Hármas kötél

Helyreállt házasságok

Keressük a boldogságot, hiszen jogunk van hozzá, mindenkinek joga van hozzá. Csak tudnánk, mi is az a boldogság! „Boldog ember az, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” „Boldog ember az, aki nem jár gonoszok tanácsán.” „Boldogok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják azt.” Mindezek nem épp a magazinok tanácsai… De nem hagynak kétséget afelől, hogy valóban képesek vagyunk a boldogságra, ha a megfelelő helyen keressük. A magazinokban az sem szerepel, hogy ami nem megy, azt érdemes újra megpróbálni. A szövetség azonban Isten egyik legfontosabb igazsága, a Biblia történeteiben végigkövethetjük, milyen gondot fordít Isten minden esetben a helyreállítására. Kedvét leli a „felmelegített káposztában” is, a megrepedt nádat inkább nem töri el, a pislogó gyertyát nem oltja el, még ha emberi szemmel a nádszál már gyakorlatilag ketté is van törve, és ha a pislogás sem kivehető már a gyertyabélen. A következő történetek jelen időben történtek, történnek, köztünk, velünk – értünk. Tudunk hinni a test gyógyulásában, abban, hogy beteg szervek újra működőképessé válhatnak, sőt hiányzó végtagok is újra kinőhetnek? Hogyan tud ugyanez a gyógyító erő érzelmeket, érzéseket egészségessé tenni? A házasság szövetségét az Ige mindenhol az Úr és az egyház szövetségéhez hasonlítja, az Isten előtti értéke felől tehát nem hagy kétséget. Ahogy a test gyógyulásánál, úgy a lélek gyógyulásánál is a hitünk köthet össze minket Isten igazságával. Erről szólnak a következő igaz történetek – azoknak, akik valódi romantikára vágynak.

A férjem katolikus szülők gyermeke, születése előtt három testvérét vesztette el, akik pár naposan haltak meg. Nehéz körülmények között, de édesanyja és édesapja szeretetét és gondoskodását élvezve nőtt fel. Én református közegben nőttem fel, de senki nem volt vallásos a családunkban. A faluban a szokások erősen meghatározták az irányokat, de én ennek ellenére nem voltam hajlandó templomba menni csak azért, hogy konfirmáljak.

Egyébként is nagyon lázadó gyerek voltam, mindent másképp csináltam, mint ahogyan azt az apukám szerette volna. Anyukám egyedüli gyerekként nőtt fel, nagyon nehezen fejezte ki az érzéseit, apám gyakorlatilag alkoholista volt, igazából az anyai nagymamám nevelt tizennégy éves koromig. A két generáció két házban, de egy udvaron élt, viszonylag rendezett anyagi körülmények között. Amikor elkerültem a szülővárosomból egy nyíregyházi középiskolába, akkor kezdődtek igazán a bajok. A rideg, elutasító családi miliőből kikerülve minden erőmmel keresni kezdtem az elfogadást, a szeretetet. Természetesen nagyon hamar elkezdtem „fiúzni”, és próbáltam minden erőmmel — a szüleimen kívül — mindenkinek megfelelni. Még az érettségim előtt abortuszra kellett mennem. Nagyon erős voltam, minden akadályt, még az abortuszt is egyedül akartam megoldani. Érettségi után nem voltam hajlandó tovább tanulni, mert apám „nagy álmát” semmiképpen nem akartam megvalósítani. Tizenkilenc évesen, az apám minden tiltakozása ellenére hozzámentem a diákkori tizennyolc éves szerelmemhez.

A srác szülei még az esküvőnkre sem voltak hajlandók eljönni, annyira elszántan haragudtak a fiukra, amiért feleségül vett. Apám könnybe lábadt szemmel csinálta végig az esküvőnket: a lánya, akire annyira büszke volt, összetörte az apai szívét. Haragját azzal fejezte ki, hogy az indulásunkhoz semmilyen anyagi támogatást nem nyújtott. Minden adandó alkalommal látszott rajta, hogy még egy asztalhoz ülni is utál a férjemmel. Természetesen két évbe sem telt, és elváltunk.

Második nekifutásra

Semmit nem tudtam a házassági szövetségről, annak szentségéről. Úgy éltem, hogy mindent addig kell csinálni, amíg az jó. Egész gyerekkoromban kénytelen voltam azt hallgatni, ahogy apám veszekedett anyukámmal, és folyton válással fenyegetőzött. Felnőve aztán hideg fejjel, nulla empátiával menekültem ki bármilyen kapcsolatból, megelőzve, hogy bárki elhagyhasson.

