Történelem
Az emberi méltóság
Bibliai szemmel az emberi jogokról
Az ember, még ha az eredendő bűn miatt isteni megváltásra szorul is, méltósággal rendelkezik. A Biblia szerint az emberi méltóság az ember istenképűségéből ered. Minden ember nemre, bőrszínre, etnikai származásra, társadalmi helyzetre tekintet nélkül rendelkezik vele. A méltóságból fakadóan minden egyes embernek vannak olyan jogai, melyek külön igazolás vagy szerzett érdem nélkül, pusztán emberi mivolta miatt megilletik. Ezek az emberi jogok alapvetők, elidegeníthetetlenek, az ember létbiztonságát, szabadságszféráját, kiteljesedését szolgálják.
A régebben harmadik világnak nevezett térség országaitól eltekintve ma már konszenzus van abban, hogy az emberi jogok függetlenek a közhatalom tetszésétől, azokat az államnak tiszteletben kell tartania.
Törvény a törvények felett
Az emberi jogok létezése a természetjogi szemlélettel kapcsolódik össze. Eszerint az állam, az ember alkotta törvények, a társadalmi szokások fölött létezik egy örök rend, olyan egyetemes elvek, amelyek a felsoroltakhoz képest elsődlegesek, és az isteni törvényekből, kinyilatkoztatásokból, vagy a természeti törvényekből, de még a józan észből is felismerhetőek. Az így megismert igazságokkal szemben a mindenkori államhatalomnak meg kell hajolnia, törekednie kell arra, hogy berendezkedését harmóniába hozza ezekkel. Figyelmen kívül hagyásuk igazságtalanságot, könnyeket és vért, társadalmi, gazdasági megrázkódtatást szül.
A természetjogi szemlélet szükségszerűen nyugtalanító hatást gyakorolt a mindenkori uralkodókra, hiszen országlásukat az isteni vagy természetes rend fényében történő megítélés alá vetette. Ehhez viszonyítva az „itt és most” állapota mindig silánynak tűnt, gátat jelentett a fennálló renddel való azonosulásban.
Amióta csak államhatalom van, a vele való visszaélés is létezik. Ezért a zsarnokság elleni küzdelem, a hatalmi torzulások ellenszerének keresése szinte egyidős az államok keletkezésével. Gondolkodók sorát foglalkoztatta, hogy milyen a legjobb „rezsim”, miként lehet a leghatékonyabban gátat vetni a hatalmi önkénynek. A függetlenül létező, igazságos, örök rendnek való megfeleltetés természetjogi gondolata ennek a gondolkodásnak a terméke. Szókratész, Platón, Arisztotelész, a sztoikusok, keresztény gondolkodók (például Aquinói Tamás, Luther, Kálvin, Erasmus), Hobbes, Locke, Montesquieu, Grotius, Kant csak néhány név azok közül, akik több-kevesebb sikerrel megpróbálták megsejteni, felismerni ezeket az egyetemes törvényeket.
A jó törvényeket nem alkotják, hanem megtalálják – tartja a természetjogi érvelés arra célozva, hogy azok már léteznek tőlünk függetlenül. És „mert ami Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból meg-értetvén megláttatik” (Róm 1:20), nem csoda, hogy számos kutató elmében fény gyúlt egyes isteni igazságokra, s azokat leszállították a földre annak ellenére, hogy sokan közülük nem rendelkeztek bibliai istenképpel. A Biblia szerint ugyanis nincs feltétlenül szükség istenismeretre ahhoz, hogy az ember isteni törvényekre találjon (persze ez az üdvösséghez nem elegendő), felfedezze a Teremtő keze munkáját, még ha abban az eredeti szerzőt nem is ismeri fel. „Mert mikor a pogányok, akiknek törvényük nincsen, természettől a törvény dolgait cselekszik, akkor ők, törvényük nem lévén, önmaguknak törvényük: mint akik megmutatják, hogy a törvény cselekedete be van írva az ő szívükbe, egyetemben bizonyságot tévén arról az ő lelkiismeretük és gondolataik, amelyek egymást kölcsönösen vádolják vagy mentegetik” – írta Pál apostol (Róm 2:14-15).
