuk. A városok elnéptelenedtek, értelmiségiek, buddhista szerzetesek, keresztények, végül vörös khmer párttagok estek áldozatul a terrornak, az megmaradt lakosság pedig éhezett. Amikor azt kérdeztem a Szent Pálon tanuló három kambodzsai diáktól, mennyi ideig is tartott a Pol Pot rezsim, kórusban vágják rá: három év, nyolc hónap és húsz nap! Ezt náluk mindenki tudja. „Édesanyám mindig mesélt nekem erről az időszakról, így kicsit olyan, mintha én is ott lettem volna, pedig csak utána születtem. Anyám azt mondja, egy nap olyan volt, mint egy év, vagyis a három és fél év több száz évet jelentett…” meséli Smai, a 26 éves kambodzsai diák. Az 1975-79 között uralkodó diktátort végül felváltotta egy többségében volt Vörös Khmer vezetőkből álló bábkormány, amelyet az általuk megtámadott Vietnám helyezett oda, miután győztesen került ki a harcból. Pol Pot maga sem vonult vissza a politikától, egészen haláláig folytatta a gerilla háborút örökös ellenzékben, végül 1998-ban szívelégtelenségben halt meg, csak ekkor sikerült teljesen felszámolni a Vörös Khmer uralmát.
A felelősségre vonás tehát elmaradt, a volt vezetők keverednek az új kormányokban, aminek következtében a keresztény gyülekezetekben könnyen kerülnek egymás mellé volt gyilkosok és áldozataik családtagjai, ami nem kis nehézséget okoz. A Szent Pál Akadémián tanuló kambodzsai diákok azonban nagy reménységgel várják, hogy új tudásukkal hazatérve nagy változások fognak történni az országban, a gyülekezetben és a családjukban.
Kambodzsa történelmét végigkísérte a konfliktus a szomszédos Vietnámmal és Thaifölddel (Sziám), még fénykorában, a 12-13. században is, amikor a legendás Angkor városa volt az ország központja. Mostanra az elveszett és nyolcszáz évvel később megtalált buddhista romváros a különböző harcok során megtépázott nemzeti identitás sarokkövévé vált, még keresztények számára is. A 16. század során a király a kereszténységgel szerette volna megerősíteni hatalmát, ezért beengedett katolikus misszionáriusokat az országba. Bár a katolicizmus nem tudta megvetni a lábát a sok istennel bíró hagyományos animista és buddhista kultúrában, legalább már nem volt ismeretlen számukra a kereszténység. A harcok tovább folytatódtak az ezt követő századokban, míg végül a harcokba belefáradt kambodzsai király 1863-ban elfogadta a franciák által felkínált protektorátust. Csak 1953-ban sikerült meggyőzni a franciákat az addigra teljes mértékben gyarmati státusz megszüntetéséről. A francia katolikus fennhatóság anti-protestáns viszonyulását Vietnámban tevékenykedő misszionáriusok imája törte át, így jutott át két misszionárius házaspár Kambodzsába 1923-ban. Ezután sem tevékenykedhettek ugyan háborítatlanul keresztény misszionáriusok az ázsiai országban, de csak 1965-ban utasították ki őket egységesen és hivatalosan az országból. Öt évvel később öt évnyi ébredésre kerülhetett mégis sor, miután a francia gyarmati korszakot követő Szihanuk különös, a kommunizmus és a hagyományos arisztokratikus berendezkedés elemeit vegyítő állama megbukott, és felváltotta Lon Nol tábornok Khmer Köztársasága. Ezalatt az öt év alatt számos gyülekezet jött létre, evangélizáló rendezvénysorozatokat tartottak, amelyek során sok ezer ember fogadhatta el Jézus Krisztust megváltójának és keresztelkedett meg. A Vörös Khmerek eközben már jó ideje gerilla harcokat folytattak az ország egy részén, de ekkor még nem jött el az ő idejük. Amikor azonban a szűnni nem akaró katonai összecsapások folytatódtak a vietnámi kommunistákkal és a gazdaság a tönk szélére került, elérkezett a maoista kommunizmust és szélsőséges nacionalizmust valló Pol Pot ideje. 1975 április 17-én indult a „nulladik év”, amely egyetlen brutális mozdulattal véget vetette a keresztény ébredésnek – egy időre. Mindössze 200-an élték túl az akkori keresztények közül, az ország lakosságának mintegy harmada esett áldozatul a rezsimnek. Az idő 1990 körül indult újra a keresztények számára, amikor a kormány abbahagyta a hívők üldözését, és hivatalosan szabad vallásgyakorlást hirdetett. A thai határra menekült keresztény vezetők amint lehetett, kezdtek visszaszállingózni a Pol Pot rezsim 1979-es bukása után, a földalatti mozgalom tehát már működött. 1993 óta legálisan lehet gyülekezeteket alapítani, szabadon lehet a gyülekezetek látogatni és megtérni – utcai evangelizációt azonban csak karácsonykor lehet tartani és nem könnyű Bibliához jutni sem, részben a szegénység miatt, részben mivel csak egyetlen boltban kapható, a fővárosban. „Sok keresztény vezetőnek sincs saját Bibliája, és ott jártunkkor azt tapasztaltuk, hogy az Ige ismeretük is erősen fejlesztésre szorul, sokan közülük még nem szóltak nyelveken sem ” – osztotta meg tapasztalatait Flaisz Endre lelkész, aki több ízben is járt Kambodzsában keresztény vezetőknek összejöveteleket tartani. A gyülekezet és a pásztoruk ugyanakkor komoly áldozatokat hoz azért, hogy bepótolják a hiányosságaikat, és tavaly szeptemberben három kambodzsai hívük vállalta az utazást, hogy Budapesten szerezzenek diplomát a Szent Pál Akadémián. Smai, Seyha és Lavi egy évnyi elszánt nyelvtanulás után idén már magyarul hallgatják az órákat, és nagyon várják, hogy Biblia tudásukat otthon kamatoztathassák majd, újabb ébredést indítva a khmer nép között.