A második férjem első látásra belém szeretett, és rögtön elhatározta, hogy én leszek a felesége. 1991 végén összeházasodtunk, és még a nászéjszakánkon megfogant a most huszonhárom éves fiunk. Gyermekünket nagy örömmel vártuk, még ha volt is bennem bizonyos félelem ezzel kapcsolatban. A fiunk megszületése után minden nagyon-nagyon megváltozott, úrrá lett napjainkon a szorongás. Gyermekünk megérkezése után nyilvánvalóvá vált, hogy teljesen alkalmatlanok vagyunk a szülői szerepre. Hiába voltunk huszonöt évesek, teljesen tudatlanul vágtunk neki az életnek.

Fiunk négyéves kora körül, rengeteg nehézségen, veszekedésen túl, úgy éreztük, szükségünk van Istenre, csakhogy nem tudtuk, merre találjuk. Elmentünk a református templomba, a katolikus templomokba, de sehol nem éreztük Isten jelenlétét, szeretetét. Tudtuk, hogy életvezetésre, tanácsokra van szükségünk, de sajnos az istenkeresésünk itt be is fejeződött.

A házasságunk addigra egyre elviselhetetlenebbé vált, a házas - életünk megromlott, szinte meg is szűnt. A férjem csendben tűrte a lázadásomat, viselte a megaláztatásokat, pedig amikor feleségül vett, minden álma beteljesült, a gyermekünk érkezése pedig mindennél többet jelentett számára. Ő egy konzervatív, „mindent ki kell bírnunk egymással, egymásért” családmodellben nevelkedett. Jártak templomba, részlegesen ismerte Isten Igéjét, szerette a bibliai történeteket. Fegyelmezett, engedelmes gyerekként nőtt fel, nyolcéves korától focizott, mindig csapatjátékos volt. Türelmes, szerető, hűséges, de zárkózott felnőtt lett belőle. Hiába voltunk a mindene, én meg a fia; én mindebből semmit nem érzékeltem. Igazából mindig haragudtam rá, hogy képes volt minden körülmények között nyugodt, higgadt, fegyelmezett ember maradni. Mindennel rendelkezett, ami belőlem hiányzott. Folytattam a lázadásomat, immár nem az apámmal, hanem a férjemmel szemben.

Megoldás helyett

Hiába voltunk a mindene, én meg a fia, én mindebből semmit nem érzékeltem

Egyszer csak a férjem éjjeliszekrényén felbukkant egy könyv az agykontrollról. Fokról fokra mélyült el az agykontrolltechnikák ismeretében és használatában. A köztünk épülő falak napról napra vastagabbak és magasabbak lettek. A fiunk nyolcéves lehetett, amikor a fodrászom bizonyságot tett nekem Jézus Krisztusról, beszélt nekem a Bibliáról. Hívott, hogy menjünk el a gyülekezetükbe. Egyszer engedtünk a hívásának. Furcsa volt és más, mint amit eddig láttunk, tapasztaltunk. Láttam régi ismerősöket, kezüket magasba emelve a dicséret alatt, valami nagy örömmel az arcukon. Annyit tudtam csak mondani, amikor eljöttünk: ezek itt vagy megtalálták Istent, vagy valamennyien megőrültek. Nem tudtunk megtérni.

A férjem egyre elszántabban foglalkozott az agykontrollal, és mi ezzel párhuzamosan egyre távolabb kerültünk egymástól. Évek teltek el együtt, mégis magányosan, négy évig érintések nélkül. A gyermekünk miatt és talán magunk miatt is évekig próbáltunk küzdeni, hogy megmentsük a kapcsolatunkat. Én csak annyit tudtam felé megfogalmazni, hogy olyan, mintha egy nagyon vastag álarc mögé rejtőzött volna egy általa elképzelt, de semmiképpen nem valóságos világba. Nem találtam őt, nem láttam az érzéseit: nem láttam sem a fájdalmát, sem az örömét. Rendszeresen alfában járt, és bízott abban, hogy meg tudja menteni a családját. De még erről sem beszélt! Végül én is elmentem vele egy agykontrolltanfolyamra. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Folyamatosan vitatkoztam az agykontrollos ismerősökkel és a férjemmel, hogy én nem tudom elképzelni, hogy Istennel „alfában” lehet csak találkozni, beszélgetni. Válaszok és megoldások nélkül maradtam. Közben már a gyermekünket sem tudtuk kordában tartani, ő is egyre engedetlenebb, tiszteletlenebb, lázadóbb lett. Emlékszem, amikor egyszer egy szülinapi bulin az édesanyám rám szólt, hogy neveljem meg a fiamat, szabjak neki korlátokat. De hogyan? Én sem ismertem soha semmilyen korlátot, soha nem neveltek, nem tudtam, hogyan tudnék én korlátokat húzni, hogyan tudnék én következetesen nevelni. Én egyetlen dolgot döntöttem el a gyermekem fogantatásakor, hogy annyira fogom szeretni, amennyire ember csak teheti — feltétel nélkül, mindent megadva a számára. (Most már tudom, hogy nem ez a szeretet.)

