Korrajz
Csináld magad Jézusok
Az amerikai kereszténység szélsőséges jellegzetességei
A második világháború utáni klíma kedvezett a kereszténységnek Amerikában. A felvilágosodás és a humanizmus eszmerendszeréből kiábrándult emberek tömegesen fordultak a hit felé. A felekezetek növekedtek, és igehirdetők járták az országot, sokszor hatalmas sátrakban és arénákban tartva rendezvényeiket. Ekkor robbant be a köztudatba a baptista evangélista, William Franklin Graham (Billy Graham) is.
Graham népszerűségét (és a kor szellemét is) jól szemlélteti az 1957-es New York-i rendezvénysorozata. Az evangélista 16 héten keresztül töltötte meg a Madison Square Garden rendezvényközpontot, esténként 20 ezer résztvevővel. Az ABC csatorna egyórás közvetítéseket adott az istentiszteletekről, a New York Times pedig leközölte Graham prédikációit. Ezután 100 ezer ember hallgatta végig Grahamet a Yankee stadionban és ugyanennyi a Times Square-en.
Ez volt az utolsó olyan időszaka az amerikai kereszténységnek, amikor a hangsúly az evangelizáción és a külföldi missziós munkán volt.
A többségnek ugyanakkor nagyon felszínes maradt a keresztény hite. Eisenhower korában (akárcsak napjainkban) az „amerikai értékek” gyakran felülírták az egyetemes keresztény értékeket. Az amerikai demokrácia „egy mély vallásos hiten alapul, de nem érdekel, milyen hiten” — hangzott Eisenhower elnök híres mondása.
A hatvanas és hetvenes években a kereszténység hanyatlásnak indult. A vietnami háborúhoz való pozitív vagy negatív viszonyulás polarizálta a társadalmat. De ami ennél is sokkal jobban hatott a kultúrára, az a szexuális forradalom volt. Megjelentek a fogamzásgátló tabletták, amelyek segítségével a szexuális szabadosság immár sokkal veszélytelenebbnek látszott. Megnőtt a tolerancia a társadalomban a válás felé. 1972-ben az amerikai legfelsőbb bíróság pedig szinte korlátlan szabadságot adott az abortuszok végrehajtására.
Eközben rendkívül nagy gazdasági növekedés volt Amerikában. A hívők közül sokan anyagiasak lettek, szekularizálódtak. A társadalomban népszerűek lettek a keleti vallások, és elterjedt a kábítószer-fogyasztás. Az amerikaiak gondolkozását az univerzalizmus jellemezte — vagyis hogy igazából minden vallásnak igaza van, egyenlő értékűek. A hívők közül sokan választották az individualista hitéletet, miszerint a konkrét helyi közösségek iránti elkötelezettség nélkül is lehet valaki jó keresztény.
A megalkuvás teológiája
Isten halott? — szólt 1966 áprilisában a Time magazin címlapsztorijának Nietschére emlékeztető címe. A cikk fő üzenete az volt, hogy a modern világban a kereszténység csak akkor fog tudni fennmaradni, ha alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez, és egy barátságosabb hangot üt meg a világgal. Krisztus legyen egy „spirituális hősfigura, akit a nem hívők is tisztelni tudnak” — hangzott a Time tanácsa a kereszténység számára. A hívők ezentúl egyfajta „agnosztikus”, kételkedő módon viszonyuljanak az olyan hagyományos keresztény tanításokhoz, mint a halhatatlanság vagy a feltámadás. Ideje, hogy a kereszténység a természetfeletti helyett a természetesre figyeljen, a teológia helyett az antropológiára, az Isten országa helyett az emberek városaira.
