Történelem
A Szent Szellem elutasításától a nácizmusig
Miként egyengette a pünkösdi mozgalmat elutasító Berlini Nyilatkozat és a Szent Szellem munkájával való szembeszegülés a nácizmus előtt az utat Németországban száz évvel ezelőtt?
A fiatal német demokrácia szociális problémái, a német gazdaságot megnyomorító versailles-i békeszerződés, egyes filozófiai (Friedrich Nietzsche), biológiai (darwinizmus, eugenika) és teológiai (keresztény antiszemitizmus) tanok készítették elő a talajt a nemzetiszocialisták felemelkedésének. Az alábbiakban a fasizmus németországi felemelkedését jelentősen elősegítő speciális szellemi tényezővel foglalkozunk: a pünkösdi ébredés visszautasításának romboló következményeivel, mely a mozgalomban munkálkodó Szellemet „nem fentről, hanem alulról jövőnek” minősítette.
A PÜNKÖSDI MOZGALOM 1901. január 1-jén kezdődött el az Egyesült Államokban, amikor egy bibliaiskola növendékei megteltek Szent Szellemmel, és elkezdtek új nyelveken szólni; majd 1906-ban a híressé vált Los Angeles-i Azusa utcai ébredést követően hamar világméretűvé szélesedett. Európába Thomas Ball Barratt norvég pásztor hozta el még 1906-ban. Szolgálata eredményeképpen ragyogó ébredés indult Norvégiában. Ezek a hírek eljutottak Németországba is, és sok keresztényben örömöt és várakozást ébresztettek egy új pünkösd iránt; míg másokból szkepszist, óvatos megfontoltságot, sőt esetenként kritikát és elutasítást váltottak ki. Az 1904-es walesi ébredés Evan Roberts vezetése alatt (százezer megtérés egy éven belül), majd az 1905-ös mozgalom a németországi Mülheimben (háromezer megtérés néhány hónap leforgása alatt) csak növelték a várakozást arra nézve, hogy „az ébredés áldáshullámai Németországon is áthaladnak”.
1907 júniusának végén Barratt gyülekezetéből két norvég hölgy, Agnes Thelle és Dagmar Gregersen egy pásztor meghívására Hamburgba utazott evangelizálni. Itt Heinrich Dallmeyerrel (1870–1928), a Gnadaui Szövetségként is nevezett Közösségi Mozgalom (az úgynevezett „szentség mozgalom” német változata) fiatal kasseli evangélistájával ismerkedtek meg. Dallmeyer a Hamburgban közösen eltöltött rövid idő alatt intenzíven átélte a szentség és a Szent Szellemben való alámerülés élményét, egyszersmind testében a fizikai gyógyulást. Ezen oly mértékben fellelkesült, hogy Gregersent és Thellét rögtön felkérte, látogassanak el Kasselbe, hogy ébredési összejöveteleket tartsanak.
A KASSELI ÖSSZEJÖVETELEKET a nyilvánosság kizárásával kezdték meg, mivel nem evangelizációról, hanem ébredési rendezvényekről volt szó, melyek során az apostolok korabeli pünkösdi élményeinek átélését tűzték ki célul. Az első napokban emberi vezetés nélkül, a Szent Szellem vezetése alatti mennyei rendet követve zajlottak az istentiszteletek (1Kor 14:26). Mély őszinteség szállt az összegyűltekre, a hívők megvallották a bűneiket, az egymással szemben elkövetett igazságtalanságok miatt bocsánatot kértek egymástól, a bűnbánat és a megtisztulás állt a középpontban. A két norvég hölgy időközben elkezdett a gyülekezet nyilvánossága előtt nyelveken imádkozni, majd az elmondottakat meg is magyarázták, ami akkoriban újdonságnak számított.
Egy szemtanú így tudósított az eseményekről: „Ekkor – egészen váratlanul és mindenki megdöbbenésére – az egyik norvég testvérnő elkezdett nyelveken szólni. Az üzenetét megmagyarázták. Szinte teljes mértékig a Szentírás bizonyságáról szólt megrendítő komolysággal az összegyűltekhez, az összejövetel légköre azonban még e legkomolyabb üzenet ellenére is olyan volt, mintha az ember a mennyben lenne, Isten pedig személyesen szólítaná meg.” Ezt követően áttört Isten jelenléte, Szellemben való keresztségek és a Szent Szellem megnyilvánulásai kísérték az istentiszteletet: „Ehhez rendkívüli jelenségek társultak, testvérek és testvérnők akaratlanul a földre estek, részben hirtelen, részben lassan, egyre fokozódó görcsös mozdulatok kíséretében, majd pedig a jelenségekre azt a magyarázatot adták, hogy felülről lettek alámerítve Szellemben.” Egy másik résztvevő a következőkről számolt be: „A gyülekezések a következő napokban folytatódtak, csakhogy egyre több lett a »Szellem-keresztség«, ahogy a nyelveken szólás és a prófétálás ajándékai is. Az úgynevezett szellemi ajándékok vételével néhány csoda és jel történt. Betegek szabadultak meg sokéves betegségekből.”