Fékek és egyensúlyok
A hatalommegosztás gondolata például, amelyet Montesquieu az állami törvényhozás, végrehajtás és bíráskodás egymástól való elválasztásában jelölt meg és amiből a hatalomkoncentrációt gátló „fékek és egyensúlyok” ma is érvényes rendszere kialakult, bibliailag igazolható elv. Az eredendő bűn miatt ugyanis az emberiség elesett állapotban van, visszaélésre hajlamos, ezért a túlzott hatalomkoncentráció veszélyes az ember kezében. Egy ilyen hatalomba beülő rosszindulatú vagy diabolikus személy vagy párt könnyűszerrel milliók sorsát teheti tönkre.
Ráadásul a Biblia szerint az államhatalom gyakorlása egyébként is „veszélyes üzem”, mivel a rá irányuló befolyás az ember bűnbeesése miatt Lucifer kezébe került. Ezért ajánlhatta fel Jézus Krisztusnak a föld minden országát, mondván, hogy azok hatalma neki adatott. Cserébe azt kérte, hogy Jézus imádja őt (Lk 4:5-7). Jézus ellenállt a kísértésnek, a legtöbb ember azonban a politikai hatalomra nehezedő ördögi nyomás miatt erre nehezen képes, mint ez a zsarnokok sokaságából is látszik. Mindig vannak persze, akik az államhatalmat megpróbálják humanizálni, ez azonban egy folyamatos, keserves küzdelem. Isten, aki kiválasztott népének eredetileg más modellt szánt, amikor Izrael más népek szokásaira hivatkozva mégis királyságot akart, előre figyelmeztetett a koncentrált állami hatalom veszélyeire: arra, hogy a király majd elveszi és szolgáinak adja a legjobb földjeiket, megdézsmálja vagyonukat, besorozza fiaikat, elorozza munkásaikat (1Sám 8:11-18).
Tény, hogy a visszaélések megakadályozására ezért Isten már az ószövetségi Izraelben alkalmazta a hatalommegosztás technikáját. A korabeli viszonyok három tényleges hatalmi ágát, a királyi, a papi és a prófétai hivatalt erősen elválasztotta egymástól, és több isteni ítélettel bizonyította, hogy a hatalomkoncentrációt ellenzi (1Sám 13:8-14; 1Kir 13:4; 2Krón 26: 16-21).
A törvények uralmának megfogalmazása is bibliai gyökérzettel bír, hiszen az elv, hogy a hatalomgyakorlók is csak azt tehetik, amire a tőlük függetlenül létező törvény felhatalmazza őket, már rögzítésre került Mózes ötödik könyvében (17 : 14-20).
Az izraeli király hatalma addig volt legitim, míg a törvények keretei között maradt. Bár a korabeli viszonyok között ez teokratikus, de mégis mindenkire, az uralkodóra és a népre egyaránt vonatkozó törvényt jelentett, akik között Isten szemében nincsen személyválogatás (5Móz 10:17). Ez a felfogás gyökeresen eltért az ókori pogány és középkori feudális gyakorlattól, ahol az uralkodó a törvények felett állt, sokszor ő maga lévén a törvény („Az állam én vagyok” – idézzük XIV. Lajos elhíresült mondását).
Megvilágosodások
Ilyen és hasonló bibliai útmutatá-sokkal, tőlünk függetlenül létező isteni renddel a háttérben érkezett el a történelem felvilágosodásnak és reformációnak nevezett nagy korszaka, amikor az ókori gondolkodók munkáit leporolva, kérdésfeltevéseiket továbbgondolva, és különösen a protestantizmus által megreformált bibliaértelmezés fényében egymás után nagy megvilágosodások értek embereket, melyek utat nyitottak a polgári átalakulásnak. Vannak a történelemnek olyan pillanatai, amikor különböző háttérből jövő emberek lényegileg hasonló következtetésekre jutnak. Így történt ez akkor is, amikor bibliai istenképpel rendelkező és nem rendelkező gondolkodók jutottak el azonos igazságok felfedezésére. Ilyen volt a szabadságjogok (később emberi jogok) létének széles körű felismerése és általános kinyilvánítása is.
