Téma
Értekezés a nemzetek bibliai értelméről
Ma, amikor „nemzeti önzéssel” vádolják, és szinte az emberiség rémeiként festik le azokat, akik a globalizálódó világban sem tartják idejétmúltnak népben, nemzetben gondolkodni, továbbá az integrációs folyamatok között is lehetőség szerint ragaszkodnak a nemzetállami hatáskörökhöz, nemzeti megoldásokhoz, célszerű összefoglalni, mit mond a Biblia a nemzetek értelméről.
Írásomnak nem tárgya annak bemutatása, hogy a nemzetfogalom miként alakult ki, és milyen változásokon ment át a történelem során. Mondandómhoz elég annyit rögzíteni, hogy a törzsi társadalmak felbomlása óta az emberiség történelmében folyamatosan jelen van egy szélesebb, a vérségi, nemzetségi kötelékek bázisán kialakult, de rajtuk túlmutató csoportidentitási kategória — nevezzük azt népnek vagy nemzetnek —, melyben a csoport tagjait olyan, egyén és család fölötti, de nem egyetemes kötelékek kötik össze, mint a közös eredetmítosz, közös nyelv, közös kultúra, közös szülőföld, közös normarendszer, történelmi sorsközösség. Ezeknek az egymással különböző és váltakozó arányban vegyülő elemeknek a kombinációja összetartozás- tudatot szül a csoport tagjaiban, aminek mentén másoktól különböző néppé, nemzeti közösséggé szerveződnek.
A bibliai leírások szerint a nemzetek a Teremtő akaratából jöttek létre. Isten nélkülözhetetlen szerepet szánt nekik a szabadság feltételeinek megteremtésében, olyan társadalmi viszonyok (így a társadalmi béke, rendezettség) fenntartásában, melyek lehetővé teszik, hogy mind az egyének, mind közösségeik könnyebben elérhessék és betölthessék tökéletességüket és rendeltetésüket, megőrizhessék a Teremtő adta önazonosságukat. Ezt a viszony - rendszert szokás „közjónak” nevezni, ami Pál apostol szavait idézve lehetővé teszi, hogy „csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel (méltósággal)” (1Tim 2:2b). Mivel egy nemzet fejlődésének csúcspontját a szuverenitásának elnyerése jelenti, a bibliai világképbe a nemzeti önállóságot biztosító szuverén nemzetállamok illeszkednek. Ezeknek a „szeresd embertársadat, mint magadat” univerzális parancsolatának talapzatán kölcsönös tisztelettel kell viszonyulniuk egymáshoz és az etnikai kisebbségekhez, békés egymás mellett élésre kell törekedniük, nem lemondva természetesen az önvédelem természetjogáról.
Mivel a Biblia fókuszában a népek közül elsősorban Isten közvetlenül ki/elválasztott népei (Izrael és az Egyház) állnak a maguk egyedülálló üdvtörténeti szerepével, a teológiai érdeklődés homlokteréből kiesett a történelem népeinek (gój/gójim, ethnosz/ethnoi) — melyeket a hagyományos magyar nyelvű bibliafordítás sokszor a pejoratív „pogány” szóval ad vissza — jelentősége. Pedig a népek történetének is van üdvtörténeti jelentősége, hiszen ítéletre mennek, tehát önálló üdvtörténeti felelősséggel bírnak, amihez feladatkör társul.
Felelős nemzetek
A jelen világkorszak végén az emberiség nem egységes masszaként, hanem nemzetenként ítéltetik meg a Krisztus által (amellett, hogy a maga idejében minden embernek személyesen is a Bíró elé kell állnia): „Elébe gyűjtetnek mind a nemzetek (ethnoi), és elválasztja őket egymástól, miként a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől. És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Gyertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek ez országot, amely számotokra készíttetett a világ megalapítása (!) óta… Akkor szól majd az ő bal keze felől állókhoz is: Távozzatok tőlem, ti átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készíttetett.” (Mt 25:32—34, 41) A „juh” nemzetnek minősülő népek bebocsátást nyernek az új, messiási korszakba, Krisztusnak itt a földön megalapított királyságába, ahol Krisztus uralmát elfogadva szintén nemzeti keretek között élnek majd, egymással békében, miként a próféta előre jelzi: „Ki ítéletet tesz a pogányok között, és bíráskodik sok nép felett; és készítenek fegyvereikből kapákat és dárdáikból metszőkéseket, és nép népre kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanul.” (Ézs 2:4) A Krisztus mellett ott kitartók pedig végül kerülnek az örökkévalóságba is: „Világosságban élnek majd a nemzetek (ethnoi), amelyek megmenekülnek.” (Jel 21:24a)
Az üdvözülésnek tehát van nemzeti ága is! Egyénileg azonban erre hagyatkozni óriási kockázatot jelent, hiszen erre csak a nemzeteknek az apokalipszis nyomorúságát túlélő maradék tagjainak van esélye. Teológiai (!) értelemben ugyanis nem beszélhetünk „keresztény nemzetről”, még a nemzetekre vonatkozó pozitív bibliai üzenet ellenére sem. A kereszténység ugyanis univerzális vagy személyes, a „nemzeti kereszténység” fából vaskarika. Az egyháznak mint univerzális, népek fölötti „szent nemzetnek”(1Pét 2:9) az egyetemes jellegét ugyanis — annak természetéből eredően — egyetlen nemzet sem hordozhatja mint nép (hasonló szerep csak Izraelnek jut osztályrészül, de más kontextusban), megtérni pedig csak személyesen, az egyes emberek tudnak.
