Téma
A prófétai szolgálat
A rendszerváltás óta egyre nagyobb teret hódít Magyarországon az okkultizmus. A könyvesboltokban található könyvek jelentős része ezotériával foglalkozik; a legnézettebb kereskedelmi tévécsatornák szintén előszeretettel közvetítenek okkult műsorokat.
Természetesen egy szabad, demokratikus társadalomban joguk van az embereknek azzal foglalkozni, amivel akarnak – persze a törvényes keretek között. A hívőknek viszont élniük kell a szabadság adta lehetőséggel, hogy hirdessék Isten álláspontját, értékítéletét az okkultizmussal kapcsolatosan.
Isten álláspontja
Mózes ötödik könyvének 18. fejezetében olyan kijelentést találunk, amely a prófétát, a prófétai szolgálatot állítja szembe az okkultizmussal. Az itt található leírás az okkult tevékenység minden válfaját „tiltólistára” helyezte:
„Mikor te bemégy arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek utálatosságai szerint. Ne találtassék teközötted, aki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló, se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titokfejtő, se halottidéző; mert mind utálja az Úr, aki ezeket műveli, és ez ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened teelőled. Tökéletes légy az Úrral, a te Isteneddel. Mert ezek a nemzetek, akiket te elűzesz, igézőkre és jövendőmondókra hallgatnak, de teneked nem engedett ilyet az Úr, a te Istened. Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened teközüled, a te atyádfiai közül, olyat, mint én: azt hallgassátok! Mind aszerint, amint kérted az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben a gyülekezésnek napján, mondván: Ne halljam többé az Úrnak, az én Istenemnek szavát, és ne lássam többé ezt a nagy tüzet, hogy meg ne haljak! Az Úr pedig monda nekem: Jól mondták, amit mondtak. Prófétát támasztok nekik az ő atyjukfiai közül, olyat, mint te, és az én igéimet adom annak szájába, és megmond nekik mindent, amit parancsolok neki. És ha valaki nem hallgat az én igéimre, amelyeket az én nevemben szól, én megkeresem azon! De az a próféta, aki olyat mer szólani az én nevemben, amit én nem parancsoltam neki szólani, és aki idegen istenek nevében szól: haljon meg az a próféta. Ha pedig azt mondod a te szívedben: miképpen ismerhetjük meg az igét, amelyet nem mondott az Úr? Ha a próféta az Úr nevében szól, és nem lesz meg, és nem teljesedik be a dolog: ez az a szó, amelyet nem az Úr szólott; elbizakodottságból mondotta azt a próféta; ne félj attól!”
A jövendőmondás és más okkult tevékenységek térhódításában az is szerepet játszik, hogy a mai szekuláris kultúrában egybemossák a jóslást a próféciával, a jövendőmondókat a prófétákkal. A Biblia viszont lényeges különbséget tesz, sőt szembeállítja a prófétát a jövendőmondóval, a próféciát a jóslatokkal.
Okkultizmusnak nevezzük mindazon tevékenységet, amelynek során az emberek tisztátalan szellemekkel kerülnek közösségbe. Noé korától napjainkig számos változatban jelent meg, és mindig alkalmazkodik a kor kulturális követelményeihez, hogy vonzó színekben tűnjön fel.
A sokféle okkult tevékenységet a Biblia alapján a romlott természet alapvető kívánságaival (a test kívánsága: vagyis az érzékszerveknek tetsző vágyak; a szem kívánsága: azaz a hatalom akarása; illetve az élet kérkedése: az Istentől független tudás, döntések) lehet összefüggésbe hozni. Derek Prince bibliatanító ezeknek megfelelően hármas felosztást vezetett be: az ezotériát a hatalom, a tudás, illetve az igézés ágazatokra bontja.
A jövendőmondás az okkult tevékenység tudás ágazatához tartozik. Az ezt gyakorlók gonosz szellemek által szereznek ismereteket más emberekre, eseményekre, illetve helyekre vonatkozóan.
Az okkultizmus hatalom ágazatához tartozik például a varázslás, agykontroll, hipnózis. Ezek által az ebben tevékenykedők tisztátalan szellemekkel kísérelnek meg uralmat, hatalmat gyakorolni embertársaik, anyagi javak vagy akár a természet erői fölött.
Az ezotéria harmadik ágazata az igézés, boszorkányság. Ide azok a praktikák tartoznak, amelyek tárgyakon, kulturális termékeken (zene, vallási tanítások stb.) keresztül gyakorolnak befolyást. Pál apostol például azért feddte meg nekik címzett levelében a galáciai keresztényeket, mert engedték magukat megigézni olyan tévtanításokkal, amelyek lázadást, engedetlenséget hoztak létre bennük Istennel szemben.