John Locke (1632–1704), akit a leghíresebb és legbefolyásosabb modern természetjogi gondolkodónak és bizonyos értelemben az angol „rendszerváltozás” ideológusának tartanak, a társadalom kívánatos alappilléreinek a szabadságot, az emberek jogegyenlőségét és a magántulajdont tekintette. A szabadság egyik biztosítékát az állam és az egyház elválasztásában látta. Bibliai idézetekkel tűzdelt Levél a vallási türelemről című művében (1689) azt írta, hogy az állam „olyan emberi közösség, amely csak a polgári javak megőrzésére és előmozdítására alakult”. Ilyen polgári javak az élet, a szabadság, a testi épség, egészség és a külső javak (birtok, pénz, házi eszközök stb.) birtoklása. „A polgári hatóság feladata, hogy ezeknek az élethez tartozó dolgoknak a jogos birtoklását az egész nép és az egyes alattvalók számára sértetlenül megőrizze a mindenki számára egyenlő módon hozott törvényeken keresztül…” Ezzel szemben üdvösségi, vallási kérdésekben az államhatalmat nem tartotta illetékesnek, mivel „sehol sincs nyoma, hogy Isten valaha ilyen hatalmat bízott volna emberekre emberek felett…”
A természetes jogok és a jogegyenlőség alapelve egyetemes, azaz minden emberre elható igénnyel jogilag először az észak-amerikai kontinensen függetlenné váló gyarmatok egyikének, Virginia államnak az alkotmányában nyertek rögzítést, majd egy hónapra rá, 1776. július 4-én megszületett az emberiség történelmének egyik meghatározó dokumentuma, az Amerikai Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata. A nyilatkozatot teljesen a természetjogi gondolat hatja át. A „Természet és Isten törvényeire” utalva deklarálja: „Mi ezeket az igazságokat magától értetődőeknek tartjuk, hogy minden ember egyenlőnek van teremtve, hogy mindnyájan Isten által bizonyos el nem idegeníthető jogokkal vannak felruházva, ilyenek: az élet, a szabadság és a boldogságra való törekvés; hogy ezen jogok biztosítására kormányzatok alakultak az emberek között, kiknek jogos hatalma a kormányzottak beleegyezésétől ered; hogy valahányszor a kormányzati mód ezeket a célokat rombolja, a népnek jogában áll azt megváltoztatni vagy megsemmisíteni és új kormányzást teremteni, mely olyan elveken épül fel és olyan módon van megszervezve, mely legalkalmasabbnak látszik arra, hogy a nép biztonságát és boldogulását lehetővé tegye…”
A főként Thomas Jefferson nevéhez fűződő deklaráció aláírói a zsarnokinak nyilvánított brit kormányzás intézkedései ellen „a világ Legfőbb Bírájához fellebbezve” nyíltan a magasabb rendű jogokhoz nyúltak, melyekkel az embereket Isten ruházta fel elidegeníthetetlenül. Innét fogva számukra lényegtelen volt, hogy vajon Nagy-Britannia uralkodója azokat elismeri-e.
Törekvés a boldogságra
Az alapjogok közül a boldogságra törekvés egyaránt bírt anyagi és szellemi vetülettel. A tulajdonhoz való jogot és azt jelentette, hogy mindenkinek elidegeníthetetlen joga van az örökkévaló igazság törvényei szerint élni, hiszen ez képes az embert a boldogság állapotába juttatni („boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek”).