Külön tanulmányt érdemel, hogy mi teszi a sorsdöntő különbséget a nemzetek között, mi alapján minősülnek majd „juh” vagy „kecske” nemzetnek a végelszámolásnál. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy szűkebb értelemben döntőnek a Messiás/ Krisztus „atyjafiai” (testvérei) életének védelmezéséhez való viszony tűnik (Mt 25:40). Krisztus „atyjafiait” pedig a „választott” (Isten gyermekeivé fogadott) népek: Izrael népe és az Egyház jelentik. A nemzeteknek tehát — az isteni terv szerint — felelősségük van abban, hogy biztosítsák Krisztus atyjafiai életének fizikai védelmét. Krisztus atyjafiainak viszont abban, hogy szolgálatukkal, közbenjárásukkal, tanításukkal felvilágosítsák a népeket, ezáltal elő - segítsék a nemzetek erkölcsi fejlődését, üdvösségét (megmenekülését) is: „Kevés az, hogy nekem szolgám légy a Jákob nemzetségeinek megépítésére és Izrael megszabadultjainak visszahozására: sőt a népeknek is világosságul adtalak, hogy üdvöm a föld végéig terjedjen!” (Ézs 49:6) „Ti vagytok a világ világossága… Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5:14,16) Ez a munkamegosztás mozdítja elő, hogy mind Isten választott népei, mind pedig a nemzetek elérhessék isteni céljukat.
Isten válasza Bábelre: a nemzetek
A nemzetek genezisét a Bábel városa és tornya felépítése elleni isteni fellépéshez köti a Biblia. Az addig egyajkú emberiség ajkát/nyelvét „ott zavarta össze az Úr” (1Móz 11:9) azért, hogy megakadályozza egy az egész akkori emberiségre kiterjedő hamis, istenellenes egység létrehozását, és egy szűk — a bábeli építkezést diktáló — elit világuralmának kiépítését az emberiség fölött. A Teremtő eredeti, az első emberpárnak adott parancsa így szólt: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá…” (1Móz 1:28) Ezt a rendelkezést Isten a Noéval kötött szövetségben is fenntartotta (1Móz 9:1). Ebben az isteni tervben már eleve kódolva volt az emberiség népekre osztása, mert ez önmagától is bekövetkezett volna a földrajzi távolságok, a földglóbusz különböző helyein együtt letelepedő származási és lakóközösségek területi elkülönültsége okán. A népekre tagolás isteni szándékát konkrétan tükrözik a Bábel előtti nemzetségtáblák. Már az özönvíz előtt is Séth és Kain ágából kiindulva (1Móz 4:17—22; és 5. rész), majd pedig az özönvíz után Noé leszármazottai: Sém, Khám és Jáfet ágán kiindulva (1Móz 10:1—32).
Ennek tükrében a bábeli építők a néppé, nemzetté válás folyamatát is gátolták azzal, hogy kortársaikat egybetartani és centralizálni igyekezve útját állták a népvándorlás és honfoglalás (a decentralizáció) folyamatának. A föld betöltésének és fölosztásának isteni programjával szemben megfogalmazták az emberiség első integrációs programját: „Gyertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.” (1Móz 11:4) Az emberiség köz pontosítását, uniformizálását, ön istenítését hirdető bábeli program ezért a nemzetek fölötti kormányzás, az öntörvényű birodalomépítési, világegyesítési törekvések szimbólumává vált. (Margaret Thatcher, egykori euroszkeptikus brit miniszterelnök például „A Bábel Expressz” címet adta The Downing Street Years című könyvében az európai integráció elmélyítését kritizáló fejezetnek.)
A Teremtő az emberiség nemzeti keretekbe osztásával válaszolt a bábeli programra. Decentralizációs programja testesült meg a népvándorlásban, a népek honfoglalásában: „A Felséges örökséget osztott a népeknek (gójim); mikor szétválasztotta az ember fiait, megszabta a népek határait…” (5Móz 32:8) „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatározván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait”. (Csel 17:26) Nem meglepő, hogy a népek eredetmítoszaiba, vándorlásaikról, letelepedésükről szóló beszámolóikba mennyi természetfölötti utalás vegyül. Ez az isteni terv nem egyik pillanatról a másikra, hanem hosszú történelmi folyamat révén valósult meg. Ugyan a néppé válás és a honfoglalás folyamatát az időnként fölemelkedett birodalmak visszavetették, föltartóztatták, a Római Birodalom összeomlásával az akadály hosszú időre elhárult.
