Történelem
Készséges együttműködők
Magyar kollaboráció a holokauszt során
Egy állam vezetőinek felelősséget kell érezniük a rájuk bízott állampolgárokért, célként kell kitűzniük, hogy az ország lakosainak és nem az egyéni érdekeiknek megfelelően fognak politizálni. Amennyiben nem így teszik, akkor számot kell adniuk az őket követő generációknak, hogy miért nem döntöttek másként az adott esetekben. 1944-ben ugyan a németek megszállták Magyarországot, de a magyar állam vezetői, Horthy Miklós kormányzóval az élükön nem arra törekedtek, hogy a háborúból minél kevesebb veszteséggel kerüljön ki az ország. A magyar vezetés a vereség árnyékában még mindig régi álma valóra váltásán dolgozott: Magyarország zsidómentessé tételén. A következőkben megvizsgáljuk, hogy kik és milyen mértékben vettek részt a magyarországi zsidóság megsemmisítésében. Szólunk arról is, hogy volt-e más választási lehetősége a magyar állam irányítóinak, a közigazgatásnak.
Magyarország német megszállása előtt a magyar kormányok már hosszú évtizedek óta következetes antiszemita politikát folytattak. Elmondhatjuk, hogy az 1920 óta egymást váltó magyar kormányok két dologban mindenképpen egyetértettek: a trianoni békeszerződés revíziójában és abban, hogy a magyar államot lehetőleg zsidómentessé kell tenni. Ez utóbbival kapcsolatosan csak a megvalósítási tervek jelentettek igazi különbséget. A politikai elit elsősorban a törvény- és rendeletalkotás eszközével rekesztette ki az izraelita vallású magyar állampolgárokat. Elsőként az 1920-as numerus clausus törvényt kell megemlítenünk. A „zárt szám” elnevezésű jogszabály korlátozta a nemzetiségek továbbtanulását a felsőoktatásban. Ahhoz, hogy ezt az izraelita magyarokra is ki lehessen terjeszteni, módosítani kellett azok jogállását. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, aki képviselő is volt a Nemzetgyűlésben, benyújtott egy módosító indítványt, amelynek elfogadásával a Nemzetgyűlés megváltoztatta a zsidók jogi helyzetét: vallásfelekezetből nemzetiséggé lettek. Ez a törvény tulajdonképpen felrúgta a polgári jogegyenlőséget. Nemzetiségi részét ugyan 1928-ban, nemzetközi nyomásra visszavonták, de amint lehetőség nyílott rá, a magyar kormány ismételten bevezette azt.
Az 1930-as évek elején Gömbös Gyula, a korábbi fajvédőből miniszterelnökké lett politikus meghirdette az őrségváltás politikai programját, amelynek lényegét így adhatjuk meg: a politikai, katonai és gazdasági elit lecserélése olyan személyekre, akik elkötelezettek a magyar nemzet iránt (értsd: maguk is fajvédők). 1938 márciusában a győri program meghirdetésekor Darányi miniszterelnök elsőként fogalmazza meg, hogy Magyarországon van zsidókérdés. Azonnal meg is nyugtatta a hallgatóságát, hogy ezt viszont a magyar kormány meg fogja oldani. Ő maga az akkor már jelentősen megerősödött, és hangját egyre agresszívabban hallató szélsőjobboldallal is meg akart egyezni. Horthy kormányzó, aki maga is antiszemita volt, éppen emiatt váltotta le Darányit, és nevezte ki az angolbarát Imrédy Bélát. Azt a politikust, aki néhány hónapon belül az egyik legradikálisabb nácibaráttá vált. A katolikus Imrédy levezényelte az eucharisztikus világtalálkozót, majd ezzel a lendülettel keresztülvitte az Országgyűlésen az első zsidótörvényt, amely még vallási alapon határozta meg, hogy ki tekintendő izraelitának. A következő zsidótörvényt már Teleki Pál és kormánya terjesztette be. Ebben már nem vallási, hanem származási alapon határozták meg a zsidó fogalmát. A foglalkozási kvóták szűkítésével több tízezer embert bocsátottak el állásából. Chorin Ferenc a törvény felsőházi vitájában a következőket mondta: „Nem szeretném a felsőházat számokkal untatni (…) csak megemlítem, hogy a mi számításunk szerint körülbelül 90 000 emberre tehető az a réteg, akit fel kell váltani. Ez azt jelenti, hogy körülbelül 200 000 ember marad kenyér nélkül, lesz lényegileg földönfutóvá, mert hiszen kis részük kap csak végkielégítést, és az a végkielégítés, amit kapni fog, hamar el fog fogyni.” Maguk a magyarországi törvények egyébként szigorúbban határozták meg a zsidó fogalmát, mint az 1935-ös nürnbergi faji törvények. A náci Németországban az számított zsidónak, akinek mindkét szülője vagy három nagyszülője zsidó volt, Magyarországon már két nagyszülővel zsidónak minősítették az állampolgárt. Az 1944-es német megszállást megelőzően 11 törvényt és a zsidónak minősülőket fokozatosan kirekesztették. A törvények még nem jelentették a megsemmisítést, de alapot adtak neki annyiban, hogy a társadalmat fogékonnyá tették a zsidóellenes politikára, illetve ezek alapján került meghatározásra a későbbiekben, hogy kinek kell például sárga csillagot hordania.