Ebből származik az igazság kereséséhez, ezen belül is a vallásszabadsághoz való jog. A vallásszabadságot – az igazság kutatásához nélkülözhetetlen más jogokkal, a szólás- és a sajtószabadsággal együtt – olyan jogként rögzítette az Egyesült Államok Alkotmányához 1791-ben hozzáfűzött Bill of Rights (Jogok Törvénye), amelyről még csak törvényt sem alkothat a Kongresszus, mivel az már önmagában is korlátozna. Ez a megoldás James Madison és Thomas Jefferson nevéhez fűződik. Ezzel fejezték ki, hogy a vallási ügyek nem tartoznak az állam illetékességébe, még demokratikus (többségi) döntéseknek sem lehetnek kitéve, mivel az igazság nem többségi kérdés. Madison szerint a vallás nemcsak az állam, hanem a társadalom fennhatóságán is kívül esik, az emberek hite a közvéleménytől sem függhet. A Teremtővel való kapcsolat elsőbbséget élvez a társadalmi elvárásokkal szemben is: „Mielőtt bármely embert a polgári társadalom tagjának tekintenénk, a világmindenség Kormányzója alárendeltjének kell tekintenünk, aki ha egy ennél alantasabb társulásba lép be, azt mindig a Mindenható iránti kötelességének fenntartásával kell tennie… Ezért fenntartjuk, hogy a vallás dolgaiban egyetlen ember jogát sem csorbíthatja a polgári társadalom létrejötte… Ha a vallás kívül esik a társadalom fennhatóságán, akkor még kevésbé lehet a törvényhozó testületnek alávetve…” (James Madison: Beadvány és tiltakozás az egyházi adók ellen, 1785) Madison látása éles, és egybeesik a hitvalló kereszténység véleményével, miszerint a boldogság elsődlegesen Isten jelenlétéhez van kötve, nem pedig a társadalmi szerepvállaláshoz. Ilyen módon az ember elsősorban nem társadalmi, hanem szellemi lény.
Bár az amerikai nyilatkozat megelőzte a francia polgári forradalom idején (1789) alkotott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, Európában mégis a francia deklaráció tette közismertté az emberi jogokat. A francia és az amerikai megközelítés között azonban máig ható különbség van. Az amerikai bibliai gyökerekre épült, Isten és az ember kapcsolatának, az ember Isten iránti kötelezettségeinek erőteljes hangsúlyozásával, védelmet kínálva az egyéneknek a demokratikus, többségi akarattal szemben is (ami szélsőséges esetben a „többség zsarnokságává” fajulhat). A francia viszont – bár hivatkozik egyfajta elvont „Legfelsőbb Lényre” – mégis az emberközpontú racionalizmus, a „mindennek mértéke az ember” elv terméke, centrumában a népakarat áll. A különbség tetten érhető például az állam és az egyház elválasztásának karakterében is, ami a franciáknál egyházellenes, az amerikaiaknál viszont vallás- és egyházbarát éllel jött létre. Nem véletlen az sem, hogy az elválasztás ellenére ma Franciaország az úgynevezett szektaellenes kampány egyik élharcosa.
Az emberi jogok listája az elmúlt két évszázad során folyamatosan bővült, és bővül ma is. A teljesség igénye nélkül említve, kezdetben olyan szabadságjogok tartoztak ide, mint az élethez, személyi szabadsághoz, lelkiismereti és vallásszabadsághoz, szólás- és sajtószabadsághoz, társulási szabadsághoz való jogok, továbbá olyan, magánszférát védő jogok, mint a tulajdon, a lakás, a levéltitok, a becsület sérthetetlensége, és olyan politikai jogok, mint a petíciós és a választójog. Később megjelentek a szociális és gazdasági töltetű jogok, mint például a munka szabad megválasztásának joga, a munkaidő korlátozását jelentő pihenéshez való jog, a gyermekek, nők védelme, az egészségügyi és szociális ellátáshoz való jog stb. Ma már idetartozik a környezetvédelem területe is.
Egyházi tartózkodás
Annak ellenére, hogy az emberi jogok léte összhangban van a Bibliával, és közülük számos kifejezetten bibliai gyökerekkel bír, az európai intézményes keresztény egyházak egészen a XX. század közepéig tartózkodóan, sokszor nyílt ellenszenvvel viszonyultak az emberi jogok kérdéséhez. Az amerikai és francia deklarációk megszületésének idejére az európai protestantizmus már jócskán vesztett reformjellegéből, maga is intézményesült, és számos helyen szintén azt az intoleráns, eretneküldöző gyakorlatot folytatta, amelyet az Európa nagy részében államegyházi státust élvező katolicizmus esetében annak idején elítélt.
