Tanulmány
Hitelamnesztia
Kölcsönadás az Ószövetségben
A nyugati világ egyik legnagyobb gazdasági kihívása az, hogy a maga jogállami keretei között rendkívül nehezen tudja kezelni a világban folyamatosan kialakuló hitel válságokat. Gondoljunk csak a 2008-ban Amerikából kiinduló úgynevezett subprime válságra, amely szinte az egész világot a feje tetejére állította.
Ennek kiindulópontja az amerikai lakosság elképesztő méretű — elsősorban jelzálog jellegű — eladósodása volt. Vagy gondoljunk Görögország adósságproblémáira, amelyeket görög és európai politikusok évek óta együttesen sem tudnak megnyugtatóan megoldani. De nem kell túlságosan messzire menni, hiszen a svájci frank alapú jelzálog- és egyéb hitelek miatt Magyarország is lassan hét éve küzd rendkívül nehezen kezelhető adósságválsággal. A politikusok és a közgazdászok által kínált megoldások pedig — finoman szólva is — ellentmondásosak. Amerika a válság nyomán megroppant gazdaságát úgy próbálta talpra állítani, hogy az állam — immáron a saját eladósodása árán — éveken keresztül öntötte a pénzt a gazdaságba. Görögországot az európai politikusok továbbra is pénzügyi „lélegeztetőgépen” tartják, noha mindenki tisztában van vele, hogy a felhalmozott adóssághegyet a görögök képtelenek visszafizetni. Itthon pedig túlvagyunk ugyan egy banki elszámoltatáson és a jelzáloghitelek forintra váltásán, ám a lakosság korábban devizában eladósodott része hosszú éveken, évtizedeken keresztül fog még a hitelek szorításában vergődni. Mindeközben pedig a világ szemmel láthatóan semmit nem tanult a 2008-as válságból, hiszen azóta is megállíthatatlanul halmozza az adósságot. A McKinsey Global Institute ez év elején publikált tanulmányából kiderül, hogy 2007 és 2014 között a világ összesített s egyébként is elképesztő méretű adósságállománya további 40 százalékkal (!) nőtt. Nem szükséges komoly közgazdasági végzettség tehát ahhoz, hogy belátható legyen, a következő gazdasági világválság alighanem szintén valamilyen kezelhetetlen adósságprobléma körül alakul majd ki. A mai modern kapitalizmus ilyen viszonyai láttán ugyanakkor kifejezetten izgalmas dolog azt megvizsgálni, hogy a Mindenható Isten teokratikus uralma alatt álló közösség Mózes öt könyve, vagyis a Tóra útmutatása alapján hogyan kezelte a hitelezés, az eladósodás, a tartozásbehajtás s az adósságrendezés kérdéseit.
Írásunkban elsősorban az Ószövetség gazdasági jellegű parancsolatainak szentelünk kiemelt figyelmet. Fontos azonban elöljáróban leszögezni, hogy az itt lefektetett, gazdaságszervezésre vonatkozó parancsolatok, vagyis „micvá”- k egy Izrael földjén (Erec Jiszraél) élő, Isten számára elválasztott, az Ő tökéletes uralma alatt álló, vagy is a Tóra más törvényeit is pontosan megtartó nemzetközösség, Izrael keretein belül értelmezhetőek. Továbbá a Szentírás feltételezi azt, hogy ez a közösség kizárólag olyan hívő, elkötelezett és istenfélő emberekből áll, akiknek legfőbb vágya és törekvése, hogy a nemzet közösségben a Mindenható Isten uralma tökéletesen megvalósuljon. Éppen ezért ezeket a parancsolatokat nem lehet ebből az értelmezési keretből kiemelve csupán önmagukban — vallási parancsként — értelmezni. Ha ezt valaki mégis megteszi, azzal elképesztő károkat tud okozni. Gondoljunk itt csak arra, hogy a középkorban a kamatszedés tilalmára vonatkozó ószövetségi parancsolat — a katolikus egyház által sulykolt — általános és kötelező érvényű alkalmazása Európa gazdasági és pénzügyi fejlődését évszázadokkal vetette vissza. A Tórában található gazdasági jellegű parancsolatokat egy szekuláris társadalom keretein belül nyilvánvalóan nem lehet egy az egyben alkalmazni, mivel annak totális gazdasági káosz lenne az eredménye. Másrészről ugyanakkor a mai modern világunk felől olvasva az Ószövetség vonatkozó részeit, roppant érdekes és tanulságos megfigyelni azt, hogy Izrael Istene a gazdaságszervezéssel kapcsolatosan milyen parancsolatokat és elvárásokat fogalmaz meg népe számára. Ezeket ugyanis helyesen — vagyis nem szigorú vallási parancsolatként — értelmezve egy olyasfajta örökkévaló értékrend is feltárulkozik, amely több évezred távlatából is megfontolandó tanulságokat hordoz. Sőt, ha ezeket jó alaposan megfigyeljük, még azt is láthatjuk, hogy korunk — például az adósságválságokkal összefüggő — gazdasági és pénzügyi problémái éppen abból származnak, hogy ezt az értékrendet a mai modern emberiség nagyrészt figyelmen kívül hagyja. Azt pedig, hogy a gazdaságról és a pénzügyekről való bibliai gyökerű gondolkodás milyen megtermékenyítő tud lenni még a mai modern gazdasági viszonyok közepette is, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a közgazdasági Nobel-díjasok 41 százaléka zsidó származású.
