Történelem
Mohamed erkölcse és az iszlám tanítása
Az iszlám szerint az isteni kinyilatkoztatást olyan próféták közvetítették az emberek felé, akik feddhetetlen karakterrel rendelkező, bűntelen életű vagy a fő bűnöktől teljesen mentes, egyszerű emberek voltak. Ennek tükrében különösen érdekes megvizsgálni Mohamed életét.
Mohamed, a vallásalapító
Az iszlám vallás alapítója, Mohamed i. sz. 570 körül született Mekkában. Korán árvaságra jutott, nagybátyja, Abu Tálib nevelte fel. Életének első szakaszában kereskedőként élt, miután huszonöt évesen elvette feleségül munkaadóját, a nála idősebb, özvegy Hadidzsát. Negyven éves korában egyre gyakrabban vonult félre a társadalmi élettől, hogy magányában az igazság lehetséges útjairól elmélkedjen. Saját bevallása szerint több látomásban és jelenésben volt része, egyik alkalommal szerinte Dzsibril (Gábriel) angyal jelent meg előtte, aki kijelentette, hogy Mohamed kiválasztott személy, Allah küldöttje, akinek közvetítenie kell Allah akaratát az embereknek. Az angyal rendkívül erőszakosan lépett fel Mohameddel szemben, többször is fojtogatta, és követelte, hogy hangosan „recitálja”, mondja utána a hallottakat.
Az angyali látogatást követően eleinte még Mohamed számára is kétséges volt az üzenet forrása, azt is lehetségesnek tartotta, hogy megtévesztés áldozata lett. Egyik legkorábbi kritikusa, a keresztény bizánci történész, Theofánész a 8. században azt írta, hogy Mohamednek epilepsziás rohamai voltak. Ilyenkor hallucinált, tevéhez hasonlóan morgott, habzott a szája, és folyt róla az izzadság. Alford T. Welch keresztény iszlámkutató szerint Mohamed környezete számára ezek a rohamok lehettek a legmeggyőzőbb bizonyítékok arra, hogy a próféta természetfeletti forrásból nyeri inspirációját.
Mohamed több évig hallgatott, állítólag az öngyilkosságot is fontolgatta, végül felesége és családtagjai meggyőzték, hogy valóban ő a „próféták pecsétje”, így elkezdte hirdetni üzenetét. A mekkaiak azonban ellene fordultak, és kiűzték a városból, ezért 622-ben Jaszribba menekült, ami később Medina, „a Próféta városa” nevet kapta. Ez a „hidzsra”, ami egyben az iszlám időszámítás kezdete. Mohamed itt építette ki monoteista vallási rendszerét.
Az iszlám prófétájának életét és tanításait összefoglaló hadíszban többször is szerepel, hogy Mohamednek 11-13 felesége volt. A leghíresebb közülük Aisha, akit hatéves korában vett feleségül. Aisha későbbi beszámolója szerint a házasságot kilenc - éves korában hálták el az akkor 53 éves férjével. Morálisan megkérdőjelezhető cselekedet volt az is, amikor Mohamed feleségül vette saját örökbe fogadott fiának az exfeleségét, Zajnab bint Dzsahst. Az iszlám előtti arab kultúrában az örökbe fogadott fiú saját gyermeknek számított, és ha egy ember feleségül vet- te az örökbe fogadott fia feleségét, még ha az el is vált tőle korábban, az akkor is vérfertőzésnek számított. Ezzel szemben a Koránba már az került bele, hogy „a jövőben ne legyen akadály a hívő férfiaknak a fogadott fiaik feleségeivel való házasság” (Korán 33,37). Korabeli kritikusai azzal vádolták Mohamedet, hogy saját vágyai szerint alakítja az új tant, ráadásul ő maga nem is követi azt, hiszen Zajnab már az ötödik felesége volt, míg követőinek csak négyet engedett egyszerre. Mohamed számos ágyast és rabszolgát is tartott.
