Történelem
Egy kiátkozó zsinat és következményei
Drámai szakítás az ember szellem-lélek-test hármas felosztásával
869-ben viharos előzmények után ült össze Konstantinápolyban az az egyházi tanácskozás, amelyet Róma mindmáig kiemelkedő jelentőségűnek ítél, és VIII. egyetemes zsinatként tart számon, miközben a keleti kereszténység nem fogadja el érvényesnek az itt született határozatokat.
A zsinat több olyan döntést hozott, amelyek hosszú távon is maradandó hatást gyakoroltak. Ezek egyike a 11. kánon, amely éles hangon elítéli az ember hármas felosztására vonatkozó bibliai felfogást, amely szerint a szellem (görögül: pneuma), a lélek (pszükhé) és a test (szóma) hármasságából épül fel minden ember. A zsinati atyák a lelket azonosítva a szellemmel úgy igyekeztek beállítani a hármas felosztás képviselőit, mintha azok az embernek két lelket tulajdonítanának. Az átokkal megerősített elítélő határozat kimondja:
„Jóllehet mind az Ó-, mind az Újszövetség tanítja, hogy az embernek egyetlen értelmes és megértésre képes lelke van, és minden isteni szavú egyházatya és egyháztanító ugyanezt a véleményt erősíti meg, egyesek rossz dolgok kitalálásán fáradozván akkora istentelenségre vetemedtek, hogy szégyen nélkül azt próbálják tanítani, hogy két lelkük van, és valamiféle őrült kísérlettel védik a saját eretnekségüket. Ezért ez a szent és egyetemes zsinat az ilyen istentelenség kitalálóit és terjesztőit, valamint azokat, akik ugyanígy gondolkodnak, hangos szóval kiátkozza, és elhatározza és kijelenti, hogy többé senki se birtokolja vagy őrizze semmiképpen sem ezen istentelenség szerzőinek tanításait. Aki pedig mégis ezen szent és nagy zsinattal ellentétesen merészelne viselkedni, az legyen átkozott…”
A döntés meghozatalában fontos szerepet játszottak a korszak éles küzdelmei Róma és Konstantinápoly, azaz Bizánc között. A pápaság egyrészt egyházkormányzati hatalmát akarta kiterjeszteni Keleten, másrészt a saját teológiai felfogását kívánta érvényesíteni az ortodox (görögkeleti) egyházban. Ezek ellenhatásaként az említett konstantinápolyi zsinat előtt már két évvel, 867-ben létrejött a Phótiosz konstantinápolyi pátriárka nevéhez fűződő egyházszakadás a római katolikus és az ortodox egyház között. Az események egyik kulcsszereplője az a Phótiosz volt, aki maga is az ember három részből álló felépítését vallotta. E hármas tagolódást (szellem, lélek, test) szakkifejezéssel trichotómiának nevezik.
A fordulatos életpályát befutó Phótiosz egy korábbi konstantinápolyi pátriárka unokaöccseként látta meg a napvilágot. Széles körű műveltség elsajátítása után az uralkodó szolgálatába lépett és a kancellária vezetőjévé emelkedett. Amikor 858-ban Ignatiosz konstantinápolyi pátriárka kegyvesztetté lett és lemondásra kényszerült, a császár kedvelt főtisztviselőjét, Phótioszt ültette a pátriárkai székbe. Ő ekkor még laikus volt, de néhány napon belül először pappá, majd püspökké szentelték. A pápa a főpapváltás ügyének kivizsgálására követeket küldött Bizáncba. E legátusok kezdeményezésére 861-ben a fővárosban összeült egy zsinat, amely jóváhagyta a korábbi pátriárka letételét, és megerősítette Phótiosz megválasztásának érvényességét. Ignatiosz azonban nem nyugodott bele ebbe.