Istennek mint a történelem urának tervében a nemzeti keretek szavatossága nem jár le, a nemzetek végig fontos szerepet játszanak. Pál apostol ama kijelentése, hogy „nincs többé görög és zsidó” (Gal 3:28, Kol 3:11), csak az Egyház mint választott nép univerzalizmusára vonatkozik. Mivel a nemzetek léte Istentől ered, Ő meg is kívánja őket áldani és menteni. Ez a nemzetfenntartó és -mentő isteni szeretet tükröződik a Noéval kötött, az egész emberiségre vonatkozó szövetségben; az Ábrahámnak tett ígéretben, hogy őbenne áldást nyer a föld minden nemzete (1Móz 12:3); továbbá abban, hogy Jézus Krisztus utasította tanítványait, hogy az evangéliumot vigyék el a nemzetek közé, tegyék őket tanítványokká (Mt 28:19—20). A nemzetek tehát nincsenek üdvtörténetileg „üres térbe” rekesztve!
A keresztény eszkatológia (utolsó időkről szóló bibliai tanítások) szerint Krisztus visszajövetelét közvetlenül megelőzi az Antikrisztus korlátlan világuralmának átmeneti kiépülése. Ez a bibliai leírások szerint egy, az egész emberiségre kiterjedő hatáskörű, formális és informális (rejtett) elemek kombinációjából álló, nemzetek fölötti világhatalmi konstrukcióban fog megvalósulni (Dán 7:7—25, Jel 13. és 17. részek). E birodalom fölépítését — a bábeli kísérlethez hasonlóan — diabolikus szellemiség motiválja. Az ítélet közeledtét jelző, globális kihatású válságokkal szembeni biztonság- és békevágy okán azonban az emberiség döntő része önként (szinte automatikusan) rendeli alá magát e majdani „világkormánynak” (1Thessz 5:3). Annyira, hogy hagyományos szabadságjogait föladva jórészt maga építi föl azt a saját alávetésére vezető új világrendet, amibe aztán az Antikrisztus beleül! Mivel az Antikrisztus korlátlan uralma viszonylag rövid ideig (a föltűnésétől a bukásáig hét éven át) tart majd, ő nem bíbelődhet már a világhatalom útjában álló fékek és ellensúlyok lebontásával, hanem neki már eleve egy ilyen rendszert kell kézhez kapnia. Ebbe nem fér bele semmilyen ellenállási góc, így érdemi nemzetállami hatáskörök sem. Ezért az Antikrisztus színrelépésének közeledtével sajnos „szükségszerű” tendenciának látszik a nemzetállamok bomlasztása, önállóságuk, önfenntartó és önvédelmi képességük aláásása, szuverenitásuk kiürítése, társadalmi kohéziójuk szétforgácsolása, ami mögött voltaképpen ördögi logika húzódik meg. De magukat az erős identitástudattal bíró nemzeteket még ebben a legyengített állapotban sem tudja az Antikrisztus teljesen fölszámolni, sőt világkormányzásának végnapjaiban egyfajta erőre kapásuk is kiolvasható az előre jelzésekből: „Ezért az egeket megrendítem, és megindul helyéről a föld is, a Seregek Urának búsulása miatt, és felgerjedett haragjának napján. És mint űzött zerge, és mint a pásztor nélkül maradt nyáj, ki-ki népéhez tér meg, és kiki az ő földére fut.” (Ézs 13:13—14) A világ bírájaként visszatérő győzedelmes Messiás rajtaütése aztán véget vet a Gonosz világuralmának, és a nagy nyomorúságot túlélő és kedvező ítéletet elnyerő nemzetek „maradéka” beemelésre kerül a messiási szövetségbe, elfoglalja helyét Isten Országában.
Nemzetek mint fékek és ellensúlyok
A Bábel kontra nemzetek ellentétpárból kiolvasható, hogy az emberiség nemzeti tagoltsága a Teremtő adta pluralizmust, fék- és ellensúlyi rendszert képez az egyetemes emberiségen belül, a szabadság érdekében. Útjában áll annak, hogy egy kisebbség (de akár a többség is) az egész emberiséget leural - hassa. A megosztottság ugyanis eltérő érdekeket, azok meg vitákat szülnek, melyek akadályokat gördítenek az önző ambíciók útjába. A minidiktátorok vitára kényszerülnek egy mással, így egyikük sem tud világdiktátorrá válni. Kisebbé válik annak veszélye, hogy egy velejéig romlott hatalom az egész világra sikerrel rászabaduljon. Az emberiség történelme bizonyítja, hogy még a legsötétebb időkben is voltak hatalmak, melyek kevésbé romlottak meg az éppen tombolónál, és annak útját tudták állni. Az, hogy eddig még nem fordult elő, hogy az egész emberiség egyszerre vesztette volna el az eszét, jórészt éppen a népekre tagoltságból fakadó korlátoknak köszönhető. Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzetek, különösen a nemzetállamok léte gátat képez az emberiség hamis (bábeli) egyesítésének útjában, így az emberi szabadság nélkülözhetetlen feltétele. Még akkor is áll ez, ha időnként maguk a birodalmak is fékei voltak a nemzeti szinten gerjedő önkényuralomnak.