1939 elején a győri program elindulását követően a magyar Országgyűlés törvényt alkotott a honvédelemről is. Ennek a törvénynek az egyik részében megjelent a közérdekű munkaszolgálat bevezetése is. Ebben a formában az úgynevezett „megbízhatatlanok” honvédség keretein belüli kényszermunkájáról rendelkezett a törvény. A kategóriába tartozók nem foghattak fegyvert, hanem munkával kellett szolgálniuk a hazát, fegyveres honvédek őrizete alatt. Megbízhatatlannak tartották a politikai ellenfeleket (szociáldemokraták, szakszervezeti vezetők), a nemzetiségieket és a zsidókat. Miután a Szovjetunió elleni háborúba belépett Magyarország (1941. június végén), az addig elsősorban az ország területén foglalkoztatott munkaszolgálatosokat is kivezényelték a frontra. Ott nem csupán a háborús körülményektől szenvedtek, hanem a saját honvéd őreik, az úgynevezett keret gyakran szadizmusba hajló gyötrésétől is. Gyakoriak voltak a brutális verések, kínzások, továbbá a kegyetlen körülmények a fronton. A munkaszolgálat a korrupció melegágya volt, hiszen a szabadságra hazaérkező keretlegények megsarcolták a munkaszolgálatosok családjait, hogy küldjenek támogatást a fronton lévők számára. Természetesen ennek csak töredéke jutott el a címzettekhez, a többi a honvédek zsebébe vándorolt. A munkaszolgálatnak több mint negyvenezer férfi esett áldozatul a német megszállást megelőzően.
Az első tömeggyilkosságok
A háború kitörését követően sok menekült érkezett Magyarországra. Hazánk a fegyveres semlegesség politikáját folytatva az első két évben kívül maradt a harcokon. 1941 nyarán a kárpátaljai kormánybiztos, Kozma Miklós (Horthy korai fegyvertársa még a szegedi időkből) kezdeményezésére a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) hozzálátott az úgynevezett rendezetlen állampolgárságú személyek begyűjtéséhez. Olyan embereket fogtak el, akiknek valamilyen okból nem voltak rendben a magyar állampolgárságot igazoló papírjaik. Ezeket összegyűjtötték, majd marhavagonokban Kőrösmezőre szállították, ahol a magyar honvédség fegyveresen kényszerítette őket arra, hogy átlépjék a határt, és az ukrajnai hadszíntérre menjenek. A német hatóságok, miután nem sikerült visszaküldeni a kiűzötteket, elhelyezték őket a helyi gettókban, majd 1941. augusztus 27-én és 28-án, Kamenyec-Podolszkijnál az SS gyilkoló alakulata mintegy 22000 embert legyilkolt. Az áldozatok fele magyar volt. A kamenyec-podolszkiji elődeportálást már csak azért sem nevezhetjük idegenrendészeti eljárásnak, mert az összegyűjtött rendezetlen állampolgárságúak mindannyian zsidók voltak. Annak ellenére, hogy akkor több mint százezer lengyel, francia és más nemzetiségű, magyar állampolgársággal szintén nem rendelkező személy békében élt Magyarországon.
1942 januárjában a náci Harmadik Birodalom magas rangú küldöttségekkel próbálta meg rábírni a magyar politikai vezetést arra, hogy nagyobb erőfeszítésekkel folytassa a Szovjetunió elleni háborút a tengelyhatalmak oldalán. Ribbentrop külügyminiszter és Keitel, a Wermacht főparancsnokságának főnöke, egyaránt kérték a nagyobb katonai erők kiküldését a keleti frontra, és a nyersanyag- és élelmiszer-szállítmányok növelését a nagy német birodalomba. A magyar hatóságok ezeknek a látogatóknak az érkezéséhez időzítették az úgynevezett razziát Délvidéken. Az előző év áprilisa óta magyar uralom alatt lévő területeken a szerb partizánok tevékenykedése folyamatos volt. 1942. január 21-e és 23-a között a magyar honvédség a csendőrséggel karöltve razziának nevezett etnikai tisztogató akciót hajtott végre Újvidék városában és az úgynevezett Sajkásvidéken. A területeket hermetikusan lezárták, a lakosoknak pedig igazolniuk kellett, hogy nem szerbek, illetve nem zsidók. Azokat, akik erre nem voltak képesek, kivégezték. A háromnapos akció során több mint 3300 szerb és zsidó polgárt gyilkoltak meg.
