Riport
A remény diadala
Az elmúlt években az országhatárokon túlról is megnőtt az érdeklődés a magyarországi Hit Gyülekezete tevékenysége iránt. Egyre-másra jelentkeztek pásztorok, gyülekezetek egészen távoli országokból is, hogy minél szorosabbra vonják velünk partnerségi kapcsolatukat. Ennek a folyamatnak a során olyan pásztorok is felbukkantak, akik bár távoli országokban tevékenykednek, de valaha a budapesti Hit Gyülekezetében váltak ténylegesen keresztényekké, vagy esetleg egyetemi tanulmányaik idején hosszabb ideig látogatták az itteni gyülekezetet, ezért évek elteltével is Németh Sándor tanítványaiként határozzák meg magukat. Ezekkel a sokszor bennünket is meglepő nagy találkozásokkal párhuzamosan értelemszerűen megnőtt az igény a gyülekezet missziós tevékenysége iránt is. Jelenleg a budapesti Hit Gyülekezete körül olyan network-rendszer van kialakulóban, amelyhez az ázsiai Kambodzsától, Kirgizisztántól kezdve az afrikai Ghánáig, Burkina Fasóig vagy akár Ruandáig számos külföldi gyülekezet kapcsolódik. Misszionáriusaink több ízben is tevékenykedtek már Kambodzsában, Kirgizisztánban vagy Belga-Kongóban, de megfordultak a nyugat-afrikai Burkina Fasóban is, hogy csak a távolabbi országokat említsem. Az elmúlt hetekben pedig Lőrincz Péter lelkésztársammal a kelet-afrikai Ruandában képviselhettük a Hit Gyülekezetét.
Magyarországnál három és félszer kisebb Ruanda a kelet-afrikai törésvonal mentén helyezkedik el, olyan országokkal körülvéve, mint Belga-Kongó, Uganda, Tanzánia és Burundi. Tanzánia hallatán persze az embernek rögtön a Serengeti Nemzeti Park jut az eszébe. Nem is állunk távol a valóságtól, ha Ruanda Tanzániával határos keleti részét a Serengetihez hasonlóan képzeljük el, hiszen az országnak ez a fele szavanna, vagyis zebrák, zsiráfok, vízilovak és elefántok otthona. E kicsi ország nyugati része azonban hegyvidék, ahol az emberi tanyavilágot egy idő után feneketlen dzsungel váltja fel, amely a világon egyedül itt élő hegyi gorilláknak nyújt otthont. És bár a hegyi gorillák védelmére létesített Virunga Nemzeti Park számos látogatót vonz az országba, Ruanda mégsem elsősorban természeti szépségeiről ismert, hanem az 1994-es népirtásról, amelynek több mint egymillió ember esett áldozatául.
Ruanda fővárosában, Kigaliban emlékmúzeum segít feldolgozni a múltat, ahol egyúttal betonszarkofágokban mintegy kétszázezer áldozat földi maradványait is őrzik. De nem kell elmenni az emlékhelyre ahhoz, hogy egy hozzánk hasonló külföldi utazó szembesüljön a történtekkel, hiszen alig találkozni az országban olyan emberrel, akit ne ért volna veszteség a polgárháború idején. Ananie Bagaragaza pásztor, a ruandai Church of Faith vezetője maga is számos közeli hozzátartozóját veszítette el a népirtásban, és meggyilkolt ismerőseik közül az egyik család megárvult kislányát hatodik gyermekükként örökbe is fogadták. Megdöbbentő volt, hogy az antiszemitizmus kifejezést el kellett magyaráznunk a ruandai keresztényeknek, mivel a zsidógyűlölet náluk ismeretlen jelenségnek számít, és így először a témával kapcsolatos bibliai tanítást sem értették, ugyanakkor viszont a nyolcvanas-kilencvenes években az országban olyan fajelméletet dolgoztak ki és építettek be az ottani emberek világnézetébe, amely sok tekintetben kísértetiesen hasonlít az európai fasizmushoz, és végül az 1994-es népirtás során több mint egymillió ember halálához vezetett.