A világegység kialakítására a Biblia szerint emberi hatalom nem illetékes, hanem maga a Teremtő hivatott rá, a kijelölt időben, Jézus Krisztus által. A Teremtő ugyanis „eleve elrendelte magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy egybefoglalja a mindenséget a Krisztusban, mindazt, ami az egekben van, s mindazt, ami a Földön van, Őbenne” (Ef 1:9—10). Krisztus azonban mentes a hatalommal való visszaéléstől, a nemzetek leigázásának szándékától: „igazság és jogosság az ő székének erőssége” (Zsolt 97:2).
Nemzet és szabadság mint felsőbb párosítás
A szabadságjogok térben és időben való érvényesüléséhez nélkülözhetetlen az ebben közös nevezőn lévő társadalmi közeg. Olyan közeg, ami már elég nagy ahhoz, hogy a szabadságot erőhatalommal megvédhesse, de még nem annyira elvont, távoli, ami az itt és most szükségessé váló fellépésre alkalmatlan vagy érzéketlen (sőt már ellenérdekelt).
Ezt a lehető legszélesebb, de még mindig közös nevezőre hozható, tehát a gyakorlatban még működésképes közeget adja a nemzet. Egy olyan közösség, amelynek tagjait nem valamiféle költség-haszon elemzésből származó múló érdekek, hanem az egymást idegenként is ismerősökké tevő olyan — a részérdekek fölött átívelő, vészhelyzetben mozgósító erővel bíró — öröklött lelki kötelékek fűzik össze, mint a közös leszármazás mítosza, a közös nyelv, kultúra, történelmi sorsközösség, a közös szülőföldhöz való kötődés. Eme sok szálon való kötődés miatt a nemzet a közösségi identitás legszélesebb talapzata, mert alkalmas rá, hogy akcióegységbe integrálja a társadalom különböző részeit, ugyanakkor — ellentétben a társadalmi tagság más szűkebb (pl. törzsi) formáival — beleférnek a „részek” (vallási, politikai, egyéb közösségek) sajátos önazonosságát megélhetővé tevő különbözőségei, intimitása is.
A 18-19. századi Európában a nemzeti öntudatra ébredés együtt járt a szabadságjogok adott nemzeti közösségre való meghonosításával, illetve ennek kísérletével. A nemzeti közösség és a szabadság ugyanis (elvben) feltételezik egymást. Részben lelki, részben szerkezeti okokból.
Ami a lelkit illeti, az egészséges (!) nemzeti közösségtudat érzékennyé tesz a „mieink” szükségeire. Egymásért való áldozatvállalásra sarkall, a hatalom gyakorlóit pedig empátiára, a közösség szolgálatára ösztönzi. Másrészt ez a közösségi tudat hozzájárul ahhoz is, hogy megértsük, türelemmel viseljük honfitársaink másságát is (mert a „mieinkkel” szemben — valljuk be — megengedőbbek vagyunk), ami biztosítja a szabadságjogok valóságos gyakorlásához szükséges elfogadó társadalmi közeget. Az egészséges nemzettudat más nemzetekkel és etnikai kisebbségekkel szemben sem ellenséges, mert hordozói ráéreznek, hogy az ugyanennyire fontos másoknak is. Az egészséges nemzettudat ezért az egymás iránti tisztelet, az együtt - működés, egymás elfogadásának kultúráját erősíti, ezáltal a „szeresd embertársadat, mint önmagad” isteni parancsolatának megvalósulását mozdítja elő térben és időben megragadható környezetben.
A belső társadalmi ellentétek kiélezése, vagy a szomszédokkal, etnikai kisebbségekkel szembeni nemzeti gyűlölködés egyaránt a nemzettudat eltorzulásának (pl. a saját nemzet bálványozásának) a tünetei, amire elég példát szolgáltatott a történelem. Ezt azonban nem a nemzeti érzés száműzésével, hanem éppen annak az isteni igazságok fényében való nemesítésével, karbantartásával kell kezelni, ami minden generáció feladata. E feladat fontosságát természetfölötti okok is aláhúzzák. A Biblia föltárja, hogy a nemzetek spirituálisan a Sátán természetfölötti királyságának elnyomása alatt állnak, bukott angyali fejedelmek igyekeznek sorsukat a végzet felé navigálni (Dán 10:13, 20—21; Lk 4:5—8). Jórészt ezeknek a sátáni erőknek a természetéből és befolyásából fakad, hogy a nemzeteken belül az emberek sokasága nem rendeli alá nemzeti identitását, abból folyó jogait a minden felebarát önmagáéval azonos mértékű szeretete univerzális parancsának. Ezért is ütheti föl a fejét újra és újra a nemzeti felsőbb rendűség hamis tudata, gerjedhet agresszió, kirekesztés, vagyis a nacionalizmus rosszindulatú típusai, vadhajtásai. Így a nemzetek természete jelenleg „kettős”: Isten akaratából jöttek létre, kaptak nemes küldetést, ugyanakkor a fölöttük álló bukott angyalok hatása miatt küldetésükben sokszor elbuknak, mert akár a saját, akár a többi nemzet tagjaihoz nem a szeretet alapján viszonyulnak. Ez a negatív tényező szűnik majd meg a messiási birodalomban, ahol az emberszeretet univerzális elve fölébe emelkedik minden nemzeti gőgnek, de maguk a megmaradó nemzetek identitásukat, annak pozitív elemeit, a „néplelkek” minden népben másmás karakterjegyeit, tehetségeit, sajátos különlegességeiket megőrizve tevékenykednek majd, kölcsönösen segítve, gazdagítva egymást ezekkel.