Hitelezés az Ószövetségben
A téma tárgyalását érdemes egy látszólagos ellentmondással kezdeni. Az Ószövetség keresztény körökben is méltán sokat idézett részében, a Mózes 5. könyve 28. fejezetében Isten Izrael közössége számára — amennyiben az az Ő Igéjét megtartja és teljesíti — erőteljes természetfeletti támogatást, vagyis áldást ígér.
„Ha pedig szorgalmatosan hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, és megtartod és teljesíted minden ő parancsolatát, amelyeket én parancsolok ma néked: akkor e földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz téged az Úr, a te Istened; És reád szállanak mind ez áldások, és megteljesednek rajtad, ha hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára.” (5Móz 28:1—2)
A későbbi részekben pedig megtudjuk, hogy ezen áldás eredményeképpen Izrael bőségben él majd, ráadásul „kölcsönt adsz sok népnek, te pedig nem veszesz kölcsönt” (5Móz 28:12). Ám a fenti ígéret ellenére a Tóra több helyen nagyon részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a közösségen belül hogyan kell a szegényekkel bánni. Felvetődik tehát a kérdés, hogy ha Isten természetfeletti áldása működik a közösségben, akkor hogyan lehetnek ott mégis szegény emberek? Nagyon nehéz és összetett kérdés. Az egyik lehetséges válasz vélhetően az, hogy Isten ugyan az ember gazdasági tevékenységét morális alapokra helyezte, ám ezen túl a gazdasági életben az embernek komoly szabadságot is adott. A Biblia abszolút elismeri a gazdasági szféra működésének ezt a szabadságát, ami már csak abból is látszik, hogy a gazdasági jellegű parancsolatok lényegében azt szolgálják, hogy a jó és a rossz gazdasági döntések miatt kialakuló egyenlőtlenségeket tompítsák. Ráadásul ne felejtsük, ezek többségének első számú címzettjei a tehetősek, a gazdasági életben győztesek. Vagyis az Úr lényegében két dolgot tesz. Egyrészről népe minden egyes tagjának a gazda - sági tevékenysége során természetfeletti támogatást biztosít, másrészről pedig az ennek ellenére kialakuló vagyoni különbségeket meghatározott időközönként rendezi.
Az Ószövetség a kölcsönnyújtást és a kölcsönfelvételt is lényegében ebbe az összefüggésbe állítja. Azt hangsúlyozza ugyanis, hogy a közösségen belül a gazdasági életben nyerteseknek szolidárisnak kell lenniük a vesztesekkel szemben.
„Ha a te atyádfia elszegényedik, és keze erőtlenné lesz melletted, segítsd meg őt, akár jövevény, akár zsellér, hogy megélhessen melletted.” (3Móz 25:35)
Az ezt követő versből pedig az is egyértelműen kiderül, hogy a „segítsd meg őt” azt is jelenti, hogy adj neki kölcsönt.