Az iszlám terjesztése együtt járt a mekkai karavánok kifosztásával, ami kezdetben a vallásalapítónak és híveinek a megélhetési forrása volt. A rablóhadjáratok során nemcsak anyagi károkat okoztak, gyakran rendeztek vérfürdőt is. Volt olyan, hogy egyszerre több száz ember torkát vágták el, lefejezték vagy megcsonkították őket, a nőket megerőszakolták, és egész törzseket irtottak ki. 627-ben az árulással vádolt zsidó Banu Kurajza törzs is áldozatául esett Mohamednek. A város ostroma után az összes zsidó férfit lefejezték, a nőket és a gyerekeket pedig eladták rabszolgának. A gyilkosságokban Mohamed is tevékenyen részt vett.
Norman Geisler keresztény apologéta szerint az iszlám prófétája hajlamos volt politikai eszközként használni a gyilkosságot, nem esett nehezére megszegni ígéreteit, amennyiben abból előnye származott, és bosszút állt azokon, akik gúnyolták őt. Amikor az utolsó zsidó települést, Khaybart is elfoglalták, Mohamed felszólította a törzs vezetőjét, Kinana ibn al-Rabit, hogy árulja el, hová rejtették el kincseiket. Amikor a törzsfő ezt visszautasította, megkínozták, lefejezték, és fiatal feleségét Mohamed maga mellé vette ágyasnak. Mindkét történet szerepel a hadíszban, bár iszlámhívők szerint a szerző ebben a két esetben zsidó beszámolókra hagyatkozott, amelyek eltúlozták a történteket.
630-ban Mohamed elfoglalta Mekkát, ahol a legtöbben áttértek az iszlám hitre, további területeket hódított meg Arábiában, és szövetséget kötött a beduinokkal. Körülbelül tíz éve tartották prófétának, amikor az iszlám hagyomány szerint megjelent neki Gábriel, és a burák (csodaparipa) szárnyain a legtávolabbi mecsethez utazott (ez az úgynevezett éjszakai utazás). A Korán eredeti szövege nem tartalmazza, hogy ez helyileg hol volt, de az iszlám kommentárok a jeruzsálemi al-Aksza mecsetet értik alatta. Ez után Mohamed a burák hátán felugratott a hetedik mennyországig, ahol Allah megmutatta prófétájának a Paradicsomot és a Poklot, majd Mohamed visszatért Mekkába.
632-ben halt meg magas láz következtében kedvenc feleségének, Aishának a házában, ahol el is temették. A hadísz szerint halálos ágyán még megátkozta a zsidókat és a keresztényeket. Sírkamrájában van egy üres hely Jézus számára fenntartva, amikor majd másodszor visszajön a földre.
Az iszlám vallás alapjai
Mohamed állításai gyakran szemben állnak egymással, ami sokfajta értelmezést tesz lehetővé, de minden muzulmán – irányzatától függetlenül – hisz a következő hat alaptételben, amelyek szerintük az „igazi hit” fundamentumai.
1. HIT ALLAHBAN, EGYEDÜLISÉGÉBEN ÉS ABBAN, HOGY CSAK Ő MÉLTÓ IMÁDATRA
Az iszlámban a hit tárgya Allah egyedülisége. Allah „Egy”, senki nem osztozik vele uralmában, parancsaiban, nincs neki fia, se társa. Ezt azért hangsúlyozzák erőteljesen a muzulmánok, mivel ők a keresztényekre, mint bálványimádókra tekintenek a Szentháromságban való hit miatt. A Korán szerint a „társítás” az egyik legnagyobb bűn: „Aki Allah mellé más isteneket társít – annak Allah megtiltotta a Paradicsomot, annak lakhelye majdan a Pokol tüze lesz.” Az iszlámhívők csak Allahhoz fordulnak segítségért és bűnbocsánatért, közbenjáró nélkül, a muszlim teológia ugyanis elutasítja Isten emberhez való eljövetelének minden formáját.