Nemzeti keret mint garanciális adottság
A szabadság és a nemzeti közösség szerkezeti összefüggéseit illetően szembeötlő, hogy egy nemzet tagjainak a szabadsága leginkább akkor biztosítható, ha az adott nép saját államot (nemzetállamot) tud létrehozni, amit a saját biztonsága érdekében rendez be, amelyben a saját állampolgárság jogán mindenki részese lesz a közös projektnek, amit hazának nevezünk, ahol az adott állam polgára otthon érezheti magát. Ahol számon tartják, ahol védelemben részesítik. Ebben az értelemben ma az ún. „világpolgárság” ideája nem más, mint hontalanság, ismeretlen erőknek való kiszolgáltatottság. Nem véletlen, hogy még a magukat világpolgárnak vallók zsebében is ott lapul végső menedékként valamelyik nemzetállam útlevele.
A hatalom elszámoltathatósága is csak nemzeti keretek között valósítható meg hatékonyan. A kormányzatot ugyanis csak azok tudják érdemben ellenőrizni, szükség esetén leváltani, akik közül ered. Nemzetek fölötti, illetve idegen kormányzásnál éppen az elszámoltathatóság szűnik meg. Maga a Biblia figyelmeztet rá: „A te atyádfiai közül emelj magad fölé királyt; nem tehetsz magad fölé idegent, aki nem atyádfia.” (5Móz 17:15) A joguralom érvényesüléséhez szükséges jogkövető magatartást is az mozdítja elő, ha a törvény jogforrási értelemben a „mi törvényünk”, nem pedig külső hatalom által ránk erőltetett „idegen” norma. A szuverenitás megőrzése tehát a nemzetek eminens érdeke, a szabadság fontos záloga.
A Biblia több, a nemzet fennmaradásához létfontosságú szempontot is lefektet. Nézzünk néhányat ezek közül:
Népesedés
A Szentírás elsőként a megfelelő népességszaporulat fontosságát szögezi le, ami közvetlen összefüggésben van azzal is, hogy egy nép képes-e hosszabb távon megőrizni hazájának birtokát: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá…” (1Móz 1:28a) A „szaporodást” meghaladó „sokasodás” előírása a szülők számánál minimálisan is legalább eggyel több gyermek vállalását jelenti, tehát alsó szinten is legalább háromgyermekes családmodellt. Csak a biológia törvényei szerint is belátható, hogy hosszabb távon halálra és szülőföldjének elvesztésére ítéli magát az a nemzet, amelyiknek a termékenységi mutatója tartósan a minimálisnál is alacsonyabb szint felé tendál. Európa és az európai nemzetek jelenlegi válsága törvényszerűen adódik abból, hogy egyetlen európai ország termékenységi rátája sem éri el már hosszabb ideje a népesség fönntartásához szükséges szintet: kettes átlag alatt marad. Hazánké (Ausztriához és Németországhoz hasonlóan) 1,40 körül ingadozik. Ehhez képest a népességfogyás bevándorlással való pótlása — különösen olyan, integrálódni sem kívánó kultúrkörből, ahol a termékenységi ráta jóval magasabb — az érintett országok demográfiai összetételének drámai átalakulását, az őshonos nemzetek térvesztését vetíti előre. Változhatatlan bibliai igazság: a föld azé, aki élettel, gyermekekkel tölti meg! Nincs az az intézményi, jogi, vagy politikai garancia, ami egy nemzetet megvédhetne a népességfogyás következményeitől: az üressé váló teret máshonnét jövő, termékenyebb nációk foglalják el.
Ha ehhez még hozzáadjuk azt a házasság-, család- és egészségromboló hatást, amit a fékeveszett melegpropaganda, bulikultúra, a pornó-, szex és drogfüggőség elmélyülése eredményez Európában, akkor kijelenthetjük: a klasszikus európai nemzetek öngyilkossága zajlik a szemünk előtt.