Saját embereit küldte Rómába I. Miklós pápához, aki a Lateránban 863-ban tartott zsinaton Phótioszt fosztotta meg a pátriárkai címtől, és elődjét ültette vissza a főpapi székbe. A bizánci császár és főpapja e döntést elfogadhatatlannak tekintette, és kitört a nyílt ellenségeskedés. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy I. Miklós katolikus térítőket küldött a bizánci érdekterületnek számító Bulgáriába, sőt ismertté vált a pápa levele, melyben súlyosan bírálta a bizánci liturgiát, és vele szemben a római szertartásokat minősítette igaznak.
Végül Phótiosz erőteljes ellenlépésre szánta el magát. 867-ben zsinatot hívott össze a fővárosba, amelyen I. Miklós pápát letettnek nyilvánították a pápai székről, és kiközösítették az egyházból. Ezzel megkezdődött a Phótiosz–féle egyházszakadás. Róma alig várta, hogy elégtételt vegyen ortodox ellenfelein. Az alkalom nem váratott sokáig magára. A Phótioszt támogató császárt 867-ben megölette Makedóniai Baszileosz, és ő foglalta el a trónt. Amikor a gyilkosságban részes új császárt Phótiosz nem engedte belépni a konstantinápolyi Hagia Sophiába, a császár száműzte őt. Ezt a helyzetet használta ki Róma. A Phótiosz ellen szintén fellépő császár támogatásával 869-ben Konstantinápolyban összeült az úgynevezett VIII. egyetemes zsinat. Itt a pápai követeknek sikerült keresztülvinniük, hogy a Phótiosz ellen Rómában kimondott döntéseket belefoglalják a zsinati határozatokba.
Az ember hármas tagolódását elítélő döntéssel egyrészt teológiailag igyekeztek megbélyegezni Phótioszt és követőit, másrészt a trichotómiával szemben álló római felfogást igyekeztek érvényre juttatni az ortodox egyházban.
E terv nem járt sikerrel Keleten, hiszen ott már a zsinat előtt is az ember hármas felosztását valló nézetek voltak meghatározóak, és az elítélő határozat után is a bizánci teológusok nagy többsége a trichotómia álláspontját tartotta magától értetődőnek.
Nyugaton azonban a zsinati döntés megerősítette az addigi dichotomikus felfogást, amely a szellem és a lélek egybemosásával az embert csak két részből, lélekből és testből állónak tekinti. A 870-ben kelt zsinati határozat mindmáig hivatkozási alapul szolgál a római katolikus egyházban.
Ez a nyugati felfogás tovább élt a reformációt követően a protestáns egyházakban is. Magyarországon még a bibliafordításokra is rányomta a bélyegét.
A magyar nyelvben a nyelvújítás koráig, a 19. század elejéig nem volt külön közhasználatú szó a pneumára, hanem erre is a „lélek” kifejezést használták. Megjegyzendő, hogy az 1439 körül készült Huszita Biblia fordítói, akik a latin nyelvű Vulgatából készítették fordításukat, a pneuma latin megfelelőjére, a spiritusra külön magyar kifejezést alkottak.
A Huszita Biblia fő ismertetőjegye éppen az volt, hogy a spiritust, amely görög eredetijéhez hasonlóan ’szelet’, ’fúvást’ jelent, a szellet kifejezéssel adták vissza. Az üldözött husziták szóalkotása azonban nem tudott elterjedni.
Bár a 19. század folyamán a magyar köznyelvben általánosan elterjedt a „szellem” szó használata, a történelmi felekezetek bibliafordításában továbbra is csak a „lélek” szót használták mind a pneuma (szellem), mind a pszükhé (lélek) fordítására. Ez a dichotomikus szemlélet érvényesült a 20. század végén elkészült új fordításokban, az 1973-ban kiadott új katolikus bibliafordításban éppúgy, mint az 1975-ben megjelent új protestáns fordításban.
A 21. század elején a Szent Pál Akadémia bibliafordítása hozott alapvető fordulatot ezen a téren. A fordítóbizottság a Biblia eredeti nyelveinek megfelelően következetesen megkülönbözteti a „lélek” és „szellem” kifejezések használatát, ami a Szentírás kijelentéseinek sokkal árnyaltabb és pontosabb megértését teszi lehetővé.