A férjem közben teljesen elveszítette a valósággal való kapcsolatát, minden este ült a foteljában, és alfában meditált. A félelmei és bizonytalansága, tehetetlensége, döntésképtelensége egyre erősödött. Jött a hűtlenség, a házasságtörés. Egy nős emberrel kerültem szerelmi viszonyba, és végül kilencévnyi házasság után hivatalosan is elváltunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a férjem még a hűtlenségem ellenére sem akart elválni tőlem, az utolsó percig hitte, hogy történhet valami csoda, ami megmenti a családunkat.

A csoda azonban váratott magára. A válás után a férjem lassan összeszedte magát, jól keresett, lett egy barátnője. Mindennek ellenére megmaradt a jó viszony a fiunkkal és velem, mondhatnánk úgy is, barátok lettünk. Én maradtam a gyermekünkkel a családi házunkban, a fiammal való kapcsolatom azonban az életmódom miatt egyre rosszabb lett. A válás után szinte családfői szerepet vállalt magára, ami nagyon megterhelte: egyre nőtt benne a düh.

A nős férfivel való kapcsolatom engem is szinte beteggé tett mind érzelmileg, mind fizikailag. Én, aki annyira büszke voltam arra, hogy mindig tudtam, mit akarok, merre van az előre, teljesen elvesztettem az uralmat az életvezetésem fölött, egyre jobban szorongtam, egyre magányosabbá váltam. A világ kezdett egyre félelmetesebbé válni körülöttem. Kineziológushoz, reikimesterekhez jártam, még jóshoz is elmentem, abban bízva, hogy majdcsak segít valaki visszatalálni a helyes ösvényhez. A depresszió elvezetett egy pszichiáterhez is, aki elküldött egy vizsgálatra, hogy felmérjék az állapotom súlyosságát. Arra jutottak, hogy három-négy éves csoportterápiával talán lehet segíteni azon az őrült szeretetéhségen, ami bennem él. Tudtam, hogy rossz ember vagyok, egyre világosabbá vált számomra, hogy amit szeretetnek hittem, az szexuális üzlet, esetleg a kapcsolatokért vívott hatalmi harc. Érzelmileg legyengültem, és egyre inkább kapaszkodni próbáltam a nős férfibe, aki viszont egyre inkább menekült előlem. Az elvesztésétől való félelem egyre megszállottabbá és egyre kiszolgáltatottabbá tett. Összetörtem. Porckorongsérvem lett, és belőlem, a félmaratont lefutó, erős, dinamikus nőből erőtlen, gyenge, beteg, elhagyott asszony lett.

A családom tehetetlenül nézte a vergődésemet, az elvált férjem élte a saját életét, viszonylag kiegyensúlyozottan. Még elmentem egy „szuper” agykontrolltanfolyamra, de közben már egy nagyon kedves ismerősöm, aki túl volt szintén egy váláson — ő volt az, akit elhagytak —, beszélni kezdett nekem Isten Igéjéről, a keresztről, Jézusról és a Sátánról. A Sátánig minden rendben volt, de amikor meghallottam, hogy Isten ellenségéről, az ördögről beszél, teljesen felháborodtam, hogy nekem ne hordjon össze holmi meséket, erre egyáltalán nincs szükségem, az ördög csak a mesében létezik. Az Ige mégis, valami furcsa módon, minden addig válasz nélkül maradt kérdésemre feleletet tudott adni. Az okkult tudományok által közvetített világkép kezdett végképp összeomlani, és Isten Igéjéből kezdett életre kelni a valóság. Az átkok, az áldások, a létező és az életemben konkrétan jelen lévő bűn ismerete kezdett végre valóságos képet közvetíteni az életről. Ez a kedves hölgy nyolc hónapon keresztül kitartóan hirdet te számomra Isten Igéjét, és közben imában hordozott Isten előtt. 2003. november 9-én megtértem, és befogadtam Jézus Krisztust a szívembe. Bűnvallás után bemerítkeztem, és betöltekeztem Szent Szellemmel. Felszámoltam a házasságtörő kapcsolatomat, és letettem porrá zúzott életemet az Úr kezébe.