A szülőföld védelme és művelése
Ugyancsak ősi bibliai előírás a szülőföld védelme és művelése is: „És vette az Úr Isten az embert, és helyezte őt az Éden kertjébe, hogy művelje és őrizze azt.” (1Móz 2:15) Ádámban minden nép a feladataként kapta ezt a saját majdani földje vonatkozásában, ahová őt a Teremtő letelepíti. A szülőföld (mint „kert”) isteni rendeltetése, hogy elsősorban az ott honos nép boldogulását szolgálja, ne pedig másokét. Egyenesen az átok kategóriájába tartozik, amikor „a te földednek gyümölcsét és minden fáradságos szerzeményedet oly nép emészti fel, amelyet nem ismertél”, továbbá amikor „a jövevény, aki közötted van, feljebb-feljebb emelkedik feletted, te pedig alább-alább szállasz” (5Móz 28:33, 43). Egy nemzetnek a saját tagjai iránti elemi felelőssége a földjével, erőforrásaival elsősorban a maga javára sáfárkodni. Egy ország honvédelmi képességének erősítése, határvédelmének, bevándorlási politikájának nemzeti hatáskörben tartása, földjének, ásványi, természeti kincseinek hazai kézben tartása, nemzeti érdekeket szolgáló kiaknázása, a hazai érdekeket érvényesítő nemzetgazdaság tehát egyaránt felsőbb akaratot tükröznek. Ennek semmi köze a nemzeti bezárkózáshoz, hanem ebben az önfenntartás, önvédelem természetjoga nyilvánul meg.
Társadalmi szolidaritás, érdekegyesítés, hazaszeretet
A társadalmi szolidaritás és lojalitás, továbbá a társadalmat a pluralizmusból fakadó törvényszerű érdek-összeütközések közepette is összetartó közös nevező (egyfajta társadalmi csoportokon átívelő „nemzeti minimum”) szintén nélkülözhetetlenek a nemzet fennmaradásához. Maga Jézus Krisztus figyelmeztet rá: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával.” (Mt 12:25) A magyar nemzet történelmében mind a mohácsi, mind a trianoni országvesztés bekövetkezésében nagy szerepet játszott az összefogást gátló kérlelhetetlen belső ellenségeskedés. Ezért is aggasztó a hazai politikai életet a demokratikus átmenet ellenére is jellemző lövészárok-mentalitás, törzsi háború, ami az egészséges nemzettudat hiányára utal. A népek nemzeti öntudatra ébredése a vele járó közösségi érzés okán ugyanis normál esetben nem a belső ellentétek elmélyítését, hanem éppen az azok fölé emelkedést, a különböző társadalmi érdekcsoportok kiegyezését, együttműködését mozdítja elő. Ezt jól példázza a modern nacionalizmus 18-19. századi megjelenése is, ami — bár közel sem makulátlan folyamat révén, de — Európa nyugati felében alkotmányos, a törvény előtti egyenlőséget és a szabadságjogok védelmét deklaráló nemzetállamok létrejöttéhez vezetett (az egyéni szabadságjogok már létező kulturális gyökereinek is köszönhetően). Hazánkban sajnos több tényező is gátolta az egészséges nemzettudat kifejlődését. Részletezésük nem tárgya ennek az írásnak. Csak utalok rá, hogy a négyszáz éves birodalmi (török, majd Habsburg) alávetettség, majd a Monarchia fölbomlása utáni bolsevista kontra antibolsevista erőszakspirál, a náci Németország oldalára állító trianoni trauma, majd az újabb negyvenéves birodalmi (szovjet) elnyomás a revanspolitika, a leszámolás „kultúráját” teremtette meg. Ennek közepette pedig a magyar nacionalizmus torzszülött lett: közösségteremtő, érdekegyesítésre ösztönző eszme helyett a kirekesztés eszköze. Ez a tehertétel ma is sokakat tart vissza a nemzeti politikától, pedig abból a szó nemes (közösségteremtő) értelmében éppenséggel nem kevesebbre, hanem többre lenne szükség.
A hazaszeretetet, a nemzet tagjai iránti szolidaritást diktálja a „szeresd embertársadat, mint magadat” (3Móz 19:18; Lk 10:27) parancsolata is. Az emberek iránti szeretet sosem elvi, hanem konkrét, kézzelfogható: „Fiacskáim, ne szóval szeressünk, se nyelvvel, hanem cselekedettel és valósággal.” (1Jn 3:18) Ezért a szeretet elsődlegesen a saját kézzelfogható környezetünkben nyeri el a tárgyát. Így annak elsősorban a szüleink, családunk, nemzetünk és az általunk befogadottak a kitüntetettjei. Szeretettel tartozunk természetesen a távolabbi embercsoportok irányába is, de azok elé helyezni őket, akik közé minket a Teremtő őrködni állított, tiszteletlenség és felelőtlenség. Vagy talán szeretetlen volt Jézus Krisztus, amikor a hozzá forduló kananeus (más etnikumú) asszonynak azt mondta: „Engedd, hogy először a fiak elégíttessenek meg. Mert nem jó a fiak kenyerét elvenni…” (Mk 7:27)? Tudjuk: Jézus teljesítette az asszony kérését, de mégis félreérthetetlenül utalt egy preferenciarendre. Pál apostol a nemzetek felé irányuló szolgálata közben is kifejezte saját (zsidó) nemzete iránti elkötelezettségét: „Nagy a szomorúságom és szüntelen való az én szívem fájdalma; Mert kívánnám, hogy én magam legyek átkozott, a Krisztustól távol, atyámfiai helyett, akik rokonaim test szerint, akik izraeliták…” (Róm 9:2—4) Mária is hangot adott nemzeti elkötelezettségének, amikor a magzat Jézus hordozása fölötti öröménekében afölött ujjongott, hogy Isten „felvette Izraelnek, az ő szolgájának ügyét”. (Lk 1:54)
Ránk, magyarokra különleges felelősséget ró, hogy nemzetünk és országunk határai nem esnek egybe egymással: a magyarok egyharmada az országhatárokon kívül él, nagy részük az akarata ellenére. Erre a mindenkori magyar nemzetpolitikának kiemelt figyelmet kell fordítania. Minden lehetséges eszközzel elő kell mozdítania a magyarok szülőföldjükön, őshonos területeiken való megmaradását, nemzeti kisebbségi jogaiknak védelmét. Már a gyermekeinknek meg kell tanítanunk, hogy az országhatárokon túl is élnek törődésre szoruló testvéreik, kikkel szemben a közömbösség kaini magatartás: „És monda az Úr Káinnak: Hol van Ábel, a te atyádfia? Ő pedig monda: Nem tudom, avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?” (1Móz 4:9) Ezzel szemben az idézett isteni kérdésfeltevésből sugárzó törődés az, ami mindegyikünktől elvárható népünk gyermekei sorsának irányában.