Kik a próféták?
Jelen tanulmányban elsősorban a próféta és a jövendőmondó, illetve a prófécia és a jóslás közötti ellentétek megvilágítása a célom. Isten Igéje a prófétát nem a jövendőmondó mellé helyezi, hanem szembeállítja vele. Izraelnek és az Egyháznak prófétái voltak, vannak és lesznek; a pogány nemzeteknek pedig jövendőmondói. E két tisztség és tevékenység kizárja egymást.
Kik a próféták? A fenti ige alapján a prófétát Isten támasztja. A prófétai intézmény alapítása a törvényadással áll szoros összefüggésben. Izrael Istene a Szináj-félsziget egyik hegycsúcsára szállt le dicsőségben. Megjelenését (epifánia) földrengés, tűz, kürtzengések, füstfelhők kísérték.
Ez az élmény megrendítette a rabszolgaságból épp csak megszabadult népet. A hegy és közvetlen környezete Isten természetfölötti energiájával, erejével telt meg. Izrael fiai előtt nyilvánvalóvá lett, hogy Isten dicsősége életveszélyes tér, mert olyan emésztő, spirituális tűzzel van tele, amely az emberi testet könnyedén elégetné, megsemmisítené.
Azonnal felismerték, hogy az Istennel való közvetlen kapcsolatot, kinyilatkoztatásának hallgatását nem lennének képesek túlélni, mert a Mindenható beszédéből és dicsőségéből kiáradó hőenergia megemészti a földi létformát. Emiatt Isten kiválasztotta Mózest, majd Áront is, akiket jelenlétébe hívott és megszentelt.
Az Úr dicsőségével való találkozás túlélésének isteni követelménye a szentség. Csak szent emberek léphetnek Isten jelenlétébe a túlélés reményében. Viszont az ember a bűnbeesés óta elveszítette természetéből a szentséget: romlott lény lett.
Isten emberek iránti türelmét, jóságát igazolja az is, hogy Ádám és Éva bukása után kivonta személyes jelenlétét a látható világból. Ha erre nem került volna sor, akkor ma már nem lenne Föld, nem lennének nemzetek, Egyház, Biblia, próféták, mert az ember földi pályafutása már az első bűnnel örök kárhozatba zuhant volna. De Isten önmérsékletet tanúsított, és azóta is ehhez az állásponthoz tartja magát.
A nemzetek családjában egyetlen olyan nép van csupán, amely fennállása óta megtapasztalhatta Isten dicsőségét, emésztő tüzét. A zsidóság misztériumának ez a forrása. Az Úr megparancsolta nekik, hogy ne legyenek más isteneik: csak őt, a Teremtőt imádják. Azt is elrendelte továbbá, hogy mivel alakját nem látták, csupán az emésztő tűzből szóló hangját hallották, Izrael fiai ne készítsenek maguknak bálványokat, faragott képeket, szobrokat, és ne imádjanak, ne tiszteljenek ilyen emberi műveket.
Számos íráshely világossá teszi, hogy Istent az ember soha nem látta. Neki a menny, a legfelsőbb világ a királyi trónja. A fizikai világban nincs olyan teremtett dolog, amit hasonlítani lehetne hozzá, illetve amely által ábrázolni vagy közvetíteni lehetne őt. Ezért egyetlen ilyen jellegű vallási kísérlet nem lehet sem igaz, sem szent, hanem csakis a természetfölötti meghamisítása, emberek kitalációja. Az efféle próbálkozások nem Isten Szellemétől inspiráltak, és nincs objektív valóságtartalmuk sehol a világmindenségben.
Isten megismerésének egyetlen útja létezik: a kinyilatkoztatás vagy kijelentés. Az Újszövetségben szereplő görög szóval ezt nevezzük apokalüpszisznek, azaz leleplezésnek, a lepel eltávolításának valamely rejtett tényről. A kinyilatkoztatás által tehát valamilyen rejtett igazság jön világosságra.
Isten nem lehet emberi megismerés tárgya, mert Ő világ- és emberfeletti személy, örökkévaló szellemi lény, aki viszont szuverén módon úgy döntött, hogy megismerteti önmagát az emberrel. A Biblia Isten önközlését tartalmazza. Hitünk szerint az Isten uralma és igazgatása alatt álló természetfölötti világba kizárólag Igéjén, illetve annak megtestesült formáján, Jézus Krisztus személyén keresztül lehet belépni.