A német megszállás
Amikor 1943 októberében Olaszország kivált a tengelyhatalmak közül, és fegyverszünetet kért a szövetségesektől a náci vezetés, Hitler eldöntötte, hogy a Kállay-kormány által hintapolitikát folytató, és a szövetségből szintén kikacsingató Magyarországot is meg fogja szállni katonai erővel. A Margaretha-terv megvalósulására 1944. március 19-én került sor. Előző nap Hitler éles hangú vitát folytatott Horthy kormányzóval a Salzburg melletti Klessheim kastélyban. Arra igyekezett rávenni az akkor 76 éves Horthyt, hogy maradjon a helyén, és ezzel legitimálja a német csapatok jelenlétét Magyarországon. A kormányzó végül megkötötte fausti alkuját a náci vezérrel: a helyén maradt, Magyarország pedig még több erőfeszítést tett a háború folytatása érdekében, és kiszolgáltatta a magyarországi zsidóságot a náci Endlösungnak. Hitler ígéretet tett arra, hogy a német csapatok a zsidók elhurcolását követően elhagyják majd az országot.
A mintegy 60 000 német katona szinte egyetlen lövés nélkül szállta meg az ország stratégiai pontjait. Igaz, hogy néhány hét elteltével, látva a magyar kormány és hatóságok mindenben készséges együttműködését, a megszálló csapatok jelentékeny részét kivonták, és fontosabb helyekre csoportosították át.
Elvesztette-e Magyarország 1944 márciusában a függetlenségét? A történelmi tények alapján elmondhatjuk, hogy nem. Noha a német jelenlét növekedett az országban, és Edmund Veesenmayer személyében teljhatalmú megbízott is érkezett hazánkba, a fontos döntéseket Horthy Miklós kormányzó és az újraalakított magyar kormány hozta. A magyar állam vezetőinek volt lehetősége arra, hogy megtagadják a németek kéréseit, ahogyan ezzel több esetben éltek is. Ilyen volt mindjárt a miniszterelnök személyének kérdése is. A németek Imrédy Bélát szerették volna ismételten ebben a pozícióban látni, amit Horthy Miklós kerekperec megtagadott. Így alakított kormányt Sztójay Döme, aki 1942-től Magyarország berlini követe volt. A kormány ellenállt többek között annak is, amikor a németek 20 000 légvédelmi kisegítő és lóápoló Németországba küldését követelték, vagy éppen szabadon eresztett olyan magyar katonatiszteket, akiket a németek fogságban szerettek volna látni.
Mit tudott a magyar politikai vezetés az Endlösungról?
A náci népirtásról való tudás és az önálló döntések meghozatalának kérdése elengedhetetlen a kollaboráns magyar kormány felelősségének megállapításában. Először arról írunk, hogy a magyar döntéshozók mennyire voltak tisztában azzal, mit is takar a náci politika a zsidókkal kapcsolatban. Ahogyan fentebb említettük, Horthy Miklós javaslatára a kollaboráns magyar kormány miniszterelnöke Sztójay Döme, korábbi berlini követ lett. Az 1942-től a nemzetiszocialista fővárosban szolgáló és a kormánykörökbe bejáratos diplomata későbbi vallomásában elmondta, hogy már kezdettől tudott arról, hogy a nácik „radikálisan megoldják a zsidókérdést a háború alatt”. Nyilvánvalóan a radikális kifejezés tartalmáról is voltak ismeretei. Horthy kormányzó már az 1943 áprilisi, Hitlerrel való találkozó után a következőket írta a Führernek: „A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani. (…) Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el olyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan a többi országban is kívánatosnak látszik.”
Tehát a magyar kormányzó 1943 májusában, a levél megírásakor, tisztában volt azzal, hogy a zsidók elszállítása egyben a kiirtásukat, meggyilkolásukat is jelenti. Ennek a tudásnak a fényében még lényegesebb, hogy a Sztójay-kormánynak szabad kezet adott a zsidókkal kapcsolatos ügyekben. Horthy ezzel pilátusi módon a kezeit mosta, miközben tudomása volt arról, hogy ez a fajta zsidópolitika hová vezet: a megsemmisítéshez.