Ne feledjük: a nemzeti identitásunkat (így anyanyelvünket, szülőföldünket) ugyanúgy nem mi választottuk, ugyanúgy a Teremtő szabta, mint a nemit. Ez mások által nem pótolható felelősséggel ruház föl minket nemzetünk építésére, fenntartására, védelmére. Közösségeink minősége olyan, amilyenné formáljuk. Sokaságból nemzetté válni, újra és újra megújítani az ehhez szükséges közmegegyezést, ez is minden generáció munkája.
A közjó előmozdítása
„Igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldtelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek.” (Jer 29:7) Jeremiás próféta a babiloni fogságba hurcolt zsidókhoz intézte ezt a felhívást. Ha idegen földön is ez a Teremtő akarata, akkor még inkább vonatkozik ez a szülőföldre! Főszabályként Isten mindenkinek a saját nemzeti otthonát rendelte életteréül, boldogulása színteréül, a saját nemzeti közösségünkre nézve adott nekünk talentumokat, feladatokat (ha úgy tetszik, elhívást, küldetést).
Egyéni szabadságaink gyakorlása során sem felejthetjük a közösségeink, így a nemzeti közösségünk, annak javai iránti felelősséget. Azt, hogy a közösség tagjaiként vagyunk individuumok, olyan közösség részeként, aminek nem megfelelő állapota, működési zavarai ránk is károsan hatnak vissza. Nemcsak a közösségnek van tartozása velünk szemben, hanem fordítva is áll ez. Ezért építenünk kell közösségeinket, nemzetünket, társadalmunkat, hogy abban a közjó érvényesüljön. Jelesül olyan társadalmi viszonyok, melyek lehetővé teszik, hogy „csendes és nyugodalmas életet éljünk teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1Tim 2:2).
Sokan vannak, akiknél a „közjó” fogalma kiveri a biztosítékot, mert keserű tapasztalatok igazolják a vele való visszaélést, önös érdekek érvényesítésének elleplezését, a szabadság korlátozását. Ettől azonban még, ha sokszor csak idea szintjén is, de létezik közjó, és éppen a társadalom tagjainak mindenkori feladata, hogy felelős aktivitással annak megvalósulását előmozdítsák. Minél többen vesznek ebben részt, annál kevésbé sajátítható ki kevesek által. Egy nemzet szabadságát sosem pusztán az alkotmánya és intézményei, illetve politikusi gárdája, hanem szabadságszerető, erkölcsös, öntudatos, megfelelő civil kurázsival bíró polgárainak sokasága garantálja. Ettől válhat egy nemzetállam a „köz társaságává”.
Annál erősebb egy nemzet, minél többen állnak helyt saját feladatkörükben, munkaterületükön, hivatásukban, minél többen végeznek értékteremtő, értékőrző tevékenységet, veszik ki részüket a közterhekből, készek elviselhető mértékű társadalmi áldozatvállalásra. A párhuzamos társadalmak létrejöttére vezető nyugati multikulturalizmus (aminek létrejöttében a befogadók kényelemszeretete, profitéhsége is szerepet játszik) — a közös nevező hiányán túl — már csak azért sem erősíti az érintett nemzeteket, mert az európai értékrendtől idegen, vagy egyenesen vele ellenséges, integrálódni nem kívánó tömegek a tapasztalatok szerint kevésbé jeleskednek a közös felelősség felvállalásában. Ez viszont aláássa a társadalom kohézióját, sőt feszültségeket gerjeszt.