Az előzmények a múlt század elejére nyúlnak vissza. Az első világháború előtt a ruandai térség a németek fennhatósága alá tartozott, azonban a háborús vereség a németek számára afrikai gyarmataik elvesztését is jelentette, ezért 1920-tól a belgák kaptak meghatalmazást a térség feletti uralkodásra. Az új gyarmatosítók sokkal jobban beavatkoztak az ország ügyeibe, mint a németek, ugyanakkor azonban szerették a dolgokat leegyszerűsíteni. Számukra a társadalom két osztályból, az állattenyésztő tuszikból és a földművelésből élő hutukból állt. A könnyebb kormányozhatóság érdekében a tuszi állattenyésztő lakosságból kialakítottak egy társadalmi elitet, amelyet szembeállítottak az általuk nagyon lenézett földművelő lakossággal, a hutukkal. A második világháború után, az 1950-es évektől ugyan az ország ENSZ-gyámsági területté vált, de a gyakorlatban továbbra is fennmaradt a belgák igazgatása. A társadalmi viszonyokat a könnyebb irányíthatóság miatt mesterségesen leegyszerűsítő belgák azonban hosszú távon az ellenkező eredményt érték el a tuszik felkarolásával, mint amit szerettek volna, ugyanis a vezető tuszi réteg idővel követelni kezdte a belga gyarmati uralom felszámolását és az ország függetlenné válását.
Innentől fogva a belgák elkezdték a lázongó tuszi vezetőket lecserélni a jobban kontrollálható hutukra, és belga támogatással elkezdődött egy olyan hutu fajelmélet megalkotása és terjesztése, amely végül 1994-ben a tuszik lemészárlásába torkollott. A hutu „tízparancsolat” olyan elveket tartalmazott, amelyek a második világháború előtti zsidótörvényeket idézik. Eszerint például áruló minden hutu, aki tuszi nőt vesz feleségül, vagy üzleti ügyekben tuszival társul. Továbbá a ruandai fegyveres erőknek kizárólag hutukból kell állniuk. Végül azzal fejeződik be, hogy a hutuknak nem szabad szánalmat érezniük a tuszik iránt, illetve el kell zárkózniuk tőlük, és ébereknek kell lenniük közös tuszi ellenségeikkel szemben. Miután ez az ideológia az oktatáson és a propagandán keresztül néhány évtized alatt teljesen beépült a ruandai emberek felfogásába, már csak egy apró szikra kellett ahhoz, hogy maga az irtóhadjárat is belobbanjon. Ez a szikra az akkoriban éppen uralmon levő hutu miniszterelnök meggyilkolása volt 1994-ben, amelyért egyetemesen a tuszi lakosságot tették felelőssé, és megkezdődött a tuszik szisztematikus levadászása. Ennek során mintegy száz nap alatt több mint egymillió tuszit vagy mérsékelt hutut öltek meg, további 200 ezret pedig megerőszakoltak, megkínoztak vagy megcsonkítottak. Egyes hutuk úgy mentek reggel a mocsárba az ott rejtőzködő tuszik felkutatására és megölésére, ahogy mások dolgozni mennek a munkahelyükre. Egyikőjük szerint „az egyes számú szabály az volt, hogy öljünk. A kettes számú szabály – hát az nem létezett”.
Az események brutalitását tekintve nem meglepő tehát, hogy a mindössze 19 évvel ezelőtt történt borzalmakat a ruandai társadalomnak még nem sikerült feldolgoznia. A múlttal való szembenézésben döntő momentum volt a gacsacsa intézményének az újjáélesztése. Miután a népirtásban a legtöbb bíró is életét vesztette, más bírák pedig a bűnözők cinkosaivá váltak, a ruandai állam úgy döntött, hogy a felelősségre vonás meggyorsítása érdekében feléleszti a népi bíráskodás ősi intézményét, az úgynevezett gacsacsát. 2002-ben tehát a falusi népbíróságok felállításával indult el a lakosság között élő háborús bűnösök felelősségre vonása, majd az elkövetett bűncselekmények súlyával arányosnak ítélt büntetések kiszabása. Ezek a falusi rendezvények számos esetben őszinte megbánásokban végződtek, amelyek megkönnyítették a megbocsátást, a történtek feletti megnyugvást, és előmozdították a megbékélést, a nemzeti egység kialakulásának lehetőségét a társadalomban. Természetesen olyan esetek is voltak, amikor a gyilkosok semmiféle megbánást nem tanúsítottak.