A megalkuvás teológiájának egyik fő szlogenje az volt, hogy „az egyház senkit ne rekesszen ki”. De itt nem a kisebbségekhez tartozók, a más bőrszínűek, a bevándorlók, a szegények, az elesettek, a betegek voltak a „kirekesztés” tárgyai. Fogadjuk be az élettársi viszonyban élő fiatal párokat, a homoszexuális férfiakat, a leszbikus nőket, a keresőket, a kételkedőket, sőt, a deklaráltan nem keresztényeket. A kor követelménye az volt, hogy a vallás ökumenikus és toleráns legyen mindenkivel szemben. Jézus mindenkit szeret — hangsúlyozták, de azt a szintén hagyományos keresztény tanítást már nem tették hozzá, hogy Jézus mindenkit meg is fog ítélni. A liberális teológiának nem voltak abszolút, mozdíthatatlan meggyőződései — a megbékélés és az egység oltárán bármelyik meggyőződés feláldozhatóvá vált.
Ebből a teológiából következett az is, hogy a korábban egymástól áthidalhatatlan távolságban álló felekezetek is közeledni kezdtek egymáshoz.
Az evangéliumi kereszténység és a római katolicizmus egymáshoz közeledése 1994 tavaszán egy nagyon ellentmondásos dokumentumban kulminálódott. A vezető evangéliumi keresztények (például Pat Robertson, Charles Colson, Bill Bright) és húsz amerikai katolikus püspök által aláírt nyilatkozat az Elsődleges dolgok (First Things) címet és A keresztény misszió célja a harmadik évezredben (The Christian Mission in the Third Millennium) alcímet viselte. A Luther Márton és a klasszikus protestantizmus által elfogadhatatlannak tartott katolikus gyakorlatokat (szobor- és ikontisztelet, halott szentekhez imádkozás, Mária-kultusz, a pápa primátusa, a mise tradíciója, a transzszubsztancia stb.) figyelmen kívül hagyva a dokumentum a keresztény testvériséget hangsúlyozta, és elítélte az egymás felekezeteiből való térítés gyakorlatát.
A hetvenes években ugyanakkor az evangéliumi kereszténység sikereket is elért. Az addig marginalizált státuszból sikerült nagyobb befolyásra szert tenni, a hívőket is politikailag aktivizálni tudták. Beindult a harc a társadalom szexualizálása, az abortusz és az egyre erősebb homoszexuális propaganda ellen. Emellett a pünkösdi-karizmatikus mozgalom is virágkorát élte, a kereszténység leggyorsabban növekedő ágaként. 1971-ben a kereszténység ismét a Time magazin címlapjára került, a Jesus Revolution (Jézus-forradalom) című vezércikk ezúttal a Názáreti Jézus megnövekedett népszerűségét vizsgálta.
Az amerikai keresztények politikai szerepvállalása ugyanakkor kezdett szélsőséges jeleket is mutatni. Egyes szellemi vezetők politikai vezetőkké is szerettek volna válni. Ilyenek voltak Jesse Jackson és Al Sharpton (akiket Marthin Luther King lehetséges örököseiként tartottak számon), illetve Pat Robertson, akik mind elindultak az elnöki székért. Megjelentek újkonzervatív-republikánus törekvések, amelyek az állam és az egyház összeházasítását tűzték a zászlójukra. Ez egyfajta új konstantini fordulatot jelentett — mintha az amerikai hívők az európai történelem ez irányú tanulságait elfelejtették volna. Az amerikai keresztények olyan egyházi (és nem bibliai!) hagyományok bebetonozását szerették volna elérni, mint például a Tízparancsolat kifüggesztése az állami iskolákban.
Ekkortól számítható az is, hogy az evangéliumi keresztények túlnyomó többségben republikánus, jobboldali szavazók lettek.
A tehetség hiánya, az intézményellenesség és a sekélyes teológia
Napjainkban az evangéliumi keresztény körökben az egyik probléma az igazán tehetséges kortárs szerzők, művészek és szolgálók hiánya. Az amerikai keresztény apologetika még ma is olyan, régen halott személyekre összpontosít, mint C. S. Lewis. Az új evangéliumi (és pünkösdi-karizmatikus) szerzők se tudták felvenni a versenyt az olyan korábbi „nagyágyúkkal”, mint Billy Graham, Derek Prince vagy Kenneth Hagin. A keresztény popkultúra jelentős része nem versenyképes, minőségében messze elmarad a világi alternatíváktól. Az amerikai evangéliumi keresztény közönség gyakran nem követeli meg a színvonalat — így ezek a törekvések többnyire belterjesek maradnak. (Tisztelet a kivételeknek.)