Allah elkülöníti magát az emberektől, érzéketlen az emberi szükségek iránt, önkéntes leereszkedés és jóindulat jellemzi, ha úgy tetszik neki, szeret, ha pedig úgy, akkor gyűlöl. A Korán szerint Allah nem szereti azokat, akik elutasítják a hitet (Korán 3,32), vagy akik áthágják parancsait (Korán 7,55).
Az iszlám lényege abban áll, hogy a hívők engedelmeskedjenek és alávessék magukat Allahnak, hiszen azért teremtette az embereket, hogy őt szolgálják (Korán 51,56). Ismáil Al-Farauqi neves iszlám tudós szerint „Allah nem jelenti ki magát akár kinek akárhogyan. Allah csak az akaratát jelenti ki. Nem áll más mód a rendelkezésünkre, hogy megismerjük Allahot, csak az akarata, amelyet tökéletesen láthatunk a Koránban”. A Koránban Allahnak a következő nevei is szerepelnek, amelyek kevésbé humánus akaratáról árulkodnak: Al-Darr – az ártó, bánatot okozó; Al-Kahhar – mindenkit kényszerrel leigázó, megalázó; Al-Háfid – megszégyenítő; Al-Mumit – halált osztó; Al-Muntakim – a megtorlás ura, a bosszúálló.
2. HIT A PRÓFÉTÁKBAN ÉS A KÜLDÖTTEKBEN
Az iszlám kinyilatkoztatás egy már előre rögzített, egyedüli és örökkévaló szöveg reprodukálását jelenti, amiben a próféta nem játszik aktív szerepet, csupán ismétli (recitálja), amit diktálnak neki. Az iszlám kétféle prófétát ismer, egyesek törvényhozói üzenetet kaptak (például: Ádám, Lót, Noé, Mózes, Dávid és Jézus), Mohamed viszont egyetemes küldetéssel rendelkezett, emiatt felsőbbrendű a próféták között. Bár a muzulmánok tisztelik a fent nevezett bibliai prófétákat, de a bibliai üzenetüket nem fogadják el igazságnak. Szerintük Ábrahám Allah küldötte volt, muszlim, aki létrehozta a Kába szentélyét, meg alapította a mekkai zarándoklatot, és Mohamed hitével rendelkezett.
Az iszlám és a kereszténység legszembetűnőbb eltérése a Názáreti Jézus megítélésében van. A Koránból annyi derül ki Isáról (Jézusról), hogy Szűz Máriától született egy pálmafa alatt, nem volt Isten fia (Korán 4,171), nem volt közvetítő. A Korán szerint Isa is Allah egyetlenségét tanította, mert azt mondta: „Ne mondjátok, hogy három isteni személy.” Isa megjövendölte Mohamed eljövetelét (Korán 61,6), és csak olyan csodái szerepelnek a Koránban, amelyek kizárólag az úgynevezett apokrif iratokban találhatók meg, a Bibliában nem. Az iszlám vallás tagadja az engesztelést és a megváltás szükségességét, amelyek a kereszténység legfontosabb alaptanításai. A muzulmánok szerint Allah küldötte legyőzhetetlen, ezért Isa nem halt meg, helyette Júdást feszítették meg a kereszten.
3. HIT AZ ISTEN ÁLTAL LEKÜLDÖTT KÖNYVEKBEN
Az iszlám hagyomány szerint Mohamed részletekben kapta meg a kinyilatkoztatást, az első, Hira hegyén kapott kinyilatkoztatástól haláláig (i. sz. 610–632). Az Allah által adott tanítások gyűjteménye, az iszlám szent könyve a Korán lett, amelyet a próféta tanítványai jegyeztek le, tekintve, hogy Mohamed írástudatlan volt. Főleg szájhagyomány útján terjedtek Mohamed kijelentései, a Korán egésze csak évekkel a próféta halála után állt össze.
A Koránra úgy tekintenek a muszlimok, mint Allahnak az emberiség számára üzent utolsó és végső szavaira, melyet tökéletes írott formában, torzítás nélkül őriztek meg. Ebből a szempontból érdekes az a sokak szerint hiteles történet, hogy Mohamed egyik írnokának, Abdallah ben Abí Sarhnak diktálta a 23. szúrában az ember teremtését, és Abdallah elragadtatva felkiáltott: „Áldassék Allah, a legjobb teremtő!” Ez annyira megtetszett Mohamednek, hogy megkérte írnokát, írja hozzá a vershez. A tanítvány állítólag később aposztata lett, mert megkérdőjeleződött számára Mohamed hitelessége.