Mindenesetre a ruandai kereszténység helyzetét nem lehet megérteni ezek nélkül a történések nélkül. A bennünket vendégül látó pásztor elmondta, hogy eddig még nem állítottak fel olyan rendszert, amely széles körben segítené a háború okozta traumák feldolgozását a gyülekezetekben, de egyéni megkeresések esetén így is rendszeresek azok a pasztorációs szolgálatok, amelyek az ilyen jellegű sérüléseket kezelik. A múlt feldolgozására tett erőfeszítéseknek is köszönhetően a mára 15 millió lakosú ország dinamikusan fejlődik. Ruanda nagyon szép ország, Afrika Svájcának is szokás nevezni. A ruandai emberek nagyon szorgalmasak, a hegyes-völgyes ország minden talpalatnyi földjét megművelik, még a nehezen megközelíthető, egészen elképesztő lejtőket vagy hegycsúcsokat is. A domboldalakon mindenütt banánfaligetek, kukoricaföldek, manióka-, kávé- vagy éppen teaültetvények parcelláit láthatjuk. Szintén hozzájárul a látvány szépségéhez, hogy az országban sehol nincsen szemét. Törvény írja elő, hogy minden hónap utolsó szombatján az egész lakosságnak ki kell vonulnia az utcákra, a szabadba, és össze kell gyűjteni a szemetet. Ilyenkor még az ország elnöke is kimegy az utcára szemetet szedni. Nem ritka látvány az, hogy egy döngölt földes, nádtetős vályogkunyhó előtt takaros udvar terül el, gondozott virágágyással.
A ruandai Hit Gyülekezete 61 helyi gyülekezetből épül fel, amelyekhez egyenként 200-300 keresztény tartozik. A népirtás utáni években alapított közösség teljes létszáma pedig mintegy 15 ezer fő. Ananie Bagaragaza pásztornak hosszú távon az az elképzelése, hogy az ország 416 körzetének mindegyikében lesz saját gyülekezetük, amelyek vezetése alatt további 2000 kisebb gyülekezet működne. Persze a meglévő gyülekezet irányítása, a vidéki közösségek folyamatos látogatása sem könnyű feladat, annál is inkább, mivel számos gyülekezetük óvodát és alsó tagozatos iskolát is működtet. Sok helyen nemcsak saját gyülekezeti házzal rendelkeznek, hanem az oktatási intézményeik számára is fel tudtak húzni valamiféle épületet. Persze az iskolákat ebben az esetben nem az európai fogalmaink szerint kell elképzelni, hiszen vidéken nincsen sem áram, sem pedig vezetékes vízhálózat, ezért a világítást jó esetben áramfejlesztő berendezésekkel igyekeznek megoldani.
Megérkezésünk az esős évszak idejére esett. Ilyenkor alkalmanként nagyon nagy mennyiségű eső zúdul le az égből, majd utána órákig vagy napokig nem esik, hanem süt a nap. A hirtelen érkező trópusi eső viszont olyan, mintha egyik pillanatról a másikra egy kisebbfajta tó zuhanna le az égből az ember nyakába. Tíz perc alatt képes annyi víz lehullani, hogy a föld képtelen beszívni, ezért mindenütt óriási pocsolyákban áll a víz. Ez persze nem könnyíti meg a vidéki szolgálatokat, ahová ilyen körülmények között nem is lehet mással eljutni, mint terepjáróval. Szerencsére vendéglátónknak volt egy öreg terepjárója, amellyel a legtöbbször off-road túrákra jellemző terepen próbáltuk megközelíteni az istentiszteletek helyszínéül szolgáló eldugott falvakat. De a legtöbb esetben még falvak sem voltak, hanem csak egy takaros gyülekezeti ház, amely a földből nőtt ki valahol a világ végén, a pusztában vagy az erdőben. Kezdetben nem értettük, hogy miért nem adja meg a pásztor a települések nevét, ahol a rendezvények lesznek, hogy kikereshessük azokat a térképen. Idővel azután rájöttünk, hogy az egész ország egy nagy tanyavilág, ahol a lakosság többsége a földből él, és ezért az országban mindenütt apró kunyhók tarkítják a domboldalakat, ahol az emberek farmerszerű gazdálkodást folytatnak. Másképpen nehezen is lenne megvalósítható, hogy 15 millió ember elférjen egy Magyarországnál három és félszer kisebb helyen. Ezért nem is településekben, hanem körzetekben gondolkodnak, és a gyülekezeti házak sem elsősorban településeken helyezkednek el, mert ilyenek nem igazán vannak, hanem a semmiből nőnek ki valahol a dzsungelben, banánfaligetektől körülvéve, a körzet mértani középpontja táján, és a környező tanyákról az emberek sokszor tíz-tizenöt kilométert gyalogolnak vagy bicikliznek, hogy eljussanak az istentiszteletekre.