A Szináj-hegyi epifánia során a nép a látvány rettenetes és félelmetes mivolta miatt nem akarta hallani Isten beszédét, hanem Mózest kérték meg, hogy menjen fel a hegyre Istenhez, és ő beszéljen vele. Ünnepélyesen megfogadták, hogy amit az Úr Mózesnek kinyilatkoztat, arra hallgatni fognak. Isten helyeselte és jóváhagyta a nép és Mózes közötti egyezséget, és ettől a pillanattól fogva megszületett a prófétai szolgálat!
A prófétai szolgálat feltételei
Mózes volt az első és a legnagyobb próféta az Ószövetségben, aki a prófétai szolgálatot személyében megtestesítette. Életpályájából és karizmatikus megtapasztalásai alapján pontosan meg lehet állapítani, hogyan lesz egy hívőből próféta. Az igazi próféta életében legalább négy, Istentől származó szellemi eseménynek kell történnie.
Mindenekelőtt Istené a választási jog, ő választja ki az emberek közül, akit prófétának rendel, nem pedig az ember választja magának ezt a tisztséget. Az utóbbi eredménye a hamis próféta, aki saját szívéből, lelkéből szól az emberekhez. A kiválasztás viszont az embertől független esemény.
Isten az örökkévalóságban, gyakran a próféta fogantatása előtt már kiválasztja az illetőt erre a feladatra. A kiválasztás nem felsőbbrendűséget jelent, hanem feladatra vonatkozik, amelynek középpontjában az üzenet vétele és tolmácsolása áll.
A próféták földi sorsa mindig is kemény és sanyarú volt. A legtöbb prófétát kortársai megvetették, üldözték, sőt többségük a földi életét, szolgálatát gyilkosság áldozataként fejezte be.
Elhívásnak azt a természetfölötti eseményt nevezzük, amikor Isten közvetlen vagy közvetett módon megszólítja az embert, és jelenlétébe hívja. Az elhívás beteljesedéséhez szükséges az elhívott engedelmessége, ahogy ezt látjuk Sámuel elhívásánál is: a gyermeknek a hívásra adott pozitív válasza szükséges volt ahhoz, hogy Isten felruházza a prófétai tisztséggel.
A következő természetfölötti, szellemi megtapasztalás a fölkenetés, amikor is a jelenlétébe behívott prófétára Isten ráhelyezi a Szellemét. Ezáltal válik az ember képessé arra, hogy az Úrnak szócsöve, „Isten szája” legyen, illetve Isten nevében vagy helyette szóljon. (A proféteuó görög szó a pro: előtte igekötő és a fémi: szólni ige összetétele, pontos jelentése: ’valaki(k) előtt vagy valaki(k) nevében, megbízásából szólni’.)
Isten dolgait csakis a Szent Szellem által lehet elvégezni, ezért a Mindenható az általa kiválasztott királyokat és más karizmatikus embereket is felkente Szellemével, mikor az általa meghatározott feladatkörbe belehelyezte őket. Ugyanis Isten dolgainak elvégzésére a természetes emberi képességek nem alkalmasak. Ez különösen igaz az Újszövetség főbb szolgálati feladatköreire.
Sajnálatos módon sokszor épp itt hibázzuk el a dolgokat, amikor is úgy vélekedünk, hogy Isten munkáját képesek vagyunk elvégezni emberi képességekkel, tudásanyaggal! Ezek által azonban csupán vallásos emberek lehetünk, de Isten programjának aktív végrehajtóivá felkenetés nélkül nem tudunk válni.
Fölkenetésre az újszövetségi egyházban minden hívőnek szüksége van. Jézus Krisztus és az apostolok egyaránt csak azután kezdték el a szolgálatot, hogy Isten fölkente őket Szentlélekkel és erővel. A felkenetés következménye, hogy a hívőkön keresztül Isten Szellemének a karizmái képesek megnyilvánulni. A természetes képességek csak eszközök, csatornák, melyeket elválaszt a Szentlélek isteni célokra, hogy rajtuk keresztül kifejezze hatalmát, tudását.
A prófétai szolgálatra ez kiemelten igaz. A próféta a „Rúách embere” (lásd például 2Pt 1:19–21), vagyis Isten Szellemének az embere.
A negyedik természetfeletti esemény Isten emberének az életében a küldetés. Isten az általa meghatározott időpontban azt mondja fölkentjének: „Menj, és tedd a dolgod!”, vagy: „Szóld az Igét!” Isten munkatervében rendkívül fontos, hogy az üzenet vagy a feladat elvégzése az Istentől kijelölt időben valósuljon meg. Az idő előtti vagy utáni engedelmesség Isten szemében engedetlenségnek minősül.