Az iszlámkutatók azt állítják, mindig a történelmi körülményeket kell megvizsgálni ahhoz, hogy egy cselekedettel vagy akár egy népcsoporttal (zsidókkal, keresztényekkel) kapcsolatban értelmezni lehessen Allah álláspontját. Ez viszont táptalajt biztosít a fundamentalista iszlámhívők értelmezéséhez is.
Az iszlám szerint Allah több szent könyvet is kinyilatkoztatott, de a Korán név szerint csak a Tórát, a Zsoltárokat és az Evangéliumot említi. A muzulmánok úgy gondolják, hogy a korábbi (Bibliában szereplő) prófétáknak adott kinyilatkoztatásokat a zsidók és a keresztények elferdítették, szövegeit meghamisították, így azok csak részleges igazságokat tartalmaznak.
Az iszlám vallásban fontos szerepe van a Mohamednek tulajdonított tanításoknak, hagyományoknak, amelyek gyűjteményét hadísznak nevezik. Az iszlám korai tanítói gyűjtötték össze a 9. századig, több mint kétszáz évvel Mohamed halála után. A valláson belüli irányzatok különféleképpen vélekednek a hadísz megfelelő értelmezéséről, hitelességéről.
4. HIT AZ ANGYALOKBAN
Az iszlám teológia szerint az angyalok szabad akarattal nem rendelkező, kizárólag Allahot szolgáló lények. A leghatalmasabb angyal: Dzsibril, aki a Koránt nyilatkoztatta ki Mohamednek, és fojtogatás által értette meg vele Allah üzenetének lényegét. Iblis pedig az az angyal, aki fellázadt Allah ellen, amikor nem hajolt meg Ádám előtt, és aki azóta is a többi gonosz lélek élén bűnre csábítja az embereket.
5. HIT A VÉGSŐ NAPBAN
A Korán központi tanítása a Végső Nap, amikor Allah minden ember felett ítéletet mond. Allah döntése szerint a jó emberek a Kertekbe (Paradicsomba) kerülnek, a testi gyönyörök és élvezetek helyére, a rosszak pedig tűzbe jutnak. Az ítélet alapja az ember hite és cselekedetei.
6. HIT AZ ELRENDELÉSBEN
Az iszlámban minden jó és rossz eleve el van rendelve, minden előre látott és determinált már az örökkévalóságtól kezdve. A Korán azt mondja: „Semmi sem történik velünk, csak amit Allah már eltervezett számunkra. Akiket Allah vezet, azok követik az igaz utat, akiket félrevezet, azok veszítenek” (Korán 7,178–79); vagy a 32. szúrában azt olvashatjuk, hogy ha akart volna, Allah minden embernek adhatott volna vezetést, de „az ő szava igazság, biztosan megtölti a poklot dzsinnekkel és emberekkel”. (Korán 32,13) Azaz Allah megmenthette volna ezeket az embereket is, de nem tette. Az iszlám tanítók is elismerik, hogy a jó és a rossz dolgok egyaránt Allah akaratának eredményei, mert „senki más nem képes cselekedni, csak Allah”. Hirsi Ali szomáliai származású írónő szerint a muzulmánok istenképe a gyakorlatban a félelmen alapul, hiszen Allah könyörtelenül bünteti azokat, akik nem hajlanak a szavára.
Az iszlám egyik meghatározó irányzata, a síitizmus hozzátesz az alaptanításokhoz még egy alapelvet, az imámtant. Ahhoz, hogy ezt jobban megérthessük, szükséges az iszlám irányzatainak megismerése.