Azt már láttuk, hogy az államfő és a miniszterelnök rendelkeztek információkkal. A következőkben arról írunk, hogy a fő döntéshozók és a végrehajtók milyen ismeretekkel rendelkeztek arról, hogy az általuk bonyolított folyamatok hová vezetnek. Dieter Wisliceny, volt SS-tiszt — aki a szlovákiai és görögországi deportálásokat szervezte, és 1944 tavaszán Magyarországon tartózkodott —, egy a háborút követő perben mint tanú, a következő vallomást tette a magyarországi deportálások kapcsán: „…mind Endre, mind Baky pontosan informálódott, mit jelentenek a deportálások”. Nem kétséges, hogy az Eichmann-nal borozgató államtitkárok meg is kapták a konkrét információkat. A deportáló triász harmadik tagja Ferenczy László ezredes, csendőrtiszt volt. Ő egy 1944. május 29-ei jelentésében nyíltan olyan helyként hivatkozott Auschwitzra, ahol a zsidókat szelektálásnak vetik alá. Mint tudjuk, a szelektálás volt az a megérkezés utáni processzió, amelynek során a náci orvosok (Auschwitzban 300-an szolgáltak) kiválogatták azokat, akiket még dolgoztatni kívántak, nem pedig azonnal megölni. A végrehajtók részéről még az egyszerű csendőrök, rendőrök is rendelkeztek némi információval, hiszen gyakran azzal vették el a megalázott és halálra ítélt zsidók vagyontárgyait, hogy azoknak már úgy sem lesz szükségük rá.
Az auschwitz-birkenaui megsemmisítés tényeinek összegzését tartalmazza az Auschwitz-jegyzőkönyv. 1944 áprilisában két, Szlovákiából deportált zsidó, Rudolf Vrba és Alfred Vetzler megszökött a táborból. Kalandos, több napig tartó menekülést követően rejtekhelyet találtak, ahol elkészítettek egy mintegy harmincoldalas dokumentumot. Ebben beszámoltak arról, hogy milyen módon zajlik a tömeges megsemmisítés. A beszámoló tartalmazta a transzportok számát, a meggyilkoltak arányát az egyes szállítmányokban, továbbá részletesen bemutatta a megsemmisítés folyamatát, a gázkamrák működését. A szöveg azzal zárult, hogy a két fogoly szökésének idején Birkenauban építik a gázkamrák közelében lévő kiszállító helyet, az úgynevezett „magyar” rámpát. A beszámolót májusban eljuttatták Magyarországra is, ahol azt Horthy kormányzó környezetében is megismerték.
Az új kormány zsidópolitikája
Másodszor, vizsgálat alá kell vetnünk a magyar kormányzat tetteit annak fényében, amit tudtak a náci népirtás programjáról. Mint láttuk, minden szinten voltak ismereteik, amelyekből az alábbi döntéseik következtek.
A német vezetés a megszálláskor nem követelte az összes magyarországi zsidó deportálását, csupán 50 000 embert akartak kényszermunkásnak. A magyar kormánynak azonban olyan tagjai lettek, akik teljesen elkötelezettek voltak Magyarország zsidótlanítása ügyében. Jaross Andor belügyminiszter mellé Endre László és Baky László személyében két olyan államtitkárt neveztek ki, akiknek régi álmuk volt a zsidómentes Magyarország. A kormányzó szabad kezet adott kormányának arra, hogy a zsidókérdésben önállóan járjon el. Ennek eredményeként a német megszállást követő első 56 nap alatt a magyarországi zsidókat megfosztották minden polgári és emberi joguktól, és kiforgatták a vagyonukból. Nem is csoda, hiszen a pénzügyminiszter ugyanaz a Reményi-Schneller Lajos volt, aki már 1941 nyarán a következő nyilatkozatot adta a zsidóvagyon ügyében: „A nemzetnek mint egésznek joga van igénybe venni a zsidó vagyont és a nemzet céljaira fordítani azt, mert évtizedeken át elnéztük és tűrtük, hogy a zsidók a nagyobb részét vegyék ki a nemzeti jövedelemnek, mint amennyi őket megillette volna.”
Március végétől megtiltották a zsidóknak, hogy elutazzanak vagy elköltözzenek a lakóhelyükről. Április 5-étől minden hat évnél idősebb, zsidónak minősülő személynek 10×10 centiméteres kanárisárga csillagot kellett ruhája bal mellkasán hordani. Április 16-án, a kovásztalan kenyerek ünnepének utolsó napján megkezdődött a magyarországi zsidóság gettóba zárása. Az ország északkeleti területein elkezdve közel kétszáz gettót hoztak létre Magyarországon. Ide már csak fejenként ötven kiló holmit vihettek az áldozatok. Mindeközben a magyar hatóságok részéről Endre László jó barátságot kötött Adolf Eichmann-nal, és a magyar államtitkár szüleinek petőfiszállási kastélyában tartott mulatozások közben végigbeszélték az összes magyarországi zsidó deportálásnak programját. A náci háborús bűnös a világháborút követően, még argentínai bujkálása közben is derűsen emlékezett ezekre a szép magyarországi napokra. Eichmann csupán 120 munkatársával érkezett Magyarországra, ezért gyilkos tervének végrehajtásához elengedhetetlen volt a magyar hatóságok támogatása.