Az ígéretes kezdet után fordulat állt be, amikor egy este Dallmeyer, az istentiszteletek vezetője egymaga hátramaradt egy hívővel, aki az istentisztelet folyamán egy szellem hatása alatt a földre került, és egészen hajnalig prófétált. Dallmeyer minden szót feljegyzett, melyek egy része kifejezetten az összegyűlt közösségnek szólt. Ezek a – később hamisnak bizonyuló – próféciák a továbbiakban meghatározták a kasseli gyűlések sorsát. A norvég testvérnők, akik addig nem vettek részt minden összejövetelen, mert gyakran imában szolgáltak, leleplezték a – megítélésük szerint – hamis szellemet: „Eleinte mindig a két norvég hölgy szólt [nyelveken], később egy testvér is, ám ekkor a norvég testvérnők felálltak, és azt mondták: »A testvér nyelveken szólása nem az Úrtól van, ez nem az Ő Szelleme.«” Ettől kezdve a norvég hölgyek visszavonultak, és elhagyták Kasselt.
Dallmeyer másnap mégis felállt, és az egyik éjszakai üzenetet követően bejelentette, hogy megkapta a szellemek megítélésének az ajándékát, majd hozzáfűzte, a testvér az előző nap minden bizonnyal a Szent Szellemben beszélt nyelveken. Később egyre inkább átengedte az időközben már sok nem hívő részvételével is zajló rendezvények vezetését a nyelveken szólók növekvő táborának, akik az elhangzottakat magyarázták is, és szintén elkezdtek prófétálni. Ezeket a jelenségeket a Dallmeyer mindenfajta bibliai vizsgálat nélkül egyszerűen szabadjára engedte, melynek hátterében téves felfogása húzódott meg: „Ha azonban az Úr az [aki a nyelveken szólás és annak magyarázata vagy a prófétálás során »én vagyok«-ként mutatkozik be], akkor az embernek vezetőként nincs többé joga az »én vagyok« ellen fellépni. Mindent hagyni kell a feje tetejére állni, ha az »én vagyok« veszi át a szót, mert különben az ember az Isten ellen hadakozónak találtatik.” Ez a bibliai útmutatásokat (1Kor 14. fejezet) figyelmen kívül hagyó, felelőtlen felfogás teljes káoszhoz vezetett. Amikor ugyanis a nyelveken szólók elkezdtek Isten nevében egymásnak kölcsönösen ellentmondani, zűrzavaros állapotok alakultak ki az összejöveteleken, olyannyira, hogy a rendezvényeknek végül a rendőrség bevonásával kellett véget vetni, miután közel ezer, a bulvárlapok által kíváncsivá tett ember gyűlt össze az összejövetelek helyiségei előtt, s ez a közrendet is megzavarta. Ezt követően Kassel neve természetesen közszájon forgott, és sokak számára meghatározta a pünkösdi mozgalomról kialakított képet.
KASSELT KÖVETŐEN elkezdtek a történtekkel behatóan foglalkozni a különböző konferenciákon, cikkekben, levelekben és a keresztény lapok tanulmányaiban. A keresztények között viták zajlottak, pro és kontra hangzottak el érvek, de nem jutottak egyhangú döntésre. További olajat öntött a tűzre Dallmeyer néhány héttel későbbi nyilatkozata: „Isten irgalmából többhetes belső harc után arra a felismerésre jutottam, hogy a »Los Angeles-i mozgalomban« működő szellem nem Isten Szelleme, hanem egy hitető szellem. Miután Isten előtt meghajolva én magam is lemondtam erről a szellemről, arra kérek minden lelket, ennek a szellemnek a befolyása alól teljesen vonja ki magát.” Dallmeyer ezt követően Pálból Saullá, az egykori hirdetőből üldözővé vált: a kasseli gyűlések vezetője, aki a kisiklásukért felelős volt, áthárította magáról a felelősséget a mozgalom szerinte hamis szellemére. Végül pedig megtagadta a mozgalmat és a benne lévő Szellemet. A nyilatkozat sokakat elbizonytalanított, és a pünkösdi mozgalom defenzívába kényszerült.