Az európai nemzetek jövője szempontjából azonban nemcsak a tömeges bevándorlás okozta kulturális átalakulás, hanem az Európa-szerte elburjánzó szélsőséges individualizmus, a fogyasztói szemlélet általánossá válása is növekvő veszélyt jelentenek. Velük arányosan vész ki a közösség iránti felelősség, és adja át a helyet az élősködésnek. A közösség sokaknak már csak annyit ér, amennyi közvetlen haszon belőle kisajtolható. Ma már olyan jelenségnek vagyunk a tanúi, miszerint a nemzetállam és a honpolgár köteléke egyfajta költséghaszon szemlélet alapján álló szerződéses viszony jellegét ölti, amiből az egyén erkölcsi gát nélkül kilép, ha szerinte a „szerződés” fenntartása már nem éri meg neki.
Az önazonosság védelme
Mivel a nemzet leginkább a nyelvében, kultúrájában, tradícióiban él, a létfenntartásból fakadó természetjoga ezen egyediségi jegyeit megőrizni, érvényre juttatni, amennyiben ezek nem sértik az alapvető emberi jogok hagyományos katalógusát. (Ennek alapján az őshonos nemzeti kisebbségeknek is joguk van az önazonossághoz a szülőföldjükön.) Mivel a nemzeti kultúra fontos eleme egy nemzet fennmaradásának, a Biblia elismeri annak védelmét még akkor is, ha abban hibák vannak. Jeremiás próféta például a nemzetek példájával feddi korának önnön értékeitől elidegenedő zsidóságát: „Menjetek csak át a Kittim szigeteire, és lássátok meg; és küldjetek Kédárba is, és szorgalmasan vizsgálódjatok és lássátok meg, ha volt-e ott ehhez hasonló? Ha cserélt- e valamely nemzet isteneket, noha azok nem istenek? Az én népem pedig felcserélte az ő dicsőségét tehetetlenséggel! Álmélkodjatok ezen, ó egek, és borzadjatok és rémüljetek meg igen! — azt mondja az Úr.” (Jer 2:10—12) Ugyanakkor egyértelmű, hogy egy nemzet sorsa annál áldottabb, minél közelebb áll a kultúrája a bibliai értékrendhez, minél jobban kikerüli például az átkokra (5Móz 27:15—26) vezető tetteket. „Az igazság felmagasztalja a nemzetet; a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” (Péld 14:34) „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak.” (Ézs 5:20) A keresztényeknek fontos szolgálata a nemzetük felé, hogy igyekezzenek a társadalmaikat átitatni az örök rend értékeivel. Erre is utal Jézus Krisztus, mikor követőit a föld sóinak, a világ világosságának, az egyházat hegyen épített városnak nevezi (Mt 5:13—16).
A Biblia ugyanakkor, amikor kihangsúlyozza a menekülőkkel, bevándorlókkal („jövevényekkel”) szembeni segítségnyújtás fontosságát, aláhúzza a befogadó nemzet kultúrájának, jogrendjének védelmét is, a jövevényeket annak elfogadására kötelezi. Ellenzi a többségi normarenddel rivalizáló párhuzamos társadalmak kiépülését: „Egy törvényetek legyen és egy szabályotok néktek és a jövevénynek, amely közöttetek lakik.” (4Móz 15:16) Az őshonos nemzeti kisebbségek természetesen nem jövevényeknek számítanak, nekik az önazonosság védelme okán joguk van a kisebbségi jogvédelemre. Az Európát most sújtó népvándorlás miatt jegyzem meg, hogy amikor a Biblia „jövevényekről” beszél, nem néptömegek befogadásáról szól. Hamis a mai migráns válság párhuzamba állítása a héberek Egyiptomba való bevándorlásával, hiszen ők mindössze hetvenen voltak (1Móz 46:27), és nem illegálisan, hanem a fáraó meghívására vándoroltak be (1Móz 45:17—19). De hamis a párhuzam Jézus családjának Egyiptomba menekülésével is, mert itt csak egy családról volt szó. Ráadásul mind a zsidóság, mind Jézus családja visszatértek a földjükre!
A nemzet fennmaradását szolgáló fontos szempontok további sorolása helyett végezetül hadd utaljak arra, hogy bár a zsidó nép speciális üdvtörténeti rendeltetéssel és ígéretekkel bír, amelyek nem sajátíthatók ki más népek és az Egyház által sem, de történetük mindenki más tanulságára íratott meg (1Kor 10:11). Nemzeti létük fenntartásával kapcsolatos sikereikből és kudarcaikból minden népnek van mit okulni. Izrael ilyen módon már önmagában is mértékadó kinyilatkoztatás minden nemzet felé.
Olyan új világrend van kiépülőben körülöttünk, ami egyre leplezetlenebbül hirdeti a nemzetállamok fölbomlasztásának programját. Ez a kihívás különleges terhet ró a keresztényekre, akiket a Teremtő az evangélium hirdetése mellett nemzeteik védelmének felelősségével is fölruházott. Jeremiás útmutatását követve „igyekeznünk és imádkoznunk” kell — tehát mind a terepen, mind a szellemi szférában tenni kell — hazánk magyarként való megmaradásáért, a zsidó-keresztény kultúra védelméért, az örök értékek népszerűsítéséért, a közösség iránti felelősség és az egymás iránti tisztelet ethoszának erősítéséért. Minket, magyar keresztényeket Hunyadi Mátyás király szavai külön is ösztönöznek: „Az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata.”