„Ne végy őtőle kamatot vagy uzsorát, hanem félj a te Istenedtől, hogy megélhessen melletted a te atyádfia. Pénzedet ne add néki kamatra, se uzsoráért ne add a te eleségedet.” (3Móz 25:36—37)
A gazdasági élet minden szabadsága ellenére ugyanis a Tóra határozottan megköveteli a közösségen belüli szolidaritást, hiszen az Úr népének minden egyes tagját — akár gazdag, akár szegény — ugyanolyan mértékben szereti, s feléjük ugyanolyan mértékben elkötelezett. Nincsen kivételezett kaszt vagy osztály, Isten előtt mindenki egyenlő, hiszen mindenkit Isten maga váltott meg s hívott el. S bár a gazdasági különbségek a közösség tagjai között létezőek és valóságosak, de azok senkit nem tesznek Isten előtt jobbá vagy rosszabbá. Éppen ezért a szolidaritás, a szegények és kevésbé tehetősek segítése Isten szemszögéből micvá, vagyis parancsolat. A kamatszedésnek a fenti versben megfogalmazott tilalma is Istennek azt a határozott igényét jelzi, hogy a közösségen belül a kölcsönnyújtás gyakorlata elsősorban a szolidaritást fejezze ki, s az ne gazdasági haszonszerzést jelentsen. A célja az legyen, hogy az elszegényedettek gazdaságilag újra talpra tudjanak állni, vagyis „megélhessenek melletted”.
A Szentírás elismeri azt is, hogy a hitel nyújtása során a kölcsön fedezeteként valamilyen zálogtárgyat kérjenek cserébe, az azonban rendkívül tanulságos, hogy mely tárgyakat nem lehetett a kölcsön fedezeteként elfogadni:
„Ha zálogba veszed a te felebarátod felsőruháját: naplemente előtt visszaadd azt néki; Mert egyetlen takarója, testének ruhája az: miben háljon? Bizony, ha énhozzám kiált, meghallgatom; mert én irgalmas vagyok.” (2Móz 22:25—27)
„Zálogba senki ne vegyen kézimalmot vagy malomkövet, mert életet venne zálogba.” (5Móz 24:6)
Az itt említett felsőruha a héber eredetiben egy olyan nagy, négyzet alakú tunikát jelentett, amelyben éjszakánként a szegények aludtak. Ennek zálogba vételét azért tiltja a Tóra, mert a hideg éjszakán csak ez védte az otthontalan szegények testét. Ennek elvétele az életüket veszélyeztette, ami a Szentírás szemszögéből — egy kölcsön miatt — elfogadhatatlan volt. Érdemes azonban azt is megemlíteni, hogy e helyett a Szentírás házról nem tesz említést. Vagyis a ház, otthon birtoklását nem tekinti az ember elidegeníthetetlen alapjogának, azt egy rossz gazdasági döntés következtében minden további nélkül el lehetett veszíteni. A közösség tagjainak viszont ez esetben kötelessége volt gondoskodni a földönfutóvá vált szegények megfelelő éjszakai ellátásáról és fizikai biztonságáról. A másik ilyen tárgy a kézimalom vagy malomkő. Ennek segítségével készítették a kenyér alapanyagát, a lisztet. Ennek elveszítése a szegény ember számára az éhenhalás kockázatát jelentette. A Biblia számára az emberi élet védelme mindenekfelett áll, amit egy kölcsön biztosítása miatt nem lehetett veszélyeztetni.
Ezekből az igehelyekből világosan látszik, hogy a hitelezőknek lehetőségük volt ugyan a hiteleik biztosítására, ez azonban semmilyen körülmények között sem veszélyeztethette az adósok fizikai és alapvető egzisztenciális létezését. Emellett a Tóra még egy dologra felhívja a hitelezők figyelmét, nevezetesen az adósok emberi méltóságának tiszteletére. A kölcsön felvétele már önmagában egy nagyon kellemetlen dolog volt az érintettek részére, ezért ezt nem volt szabad a hitelezőknek azzal tetézni, hogy megalázták őket a családjuk előtt.
„Ha kölcsön adsz valamit a te felebarátodnak: ne menj be az ő házába, hogy magad végy zálogot tőle; Kívül állj meg, és az ember, akinek kölcsönt adsz, maga vigye ki hozzád az ő zálogát.” (5Móz 24:10—11)
Smitá-év – avagy a hitelamnesztia A teljesség kedvéért érdemes azonban azt is megemlíteni, hogy a közösség az adósoktól a felvett — s mint azt már láttuk — kamatmentes kölcsönök visszafizetését abszolút elvárta. Az adósnak ennek érdekében mindent meg kellett tennie, keményen kellett dolgoznia, komoly erőfeszítéseket kellett tennie, sőt ha szükséges volt, az adósság visszafizetése érdekében még más vagyontárgyait is értékesítenie kellett. Mindezt egészen a soron következő szombatévig… Ekkor ugyanis életbe lépett a Szentírás egyik legfigyelemreméltóbb és legérdekesebb gazdasági jellegű parancsolata, amely a nemrégiben keresztény körökben is nagyon komoly figyelmet kapott szombat- vagy héber nevén smitá-évhez kapcsolódott.