Május közepétől pedig a magyar hatóságok szervezésében, a tapasztalt náci gyilkosok tanácsait figyelembe véve, megkezdődött a tömeges deportálás. A gettókban összegyűjtött áldozatokat tovább koncentrálták az úgynevezett gyűjtő táborokba. Május 14-e és július 9-e között 437 402 magyar állampolgárt szállítottak el, mintegy 147 szerelvénnyel. Túlnyomó többségüket az auschwitz-birkenaui, úgynevezett „magyar” rámpára. A munka- és megsemmisítő táborba deportáltak 70-80 százalékát a megérkezésüket követő néhány órán belül elgázosították, holttesteiket pedig a krematóriumokban és a nyílt égetőgödrökben hamvasztották el. Az utolsó 10-20 kilogrammnyi vagyonukat pedig felhasználták a német hadigépezetben, illetve a németországi civilek ellátásában.
Megmentette-e Horthy Miklós a budapesti zsidóságot?
A mai napig erősen tartja magát az a vélemény, hogy a kormányzó mentette meg a budapesti zsidóságot. Tény és való, hogy a deportálások leállítását elrendelte, de valóban ez volt a végleges döntése, vagy csupán időt akart nyerni? Mi motiválta Horthyt ebben a döntésében? Milyen volt a nemzetközi helyzet? Most ezeket a kérdéseket fogjuk vizsgálni.
Ahogyan fentebb már utaltunk rá, Magyarország kormányzója szabad kezet adott kormányának a zsidóügyek intézésében. Nem akart semmiről tudni, elérhetetlenné vált a zsidó közösség vezetői számára. Azoknak, akik korábban minden esetben néhány nap alatt el tudták juttatni hozzá a különböző panaszaikat és kéréseiket. Akkor sem mutatott különösebb aktivitást, amikor megkezdődött a megbélyegzés, a gettóba gyűjtés és a tömeges deportálás. A kormányzó csupán június végén kezdett aktivitást mutatni a zsidókkal kapcsolatos kérdésekben. Ha megvizsgáljuk a háborús eseményeket és a deportálásokra adott nemzetközi reakciókat, akkor könnyen rájöhetünk, hogy ezekben az esetekben sem a hirtelen felébredő lelkiismeretének engedett. 1944 júniusa két ponton is meghozta az angolszász szövetségesek számára az áttörést a háború ezen szakaszában. Az olaszországi fronton sikerült leküzdeni a Rómától délre keményen harcoló német ellenállást. Június 4-én az olasz fővárost is bevették az angolszászok, majd két nappal később a modern hadviselés egyik legnagyszabásúbb hadműveletének eredményeként sikerült hídfőt létesíteniük Normandiában. A háborús vereség ekkortól még inkább egyértelmű volt a náci Németország és harcostársai, köztük Magyarország számára. Ráadásul a zsidóügyekkel kapcsolatosan — a nyugati szövetségesekkel külön fegyverszünetet kötni akaró — Horthy Miklós komoly diplomáciai nyomás alá került.
1944. június 19-én az Auschwitz-jegyzőkönyv egyik példánya, és a magyarországi I-III. deportálási zónában (Kárpátalja, Észak-Erdély, Felvidék és Észak-Magyarország) történtekről készített beszámoló eljutott Svájcba, majd tovább, az angolszászokhoz és a semleges államokba. Június 25-én a pápa személyes üzenetet küldött Horthynak, hogy a deportálásokat állítsa le. Másnap Roosevelt amerikai elnök is üzent a kormányzónak: ebben a levélben tudatosította vele, hogy amennyiben a deportálások folytatódnak, akkor háborús bűnösként bíróság elé fogják állítani. Június 30-án Gusztáv svéd király a diplomáciai üzenetekben szokatlanul éles hangú levélben felszólította Horthyt a deportálások leállítására, amit két nappal később egy Budapest elleni amerikai bombatámadás követett. A kormányzó mindezekből megérthette, hogy rendszerének háború utáni tovább élése, amelyben még mindig bízott, lehetetlen, ha a deportálások folytatódnak.