Mózes szolgálatba állítása
Vizsgáljuk meg most Mózes történetét! Elhívásáról a Mózes második könyve 3. fejezetében olvashatunk:
„Mózes pedig őrzi vala az ő ipának, Jetrónak, a Midián papjának juhait, és hajtá a juhokat a pusztán túl, és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez. És megjelenék neki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy íme a csipkebokor ég vala, de a csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Odamegyek, hogy lássam e nagy csodát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy odaméne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes! Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állsz, szent föld. És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni.”
Az égő csipkebokor története nem más, mint Mózes elhívásának az eseménye. Konkrétan őmiatta lépett be Isten személyesen a fizikai világba, hogy az emigráció sorsával már megbékült férfit megszólítsa és jelenlétébe hívja.
Az Isten és Mózes közötti párbeszéd azonban azt is nyilvánvalóvá tette, hogy az elhívás önmagában nem képes egy szolgálatot legitimmé tenni, ugyanis ehhez szükséges az érintettek elfogadása, támogatása és együttműködése. Ezt pedig szavakkal nem lehet elérni, mert az emberek azt fogják mondani: „Nem jelent meg neked Isten!”; „Nem hívott el téged!”
A karizmatikus személynek az elhívását folyamatosan bizonyítania kell a nép előtt. A bizonyíték pedig csakis egyvalami lehet: Isten erejének a működése csodák és jelek által. Mózes második könyvének 4. fejezete számol be Mózes fölkenetéséről, amikor is Isten a földre vetett botját kígyóvá, majd a kígyót bottá változtatta, kezét pedig leprássá, majd újra egészségessé tette. Ezzel jelezte az elhívó, hogy Isten Szellemének ereje rászállt Mózesre.
Ezután lépett ki Mózes addigi életvezetéséből, foglalkozásából, és jelent meg a fáraó előtt, hogy közölje vele Isten üzenetét. Mózes fölemelése, küldetése klasszikus mintája annak, ahogy Isten egy hívőt kiválaszt, majd elhívja és alkalmassá teszi a prófétai szolgálatra.
Több íráshely látszik igazolni, hogy Mózes kiválasztása is megtörtént már a megfogantatása előtt. Pál apostol a Héberekhez írt levél 11:23-ban utal arra, hogy szüleinek eszük ágában sem volt végrehajtani a fáraó parancsát, amelynek értelmében meg kellett volna ölni a gyermeket. Ezzel szemben hittel rejtegették, azzal a biztos meggyőződéssel, hogy Istennek terve van vele.
Ugyanis az Örökkévaló az Ábrahámmal való szövetségkötésekor tudatta a hit atyjával, hogy a szövetség örökösei négyszáz évig fogságban fognak élni, de a megfelelő idő elteltével megszabadítja őket, és visszavezeti népét az Ígéret földjére. Feltételezhető, hogy az egyiptomi fogságban élő zsidóságban erős volt a szabadítóra való várakozás, és Mózes szüleinek a hite is erre irányult. A zsidó családokban erős volt a spiritualitás – de nem a spiritizmus! –, vagyis az Isten beavatkozására való nyitottság.
Mózes élettörténetében az is figyelemre méltó, hogy bár a fáraó udvarában, egyiptomi hercegként nőtt fel, sőt István vértanú a beszédében azt is kiemeli, hogy a legmagasabb szinten járatos volt Egyiptom tudományában (építészet, retorika, hadviselés stb.), az erőszakos asszimiláció dacára is megmaradt benne a zsidó identitás, mert erős szellemet helyezett bele Isten.
A kiválasztás mindig spirituális szinten, az örökkévalóságban történik. Isten a kiválasztottainak szellemét ismeri már a fogantatás előtt. Ezzel együtt belehelyez bizonyos a priori, velük született képességeket, képeket a láthatatlan világról, illetve önmagáról. Ezeket az inkarnálódás során ugyan elfelejti az ember, mert a szelleme integrálódik a testhez, az anyaghoz, és az ennek következtében kialakuló lélek, valamint a test növekedését és fejlődését szolgálja, élteti, de az elhívás eredményeképpen a kiválasztott személy szelleme eredeti öntudatára ébred, és átadja magát Isten Szellemének, hogy vele együtt éljen és működjön.
Ennek következtében alakul ki a száznyolcvan fokos fordulat az elhívottak életfelfogásában, életvezetésében és értékrendjében. A karizmatikus megtapasztalás során nemcsak a halál szellemétől szabadulunk meg, hanem egyfajta lepel is lehull az ember szelleméről. Pál apostol így fogalmazza meg ezt: „megtér, és lehull a lepel”. Ennek eredményeképpen képessé válik a próféta a szellemi belátásra, a láthatatlan dolgok megpillantására. Ezért is nevezték a prófétákat régen „nézőknek”, vagyis olyan különleges szellemi-lelki látóképességgel megáldott embereknek, akik belelátnak Isten akaratába, gondolataiba, tervébe, dolgaiba.