„Hat esztendőn át vesd a te szántóföldedet, és hat esztendőn át metsszed a te szőlődet, és takarítsd be annak termését; A hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja: szántóföldedet ne vesd be, és szőlődet meg ne metszd. Ami a te tarlóföldeden magától terem, le ne arasd, és ami a te metszetlen szőlődön terem, meg ne szedjed; mert nyugalom esztendeje lesz az a földnek.” (3Móz 25:3—5)
A smitá-évben az istenfélő zsidóknak nem volt szabad mezőgazdasági munkát végezniük, így tartózkodniuk kellett a földek bevetésétől, a gyümölcsösök gondozásától. Sőt, kiegészült mindez egy átfogó adósságrendezési programmal is.
„A hetedik esztendő végén elengedést mívelj. Ez pedig az elengedésnek módja: Minden kölcsönadó ember engedje el, amit kölcsönadott az ő felebarátjának; ne hajtsa be az ő felebarátján és atyjafián; mert elengedés hirdettetett az Úrért.” (5Móz 15:1—2)
Ez az igerész írja le a smitá-év végére vonatkozó híres adósságelengedést, vagyis azt az aktust, amelynek eredményeképpen a közösség időközben eladósodott tagjai egyszeriben mentesültek az adósságterhek alól. A szombatév adósságelengedésre vonatkozó parancsolatát az Úr azonban gyorsan kiegészítette egy másikkal is. A hitelezők ugyanis a szombatév közeledtével — komoly megtérülési számítások nélkül is — könnyen gondolhatták azt, hogy a kölcsönadott hitel már egész biztosan nem fog megtérülni, ezért egyszerűen nem adnak senkinek kölcsönt. Isten minden bizonnyal jó előre látta ezt a bizony nagyon reális di- lemmát, ezért a Szentírás a szombatév vonatkozásában egy másik parancsolatot is adott, újfent a vagyonosokhoz címezve: „Vigyázz magadra, hogy ne legyen a te szívedben valami istentelenség, mondván: Közelget a hetedik esztendő, az elengedésnek esztendeje; és elfordítsd szemedet a te szegény atyádfiától, hogy ne adj néki; mert ő ellened kiált az Úrhoz, és bűn lesz benned. Bizonyára adj néki, és meg ne háborodjék azon a te szíved, mikor adsz néki; mert az ilyen dologért áld meg téged az Úr, a te Istened minden munkádban, és mindenben, amire kezedet veted.” (5Móz 15:9—10)
Íme, a kör bezárult, az istenfélő hívő — ha módja volt rá — nem tagadhatta meg a kölcsön nyújtását, még a hatodik év végén sem, amikor pedig már tudhatta, hogy a kölcsönadott összeget inkább kell majd adománynak, mintsem kölcsönnek tekinteni. A fenti két parancsolat azonban így együtt, vagyis egyrészről a kölcsön nyújtásának kötelezettsége, másrészről pedig annak kötelező elengedése a szombatévben, nagyon komoly dilemmát jelentett a zsidó közösségek számára évszázadokon keresztül. Nem szabad azonban elfelejteni azt, hogy e két parancsolat megtartása Isten eredeti szándéka szerint — ha ahhoz mind a kölcsönadók, mind a kölcsönvevők kellő hittel és istenfélelemmel állnak — áldáshoz vezet. A kölcsönvevőket a kölcsönadók, a kölcsönadókat pedig maga Isten áldja meg. Vagyis egy olyan vagyonrendezés, amellyel mindenki jól jár. A parancsolat célja tehát az volt, hogy Isten áldásából a közösség minden tagja egyaránt részesüljön, a szegény ugyanúgy, mint a gazdag. A szegény a szegénysége miatt ne legyen Isten áldásától megfosztva, ezért akarta Isten a gazdagokat ennek csatornájává tenni. Azt azonban könnyen be lehet látni, hogy ezzel a parancsolattal — kellő istenfélelem nélkül — milyen könnyen vissza is lehet élni, s ebben az esetben a parancsolat szigorú megtartása lényegében a kölcsönadók kifosztását jelenti, s a közösségen belül nem kívánt vagyonátrendeződést eredményez. Hiszen ki ne akarna úgy hitelt felvenni, hogy tudja, úgysem kell azt visszafizetnie? Ráadásul úgy, hogy ezt a vagyonos hitelező még csak meg sem tagadhatja.