Most azt vizsgáljuk meg, hogy milyen lépésekben történt meg a deportálások leállítása. Az 1944. június 26-ai koronatanácson a kormányzó a következő tartalmú nyilatkozattervezetet tárta miniszterei elé: áttekintette a nemzetközi tiltakozásokat. Megjegyezte, hogy kívánatosnak tartja a deportálások leállítását, ha pedig a németek akarják folytatni, akkor tegyék, de a csendőrség segítsége nélkül. (Érdemes itt megállnunk, hiszen ebből is látszik, hogy a kormányzó elsősorban nem a zsidókat, hanem a magyar renomét akarta megóvni.) Továbbá indítványozta Endre László felmentését a zsidóügyek intézése alól, valamint Baky László államtitkári felmentését. A minisztertanács két nappal később tárgyalta meg a nyilatkozattervezetet. A deportálások folytatása iránt elkötelezett belügyi államtitkárok egy csendőrpuccsal kívánták átvenni a hatalmat, amelyet június-július fordulójára terveztek. A céljuk a hatalom birtokában a közel 200000 budapesti zsidó kompromisszumok nélküli deportálása volt. Ennek terve azonban kiszivárgott, és a kormányzó Koszorús Ferenc páncélos egységét a fővárosba rendelte. Nem a budapesti zsidóság védelmében, hanem a saját hatalmának megőrzése miatt. Végül Horthy Miklós július 7-én kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elrendelte a zsidók Németországba szállításának leállítását. Ennek a nyilatkozatnak az ad jelentőséget, hogy 56 nappal korábban is ki lehetett volna adni egy tiltó hangnemű utasítást, és ezzel elkerülhető lett volna a tömeges deportálás. Ugyanis a tények azt támasztják alá, hogy a németek nem lettek volna — ahogyan július után nem is voltak — képesek egyedül elhurcolni az áldozatok tömegeit. A következő hónapokban azonban a budapesti zsidóság felett is ott lebegett a deportálások árnyéka. Ennek komoly súlya volt, hiszen Horthy kormányzó végül hozzájárult ahhoz, hogy a fővárosiakat is deportálják Auschwitzba.
A kiszállítások kezdetét augusztus végére tűzték ki. Ez azért nem valósult meg, mert augusztus 23-án Románia kivált a német szövetségből, és a keleti fronton több száz kilométeres rés keletkezett. Ennek betömése volt a német hadvezetés legfontosabb feladata, és ez minden vasúti kapacitást igénybe vett a térségben. Összességében megállapíthatjuk, hogy Horthy Miklós elsősorban a maga hatalmát és rendszerét, illetve annak jó hírét igyekezett megmenteni 1944 júliusában. Mintegy mellékesen ez a budapesti zsidóság számára is menekülést jelentett. Legalábbis egy ideig.
A nyilas uralom
Miután a harcok elérték a trianoni ország területét, Horthy kormányzó megértette, hogy nem az angolszász, hanem a szovjet fél lesz az, akivel a fegyverszünetet meg kell kötni. A tárgyalások eredményeként október közepén aláírásra került egy fegyverszüneti megállapodás, amelyet a kormányzó egy, a rádióban felolvasott proklamációban tárt az ország lakossága elé. Mivel a németek mindezekről már korábban értesültek, többek között a magyar kormányban ülő ügynökeik révén is, ezért hatalomba segítették a nyilasokat, akikkel korábban nem számoltak. Horthy Miklós lemondott, majd egy bajorországi kastélyban német védőőrizet alatt tartották a háború végéig. A Szálasi-kormány más módon, de folytatta a zsidóellenes politikát: 50 000 budapesti zsidót kölcsönadott a németeknek kényszermunkára. Többségüket a nyugat-magyarországi erődítő kényszermunkán dolgoztatták, ahol az éhezések, a betegségek, a primitív körülmények és a munkásokra felügyelő őrök szadizmusa miatt a kényszermunkások egyharmada elpusztult.
A fővárosban november végén létrehozták a nagy gettót (Erzsébetvárosban) és a nemzetközi gettót (Újlipótvárosban). Ez utóbbiba azok a zsidók kerültek, akik rendelkeztek valamelyik semleges ország védlevelével. Ők nagyjából 16 000 voltak, míg a nagy gettóba közel 80 000 áldozatot zsúfoltak be. 1944 decemberének közepére a nyilas hivatalok elhagyták a fővárost, és a pártszolgálatosok rémuralma valósult meg. A minden este zajlódó Dunába lövéseknek mintegy négy és fél ezer ember esett áldozatul, a gettóba zsúfoltak közül nagyjából hatezren vesztették életüket az éhezés, a betegségek és az ostrom miatt. Miközben a német és nyilas csapatok elhagyták az ország területét, a legyengült és kimerült zsidó kényszermunkásokat gyalogosan átterelték az Alpokon, hogy az ausztriai lágerekben még halálra dolgoztassák őket. A túlélők teljesen legyengülve érték meg a felszabadulást.