A tehetség hiánya mellett a világos stratégiai vízió is elmaradt. Az evangéliumi közösségek vagy nem akartak, vagy nem tudtak olyan intézményrendszert létrehozni, amely szükséges lett volna egy keresztény kultúra megteremtéséhez. Az intézményellenességnek mély gyökerei vannak a protestáns teológiában — ami egészen Luther Márton tevékenységéig vezethető vissza. A neoprotestáns közösségek nemegyszer túlzásba is estek ebben — rövid távon ugyan megerősödtek a hit szellemi igazságaiban, hosszú távon azonban az intézményeik amatőrnek és gyengének bizonyultak.
Billy Graham üzenete, amely az evangélium lényegére összpontosított, sikeresen fordította el hallgatóságát a szektásságtól, a törvénykezéstől. De ugyanezek a sekélyes teológiával rendelkező hívők egyszersmind nagyon kiszolgáltatottakká is váltak a sarlatánok előtt. Hasonlóképpen a felekezetközi szolgálatok esetenként előmozdították az együttműködést a felekezetek között, de miután ez a szellem kiszabadult a palackból, nem volt megállás. Sok hívő a helyi gyülekezeteket és az intézményesült egyház képét teljesen felcserélte az ilyen mindenek felett álló ministrykkel.
Az intézményellenesség stratégiája nem volt jó hatással az evangéliumi kereszténységre. A gyülekezetközi szervezetek nagy sikereket értek el a rövid távú mozgósítások terén, de az életre szóló és maradandó elkötelezettséget már nem tudták kiépíteni a hívőkben. Egy intézményellenes egyház intézményeiként működtek, amelyek csupán személyek és ügyek köré szerveződtek. Ritkán nyújtottak egy átfogó és maradandó közösségélményt a hívőknek. Nem lehetett valaki egy egész életen keresztül a Campus Crusade for Christ (fiatalokat mozgósító szolgálat) aktivistája, a lányát nem tudta az egyházba integrálni a Promise Keepers (Ígéretmegtartók — szolgálat férfiak számára) által. A Moral Majority és Christian Coalition pedig csak a választások idejére mozgósította a hívőket. A keresztény zenei szolgálatok a koncertjeikre nagy tömegeket tudtak toborozni, de hallgatóságuk gyakran megmaradt a kötődések nélküli, szabadúszó keresztények szintjén. A magukat felekezetközinek valló ministryk gyakran maguk felé orientálták a hívőket, a helyi gyülekezetek pásztoraival nem egyeztetve, és azok felett álló tekintélyt építettek ki — közben a gyülekezetekhez tartozó hívők adományaiból éltek. Az erős marketinggel és professzionális pénzgyűjtő technikákkal operáló szervezetek gyakran sekélyes spirituális tartalommal bírtak.
A hosszabb távú fennmaradáshoz szükség lett volna (és szükség lenne) virágzó, többgenerációs helyi gyülekezetek és intézmények létrejöttére. Olyanokra, amelyek képesek az alapítóikat is túlélni. Az amerikai evangéliumi kereszténységen belül számos ministrybirodalom jött létre, ám ezek amennyire fényesen ragyogtak, éppoly gyorsan hunytak is ki. Az alapító generációnak nem sikerült megadnia a megfelelő motivációt és struktúrát a fiatalok aktivizálására. A vonzó egyházi vagy egyházközeli életpályák perspektívája nélkül pedig az új generáció inkább kifelé orientálódott.