Nem meglepő, hogy a katolikus klérussal egyetemben gyanakodva fogadta az európai vallásüldözések elől Amerikába menekült vallási kisebbségek vallásszabadságvágytól ösztönzött politikai törekvéseit. A francia forradalom antiklerikális tendenciájáért, majd pedig a polgári forradalmak nyomában kibontakozó szekularizációs folyamatokért, a „mindennek mértéke az ember” elv elterjedéséért, az individualizmus profitot gátlástalanul hajszoló, földi örömöket habzsoló torzulásaiért részben az emberi jogi törekvéseket okolták. A vallásszabadsághoz való jog különösen rágós falatnak bizonyult, és bizonyul ma is: hogyan lehet a tévedésnek, eretnekségnek ugyanolyan joga az állam előtt, mint az igazságnak? Ennek feldolgozása a római katolikus egyházban csak a II. vatikáni zsinat által 1965-ben elfogadott vallásszabadságról szóló nyilatkozattal („Dignitatis Humanae”) látszott megtörténni – amelyben elismerték a tévedéshez való jogot, azt, hogy a vallásszabadság mindenkit megillet – a tapasztalatok alapján azonban az emésztés mind a mai napig nem fejeződött be.
A Biblia és az alapok
Mivel az emberi jogok egyénekhez tapadnak, individuális szemléletmódot feltételeznek. Mivel mindenkit megilletnek, jogegyenlőségre tartanak igényt. Mivel a közhatalommal szemben elsődlegesek, az állam nekik való alárendelését követelik meg.
A polgári társadalmak megszületéséig a jogok nem az egyénekhez, hanem a különböző társadalmi rendekhez, intézményekhez rendelődtek. Az egyének jogi státusa a rendi, közösségi hovatartozásuktól függött. Így például vallási jogaik is attól, hogy melyik felekezethez tartoztak (sajnos ebbe az irányba mutat a mostani magyar vallásügyi törvénymódosítási javaslat). Ezért a jogok egyéni jogként való megfogalmazása döntő fordulatot hozott a gondolkodásban, mivel az egyént kiemelték a közösségből, az ember és a közösség viszonyában a hangsúly az egyénre helyeződött.
A Biblia már kezdettől fogva magában hordozta az egyéni szemléletmód kiindulópontját. Ez az Újtestamentumban teljesedett ki, amikor is a Jézus Krisztusba vetett hit által Isten minden egyes ember számára elérhetővé vált, és kiről-kiről személyes gondot visel. Isten számára ugyanis az emberiség, a társadalom nem egy személytelen massza, az egyén nem vész el a közösségben. Az isteni elhívás egyedisége, a megtérés személyhez kötöttsége (ki-ki csak a saját hite által üdvözülhet), az Istennel való kapcsolat személyes jellege, az emberi cselekedetek egyéni elbírálása (Ez 18. fejezet; Jer 31:29-30) mind annak bizonyítékai, hogy Isten szemléletmódja is egyéni, perszonalista. Előtte minden egyes embernek önálló értéke van.
A szolgáló hatalom elmélete szintén a zsidó-keresztény hagyomány szülötte, melynek alapjait Jézus Krisztus fektette le, amikor a pogány fejedelmek hatalmaskodó uralmi módszereivel szemben kijelentette: „…aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok” (Mt 20:26-27).
Mindenkit megilletővé az emberi jogok a jogegyenlőség meghirdetésével váltak. Ez az elv is bibliai, Isten előtt ugyanis nincsen személyválogatás (5Móz 10:17; Csel 10:34; Róm 2:11).