A volt férjem csodálkozva nézte a bennem zajló változást, egyre szívesebben töltötte velünk a szabadidejét. Én egyre boldogabb voltam Isten szeretetében, enyhültek a gerincfájdalmaim, egyre kiegyensúlyozottabb lettem. Jézus Krisztus szeretete által az elvetettség sötét börtönéből egyre többször merészkedtem a világosságra, a szabadságom az Úrral töltött idővel egyenes arányban növekedett. Mindennapi megvallásom volt, hogy Jézus Krisztus a kereszten elszenvedte az Atya totális elutasítását, hogy én elfogadott, szeretett gyermek lehessek. Csodálatos érzés volt felismerni, hogy feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak. Jézus Krisztus lett a mindenem! Évekig tartó csoportterápia és gyógyszerek nélkül gyógyultam meg a depresszióból.

Az anyák szívét a fiakhoz fordítja

Körülbelül öt hónap telt el, tavasz volt, és a kocsimban ülve dicsértem az Urat (nagyon sokat dicsértem az Urat), és egyszer csak a Szent Szellem szólt a szívemhez: „Értelmes feleség leszel!” Nagyon megdöbbentem, eszem ágában sem volt még egyszer férjhez menni. Boldog voltam az Úrral, de közben a szellememben tudtam, hogy ha Isten azt akarja, hogy férjhez menjek, annak biztosan jelentősége van. Ő látja a múltat, a jelent és a jövőt egyszerre. Nem kételkedtem abban, hogy amit Isten számomra elkészített, az a legjobb lesz nekem. Innentől kezdve minden imámban megvallottam Isten ígéretét.

A gyermekemmel való kapcsolatomban az Úr felszámolta a haragot, elkezdte helyreállítani a kapcsolatunkat. A volt férjemnek, amikor csak tehettem, beszéltem Jézusról. Hívogattam, hogy jöjjön el egyszer velünk a gyülekezetbe. Egy nyári napon engedett a hívásnak, és velünk tartott. Fegyelmezett volt, mint mindig. Végigállta a dicséretet, végighallgatta a prédikációt, és közben előítélettel és némi undorral a szemében vizslatta a körülötte állókat.

Az alkalom után egy viszonylag hosszú csend következett. A szellememben úgy éreztem, hogy időt kell neki adni, hogy feldolgozza a látottakat, hallottakat. Megértettem a szellememben, hogy az agykontrollozástól kapott magabiztossága csak látszat, a bensője reszket, fél a haláltól, tele van bizonytalansággal és a jövőtől való totális rettegéssel.

2005 tavaszán szólt hozzám a Szent Szellem, hogy böjtöljek a volt férjemért. Az okkultizmus, amiben annyi éve benne élt, végtelenül utálatossá tette előtte Isten népét. A böjt után egy héttel a pásztor irodájában elmondta a megtérő imát.

Közben az egyik istentisztelet után odajött hozzám egy testvér, és mint derült égből a villámcsapás, nekem szegezte a kérdést: bocsánatot kértél már a volt férjedtől? Kicsit megdöbbenve álltam előtte, de éreztem, hogy amit mond, annak sorsfordító jelentősége van. Én ekkor még hallani sem akartam a volt férjemmel való kapcsolatról, a házasságunk helyreállításáról. A gőg és a kevélység még mindig ott volt a szívemben, és úgy gondoltam, hogy Isten engem egy teljesen új kapcsolatban tesz majd értelmes feleséggé. Viszont a kérdés a bocsánatkérésről olyan hatással volt rám, hogy egész éjszaka nem tudtam tőle aludni. Birkóztam a bennem dúló büszkeséggel, lázadással. Nehogy már még én kérjek bocsánatot! A szellememben mégis tudtam, hogy bocsánatot kell kérnem ahhoz, hogy tovább tudjak haladni az Úrral.