Érdekes módon mindennek ellenére a német pünkösdi mozgalom 1907 és 1909 között egy meredeken felfelé ívelő fejlődésen ment keresztül. 1908 decemberében tartották ugyanis az első nagy pünkösdi konferenciát Hamburgban az európai pünkösdi mozgalom képviselőivel. Itt intézményesültek, és megalapították a Pünkösdi üdvözlet (Pfingstgrüße) című saját lapot. Nem sokkal az első pünkösdi konferenciát követően a mozgalom újabb központjában, Mülheimben szintén tömegeket vonzó, nagy sikerű pünkösdi konferenciát tartottak, melyet számos csoda, Szent Szellemmel való betöltekezés, megtérések, sőt egy dokumentált feltámadás is kísért. Mindez a gnadaui keresztényeket lépéskényszerbe hozta, a pünkösdi mozgalom a háttérbe szorítás veszélyével fenyegette a Közösségi Mozgalmat, amelyből kiindult. Ezzel kezdetét vette a tudatos elkülönülés folyamata, amely végül a Berlini Nyilatkozatban (Berliner Erklärung) érte el csúcspontját.
A BERLINI NYILATKOZATOT 1909. szeptember 15-én az újjászületett keresztényekből álló egyház németországi vezetői fogadták el és írták alá Berlinben, ahol előzőleg tizenkilenc órán át tárgyaltak a pontos megfogalmazásról. Az aláírók közé tartozott a Közösségi Mozgalom (40 fő), a baptisták (5), a Nyitott Testvérek (4), a metodista Evangéliumi Közösség (3), valamint a Szabad Evangéliumi Gyülekezet (4). A nyilatkozat célja a pünkösdi mozgalomtól való teljes elszakadás volt. „Jellemző módon a pünkösdi mozgalom képviselői közül senkit sem hívtak meg, mivel »ha őket is meghívjuk, sosem jutunk el a tőlük való elszakadásig«. A meghívottak elkötelezettek voltak: nem csupán a hamis szellemektől akartak elszakadni, hanem azok hordozóitól is.” Nem jelentéktelen prédikátorokból álló összefogásról van szó: az aláírók a németországi Krisztus Testének nagy tekintélyű elit rétegéhez tartoztak. A nyilatkozat kidolgozásához szükséges anyagokat többek között Dallmeyertől szerezték be, aki Berlinben nem is volt jelen, így – bár a pünkösdi mozgalom legélesebb ellenzőjének és elárulójának bizonyult – a nyilatkozatot nem írta alá. 1917-ben azonban megjegyezte: „Arról [hogy a nyelveken szólás mozgalmában egy spiritiszta szellem működik] oly mértékben meg vagyok győződve, hogy egy pillanatra sem rettenek vissza a kijelentéstől: szeretném, ha a nyelveken szólás mozgalmának szelleméhez sem ezen, sem a másvilágon semmi közöm sem lenne.”