A két fő irányzat: szunniták és síiták
A kereszténységhez hasonlóan az iszlám is több ágazatra tagozódott, két legnagyobb irányzata a síitizmus és a szunnitizmus, melyek a 7. században eleinte politikai szempontok miatt osztották meg a muzulmánokat, teológiailag csak később váltak szét. A legelterjedtebb irányzat a szunnitizmus, amelyet a muszlimok több mint 80 százaléka követ, ez az iszlám ortodox ága, a síitizmus pedig a legnagyobb vallási kisebbségnek számít az iszlámon belül a maga 15 százalékával. A két irányzat különböző hadíszt fogad el hitelesnek, és egymás hagyományait kölcsönösen elutasítják. A legnagyobb különbség a két irányzat között a síiták imámtanában fedezhető fel. A síiták szerint az utolsó imám (Abu’l Qászim Muhammad ibn Haszan) négyévesen, i. sz. 872-ben eltűnt, ő a rejtőzködő imám, a Mahdi, akinek a visszatérésével „megvalósul az igazságosság és az egyenlőség”. A Mahdi visszatéréséig a legkiválóbb emberek (mudzsahidok) vezetik a közösséget, akik közül a legkiválóbb látja el az imám funkcióit. Így a síita közösség vezetője nemcsak jog szerinti, hanem egyben szakrális vezető is, a „legkiválóbb az emberek közül”, „Allah kiválasztottja” és „Allah által sugalmazott vezető”, aki „tévedhetetlen és csalhatatlan”, kizárólagosan ő rendelkezik „az univerzum és az isteni igazság tudásával”. Egy síita számára az imám cselekedete és parancsa Allah cselekedete és parancsa. Az imám gyakran jövendőmondással és rejtett (okkult) tevékenységgel lép kapcsolatba Allahhal. A síiták különös tisztelettel adóznak a mártírság eszméjének, szerintük a földi élet legnemesebb célja, ha valaki éle tét áldozza az „igaz ügyért”. A harmadik síita imám, Huszajn Ali második fia egy öngyilkos csatába vonulva lemészároltatta követőit és önmagát is, megteremtve a síita mártírkultuszt. A 20. század egyik legismertebb síita vezetője, Khomeini ajatollah is fontosnak tartotta a mártírságot, ezt több kijelentése is alátámasztja: „Harcolunk Allahért, az iszlámért, a Koránért, a mártírságért; szent háborút folytatunk, hogy megvédjük mártírjaink vérét.”
Az ortodox vahabiták
A 18. század közepén Muhammad ibn Abdel-Vahháb indította el a szunnitizmus reformmozgalmát, a vahabizmust, amely az ortodox iszlám legmerevebb irányzatán alapult, és célja az eredeti iszlám visszaállítása volt. Szerinte egyedül csak a Korán és a Szunna tekinthető mértékadó forrásnak, és betű szerint kell őket értelmezni, így ebből szigorú puritanizmus és nagyfokú fanatizmus fakadt. A szunniták és a síiták közötti ellentéteket ez a mozgalom élezte ki újból, mivel a vahabiták minden szentnek nyilvánított hely kultuszát elítélték, lerombolták több imám sírját és megrongáltak különböző szentélyeket.
A vahabizmus lett a szaúd-arábiai monarchia államvallása, ahol a szélsőséges teológia áthatja az oktatást is, a hivatalos tananyag egyharmadát a vallás teszi ki, amely szélsőséges nézetet vall a nyugati kultúráról. A vahabita eszmék talajából nőtt ki az afgán tálibok mozgalma is, akik elutasítják azt a liberalizmust, amely az uralkodói réteget jellemzi. A 2001. szeptember 11-ei merénylet után az egész világ megismerte a vahabita al- Kaida terrorszervezet nevét. A terroresemény 19 öngyilkos elkövetője közül 15 a sivatagi királyságból érkezett.
Az Egyesült Államokban is nagy befolyása van a vahabizmusnak: az amerikai mecsetek jelentős hányadát vahabita imámok vezetik, akik a nyers gyűlölet és erőszak veszélyes ideológiáját terjesztik. Az a három terrorista, akik a New York-i metróban terveztek véres merényletet 2009 szeptemberében, tárgyalásuk során beismerték, hogy az amerikai születésű Anvár al-Avlaki és más radikális tanítók prédikációi hatottak rájuk.