Öröktől fogva ismerlek…
A Názáreti Jézus személyiségének fejlődése során is láthatjuk ezt a kibontakozást. Már tizenkét éves korában is ámulatba ejtette Jeruzsálemben az írástudókat és bölcseket, majd felnőttkorában is csodálkoztak az Isten beszédében való jártasságán, holott nem volt a tanítványa egyetlen rabbinak sem.
Földi megfogantatása előtt is létezett már a szelleme Istennél, sőt, isteni személy volt, Istennel egyenlő! Miután önmagát kiüresítve megtestesült, fokozatosan valósult meg emberi személyiségének az a kifejlődése és növekedése, amelynek tetőpontján beteljesedett a Szentlélekkel, hogy attól fogva Isten teljessége lakozzon benne testileg. Ez érvényes a földi tartózkodására, de éppen úgy igaz a feltámadását követő időszakra is, és így is marad örökké.
Az Evangélium tehát egyértelműen hangsúlyozza, hogy Jézus emberi lelke és szelleme is alá volt rendelve a fejlődésnek. Ez a folyamat csak a Szentlélekkel való felkenetésben érte el azt a teloszát, teljességét, amely földi szolgálatának alapfeltétele volt.
Most vessünk egy pillantást Jeremiás elhívására! „Mikor az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, prófétának rendeltelek a népek közé.” (Jer 1:5) A kijelentés szerint Isten Jeremiást ismerte már megfogantatása előtt.
Hogyan lehetséges ez? Hisz megfogantatása előtt az embernek még nincs teste, lelke! Ugyanis a földi test alá van rendelve az időnek, a lélek pedig csak a szellem és a test egyesülésekor születik meg.
E tényekből fakadóan Isten arra utal, hogy Jeremiás szellemét, nem pedig a lelkét ismerte megfogantatása előtt. A próféta szelleme már létezett fogantatása előtt, amit Isten elválasztott magának, és olyan képességeket ültetett bele, amelyek Jeremiást már fiatal gyermekkorában is a prófétai szolgálatra foglalták le.
Isten emberei: az üdvterv formálói
A felkent, karizmatikus emberek nem felsőbbrendű lények, hanem Isten eszközei arra, hogy az üdvtervet előrevigyék, abban irány- vagy korszakváltást hozzanak létre, vagy ezeket előkészítsék. A Biblia bizonyságtétele szerint sem Ábrahámnak, sem Mózesnek, sem a prófétáknak, sem Jézus Krisztusnak, sem az apostoloknak az életművét nem lehet visszafordítani, negligálni, figyelmen kívül hagyni, bár erre a történelem során sokan nagyon nagy erőfeszítéseket tettek és tesznek a jövőben is.
Például napjainkban bizonyos kormányok a melegházasság elfogadtatásával kívánják modernizálni a társadalmat. E kudarcra ítélt erőfeszítés mögött az a feltételezés áll, hogy a pátriárkákat, a Törvényt, a prófétákat és nem utolsósorban Jézus Krisztust ki lehet iktatni, és valami mással lehet helyettesíteni. A hívők jövőre vonatkozó látása szerint azonban pontosan ez az Isten és a világ közötti szembeszegülés fogja eredményezni a világkorszak lezárását felgyorsító kataklizmákat. A világtörténelemnek egyetlen élhető iránya van: az, amit a Törvény és az Evangélium meghatározott!
Az Isten és az ember együttműködéséhez a keneten kívül az is szükséges, hogy a hívő szellemének intuitív képességei erősek, tiszták és Istenre hangoltak legyenek, mert csak így tudja megőrizni Isten Szellemét, és így válik képessé a személyes természetfölötti kommunikációra. Ezekkel a szellemi képességekkel rendelkeznie kell az öt fő szolgálati ajándéknak is az Újszövetségben, akiket Isten adott: „némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul” (Ef 4:11). Itt is látjuk, hogy nem csupán a szellemi adományok, karizmák, hanem maga az ember is ajándékként van meghatározva.
Isten emberei tevékenységének sikere tehát egyaránt függ isteni és emberi szellemi feltételektől, és ezek már a kiválasztáskor részben realizálódnak az ilyen emberek szellemében. Az ismeret közösséget jelent, vagyis kölcsönös részesedést valamiből vagy valakiből. A kiválasztott ember szellemébe Isten belehelyezi jelenlétét és ajándékait, az illető szelleme pedig benne marad az Úrban. Ebben az állapotban hozza be a Teremtő az adott személyt a világba a megfogantatás és születés által.