"Bátorítottak, hogy kérjek valami nagyon konkrétat"

Másnap fuldokolva ugyan, de engedelmeskedtem Isten szavának. Bocsánatot kértem a fiam apjától, a volt férjemtől. Minden itt kezdődött el! Én, aki hallani sem akartam a vele való kapcsolatról, valami nagyon természetfeletti módon egy szempillantás alatt szerelmes lettem belé. Amit addig rossznak láttam benne, elkezdtem jónak látni, ami addig gyengeség volt a szememben, erősséggé változott. Régen soha, semmilyen körülmények között nem voltam hajlandó kifejezni felé a szeretetemet, a csodálatomat, a tiszteletemet — és ekkor egyszer csak mindez, mint egy folyó, elkezdett belőlem áradni felé! Ő döbbent meg mindezen a legjobban. Nagyon furcsán érezte magát, nem értette, mi történt velem, mi történik velünk, kételkedve fogadta a közeledésemet, de elkezdtek gyógyulni benne az általam okozott sebek. Közben Isten az én peremet is lefolytatta bennem — gyorsított eljárással — az összes ellene elkövetett bűnömmel kapcsolatban. Sírtam, sírtam, és csak sírtam.

A volt férjem eleinte hallani sem akart a helyreállításról, nem hitte el, amit a szemével látott. Jól - esett neki a ragaszkodásom, de az elutasítottság óvatossá tette. Mindeközben a gyermekünk nem értette, mi történik velünk. Az anyukája, aki mindig nagyon stabilan hideg és távolságtartó volt az apukájával szemben, most szerelmes és ragaszkodó, miközben az apukája, aki mindig odavolt az anyukájáért, hallani sem akar a helyreállításról, hazaköltözésről. Hirtelen úgy nézett ki, mintha minden a feje tetejére állt volna. Az Úr viszont teljes nyugalommal először befejezte a válásunkat.

A helyreállítás kezdetén jöttem rá, hogy soha nem engedtem el teljesen a férjemet, soha nem váltunk el egymástól érzelmileg, soha nem lettünk egymástól teljesen függetlenek. A felismerés, hogy most, mindketten keresztényként, az Úrért teljesen le kell tennünk egymást, sokkolta az érzelmeimet! Majdnem belehaltam, amikor 2005 nyarán, elvált férjként elvitte a fiunkat nyaralni, és én kénytelen voltam itthon maradni, hisz mind a ketten keresztényként éltünk már. Addig minden nyáron hármasban nyaraltunk, mint két jó barát. Akkor értettem meg igazán, hogy elveszítettem. Közben az Úr végezte bennem a szabadító, gyógyító, helyreállító munkáját. Minden kétségbeesés, minden fájdalom ellenére kitartottam a 2004 tavaszán kapott kijelentés mellett: „Értelmes feleség leszel!” Most már nagyon szerettem volna a volt férjem felesége lenni, de ez éppen kezdett végképp szertefoszlani.

2005-ben elmentem Jeruzsálembe. Bátorítottak, hogy kérjek Istentől valami nagyon konkrétat. Kértem! Azt mondtam az Úrnak, hogy ha alkalmasnak lát engem arra, hogy boldoggá tegyem a volt férjemet, a gyermekem apját, akkor adja őt vissza nekem mihamarabb, de legkésőbb 2006. január 10-ig. Ha pedig nem, akkor bármennyire is fáj, állítsa helyre a békességemet, és adjon a volt férjemnek hozzá illő feleséget. Bíztam az Úrban, hogy a legjobbat adja nekem.

A volt férjem nem akart feleségül venni, de nem is akart elmenni tőlünk, mígnem eljutottunk arra a pontra, hogy így nem járhat hozzánk, döntenie kell a jövőnkről. Nagyon félt az újraházasodástól. Én szenvedve, sírva, imádkozva és az Úrban bízva éltem az életemet, bízva Isten kijelentésében. Ő pedig 2005 karácsonya előtt elment a pásztorunkhoz, és elmondta neki, hogy azt érzi a szellemében, hogy feleségül kell vennie a fia édesanyját.

A pásztorunk, aki végig segített mindkettőnket, megkérdezte tőle, hogy képes-e megtenni? A volt férjem igennel válaszolt. A karácsonyi vacsorára egy szál vörös flamingóvirággal érkezett. Boldog voltam: az első házasságkötésünkkor a menyasszonyi csokrom is flamingóvirágokból állt! Türelmetlenül vártam, hogy elő - kerüljön a várva várt jegygyűrű is. Túlvoltunk a vacsorán, és semmi! Aztán sor került az ajándékozásra. Hosszú, keskeny dobozt vett elő, rögtön láttam, ez nem lehet gyűrű. Sírva fakadtam. Felöltöztünk, elmentünk istentiszteletre, és az Úr megnyugtatott, Ő megtartja az ígéretét! Istentisztelet után aztán megkaptam a várva várt jegygyűrűt.