Ezért aztán nem is sietnek különösebben, és az istentiszteletek négy-öt óráig eltartanak, de sokan utána is ott maradnak beszélgetni. Mivel vidéken nincs áram, és így televízió sincsen, ezért az istentisztelet egyúttal kulturális esemény is, ahol az emberek számára a dicséretben való részvétel, éneklés, tánc stb. jelenti az ünnepet, a kiemelkedést a szürke hétköznapokból, amelyeket a földeken töltenek. Egyik alkalommal elmentünk a Kivu-tó partjára, a kongói határ közelébe, ahol egy viszonylag újonnan alapított, 150 fős gyülekezetet látogattunk meg. A rendezvény szabadtéren volt a pusztában, a földterületet a gyülekezet már megvásárolta, ám még nem sikerült építkezniük, ezért földbe szúrt faágakra kifeszített ponyva alatt gyűltünk össze, gyönyörű verőfényes napsütésben. Az egyetlen hangszer egy olajoshordó volt, amire kifeszítettek egy darab tehénszőrt, ami dobként szolgált, és ebből kerekedett a fergeteges dicséret és tánc. Amikor azonban Lőrincz Péter társam elkezdett beszélni a Szentlélek-keresztségről, váratlanul eleredt az eső, és leszakadt az égből egy kisebbfajta tó, ami átfolyt a ponyván az emberek nyakába, a körülöttünk lévő föld pedig nem volt képes befogadni a hirtelen lezúdult trópusi esőt, ami behömpölygött a ponyva alatti földre, a lábunk közé, és tulajdonképpen a sárban tocsogtunk. A ponyván dübörgő esőcseppektől pedig semmit nem lehetett hallani a beszédből. Javasoltam a pásztornak, hogy inkább dicsérjük az Urat, mert a prédikálásnak az adott körülmények között nincs értelme, és ha eláll az eső, akkor folytatódjon az igehirdetés. Így aztán elkezdtük dicsérni az Urat amúgy „afrikásan”, miközben folyt a fejünkre, a nyakunkba, a ruhánkra a víz. A kezdeti kudarcot viszont az Úr a javunkra fordította, ugyanis a Szentlélek- keresztséghez keresve sem találhattunk volna jobb illusztrációt, mint az égből ránk zúduló trópusi esőt. Ezt a magas labdát pedig Péter sem hagyta ki, és az eső példáján keresztül érthetővé tette az emberek számára, hogy miként is jön a Szentlélek, hogy az embereket betöltse. Ezután nagyon könnyű volt befejezni az igehirdetést, ami végül tömeges Szent Szellem-keresztségbe és ezáltal nagy győzelembe torkollott.