Ezeket a természetfölötti és velünk született képességeket ténylegesen egy egész életműből lehet felismerni és megérteni. Ezért is hívja föl a figyelmet a Héberekhez írt levél, hogy a hit hősei pályafutásának végére, beteljesedésére, kimenetelére is figyeljünk. Az ókorban – és nemcsak a zsidó, hanem a görög-római kultúrában is – az emberi nagyságot ezért övezte köztisztelet. Ennek tiszteletére tanították az ifjakat a különböző iskolákban, gümnaszionokban, akadémiákon.
Próféták kontra jövendőmondók
Félrevezető és zsákutcába viszi az embert az, ha önmagáról önkényesen alakít ki küldetéstudatot, és ennek alapján várja el társaitól a személye iránti tiszteletet. Jézus mondása, miszerint gyümölcséről lehet megismerni a fát, a szolgálati ajándékokra, azon belül a próféták helyes és pontos megítélésére is vonatkozik.
Az ószövetségi társadalomban a prófétákhoz szkeptikusan viszonyultak, mint ahogy általában a természetfölötti megtapasztalásokhoz is. Mivel a próféták saját korukban legtöbbször üldözött emberekként éltek, ezért hosszú évtizedek múltak el haláluk után, míg kanonizálták őket az írástudók, papok, és elfogadták üzenetüket Isten Igéjeként. Pontosan ez okozta a prófétai sors nehézségét, hiszen ők maguk is tisztában voltak vele, hogy elköltözésük után fogják csak a hozzáértők hitelesíteni életművüket, kijelentéseiket, és emelik be őket a szent próféták soraiba.
A pogány nemzetek jövendőmondóinak más volt a társadalmi helyzetük. Különféle blöffökkel, hamis kijelentésekkel, trükkökkel gyakorta képesek voltak személyüket kultusz tárgyává emelni. Ezzel szemben a Törvény a zsidó társadalmat és különösen a papságot arra késztette, hogy konstruktív szkepticizmussal közelítsék meg a próféták tevékenységét – ami sajnos számos esetben destruktív elutasításba torkollott.
Jelen korunkban az okkultizmus terjedésében a hiszékenység is jelentős szerepet tölt be. Az emberek hajlamosak azonnal elhinni, ha valaki tekintéllyel – akár Isten nevében – fellépve a jövőre vonatkozó kijelentést ad át. Pedig ha valamivel kapcsolatosan óvatosságra és szkeptikus magatartásra int bennünket Isten, az pontosan a jövőre vonatkozó információk tárgyköre.
Ugyanis az ilyen jellegű információk az emberben megerősíthetik a jövőtől való félelmet. A félelem pedig a bibliai hittel ellentétes módon működik. Nem pozitív várakozást hoz létre, hanem negatívat: a végzet várását. Nem véletlen, hogy a görög kultúrában a legbefolyásosabb jövendőmondó szellem, a Püthón szellemének hatására leggyakrabban a végzet, a dráma jelentette az emberi sors földi végét.
A görög démonológia szerint a legmagasabb szinten lévő „istenek” (theoszok) dolgozzák ki az emberek sorsával kapcsolatos terveket; ezeket az alattuk álló hatalmasságok, a daimónok ismertetik meg a tisztátalan szellemekkel (daimonionok vagy démonok), akik az emberekben lakoznak, és realizálják bennük ezeket a terveket.
A görög kultúrában a dráma az egyik legnépszerűbb irodalmi műfaj. A zsidók történelmét is kísérték drámák, tragédiák, sőt olykor nagyobbak is, mint a görögökét, de történetük mégsem drámai végzetbe torkollik, hanem örömünnepbe, evangéliumba, mert Isten Szellemétől származnak azok a próféciák, amelyek kijelölték Izrael történelmi beteljesedését.
A próféták intuitív képességeinek működése eltér az átlagemberétől. Az ember szellemének intuitív képességei által tudja tapasztalat és gondolati megismerés nélkül megragadni egy dolog lényegét, megérteni a tapasztalatok feletti igazságot.
Minden nemzet hőseiről elmondható, hogy az intuitív képességeik erőteljesen működtek: különösen azok esetében, akik a nemzetté válás folyamatában, az államalapításban vagy a nemzeti kultúra megteremtésében fontos szerepet töltöttek be. Kiemelten igaz ez a görög kultúra alapítóira, kiválóságaira: filozófusokra, írókra, szónokokra, politikusokra.