Iszlám fundamentalizmus
Az iszlám öt alappilléréhez hatodikként hozzátartozik a dzsihád, a szent háború, amely bár jelentheti a saját hitélet megharcolását, egyre több muszlim szerint túlnő az ember belsejében zajló gonosz elleni harcon. A Szunna szerint az egész vallás alapja az iszlám, oszlopa az imádkozás, legfelső csúcsa pedig az Allah érdekében folytatott szent háború. Dr. Kovács Sándor orientalista kutató szerint „az iszlám sohasem volt a béke vallása… mindig is a háború volt az iszlám kísérőjelensége, mely elszakíthatatlan tőle”. Egyik fő céljuk az, hogy az egész világon megvalósuljon az iszlám kalifátus, az iszlám törvénykezéssel, a saríával. Ezt képviseli például az al-Kaida, de a Muzulmán Testvériség is.
Függetlenül attól, hogy egy muzulmán szunnita, vahabita vagy síita, amennyiben szó szerint veszi a Koránt, fundamentalistává válik, ami azt jelenti, hogy felveszi a harcot azokkal a hitetlenekkel szemben, akik nem követik Allah tanítását (legyenek akár keresztények, zsidók vagy nem elég vallásos muzulmánok).
Az iszlám alapfelfogásának tekinti, hogy amely terület egyszer már muzulmán terület volt, az a muszlimoké. Izrael állam megalakulása ezért sért minden iszlámhívőt, haragjuk azonban nemcsak a zsidó állam ellen irányul, hanem a nyugati országok ellen is, mivel Izraelt a „nyugati civilizáció gyarmatosító politikájának következményeként” látják. A cionizmust – a zsidók visszatérését az Erecre – vallásuk alapjai ellen indított támadásnak veszik, ezért a közel-keleti arab terrorszervezetek (mint például a Hezbollah vagy a Hamasz) anticionista, antiszemita csoportok, melyeknek alapvető célja Izrael felszámolása, a zsidó állam eltörlése a térképről. Ez az eszme helyezi például Iránt közös platformra (Európában egyedülálló módon) a magyar szélsőjobboldallal.
Az ikertornyok lerombolása után George W. Bush sietve fejezte ki, hogy az „iszlám a béke vallása”. Valóban fel lehet hozni a Koránból olyan verseket, amelyek így mutatják be az iszlámot, de az arab nyelven sugárzott televíziós műsorok azt tanúsítják, hogy a muszlim mecsetekben az imámok Allahnak egy másik hangját közvetítik. Ez pedig így hangzik: „Harcoljatok azok ellen… akik nem hisznek Allahban… és nem vallják az igazság vallását – (harcoljatok ellenük) mindaddig, amíg megadják a jótettért járó dzsizjét, lévén, hogy becsületüket vesztették ők!” (Korán 9,29–30); „öljétek meg a pogányokat, ahol csak fellelitek őket” (Korán 9,5). Vagy egy másik vers, amely ezt mondja: „Ha hátat fordítanak nektek, akkor öljétek meg őket, ahol csak rájuk akadtok.”
Mohamed már a kezdetektől arra tanította követőit, hogy érdemes az általa kijelölt célokért harcolni, hiszen vagy a földi zsákmányban osztozkodhatnak, de még jobb, ha mártírként odaadják az életüket, mert bőséges jutalmuk lesz a túlvilágon.
A magukat mérsékeltnek nevező muzulmánok mindeddig nem tudták bebizonyítani, hogy különböznének a fanatikusoktól, akikről azt állítják, hogy félreértelmezik a Korán tanításait. Ehhez arra lenne szükség, hogy elhatárolódjanak a radikálisoktól, felfüggesszék az erőszakszervezetek támogatását, és intenzív ellenkampányba kezdjenek. Erről a mérsékelt irányzatról viszont már nem lehetne elmondani, hogy megtartja a Koránt, mint Allah változatlan és tökéletes beszédét, és ezzel alá is ásnák az iszlám vallás fundamentumát.