2006. január 6-án, nagyon gyors ügyintézés után értelmes feleség lett belőlem. A férjem, leküzdve a félelmeit, bízva Isten ígéretében és jóságában, döntést hozott, és feleségül vett újra. Isten a helyreállítás Istene!

Házasságkötésünk után elkezdődött a romok eltakarítása, a felhalmozódott meg nem bocsátás, az elvetettségből fakadó sötét erők elleni harc. Mintha minden ellenünk kezdett volna dolgozni: féltékenység, munkanélküliség, a fiunkkal való harcok, hogy a helyére engedje az édesapját. Nehéz idők voltak. De Isten végtelen hűsége és szabadító kegyelme mindvégig mellettünk állt.

2008-ban egy izraeli útról való hazatérést követően jött az első igazi nagy áttörés. Megszabadultam a beteges féltékenységből, bizalmatlanságból. Minden erőnkkel figyeltünk az Úr vezetésére, és bíztunk az Ő végtelen hatalmában, miközben igyekeztünk minden erőnkkel alárendelni magunkat Isten Igéjének, szeretve és tisztelve egymást.

Most már tudjuk, mit jelent az, hogy jobb kettőnek, mint egynek! Isten kegyelméből megismerhettük a házassági szövetség értelmét, lényegét. Megértettük, mit is jelent, hogy a hármas kötél nem hamar szakad el. Januárban lesz tíz éve, hogy az Úrban kötött szövetségben élünk. Tanuljuk Isten Szellemének vezetése szerint élni a hétköznapjainkat, elköteleztük magunkat az Úr szolgálatára, az aktív, rendszeres gyülekezeti életre, és megértettük, hogy mindennél fontosabb az igei rend a családban ahhoz, hogy boldog, elégedett életet élhessünk itt a földön.

Dráma hat felvonásban: Szerelem, gyerek, gyűlölet, kegyelem, szövetség, szerelem

Szerelem, gyerek, esküvő

Ildikó tizenhét, Péter húszéves volt, amikor egymásba szerettek.

Nagy szerelem volt a miénk, azt hittük, együtt képesek leszünk bármivel megbirkózni. Akkor még nem tudtuk, milyen megpróbáltatásokon fogunk keresztülmenni… Pedig szépen indult a történetünk. Huszonhárom éves voltam, amikor megszületett első lányunk, Anna. Öröm, boldogság, aztán esküvő, hogy hivatalossá tegyük a kapcsolatunkat. (A sorrend nem volt megfelelő, de ezt akkor még nem tudtuk.) Aztán azon kaptuk magunkat, hogy egyik gond jön a másik után. Már terhesen oda kellett költöznünk Péter szüleihez, mivel saját egzisztenciánk még nem volt. Az anyagi nehézségek és a szülők jelenléte az életünkben számomra nagyon nehéz volt, és a férjemet vádoltam a helyzetünkért: kevés pénz, sok veszekedés, szeretetéhség, elhanyagoltság. Nem találtam a helyem.

„Ahogy Ildikó is leírta, jól indultak a dolgaink, de az csak sokára derült ki számomra, hogy az én hozzáállásommal voltak problémák. Én úgy éreztem, minden rendben van. Nehéz volt elhinni, hogy ez a sok rossz velünk történik, úgy gondoltam, ilyesmi csakis mással történhet! Katolikus közegből származunk, jártam hittanra, voltam elsőáldozó, mégsem vettem észre semmit abból, ami körülöttünk zajlott.”

Péter nem tudta soha kimutatni, hogy szeret, mindig dolgozott, nem voltak barátaink, közben soha nem voltunk elég jók a szüleinek sem, semmi nem volt jó, amit mi csináltunk, még azt is megkaptam, hogy rossz anya vagyok… Elég volt. Amikor Anna óvodás lett, belemenekültem a munkába. Sokat kellett utazgatnom, és egyenes út vezetett ahhoz, hogy másnál vigasztalódjak. Már elviselni sem tudtam Pétert. Nem vagyok rá büszke, de olyan gondolatok voltak bennem, hogy gyűlölöm, utálom, és nem akarok többé vele élni. Rosszul voltam, ha arra gondoltam, vele kell maradnom. Péter kitartott mellettem, de továbbra sem mutatta ki az érzéseit felém. Minden este sírva feküdtem le, és a legrosszabb az volt, amikor kifejezte, hogy szerinte csak hisztizek. Besokalltam, jobban szerettem volna, ha végre békén hagyjuk egymást. Visszatekintve már úgy tűnik, mintha végig homályban tapogatóztunk volna. Fogalmunk sem volt, hogyan alakultak ki köztünk a problémák, miért ez a nagy kiábrándulás.