Azonban ki kell emelnünk egy lényeges különbséget e kiváló személyiségek és Isten emberei között. A pogány kultúra képviselőinek intuitív képességei nem Isten Szellemének a jelenlétében és vezetése alatt működtek. Ezért műveik spirituális szempontból nem egyenértékűek a bibliai könyvek szellemiségével.
Például egy ószövetségi prófétában nem lehetett démon, mert az megakadályozta volna őt abban, hogy igaz, hiteles módon töltse be a szolgálatát. Ezzel szemben például Szókratész maga is azt híresztelte magáról, hogy démon lakozott benne. Ezt ő természetesen pozitívumnak vélte a görög világnézet aspektusából, és büszke is volt rá, de bibliai szemszögből ez démonizáltságnak minősül.
Egy démonmentes társadalom
Az exodus után a zsidó népet Isten elválasztotta a többi nemzettől. Attól fogva Izrael nem számíttatott a többi nép közé, hanem külön kategóriába sorolta Isten.
Az Úr ezen beavatkozása erkölcsi és szellemi szempontokra alapult, ugyanis Egyiptomban Izrael népe idegen istenek kultuszaival terhelt szellemi atmoszférában élt. Egyiptomból való szabadulásuk pontosan ezektől az idegen istenektől való megváltásukat jelentette, aminek szellemi célja az volt, hogy Izrael démonmentes társadalommá váljon, amelyet nem démonok és bukott angyalok irányítanak, hanem Isten Szelleme, sekínája van jelen köztük a Törvény által kijelölt istentiszteleti helyszínen, továbbá Isten angyalai védelmezik őket.
Figyelemre méltó, hogy a pátriárkák korában sok természetfölötti eseményről számol be a Biblia, de a 430 évig tartó fogság ideje alatt egyetlenegyről sem! Majd az exodus után újra, mondhatni sorozatosan, rendszeresen fordultak elő Izraelben természetfölötti események.
Az istentiszteleti rendtartásnak, erkölcsi törvényeknek, szabályoknak mind az volt a céljuk, hogy Izrael megőrizze erkölcsi és szellemi tisztaságát. Többek között a Törvény ezért is tiltotta meg a választott népnek, hogy összekeveredjenek a környező népek kultúrájával, isteneikkel. Vagyis a pogány nemzetektől való elkülönülés isteni követelmény volt Izraellel szemben.
Ezek az intézkedések, a Törvény rendeletei tették lehetővé, hogy a prófétai intézmény kialakuljon és fennmaradjon Izraelben. A pogány nemzetek között ez nem tudott így megvalósulni. Ha meg is jelent némelyeknél (például Bálám), menet közben eltorzult a szolgálatuk.
Ennek pedig az volt az oka, hogy a pogány nemzetek bele voltak ágyazódva a tisztátalan szellemi világba. Erőteljes volt közöttük az Isten ellenségétől, a Sátántól származó sötét szellemi lények jelenléte és munkálkodása, melyek döntően meghatározták a kultúrájukat. Démonizált kultúrában Isten nem támaszt prófétát.
Érdekes, hogy Jézussal szemben milyen kifogást támasztottak a Szanhedrin tagjai, miután tapasztalták, hogy a Názáretit prófétaként kezdik tisztelni az emberek. Jézus vélt származási helyével, Galileával volt problémájuk: „Galileából nem támadt próféta.” (Jn 7:52)
De vajon miért voltak ennyire negatívak egy esetleges Galileából támadt prófétával szemben? Vélhetően azért, mert Ézsaiás próféta nyomán a térséget „a pogányok Galileájának” nevezték, mivel az itt élő törzsek pogány befolyás alá kerültek, s ennek következtében ugyan zsidó alapokon álló, ám meglehetősen szinkretista kultúrkör alakult ki, amely jelentős mértékben eltért a júdeai kultúrától.
Természetesen Jézus nem Galileából származott, hanem Betlehemben született. Igaz, hogy Galileában nőtt fel, ám végig Isten természetfölötti védelme alatt állt, soha nem vált tisztátalan személlyé, és kerülte azokat a galileai településeket, amelyeket rómaiak alapítottak, mint például Tiberiast.
A prófétai szolgálat helyreállítása
A prófétai intézmény helyreállításának sikerét befolyásolja a gyülekezetek, hívők kulturális háttere. Prófétákra és tiszta próféciákra akkor lehet számítani az Egyházban, ha a gyülekezetek Isten szellemi atmoszférájában élnek és tevékenykednek, tagjaik pedig következetesen megszabadultak gonosz szellemektől, továbbá megszakítottak az okkultizmussal minden kapcsolatot.