A keresztények nem tudtak akkora hatással lenni a kultúrára, amennyire szerettek volna. Ez nem azért történt, mert nem hittek, nem próbálkoztak, nem érdekelte őket a környezetük, nem volt eléggé keresztényi a hozzáállásuk vagy világnézetük. Egyszerűen kivonultak mindazokról a területekről, ahol a társadalom befolyásolása leg inkább zajlik. A politikai szerepvállalási kísérletek kudarcai miatt sokan el is fordultak a közélettől, és apolitikussá váltak. A főáramú médiában való szerepvállalás helyett létrejöttek a gyakran nagyon belterjes vallásos televíziócsatornák és műsorok. A hívő üzletemberek közül pedig sokan a gazdasági hatalmukat csupán egyéni célokra és nem a közösségeik előmenetelére fordították.
Eretnekek nemzete?
Kétségtelenül léteznek kifejezetten amerikai „eretnekmozgalmak”. Ilyen a 18. századi száraz deizmus és ennek antipólusa, a Ralph Waldo Emerson nevével fémjelzett transzcendentalizmus, a mormonizmus, az 1960-as években felbukkanó New Age mozgalmak, a keresztény tudomány vagy a szcientológia.
Az Egyesült Államok még mindig a legvallásosabb a nyugati országok közül. Felmérések szerint itt a legnagyobb az aránya a magukat keresztényként meghatározó embereknek, itt olvassák a legtöbben rendszeresen a Bibliát, és járnak el rendszeresen istentiszteletekre. Amerikában létezik egy ortodox vonala a kereszténységnek, amely egy felekezeteken átívelő bibliai konzervativizmus.
De ugyanitt számos esetben a hagyományos keresztény tanításokkal támasztották alá a szolipszizmust, és intellektualizmusellenességet, a szélsőséges és harcias hazafiasságot, egyes utópisztikus elképzeléseket, az önzést és a mohóságot. Az Újszövetség Jézusát sok amerikai a szívében és lelkében felcserélte egy „csináld magad Jézusra”, aki jobban beleillik az elvárásaikba, hogy egy Messiásnak milyennek is kellene lennie. Ezek az eretnekségbe hajló mozgalmak Jézus személyét és a kereszténység tanításait leegyszerűsítették, Jézus számukra nemkívánatos személyiségjegyeit és tanításait elhagyva az evangélium egy bizonyos részigazságát hangsúlyozták.
Pedig a kereszténység a paradoxonok vallása, mivel a Názáreti Jézus személye is tele van látszólagos ellentmondásokkal. Cölibátusban élő, magányos szent ember, aki egyben szeret bűnösökkel étkezni és borrá változtatni a vizet. Az egyik pillanatban apokaliptikus próféta, a másikban az etikáról értekező bölcs. A judaizmus szertartásainak kemény bírálója, aki betölteni jött a mózesi Törvényt. A követése meghasonlást hoz a családokba, de szigorúan tiltja a válást. Szinte betarthatatlan követelményeket állít fel, de megbocsátja a legnagyobb bűnöket is. Áldottak a békességet szeretők — mondja, de hozzáteszi, hogy Ő fegyvert hozott a világba. Superman az egyik pillanatban, a másikban könnyekre tud fakadni. A feltámadott testén látszanak a sebek, de közben átmegy a falakon…
A hagyományos keresztény tanítás úgy tartotta, hogy bár Isten szándéka minden ember boldogulása, az emberi szenvedés is egy realitás, amivel mindenkinek szembe kell néznie. Ez átalakult egy leegyszerűsített tanná, miszerint Isten mindenkit már itt a Földön gondtalanná és dúsgazdaggá akar tenni. A hit valódiságának a fő fokmérője, hogy az mennyi hasznot tud hozni — itt a Földön. Ennek az eredménye lett egy olyan vakmerő vallásosság, amely a gazdasági összeomlásért is részben felelőssé tehető — ugyanis a hit nem funkcionált fékként a materializmussal és kapzsisággal szemben.
A Gyógyító Mozgalom nagy személyiségei, mint például Kathryn Kuhlman, nem tagadták, hogy a sok valódi gyógyulás mellett vannak esetek, amikor nem történik meg a csoda. Némelyek azonban úgy léptek fel, mintha ők maguk mindenkit meg tudnának gyógyítani. Az eredmény az lett, hogy többen kiábrándultak a hitükből, a rosszindulatú újságíróknak pedig magas labdákat adtak.