A Jézus Krisztus előtti első századra ez a dilemma az akkori zsidó közösségeken belül már rendkívüli feszültségekhez vezetett, olyannyira, hogy a vagyonosok — a Tóra parancsának ellenszegülve — egyszerűen megtagadták a szegényebbek hitelezését. A problémát a kor kiemelkedő szellemi vezetője, a híres Hillél rabbi oldotta meg, de ő is inkább gyakorlatias, mintsem szellemi módon. A Szentírás szövegét tanulmányozva ugyanis azt vetette fel, hogy az adósságelengedésre vonatkozó igei parancs az egyes hívőkre mint személyekre vonatkozik, testületekre azonban nem. A közösség békéjének megőrzése s az egyébként nagyon kívánatos hitelezés újbóli beindítása érdekében ezért azt a praktikus megoldást javasolta, hogy a magánkölcsönöket egy egyszerű szóbeli nyilatkozattal közösségi kölcsönökké kell alakítani, így azok már mentesülnek a szombatévi adósságamnesztia alól. Ezért ha a hitelező a közösség vezetői előtt a követelését átruházta a közösségre, az a szombatévet követően is behajtható maradt. Ezt a zsidó ortodox közösségekben a mai napig élő gyakorlatot nevezte Hillél prozbólnak. Bár a prozból a dilemmát megoldotta, azért alighanem erre az egyébként nagyon talpraesett megoldásra is igaz Jézus Krisztusnak a házassági elválással kapcsolatban tett kijelentése, vagyis lehet, hogy igei, de azért „…kezdettől fogva nem így volt” (Mt 19:8).
Az adósságcsapda kikerülése
Az adósság elengedésére vonatkozó eredeti — vagyis még a prozból intézménye nélkül értelmezett — parancsolat jelentősége azonban jóval túlmutatott magán a smitá-éven. A közösség tagjai számára ugyanis lényegében védelmet jelentett a veszedelmes adósságspirálok kialakulásával szemben. Márpedig tudjuk, hogy a hét év alatt nem visszafizethető adósságok és hitelek nagyon hajlamosak spirállá alakulni, amikor az adósok már csak újabb hitelek felvételével vagy csak nagyon komoly áldozatok árán képesek újra talpra állni. Az adósságok ilyen esetekben alakulnak csapdákká, amelyekből már rettenetesen nehéz kijönni. Az ószövetségi Izraelben az emberek még egy-egy rossz gazdasági döntés ellenére is hét éven belül, vagyis még bőven a saját életidejükben lehetőséget kaptak arra, hogy a pénzügyi döntéseket korrigálják, abból tanuljanak, s pénzügyi szempontból tiszta lappal folytassák az életüket. Szemmel láthatóan Isten rendkívül fontosnak tartotta, hogy anyagi függetlenségét népének minden egyes tagja időről időre visszanyerje. Mózes 5. könyvében összesen tíz alkalommal olvasunk felhívást arra vonatkozóan, hogy Izrael fiai a Törvényt már csak azért is tartsák meg, mert az számukra Egyiptom rabszolgaságával szemben a szabadságot és a függetlenséget fogja jelenteni.
„Hanem emlékezzél vissza, hogy (rab)szolga voltál Egyiptomban, és megváltott téged az Úr, a te Istened, onnét. Azért parancsolom én néked, hogy így cselekedjél.” (5Móz 24:18)
Isten ezzel is kifejezte, milyen mértékben elkötelezett amellett, hogy népének minden egyes tagja szabadságban, anyagi függetlenségben éljen, és soha ne térjen vissza Egyiptom rabszolgasága, még adósrabszolgaság formájában sem. Ezt a népe szabadsága és anyagi függetlensége iránti elkötelezettséget a Tóra egy másik, ötvenévente gyakorolt s a szombatévnél még átfogóbb és grandiózusabb gazdasági amnesztiával fejezte ki. Ez volt a kürtölés éve vagy héber nevén a jóvél.