A Berlini Nyilatkozat értelmében a pünkösdi mozgalmat különböző helyszíneken – „Los Angeles, Christiania, Hamburg, Kassel, Großalmerode” – fellépő szellemi mozgalom láncolatának tekintették. A nyilatkozat fő megállapítása szerint a mozgalom „nem felülről, hanem alulról [származik]; sok jelensége a spiritizmussal rokonítható. Démonok működnek benne, melyek – a Sátán által ravaszsággal vezéreltetve – a hazugságot és az igazságot elvegyítik, hogy Isten gyermekeit megtévesszék.” Sem vezető pünkösdi testvérek személyes hűsége és odaadása, sem pedig a mozgalomban jelentkező csodák és jelek nem tudtak ezen a véleményen változtatni. A szellem, amelynek megnyilvánulásait utálatosnak és visszataszítónak jellemezték, állításuk szerint egy „hamis szellem”, bár továbbra is kérdéses maradt, hogy a „visszatetszést keltő jelenségek, mint az összeesések, arcrángások, remegések, kiáltások, visszataszító, hangos nevetések stb. mennyiben démonikus eredetűek, illetve mennyiben hisztérikusak vagy lelkiek”. Egyedül azt zárták ki teljesen, mely szerint a szóban forgó szellem „Isten által munkálkodó” lenne: „Egy ilyen mozgalmat Istentől származóként elismerni lehetetlen számunkra.” Az ennek ellenére megjelenő gyümölcsök – véleményük szerint – az Isten beszédének hirdetésében lévő erőből származtak, az „egész mozgalom hazug jellegén” azonban mit sem változtattak. „Isten németországi gyülekezeteinek mélyen meg kell alázniuk magukat amiatt, hogy ezt a mozgalmat kezdetben elfogadták.” A nyilatkozat két további pontjában a feddhetetlenségéről és az Írásnak megfelelő, átlátható életvezetéséről ismert pünkösdi vezetőt, Jonathan Pault hamis vádak alapján támadták, és megpróbálták diszkreditálni a személyét: „Mi, az aláíró testvérek, Önt mint az egyház vezetőjét és tanítóját a továbbiakban nem tudjuk elismerni. Szeretetben, hitben és reménységben az Isten mindent rendbe hozó kegyelmére bízzuk.” Végül minden keresztényt arra kértek, hogy a pünkösdi mozgalomtól tartsa távol magát, aki pedig már „ennek a szellemnek a befolyása alá” került, „tagadja meg, kérjen Istentől bocsánatot és szabadítást – csak így tudja Isten a munkájával elérni a célját Németországban.”
ELLENTÉTBEN a kétezer évvel ezelőtti korai „pünkösdi mozgalom” ellenzőivel, a modern kori ébredés német ellenharcosai, akik az egész német egyház nevében ki merték adni ezt a nyilatkozatot, nyilvánvalóan nem hallgattak Gamáliél tanácsára: „Mostanra nézve is mondom nektek, álljatok el ez emberektől, és hagyjatok békét nekik, mert ha emberektől van e tanács vagy e dolog, semmivé lesz. Ha pedig Istentől van, ti fel nem bonthatjátok azt, nehogy esetleg Isten ellen harcolóknak is találtassatok.” (Csel 5:38–39) A Berlini Nyilatkozat aláírói, bár megsemmisíteni nem tudták Isten munkáját, minden erejükkel azon igyekeztek, hogy gyengítsék és hátráltassák. Az Isten munkájával és ezzel egyidejűleg magával az Isten személyével szembeni harcért azonban a Közösségi Mozgalom is drága árat fizetett.
A szellemi testvérháború legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb következményének a német gyülekezetek között kialakult megosztottság tekinthető, nem véletlenül nevezték a Berlini Nyilatkozatot válólevélnek. Az egész országban három táborra forgácsolódtak szét az evangéliumi gyülekezetek: a pünkösdiek, a semlegesek és az ellenzők táborára. Néhány év lefolyása alatt a semlegesek a folyamatos nyomás és a pünkösdi mozgalom ellenzői által adott ultimátum hatására arra kényszerültek, hogy az egyik vagy a másik oldal mellett döntsenek. A pünkösdiek a megbékélést és lehetőség szerint az újraegyesülés lehetőségét keresték, azonban újra és újra visszautasították őket, a Berlini Nyilatkozatra és arra hivatkozva, hogy egy „hitető szellem” („Schwarmgeist”) rabjaivá váltak.