Túlhangsúlyozták azt a keresztény tanítást is, hogy minden ember egyedülálló és értékes, annak a szintén keresztény tanításnak a kárára, hogy minden ember végtelenül romlott is az eredendő bűn következtében. A vallás jogosultságot adott az egoizmusra és az önzésre, könnyen felmenthetőek lettek a korábban halálos bűnnek tartott cselekedetek. Így jött létre az a társadalom, amelyben a büszkeség és egománia „egészséges önértékelés”, a beképzeltség „önfejlesztés”, a házaságtörés „a szív követése”, a mohóság, a kapzsiság az „amerikai álom megvalósítása” lettek.
Az amerikai krízisek közül számos (a gazdasági válság, a válások elszaporodása, a tömeges túlsúlyosság) részben megmagyarázható a hagyományos kereszténység egyik meglátásának, tanításának, tradíciójának a túlhangsúlyozásával — a többi kárára.
Amerika gyakran az egyik szélsőségből a másikba taszította a kereszténységet. A francia gondolkodó, Alexis de Tocqueville már 1831-ben megállapította, hogy némelyik amerikai prédikátor beszédéből nehéz megállapítani, hogy „a vallás fő célja a túlvilági boldogság vagy az evilági jólét”. Bizonyos keresztény vezetőknek a központi üzenetévé vált a hívők földi prosperitása. Az ilyen lelkészek sztereotípiája lett a szegény hívők pénzén magánrepülőket vásárló prédikátor. Az ilyen szélsőségek nagy károkat okoztak a hiteles szolgálóknak, táplálva az előítéleteket velük szemben.
Egy másik szélsőség a pozitív gondolkodás túlzott propagálása lett. A kritikusok szerint az ilyen rendezvények inkább hasonlítottak egy vallásos mázzal leöntött önfejlesztő tréningre, mint egy keresztény istentiszteletre. „Időnként úgy tűnik, mintha Joel Osteen Istene csak adna, bármilyen számonkérés nélkül, megbocsátana anélkül, hogy az ítéletre figyelmeztetne, és az áldásait mind ebben az életben osztogatná és nem a következőben” — hangzik egy kritikai észrevétel Amerika jelenleg legnépszerűbb keresztény prédikátorával és szerzőjével kapcsolatban.
Megint mások a kegyelemről szóló bibliai tanítást vitték szélsőséges irányba (hiperkegyelem mozgalom). Az ilyen prédikátorok szókincséből teljesen kivesztek a „bűn”, az „ítélet”, a „bűnhődés” fogalmai. Isten minden bűnünket már előre megbocsátotta — hirdették, ezért már bocsánatot sem kell kérnünk Tőle, ha bűnbe esünk.
A kritikai észrevételek ellenére sem szabad elfelejtenünk, hogy Amerika milyen pozitív szerepet töltött be a kereszténység modern kori történetében. Az ország keresztény bevándorlók tömegeit fogadta be Európából, ahol üldözték őket a protestáns meggyőződésük miatt. Itt jött létre a világon legjobban működő demokrácia — amelynek egyik alapjául az alapító atyák a Biblia igazságait tették. Amerikából indultak útjukra keresztény misszionáriusok tízezrei, akik a kereszténység mellett a nyugati civilizáció alapvető vívmányait (mint a modern egészségügy, illetve az emberi jogok) is elterjesztették számos országban. Amerikai szervezetek nyomtatják és terjesztik a legtöbb Bibliát a világon. És ebben az országban voltak képesek leginkább kiteljesedni az olyan keresztény megújulási mozgalmak, mint a pünkösdi, a karizmatikus és a hit mozgalmak.
Elsődleges forrás: Ross Douthat: Bad Religion, How We Became a Nation of Heretics [Rossz vallás — Hogyan váltunk az eretnekek nemzetévé?]