Közben a nővérem és a csetényi gyülekezet pásztora folyamatosan imádkozott azért, hogy megtérjek végre, illetve visszatérjek az Úrhoz. Tizenhat éves koromban egyszer megtértem, de inkább csak azért, mert a nővérem nyaggatott. Bár soha nem jártam gyülekezetbe, valamiért mégis a szívükön viselték ott a sorsomat, valahogy mindig akkor hívott fel a pásztor, hogy megkérdezze, hogy vagyok, amikor már teljesen ki voltam bukva, vagy már éppen öngyilkos akartam lenni. Közben Péter is el-eljárogatott a gyülekezetbe, ott keresett és kapott is támogatást, amiért ma már nagyon hálásak vagyunk.

„A feleségem nővérén keresztül megismerkedtem a csetényi gyülekezet pásztorával. Rengeteg támogatást kaptam tőlük. Veszprémben meg is tértem, noha én előtte a gyülekezetet kinevettem, őrültnek gondoltam az oda járókat. Ettől fogva viszont imádkoztam, kopogtattam, és valamiért úgy éreztem, mindenképpen ki kell tartanom. Ez viszont évekig tartott, fogalmam sem volt, hogy van erőm ehhez, de ma már látom, honnan jött: a hitem által az Úr adott erőt. Voltak közben, akik már azt tanácsolták, hogy adjam fel, de mi lett volna, ha olyan emberekre hallgatok, akik ha meglátják az óriásokat az Ígéret földjén, akkor meghátrálnak?”

Se vele, se nélküle

Eljutottam arra a pontra, hogy válni akartam, minél előbb. Valamiért azonban soha nem jött össze, pedig már a papírok is készen álltak. Külön albérletbe költöztünk, közben Péter kiment Ausztriába dolgozni. Nekem ez teljesen megfelelt, legalább nem kellett látnom olyan gyakran. Évekig külön éltük az életünket. Azt hittem, ez így tökéletes, de valami soha nem volt rendben. A gyermekemtől eltávolodtam, mert míg ő nagyon szerette az édesapját, én szinte gyűlöltem. A kislányomra azért is haragudtam, mert nem akarta elfogadni az új kapcsolatomat, és én őt hibáztattam, amiért nem tudok új életet kezdeni. Zárkózott, nyugtalan, bizonytalan gyermek lett belőle, aki csapódott ide-oda, apa és anya között.

„Vannak barátaim, akiknek a szülei különváltak, és én valami miatt úgy éreztem, Annának, a kislányunknak nem szabad így felnőnie, ki kell tartanom. Hiszen már Anna születését is az Úrnak köszönhetjük. Amikor megszületett, úgy volt, hogy életben sem marad, de sokan imádkoztak a Hit Gyülekezetéből az életéért, hogy beinduljon a szívműködése, pedig akkor még nem is voltunk megtérve. Ma már biztosan tudjuk, hogy rajta keresztül az Úr bennünk is akart munkálkodni. Mélyponton voltunk, de el tudom mondani azoknak, akik most így éreznek, hogy Istennek olyan hosszú keze van, hogy a legmélyebb gödörből is kisegít.”

Egy idő után már saját magamtól is undorodtam, folyamatosan menekültem hol a munkába, hol egy másik kapcsolatba, hol egy másik városba. Időnként azért megpróbáltuk együtt a férjemmel, de nem ment, az érintését sem tudtam már elviselni. Péter egy valódi kőszikla volt, nem is sejtettem, hogy a háttérben mi mindent megtesz a házasságunkért. Eljárt közben a gyülekezetbe a nővéremmel, én ezért is gyűlöltem, de ő kitartott a legreménytelenebb helyzetben is, akkor is, amikor már úgy látszott, nincs visszaút.

Az anyák szívét a lányaikhoz fordítja

A kislányunk közben iskolába került, és nekünk hitoktatást kellett választanunk számára. A Hit Gyülekezete oktatására írattuk be, úgy gondoltuk, legalább neki legyen jó élete, ha már nekünk nem sikerült. Anna egyedüli gyermek volt, aki ezt az oktatást kapta a felső tagozatban az iskolában, mégis vállalta a Hit Gyülekezete őt! Persze az oktató rögtön üzent, hogy szeretne megismerni minket, Anna pedig kérlelni kezdett, hogy menjünk el a veszprémi istentiszteletre, hogy ott találkozzunk vele. Na persze… válófélben, ezernyi gonddal… nem voltunk éppen mintaszülők. Ekkorra már Péter is feladta, és bennem is megszületett az elhatározás, hogy most már tényleg megbeszélem vele a válást. Vasárnap volt. Ebédet készítettem, gondoltam, még utoljára főzök neki. Péter közben bekapcsolta a tévét. A 700-as klub ment. Egyszer csak azt hallom: „Van egy házaspár a televízió előtt, akik a válást fontolgatják, de kérem, ne tegyék…”

Mindenem megremegett, levegőt alig kaptam, és ott helyben döntöttem. Őszinte leszek: döntés volt, és nem volt könnyű. Szerelemről szó sem volt.