Szolgálatunk során egyébként többször kerültünk olyan váratlan helyzetbe, amelyre nem tudtunk előre felkészülni idehaza, bármilyen lelkiismeretesen is próbáltuk magunkat hadra fogható állapotba hozni az indulásunk előtt. Viszont kivétel nélkül minden esetben azt tapasztaltuk, hogy a lehetetlen helyzetek sikeresen megoldódnak, és nagy kegyelem vesz minket körül. Mindkettőnkben megfogalmazódott, hogy ez annyira természetfeletti, hogy biztos az otthoni imatámogatás áll a sorozatos szerencsénk hátterében. Azt is az imatámogatásnak és Isten kegyelmének tudtuk be, hogy semmilyen gyomorrontást vagy más egyéb betegséget sem kaptunk el, holott számos esetben olyan körülmények között kellett étkeznünk, amelyet Magyarországon a nemzetközi oltóállomáson kifejezetten megtiltanak a hasonló országokba utazóknak. Mivel sokszor napi három összejövetelen szolgáltunk az ország különböző pontjain, és egész nap úton voltunk, nem volt alkalmunk laboratóriumi körülmények között étkezni, az orvosi előírásoknak megfelelően. Nem egyszer fordult elő, hogy az ugandai, a kongói vagy éppen a burundi határtól néhány kilométerre, a civilizációtól távol szolgáltunk, ahol az összejövetel után a helybeli pásztor családja ebédre vagy vacsorára várt bennünket a döngölt földes vályogkunyhójába. Tiszteletünkre kecskét vágtak, vagy szereztek marhahúst, ami amúgy ritkán kerül az asztalukra, és a család nőtagjai egész nap sütöttek-főztek, hogy ezzel tiszteljék meg a messziről jött vendégeket, akik jelen esetben mi voltunk. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a helyzetben nem lehetett visszautasítani az ételt, mert nem értették volna meg azokat az érveket, amelyekkel itthon az oltóközpontban útnak indítják az Afrikába utazókat. Ezért azt a gyógyszert vettük be, ami a Márk evangéliuma végén található, hogy tudniillik a Jézus nevében megáldjuk az ételt, és semmi halálos méreg vagy vírus nem árt nekünk — és így is lett. Ritkán kérdeztük meg, hogy mi van a fazékban. Megáldottuk és megettük, és hála Istennek, egész úton nem kellett gyógyszerhez folyamodnunk, hanem ugyanolyan egészségesen jöttünk haza, mint ahogy elmentünk. Ezen a területen is azt tapasztaltuk, hogy Isten kegyelme vett körül bennünket.
Mivel az ottani körülmények között nem létezik csecsemőszolgálat, az anyukák a hátukra erősítve hozzák magukkal csemetéiket az összejövetelre. Ebből azután az is következik, hogy amikor a csecsemő a prédikáció kellős közepén felébred és megéhezik, akkor az anyukája nem zavartatja magát, hanem ott helyben megszoptatja, miközben ő maga figyeli a prédikációt. Az istentiszteletek körül rengeteg kisgyerek lebzsel, akiket a szülők nem igazán tudnak hova elhelyezni. Előfordult olyan eset, hogy magának a középre kiálló dicséretvezető asszonynak a hátán is ott zötykölődött alvó csemetéje, miközben a testvérnő irányításával leszállt a kenet, és csodálatosan felépült az egész dicséret. Ezzel persze távolról sem akarom azt sugallni, hogy számunkra ez lenne a követendő minta, hanem csupán azt, hogy az Úr a kapott világosság kellő kihasználása esetén nem vonja meg a kenetét az emberektől akkor sem, ha valami még nem működik tökéletesen. Ugyanakkor arra is rávilágít ez a jelenség, hogy az ébredésben jelentős kulturális különbségek vannak.
Ruandában például gyülekezetenként csupán néhány embernek van Bibliája, de nem azért, mert nincsen lefordítva az anyanyelvükre, hanem azért, mert a lakosság nagy része egész egyszerűen nem tud olvasni. Még most is gyerekek tömegeit lehet látni a földeken iskolaidőben, ami azt jelenti, hogy még a következő generációban is nagy lesz az írástudatlanság. Az Igével való közösségre nézve pedig ez azt jelenti, hogy az emberekkel az igehirdetés révén kell megismertetni Isten akaratát, az evangélium alapüzeneteinek a beépítését pedig az általunk megszokottól eltérő módokon kell elvégezni. Ebben a beépítésben Ruandában nagy szerepet tölt be a dicséret alatti tánc, amelynek során eltáncolják, vagy is a tánc alatt elmutogatva elbeszélik a Biblia megváltással kapcsolatos és más egyéb fontos üzeneteit. Az Ige tulajdonképpen a sokszor egyfajta pantomimhoz hasonló táncon keresztül ágyazódik be az iskolázatlan keresztények világnézetébe.