Jóvél-év – a visszaszolgáltatás
„Számlálj azután hét szombatesztendőt, hétszer hét esztendőt, úgy, hogy a hét szombatesztendőnek ideje negyvenkilenc esztendő legyen. Akkor fúvasd végig a riadó kürtöt a hetedik hónapban, a hónap tizedikén; az engesztelés napján fúvasd végig a kürtöt a ti egész földeteken. És szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek szabadságot a földön, annak minden lakójának; kürtölésnek esztendeje legyen ez néktek, és kapja vissza ki-ki az ő birtokát, és térjen vissza ki-ki az ő nemzetségéhez.” (3Móz 25:8—10)
Noha a smitá-év a pénzügyi jellegű adósságokat hétévente eltörölte, azonban a közösségben kialakult vagyoni — elsősorban a földek birtoklására vonatkozó — egyenlőtlenségeket nem szüntette meg. A birtokokat el lehetett adni, el lehetett zálogosítani, vagy adósság fejében egyszerűen le lehetett foglalni. Így aztán a hétévente lezajlott adósságamnesztia a közösség tagjai közötti vagyoni különbségek növekedését bár lelassította, de teljesen nem szüntette meg. A jóvél-év azonban éppen ezt a folyamatot akarta ötvenévente megállítani, s az eredeti — a honfoglaláskor kialakult — vagyoni viszonyokat helyreállítani. A vagyoni különbségek ugyanis a természetükből fakadóan ilyenek, vagyis nőnek. A gazdagok mindig gazdagabbak, a szegények pedig mindig szegényebbek lesznek. Mai modern világunkban ez a folyamat szinte feltartóztathatatlanul zajlik: az emberek közötti egyenlőtlenségek a világon mindenhol nőnek. Míg az 1970-es évek végén az Egyesült Államokban — a világ legdemokratikusabb és legszabadabb országában — a társadalom felső egy százaléka az összes jövedelem kevesebb, mint 10 százalékát szerezte meg, addig 2012-re már több mint 20 százalékát. De talán még beszédesebb tény az, hogy a világ 85 leggazdagabb emberének összevont vagyona akkora mértékű, mint másik 3,5 milliárdé, vagyis a Föld jelenlegi teljes lakosságának feléé összesen.
De mielőtt még bárki is azon kezdene gondolkodni, hogy a gazdagokat hogyan lehetne a Bibliára való hivatkozással vagyonukból kiforgatni, két dolgot itt feltétlenül érdemes megfontolni. Először is azt, hogy a történelem tanúsága szerint a vagyoni egyenlőtlenségek rendezése emberi szinten csak — az emberiségre még nagyobb nyomorúságot és átkot szabadító — véres forradalmakkal, jogfosztásokkal, kisajátításokkal, államosításokkal volt lehetséges. Nem véletlenül, hiszen Isten a magántulajdont — legyen az gazdagé vagy szegényé — nagyon erős védelem alá helyezte (lásd Tízparancsolat). Másodszor pedig ne feledjük, hogy a jóvél-év amnesztiája még Izraelben is csak magukra Izrael fiaira (az adósrabszolgákra) és a földtulajdonra terjedt ki, más vagyontárgyakra nem. Például az ingatlanok közül is csak olyanokra, amelyek „nem kerített városban” voltak, városi ingatlanokra például nem. Ennek pedig van egy nagyon nyilvánvaló oka, mégpedig az, hogy az Úr Jákób fiait és a földet, vagyis Erec Jiszraélt a saját elidegeníthetetlen tulajdonának tekinti. Éppen ezért velük kapcsolatosan abszolút jogszerűen — vagyis mások tulajdonjogának megsértése nélkül — rendelhet el amnesztiát.
„Mert az Úrnak része az Õ népe, Jákób néki sorssal jutott öröksége.” (5Móz 32:8—9)
„A földet pedig senki el ne adja örökre, mert enyém a föld; csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam.” (3Móz 25:23)
Jákób fiai és Erec Jiszraél tulajdonjoga az Úré, Ő pedig a magáéval azt tesz, amit akar. Úgy döntött, hogy népe szabadságát és anyagi függetlenségének forrását — a föld tulajdonjogát — ötvenévente helyreállítja.