A nyilasuralom brutalitása, és az, hogy a gyilkosságok nem egy távoli haláltáborban történtek, hanem a szemük előtt, megrázta a magyar lakosságot. Annál is inkább, mert a hungaristák a nem zsidó társadalmat is terrorizálták. Szálasi uralmának soha nem volt akkora társadalmi bázisa, mint Horthynak. Viszont a nyilasok atrocitásai kapóra jöttek a kormányzó és rendszere iránt nosztalgiával élők számára, és a Dunába lövéseket azonosították a holokauszttal. Ma elterjedt nézet az is, hogy a tömeges deportálásokat is a hungaristák követték el. Horthy kormányzó és kormányai, illetve a magyar közigazgatás és társadalom felelősségével való társadalmi szembenézés helyett így lettek a nyilasok a nemzet alibijévé arra, hogy felmentse magát a holokauszt során elkövetett bűntettekkel kapcsolatban.
Lehetett-e másként viselkedni?
Amikor egy tekintélyelvű államnak és közigazgatásának felelősségét vizsgáljuk, akkor mindig felmerül a kérdés, volt-e lehetősége a rendszerben dolgozóknak másként dönteni. Az alábbiakban néhány példa következik, amely azt mutatja, hogy a német megszállást követően is lehetett másként cselekedni, mint a többség, még a zsidókkal kapcsolatos ügyekben is. A következő történetek nem arról szólnak, hogy az üldözöttek tömegeit sikerült volna megmenteni, de az emberség gyakran nagy támaszt jelentett a kirekesztetteknek.
Először említjük Alapy Gáspárt, aki az 1938 után újraegyesített Komárom polgármestere volt. Ő azt vallotta: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.” És így is tett. Ő volt az egyetlen olyan ismert polgármester a korabeli Magyarországon, aki nyilvánosan felszólalt a zsidótörvények és a kirekesztés ellen. A deportálásokat, noha elítélte, megakadályozni nem tudta. A nyilas hatalomátvételt követően letartóztatták, majd a komáromi Csillag erődbe, onnét pedig Dachauba hurcolták. A koncentrációs táborban vesztette életét. Egy másik polgármester a szekszárdi vitéz Vendel István. Ő nem engedélyezte, hogy városában gettó létesüljön. A többi hatóság együttműködésének következtében azonban a közel 600 szekszárdi zsidót más gettókba, majd a pécsi gyűjtőtáborba és végül Auschwitz- Birkenauba hurcolták, ahonnét a többségük nem tért vissza. Végül megemlítjük Bajcsy-Zsilinszky Endrét, aki fajvédőként kezdte pályafutását, de a harmincas évek végétől markánsan náciellenes lett. Több esetben szólalt fel a zsidóüldözések ellen. Az újvidéki mészárlás hírét ő továbbította a kormányzónak, és a tettesek bíróság elé állítása ügyében is többször felszólalt. Személyesen járt közben a hadügyminiszternél, hogy Radnóti Miklóst 1943 áprilisában engedjék haza a munkaszolgálatból. A német megszálláskor pisztollyal várta a letartóztatására érkező gestapósokat. Végül 1944 decemberének végén a nyilasok halálra ítélték, és kivégezték Sopronkőhidán.
Írásunkban körbejártuk a magyar kollaboráció kérdését. Megállapíthatjuk, hogy a náciknak nem sikerült volna a magyarországi zsidóság tömeges elhurcolása és megsemmisítése, ha a magyar hatóságok nem működnek együtt velük, gyakran túlteljesítve a nácik elvárásait is. Horthy Miklós kormányzó, a korabeli magyar kormány, a hivatalnoki kar nagy része, a csendőrség, rendőrség és a magyar honvédség egyaránt felelős azért, hogy mintegy 550 000 magyar állampolgárt származása alapján a legkülönbözőbb módokon lemészároltak. A helyi lakosság ezt többségében passzívan szemlélte, de a zsidók értékeinek megszerzésével cinkossá is lett a népirtásban.
Kimondhatjuk: a magyar állam elárulta, meggyilkolta és meggyilkoltatta a saját állampolgárait. Ennek a magyar tragédiának idén van a 70. évfordulója. Itt az ideje az őszinte szembenézésnek!
„Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűr hetet lennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden– minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”
„A Kormányzó Úr Őfőméltósága a belügyminiszter előterjesztésére dr. vitéz Endre Lászlót, Pest vármegye alispánját, Belügyminisztériumba államtitkárrá nevezte ki. Vitéz Endre László a magyar fajvédelem megalkuvást nem ismerő harcos egyénisége, akinek főleg a zsidókérdés technikai részének megoldása lesz a feladata. Az elmúlt húsz esztendőben kifejtett működése során fajvédő gondolkozásmódjáról és cselekvési készségéről egyaránt számos esetben bizonyságot tett. Már a gödöllői járás főszolgabírájaként megmutatta kiváló szakképzettségét a közigazgatás terén. Később igen nagy többséggel Pest vármegye alispánjává választották, itt is változatlan eréllyel a fajvédő gondolat megvalósulásáért harcolt, és kemény kézzel szerzett érvényt elgondolásainak.”