Magyarországon úgy készültünk a ruandai szolgálatra, hogy előre kidolgoztunk olyan üzeneteket, amelyeket fontosaknak és aktuálisaknak ítéltünk azoknak az ismereteknek a fényében, amelyekhez Ruandával kapcsolatban hozzájutottunk. Ezek között szerepelt a megbocsátás, a lelki gyógyulás, a traumák utáni felépülés és továbblépés üzenete éppúgy, mint az okkultizmus vagy az átokból való szabadulás. Ottlétünk során azonban azzal szembesültünk, hogy a gyülekezetekben nagyon kevesen szólnak nyelveken, és van egyfajta félelem és bátortalanság a Szent Szellem személyét és ajándékait illetően. Maga Ananie pásztor is kifejezte a presbiterekkel együtt, hogy hisznek a teljes Szentírásban, beleértve a Szent Szellem-keresztséget és annak a jelét, a nyelveken szólást is, sőt kifejezetten vágyakoznak rá, ugyanakkor azonban elismerték, hogy a gyakorlatban félnek tőle, mert nem tudják, hogyan kell venni a Szent Szellemet, és hogyan kell a megnyilvánulásait elválasztani a náluk nem ritka okkult megnyilvánulásoktól. Mivel az előző napok szolgálatai során elnyertük a bizalmukat, és látták, hogy meg tudjuk magyarázni a Bibliát, azt kérték, hogy vezessük le nekik a Bibliából az ezzel kapcsolatos igazságokat. Ettől fogva elkezdtünk beszélni arról, hogy mennyire fontos az újjászületés folyamatában a Szent Szellem erejének vétele, majd nagyon gyakorlatias módon beszéltünk a kézrátevésről, és a többit a pásztorra bíztuk. Ő pedig minden alkalommal előrehívta azokat, akik felkészültek arra, hogy betöltekezzenek Szent Szellemmel, és új nyelveken szóljanak, amely felhívásra a jelenlévők mintegy 80 százaléka reagált. Ima közben tolmács segítségével mindig leellenőriztem, hogy a ruandai testvérek a saját anyanyelvükön beszélnek-e vagy pedig a Szent Szellemtől kapott nyelven. A legtöbben megkapták a nyelveken szólás ajándékát, sokan érzelmileg is hevesen reagáltak a Szent Szellem látogatására, míg végül a tolmácsra került a sor, aki addigra már annyira szomjas volt, hogy a kézrátevéses ima első másodpercében azonnal folyékonyan elkezdett nyelveken szólni. Mondanunk sem kell, hogy mekkora volt az öröm ezekben a gyülekezetekben, de mi is nagyon örültünk, hogy tudtunk hozni a mi otthoni gyülekezetünkből, a magyarországi Hit Gyülekezetéből valami olyat, amivel valóságos és korszakos segítséget tudtunk nyújtani ennek az amúgy nagy és jól szervezett gyülekezetnek.
1994-ben, a háború után gyülekezetünk Lester Sumrall közvetítésével mai értéken számolva 40 millió forintnyi humanitárius segélyt küldött ki Ruandába. Utólag visszanézve döbbenetes az, hogy nem egészen húsz évvel később ugyanebbe az országba jutottunk ki szolgálni, ahol a korábbi segítségünk számos ajtót nyitott meg számunkra. Azon kívül, hogy a gyülekezet pásztora is megdöbbenve és elérzékenyülve vette tudomásul, hogy egy számára akkor ismeretlen magyar gyülekezet a bajban segítségükre sietett, a ruandai külügyminisztériumban is beszámoltam erről az adományunkról, és átadtam gyülekezetünk üdvözlő levelét, amelyre a legmagasabb szinten köszönettel reagáltak. Ez a kapcsolat pedig számunkra egyfajta diplomáciai védelmet biztosított az egész út során.