Emberi jogok isteni deklarációja
A konkrét emberi jogokat szemügyre véve szembeötlő, hogy közülük számos rendelkezik isteni eredettel, vagy harmonizál a bibliai elvekkel. Először vessünk egy pillantást azokra, amelyek ugyan nem a modern megfogalmazásban, de tartalmilag már a Tízparancsolat előtt léteztek.
Az élethez való jog isteni jellege abból fakad, hogy az emberi élet forrása Isten. Isten a gyilkosságot már Noé idejében büntetni rendelte (1Móz 9:6), a „ne ölj” parancsa később erre erősített rá. Isten szemében az öngyilkosság, az abortusz és az euthanázia is elfogadhatatlan, mivel az Ő szempontjából az ember nem tulajdonosa saját életének.
A házassághoz, családhoz való jog alapjai tartalmilag szintén régebbiek a társadalmaknál, államoknál, hiszen az első emberpárra vezethetők vissza. Az sem véletlen, hogy Ádámnak nem férfi, hanem nő személyében adott párt Isten, ezért is természeti törvény, hogy a házasság köteléke különböző nemű személyek között jön létre. A tulajdonhoz való jog is egyidős az ember teremtésével, hiszen egyidejűleg Isten arról is rendelkezett, hogy az ember minden földi dolgot tartson az uralma alatt (1Móz 1:26-31). Ekkor sem volt még társadalom, sem állam, tehát a tulajdon az isteni jog szerint egyértelműen magántulajdon: egyénekhez, családokhoz kötődik, az ő boldogulásukat szolgálja.
Az egészséges környezethez való jog isteni vonását maga az Éden bizonyítja. Az emberi bűn az, amely a földet átkozottá teszi. A természet kizsákmányolásának tilalmát látjuk a föld szombatjáról szóló mózesi rendelkezésben is, miszerint minden hetedik esztendőben nyugalmat kellett hagyni a földnek: nem volt szabad bevetni, learatni. A Tízparancsolat (2Móz 20:3-17) – amelyet később Jézus a Hegyi Beszédben kiegészített – tulajdonképpen az „Emberi Jogok Isteni Deklarációjaként” is értelmezhető, amelyben a jogokat a parancsolatok által védett értékek testesítik meg.
A „ne legyenek néked idegen isteneid énelőttem” parancsolat megtiltotta, hogy bármiféle tekintély (állami, társadalmi, egyéb) az ember és Isten közé tolakodjon. Ez fejlődött aztán az újszövetségi kinyilatkoztatások során odáig, hogy a hit és a kényszer összeegyeztethetetlensége miatt nyilvánvalóvá vált: semmilyen intézmény, és az ember sem jogosult kényszert alkalmazni hitbéli kérdésekben. Jézus Krisztus tudta, hogy konkolyt vetettek a búza közé, mégis maga parancsolta, hogy mindkettőt hagyják nőni az aratásig (Mt 13:24-30). Ezzel a vallásszabadságot ismerte el az evilági szférában, a világi hatalmat illetéktelenné nyilvánította lelkiismereti, vallási kérdések eldöntésében. Az igazságszolgáltatást ezen a területen saját ítéletének tartotta fenn.
A szombat megtartása a világi foglalatosságtól való megnyugvás, a pihenéshez való jog megalapozása volt. A „tiszteld atyádat és anyádat” parancsolatban benne van az idős szülőkről való gondoskodás is a gyermekeik által, ami a szülők „szociális” biztonságát szolgálja.
A „ne ölj” parancsáról már szóltunk, a „ne paráználkodj” és a „ne kívánd felebarátod feleségét” elrendelése pedig a házasság, a család védelmét is szolgálják. Ennek alapján a társadalomnak, az egyéneknek joguk van a prostitúció, a pornográfia agresszív terjeszkedésével szembeni védelemre, és arra, hogy megakadályozzák, hogy a szomszédságukban „türelmi zónát” jelöljenek ki.
A „ne lopj”, „ne kívánd más házát, ökrét, szamarát” a tulajdonhoz való eredendő jogot garantálják. A becsület védelmét jelenti a hamis tanúzás tilalma.