SOK BIBLIATANÍTÓ lát nyilvánvaló összefüggést a Szentlélek németországi elutasítása és a néhány évre rá teret hódító nácizmus között. Jézus tanított a Szent Szellem ellen elkövetett bűnről, amelyhez a Berlini Nyilatkozat veszélyesen közel került, sőt némelyek néhány esetben talán – az Úr a szívek vizsgálója – el is követték azt. Márk evangéliumának néhány verse segíthet megérteni, milyen összefüggés áll fenn a Berlini Nyilatkozat és a fasizmus megjelenése között: „Ő pedig magához híván azokat [az írástudókat], példázatokban monda nekik: Sátán miként tud Sátánt kiűzni? És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország. És ha egy ház önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az a ház. És ha a Sátán önmaga ellen támadt és meghasonlott, nem maradhat meg, hanem vége van. Nem rabolhatja el senki az erősnek kincseit, bemenvén annak házába, hanemha előbb az erőset megkötözi, és azután rabolja ki annak házát. Bizony mondom nektek, hogy minden bűn megbocsáttatik az emberek fiainak, [még] a káromlások is mind, amelyekkel káromlanak, de aki a Szent Lélek ellen szól káromlást, nem nyer bocsánatot soha, hanem örök kárhozatra méltó.” (Mk 3:23–29) Lukács és Máté mindketten hozzáfűzik a következő mondatot is: „Aki velem nincsen, ellenem van, és aki velem nem gyűjt, tékozol.” (Mt 12:30; Luk 11:23)
Az írástudók állítása – akik Jézust azzal vádolták, hogy tisztátalan szellem van benne, holott a Szent Szellem által űzte ki a démonokat – pontosan megegyezik a Berlini Nyilatkozatnak a pünkösdi mozgalommal szemben megfogalmazott vádjaival. Jézus az imént említett igeszakaszban egy alapvető elvre hívta fel a figyelmet, amely példázat itt a Sátán királyságára vonatkozik, de mindkét szellemi birodalomra érvényes: ha egy királyság önmagával meghasonlik, nem állhat fenn. A Berlini Nyilatkozat a német evangéliumi gyülekezetek mély meghasonlottságának bizonysága, ezért elkerülhetetlenül bekövetkezett, amit Jézus (korábban) kijelentett: „nem maradhat meg”. Valóban így is történt: az egyház Németországban semmit sem tudott a nemzetben az első és különösen a második világháború során az antikrisztusi erőkkel szembeállítani.
Jézus két valóságról beszél, a birodalomról és a házról, melyek közül az első egyértelműen a két szellemi birodalomra, az Isten országára és a Sátán királyságára utal. A ház ugyanakkor egy lényegesen kisebb egység, melyet a Biblia gyakran jelképesen a nemzetekre vonatkoztat. Egy ország gyülekezetében a Szent Szellem az az „erős”, aki a házat őrzi. Az illegális behatoló az ördög, aki azért jött, hogy lopjon, öljön és pusztítson (Jn 10:10). Németországban az erős – úgy, mint egykor Sámson (Bír 15:12) – a saját emberei által lett megkötözve, így a Sátán be tudott hatolni a házba, hogy minden kincsét kirabolja, romlást és halált okozva.
Pontosan ettől óvták a pünkösdiek a Közösségi Mozgalom résztvevőit még 1934-ben, amikor a nemzetiszocialisták már magukhoz ragadták a hatalmat. Emil Humburg, a pünkösdi mozgalom akkori vezetője Walter Michaelishez, a gnadaui közösség vezetőjéhez levélben fordult: „Komoly aggodalom tölt el bennünket azzal kapcsolatban, hogy az Isten népének a szakadása végzetesnek bizonyulhat a közeledő, koncentrált antikrisztusi hatalmak rohamával szemben. Ezért szükségesnek véljük, hogy a testvéreinkkel ismertessük, vajon nem egy közös, szoros szellemi testvériség lenne-e a sürgető kötelességünk.” Levelét azonban a korábbi érvek alapján visszautasították.
Jézus kijelentette: „Aki velem nincsen, ellenem van.” Aki pedig Krisztus ellen munkálkodik, antikrisztusi tevékenységet folytat. Jézus az, aki Szent Szellemmel és tűzzel keresztel, a német gyülekezetek nagy része ennek ellenállt, és ezáltal akaratlanul is közreműködtek abban, hogy az Antikrisztus szelleme egyre erőteljesebb mértékben tudott hatni Németországra. Pál apostol beszámol arról, hogy az Antikrisztus szellemének az útjából „annak, aki [azt] még most visszatartja, félre kell […] tolatnia. És akkor fog megjelenni a törvénytaposó […]”. (2Thesz 2:7–8.) A törvénytaposó az Antikrisztus, az 1Jn 2:18 alapján pedig tudjuk, hogy „sok antikrisztus támad”, melyek közül az egyik bizonyosan Adolf Hitler volt, akit az „erős”, a gyülekezetekben működő Szent Szellem tarthatott volna vissza. Jézus tűzzel sózza meg a gyülekezeteket, hogy „a föld sójaként” be tudják tölteni a feladatukat, és visszatartsák a romlást. „Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással!” (Mk 9:50) – mondta Jézus. Mindaddig, amíg egyháza ezt a két parancsolatot megtartja, megálljt parancsolhat a sötétség erőinek, és vissza tudja azokat szorítani. Németországban azonban a Berlini Nyilatkozat megtörte a békét, és elutasította a sót. „Ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? Nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek.” (Mt 5:13) Öt évvel később hallani lehetett a katonák bakancsainak masírozását, a második világháborúban pedig tényleg megtaposták az emberek a sót, és az ítélet utolérte a sótlan kereszténységet. A nácizmussal való szembefordulásáról híres Német Hitvalló Egyháznak mindössze tizenhét bejegyzett tagja volt, de még ők sem, sőt koncentrációs táborban vértanúhalált haló vezetőjük, Bonhoeffer sem adott ki soha nyilatkozatot a keresztény antiszemitizmus ellen.