Arab szerzők szerint Mohamed még gyermekként találkozott egy Bahira nevű, arab származású, gnosztikus szerzetessel, aki megjövendölte, hogy Mohamed prófétaságra hivatott. Az erről szóló jövendöléseket az „eredeti, hamisítatlan evangéliumokban találta meg, amelyek másolatát barlangjában őrzi”. Jean-Pierre Filiu történész szerint ennek köszönhető, hogy a Korán bizonyos tanításai emlékeztetnek a Bahira apokalipszise címet viselő, szír és arám nyelvű apokrif iratra. Damaszkuszi Szent János katolikus egyházatya szerint „Mohamed felfedezte az Ó és Új Testamentumot, majd egy ariánus szerzetes hatására hagyta örökül saját eretnekségét”.
Sok valláskutató egyetért abban, hogy Mohamed monoteista világképe keveredett az arab pogányság bizonyos elemeivel. Ennek legszembetűnőbb eleme a mekkai Kába kő, amely felé fordulnak az iszlámhívők minden egyes ima alkalmával, és tiszteletüket leborulással is kifejezik. Mohamed ideje előtt a kő a fő arab pogány istenségnek, Hubálnak volt szentelve, 360 bálvány volt rajta, az év egy-egy napját szimbolizálva. Az építmény délkeleti sarkában található a „Fekete kő”, egy meteorit darabja. A Kábához járuló zarándokok már Mohamed előtt is megcsókolták a varázserejűnek tartott követ, „hogy magukba szívják az erejét”. A szokást Mohamed szentesítette, és az egyistenhit elterjedésétől kezdve Allah tiszteletét szolgálja. A követ a kozmosz középpontjának tekintik, ahova Allah lelke leszáll, és a többi lélek körülötte forog. Ezt jelképezi a Kába kő körüli szertartásos futás.
Az iszlám eszkatológia szerint a Mahdi az a megjövendölt imám, aki uralkodni fog az Ítélet Napja előtt, és megszabadítja a világot a gonosztól. Uralkodása egybe fog esni a messiás, Isa (Jézus) második eljövetelével, akivel „megölnek minden hitetlent, és felemelik az iszlám zászlaját a föld négy sarkán”. Sok szakértő úgy véli, a síita Irán azért fejleszti nukleáris fegyverét, hogy felkészüljön erre a végső csatára, és emellett mindent megtesz, hogy kiprovokáljon egy világméretű konfliktust, ezzel is sürgetve a Mahdi eljövetelét. A hadísz szerint a végidők kibontakozásának egyik előjele a szíriai polgárháború, amely Damaszkusz falainak leomlásához fog vezetni.
A muzulmán vallásban a nőket sokszor megfosztják alapvető emberi jogaiktól. A Koránban szerepel, hogy amennyiben a feleség engedetlen, férje fizikailag megfenyítheti, megverheti. Afganisztánban például a nők több mint 85 százaléka szenvedett már el családon belüli erőszakot. A patriarchális muzulmán társadalomban az apák férjhez adhatják tíz évnél fiatalabb lányukat is, Mohamed próféta példáját követve. Az iszlám lehetővé teszi a férfiaknak, hogy egyszerre négy feleségük legyen, akiktől egyszerűen elválhatnak, ha szóban azt háromszor kijelentik. Az iszlám nők helye otthon van, csak a családfő engedélyével vállalhatnak munkát. A női nemi szerv csonkítása nem szerepel a Koránban, a gyakorlat még az iszlám előtti időszakból származik, de a hadísz szerint „nemes, bár nem szükségszerű” cselekedet, hogy megfosszák a nőket a szexuális élet élvezésétől még házasságon belül is. Viszont az UNICEF 2013-as jelentése szerint számos országban, például Mauritiuson, Maliban, Eritreában, Guineában és Egyiptomban az iszlámhívők úgy vélik, a női körülmetélés vallási előírás.