A mózesi törvények a Tízparancsolaton kívül is megalapoztak még számos alapvető jogot. Így például a személyes szabadság védelmét (2Móz 21:16), a fair eljárás követelményét (3Móz 19:15), a testi épség és az egészség védelmét (a gyógyítás különösen nagy hangsúllyal szerepel végig a Bibliában), egyes szociális jogokat, mint az özvegyek, árvák, idegen bevándorlók, elesettek kiemelt védelmét. Vannak továbbá olyan jogok, amelyek a bibliai történetekből olvashatók ki. Ilyen például a személyes adatok védelme, amelyet Isten Dávid király népszámlálásának elítélésével nyilatkoztatott ki (2Sám 24.fejezet).
Végezetül, a Bibliából kikövetkeztethetők olyan jogok is, amelyek sem közvetlenül, sem közvetetten nem kerülnek említésre, hanem magától értetődően gyakorolták őket. A lakóhely szabad megválasztásával, a gyülekezési szabadsággal például a bibliai szereplők rendszeresen éltek. A Szentírás szemlélete modern, hiszen a „mindent szabad, amit a törvény nem tilt” alapállás jellemzi. Hangsúlyozza viszont, hogy a joggyakorlás felelősséggel jár, jogait senki sem gyakorolhatja visszaéléssze-rűen, csak embertársai jogának, szabadságának tiszteletben tartásával. Ezt követeli a zsidó-keresztény hagyomány híres „szeresd felebarátodat, mint magadat” tanítása (3Mózes 19:18), és az „úgy tenni másokkal, ahogy szeretném, hogy velem is cselekedjenek” elve. Pál apostol az önmérsékletre is figyelmeztet: „Ti szabadságra hívattatok atyámfiai, csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek.” (Gal 5:13)
„Az Úrnak Szelleme van én rajtam, mert felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat, hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét” – így foglalta össze programját Jézus Krisztus földi szolgálatának kezdetén (Lk 4:18-19). Az életét áldozta azért, hogy az elesett emberiség lehetőleg minél nagyobb részét visszavezesse méltóságában meggyalázott, kifosztott állapotából az isteni gondviselés alá, az isteni törvények védelmébe, az isteni örökség élvezetébe, abba az állapotba, ahonnét a bűneset kitaszította. Azért jött, hogy „életünk legyen és bővölködjünk”.
Őrzés-védés
Az emberi jogok minden korban újra megerősítésre szorulnak. Ma is éberen kell őket őrizni. James Madison mondása szerint „helyénvaló a szabadságainkat veszélyeztető első kísérletnél megriadni”. A vallásszabadság területén már rendszeressé váltak a riadók, folyik a jogegyenlőség felszámolása. Van olyan etnikum az országban, melynek tagjait sokszor nem veszik emberszámba. Az információs forradalomnak nemcsak előnyei, hanem a magánszféra védőfalait romboló hatásai is vannak: vadászat zajlik személyes adataink iránt. A sajtószabadság állását csonka médiakuratóriumok fémjelzik. A politika a közügyek felelős megvitatása helyett botránykrónikából áll, közben az egészségügy elsorvad. Ivóvizeinket és ételeinket ciános, kergemarhakóros, génmanipulációs perverzitások fűszerezik. Közben ifjúságunk java a virtuális világba réved, az otthonokat szappanoperák lengik be, ablakunk műholdra néz. Művilágba süppedünk; a szellemi elsekélyesedés kétségbeejtő.
Ilyen körülmények között egyre kevesebbeket érdekelnek a lét valódi kérdései. Közöny terjed a szabadság kérdéseiben, pedig a szabadság nemcsak a jogokon, hanem a közügyekre érzékeny, olyan öntudatos polgárok sokaságán is áll, akiket nem lehet PR-szövegekkel megetetni.
A Szentírás Isten kinyilatkoztatott igazsága, felbecsülhetetlen értékű jogforrás is. Tudósítja a hívőket arról, hogy legalapvetőbb jogaink Istentől származnak, ősi, elidegeníthetetlen örökségünket képezik. Elsősorban rajtunk múlik, hogy mivé lesznek.