Heinrich Coerper, a semleges tábor vezetője felismerte a legnagyobb veszélyt, szerinte ugyanis a Sátán célja „a Szent Szellem-keresztséget gyanú alá helyezni és a szükségességét vitatni, mivel pontosan tudja, hogy Isten népe e nélkül nem rendelkezik elegendő erővel az isteni élethez és a bizonyságtevés szolgálatához”.
BÁR A MÁSODIK világháború a német gyülekezetekben, mind a közösségi tagok, mind pedig a pünkösdiek körében károkat okozott, a háborút követően mit sem változott a szellemi polgárháború állapota. Mind a mai napig a Berlini Nyilatkozat – néhány törekvéstől és az 1996-os Kasseli Nyilatkozattól eltekintve, mely utóbbi a pünkösdi mozgalom újrafelvételét szorgalmazta a Német Evangéliumi Szövetségbe (DEA) – nem került revideálásra vagy visszavonásra. Régi pünkösdi meggyőződések feladásának árán térhetett csak vissza 1996-ban a Szabadegyházi Pünkösdi Szövetség (BFP), a német pünkösdi mozgalom csúcsszervezete a DEA-ba. A régóta vágyott elismerés a testvérek részéről – a közel egy évszázados meghurcolásokat követően – azonban pirruszi győzelem. Mindkét fél aláírta a Kasseli Nyilatkozatot, amelyben a BFP „teljeskörűen elismerte a DEA hitvallását”, és a DEA-val való együttműködés keretében a következő korlátozásoknak vetette alá magát: „Sajnáljuk, hogy látványos jelenségek, mint például »a Szellemben való megpihenés«, az úgynevezett »területi szellemek« kiűzése stb. elbizonytalanításhoz, zűrzavarhoz és szakadásokhoz vezetett Jézus egyházában. Az egyes részletek különböző megítélésének ellenére egyetértünk a tekintetben, hogy az Evangéliumi Szövetségen belüli közös küldetés betöltésének érdekében, különösen a rendezvények, projektek stb. kapcsán, amelyek az Evangéliumi Szövetség keretein, illetve felelőssége alatt kerülnek lebonyolításra, ilyen vitatott tartalmak nem kapnak helyet.”
1994-ben a Szent Szellemnek egy újabb, „torontói áldás” néven közismertté vált hulláma érte el a gyülekezeteket, amelyet a fent említett eksztatikus megnyilvánulások is kísértek. Amint 1909-ben a Berlini Nyilatkozat – két évvel a pünkösdi mozgalom megjelenését követően – a Szent Szellem akkor aktuális manifesztációit megtagadta, ugyanúgy jártak el 1996-ban a Kasseli Nyilatkozat elfogadásakor, pontosan két évvel a „torontói áldás” megjelenése után. A pünkösdiek e térdhajtásuk óta kikerültek a kirekesztésből és az elutasítottságból, a Berlini Nyilatkozatban megfogalmazott ítélet pedig a továbbiakban azokra a pünkösdi-karizmatikus mozgalmakra irányult, amelyek még nem vetették alá magukat a DEA diktátumának. Ennek köszönhetően a Berlini Nyilatkozat – melyről azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy a problémákat megoldó Kasseli Nyilatkozat után már nem játszik szerepet – továbbra is kifejti átkos és növekedést megfojtó hatását. Valójában tehát az évtizedes kiegyezésért folytatott fáradalmak, beszélgetések, iniciatívák és nyilatkozatok ellenére a Berlini Nyilatkozat továbbra is érvényben van. Kijelentéseit nem vonták vissza és nem is revideálták. Nem találta meg a megbánás helyét sem a Gnadaui Szövetség, sem az Evangéliumi Szövetség, sem más olyan közösségek, melyek a Berlini Nyilatkozat kijelentéseit „az atyák örökségeként” ismerték el. Bibliai képpel élve, bár néhányan újra kiásták a betemetett kutakat, Németországban Rehobóth (1Móz 26:22) még előttünk áll. (Németből fordította Guth Holda.)