Sztójay Döme, amikor 1942. augusztus 10- én kormánya nevében tiltakozott a német Külügyminisztériumban, mert Franciaországban a magyar állampolgárságú zsidókat sárga csillag viselésére akarták kényszeríteni, a jegyzék átnyújtásakor a következő történt: „Sztójay ehhez hozzáfűzte, ezt a feladatot igen kellemetlennek találja, mert önmagát az antiszemitizmus »úttörőjeként« jellemezte.”
„Nem sokkal Budapestre érkezésünk után találkoztam dr. Endre Lászlóval, egy fővárosi közigazgatási tisztviselővel, aki égett a vágytól, hogy megszabadítsa Magyarországot a zsidó »járványtól«, ahogy ő fogalmazott. Az egyik este kisebb vacsorára hívott kollégámmal, Dieter Wisliceny kapitánnyal együtt. (…) Ezen az estén a magyar zsidók sorsa megpecsételődött. (…) Hosszú évek rutinjának köszönhetően megtanultam a gyakorlatban, melyik halat melyik horoggal kell kifogni. Így az egész művelettel nem maradt sok dolgom. Számomra világos volt, hogy én mint német, nem kérhetem, hogy a magyarok adják ki nekünk a zsidókat. Ezt tettük ugyanis Dániában, s rengeteg bajunk lett ebből. Vagyis az egész ügyet a magyar hatóságokra bíztam. Dr. Endre, aki az egyik legjobb barátom lett, megírta a szükséges rendeleteket, és Bakay (helyesen Baky – a szerk.), valamint csapatai ennek megfelelően mindezt végrehajtották. Amint e két vezető beosztású tisztviselő kiadta utasításait, a belügyminisztériumnak ezeket alá kellett írnia. Azaz, nem valamiféle csoda volt, hogy az első vonatok hamarosan elindultak Auschwitzba. A magyar rendőrség elfogta a zsidókat, összegyűjtötte őket, és Ferenczy László közvetlen utasítására vagonba terelték őket. Hadd tegyek itt egy kis kitérőt: Ferenczy egy régi földbirtokos család sarja, aki egyszer meghívott birtokára, ahol tábortűznél szalonnát és hagymát sütöttünk. Mindehhez saját borát ittuk. Azóta olvastam, hogy 1945 után felakasztották. Sohasem láttam személyesen, amint a zsidókat bevagonírozzák. Ez számomra egy apróság volt, erre nekem sohasem volt időm. A munka s az ezzel járó felelősség teljes egészében a magyar csendőrséget terhelte, ha én ennél jelen vagyok, az a magyar - országi ügyekbe való beavatkozásnak minősült volna. Végül is Magyarország még ekkor is önálló állam volt, bár voltak bizonyos megállapodásai a német birodalommal.”
„Ki akarják vinni az országból a zsidókat. Én utálom a galíciai kommunista zsidókat, ki az országból velük, ki, ki! De Baky belátta, hogy Chorinék és Vidáék épp olyan jó magyarok, mint te meg én. Ezekről szó sem lehet.” Bonczos Miklós belügyminiszter tájékoztatása Eichmannnak 1944. augusztus 19-én „…a kormányzó hozzájárulásával, f. hó 25-én megkezdi a zsidók kitelepítését Budapest területéről… A terv szerint koncentrálásuk augusztus 25-én kezdődik, három táborba. A hat vonatból álló első szállítmány 20 000 zsidóval augusztus 27-én indul, azt követően napi három vonat szállít 9000 zsidót. A koncentrálást kizárólag a külön erre a célra összevont magyar csendőrség végzi.”
„Rozsnyón délelőtt hajtották őket a Csucsomi úti gettóba. Az utcánk népe kinn állt a kapuban: csupa nő. (…) Az asszonyok sírtak, hangosan siránkoztak, de novemberben láttam a zsidó boltok kifosztását. … És a tülekedő tömegben ott voltak az asszonyok, akik májusban megkönnyezték a gettóba vonulókat. Hogyan lehet ezt megérteni? (…) Igen, ez voltunk mi, a tömeg. (…) Mi sajnálkoztunk a zsidókon, bújtattuk őket, vagy feljelentettük, gúnyoltuk őket, vagy ennivalót csempésztünk nekik, mentettük vagy elraboltuk a javaikat. Igen, egy ország népét tették bűnrészessé. Engem, a gyereket is, ha csak pár üveg színes tinta erejéig is. (…) Sunyi módon tettek bűnrészessé valamennyiünket, úgy buktunk el a próbán, hogy nem tudtuk, miféle próbát állunk.”
„Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgyis, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, és aztán az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi.”