Isten áldásainak a birtokbavételét a hit mellett a megszentelődés szintje is befolyásolja. A természetfölöttivel való kapcsolatot megzavarja a gonosz szellemek jelenléte és működése. Az ószövetségi próféták esetében a családfájukat, családi hátterüket is föltárja az Írás, mert fontos volt, hogy ezek az emberek tiszta szellemi és erkölcsi háttérrel rendelkező családból származzanak.
Nem lehet mesterségesen erőltetni a prófétai szolgálat helyreállítását. A Bibliában nincs olyan fogalom, hogy „prófétai mozgalom”, mert ezt a szolgálatot nem lehet megtanulni: erre kizárólag Isten teheti alkalmassá az embert. Ő a kezdeményező, aki gyakran szuverén módon, közvetlenül hívja el az embereket erre a tisztségre, bár történhet ez közvetett módon is.
Például Illést közvetlenül támasztotta Isten, Elizeust viszont Illésen keresztül hívta el a prófétai szolgálatra. Természetesen, mint Elizeus példája is bizonyítja, az ember Isten iránti elkötelezettsége, a prófétai kenet utáni vágy befolyásolhatja Isten döntését, de önmagában a prófétai szolgálat kívánása senkit sem tesz alkalmassá arra, hogy ebbe a szolgálatba belépjen.
Mint korábban már hangsúlyoztuk, a jövendőmondók idegen istenekhez és hamis vallási rendszerekhez kötődnek, amelyek mögött tisztátalan szellemek, gonosz angyalok állnak. Ezektől kapják az információkat emberekre, eseményekre, helyzetekre vonatkozóan.
Az Apostolok cselekedeteinek 16. fejezetében olvashatjuk azt a Filippi városában játszódó esetet, amikor egy jövendőmondó szellemmel betöltött rabszolgalány befolyása alatt állt az egész római kolónia. Pál és Szilász szolgálatát nem kísérték jelentős eredmények, míg ki nem űzték a leányból a Püthón szellemét.
Ez a történet azt bizonyítja, hogy a jövendőmondó szellemtől származó információk az embereket elválasztják Istentől, és szembefordítják őket az evangéliummal, sőt annak képviselőivel is. Ma is az evangelizálás hatékonyságának egyik fő akadályozója a jövendőmondás szelleme, amelynek a befolyása alatt állnak mindazok, akik kártyavetőkhöz, tenyérjósokhoz fordulnak, vagy horoszkópjaikat olvasgatják.
A filippi jövendőmondóval kapcsolatosan az is megdöbbentő, hogy amit Pálról és szolgálatáról mondott, az tényszerűen mind igaz volt, de ezt ő a Sátántól származó szellemből mondta. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a jövőre vonatkozó információknak nemcsak a tartalmát kell vizsgálni, hanem a szellemiségét is.
A Biblia a jövendőmondást egy óriáskígyóhoz hasonló szellemként írja le (Püthón), feltételezhetően azért, mert a jövendőmondás szelleme az óriáskígyóhoz hasonlóan fojtja meg az áldozatát. Valós természetét elrejti az érintettek elől, és az emberek gyakran csak a negatív következményeket érzékelik, de azokat is csak úgy, hogy közben a valódi okokat nem ismerik fel.
Sokan nem értik meg, hogy a jóslás milyen veszélyekkel jár azokra nézve, akik élnek vele. Aztán egy idő után csak azt észlelik, hogy kezd szűkülni a mozgásterük, megfogyatkoznak a földi lehetőségeik, és egyre inkább egy zárt körben találják magukat, ahol kezdenek ellehetetlenedni.
Ne fordulj jövendőmondókhoz! Isten Igéje szerint ez utálatos bűn, és akik ilyet cselekszenek, elveszítik Isten áldását, és kikerülnek az általa felkínált örökségből.
Az ószövetségi Izrael összeomlásának, fogságának pontosan az volt az oka, hogy sajnálatos módon figyelmen kívül hagyták nagy prófétájuknak, Mózesnek a figyelmeztetését: a prófétákat megvetették, üldözték; helyettük a szomszédos pogány nemzetekhez hasonlóan igézőkre és jövendőmondókra hallgattak. Ennek következtében először az északi királyság került Asszíria fogságába, majd Júda is a babilóniaiak igájába került, sőt a jeruzsálemi Templom is elpusztult.
A mai napig is ezek a történelmi események határozzák meg és befolyásolják a zsidóknak mint nemzetnek a sorsát. Ezért is várják Illés próféta visszajövetelét, hogy politikai-nemzeti helyreállításuk után megvalósulhasson a spirituális helyreállítás messiási programja is. (Folytatjuk.)