Felszámoltam az akkori kapcsolatomat, mindent kitöröltem, ami összefüggésben volt a másik életemmel, és visszamentem az Úrhoz. De Pétert még nem szerettem. Borzalmas napok jöttek, jött az ördög triplán, jött az önvád, a düh, a kétség, hogy rossz döntést hoztam. De a szívem már az Úr felé fordult. Anna kérlelése bevált, elmentünk a gyülekezetbe, megtértünk, és én komolyan gondoltam, hogy az Úrra bízom az életem. A bizalom az Úrban megtartott a döntésem mellett.

Válás helyett esküvő

Az ismerőseink közül sokan azt mondták, hülye vagyok, ha újrakezdem ezzel az élhetetlen alakkal ; ők csak azt látták, amit korábban én is: a sok anyagi küszködést, a szülők befolyását, a sok távollétet és a döntésképtelenséget, hogy lépjünk valamerre. Az Úr azonban nekem megmutatott benne olyan értékeket, amiket addig nem vettem észre. Beszélgetni kezdtünk, és egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Gyakorlatilag újra udvarolni kezdett nekem. Aztán ahogy rendszeresen jártunk gyülekezetbe, szépen elkezdte az Úr a helyreállítást. Lépésről lépésre egyre jobb lett minden. Az igazi vízválasztó a családi bemerítkezés volt 2013. november 26-án. Először éreztem azt, hogy büszke vagyok arra az emberre, aki mellettem van, büszke vagyok a családomra…

Ma már mindent megbeszélünk Péterrel. A bizalom helyreállásához az kellett, hogy teljesen őszinték legyünk; mindent elmondtunk a másiknak, amit elkövettünk ellene. Természetesen fáj ezeket hallani, nekünk is fájt, de inkább egyszer legyen fájdalmas, hogy lehetővé váljon a megbocsátás, mert abban megtartó erő van.

"Teljesen reménytelen volt a helyzetünk, a kifelé vezető úthoz az első lépés egy döntés volt"

„Úgy érzem, megtaláltuk a helyes utat, és erről már nem térünk le. Az Úrban, az Igében megtaláltuk mindazt, amit kerestünk, és a kérdéseinkre választ kapunk. Sokszor a válaszok nagyon egyszerűek, csak mi a tudatlanságunk miatt nem vesszük időben észre.”

Ahogy megbocsátottunk egymásnak, azon kaptuk magunkat, hogy jobban szeretjük egymást, mint előtte bármikor — tisztán, igazán! Péter kinyílt, én pedig elkezdtem valódi segítőtárs lenni, aki támogatja a férjét.

2014. április 25-én az Úr előtt is megerősítettük a házasságunkat. Életünk egyik legszebb napja volt, Anna pedig a világ legboldogabb gyermekévé vált.

Ma már tudjuk, hogy a kislányunk nem véletlenül lázadt az új kapcsolatok ellen, benne már az Úr munkálkodott. Azóta kiegyensúlyozott, nyitott kislány lett. Tőle is őszintén bocsánatot kértem, ami a tizenéves kislányommal való kapcsolatomban is fordulópontot jelentett.

Nagyon szégyellem, amit tettem, csak azért beszélek róla, mert tudom, hogy sokan küzdenek ezzel. Soha nem gondoltuk volna, hogy az Úr képes megmenteni minket, az egész családot, és elfogad minket úgy, ahogy vagyunk, helyreállít, kihoz a mélységből. Teljesen reménytelen volt a helyzetünk, és a kifelé vezető úthoz az első lépés egy döntés volt.

Ma már közösen harcoljuk meg a nehéz helyzeteket. 2015. szeptember 3-án megszületett a második kislányunk is: Tirza Sára. Nagyon hálásak vagyunk azért, amit Isten velünk cselekedett, Ő képes visszaadni a szerelmet, az egységet, csak dönteni kell és kitartani!

„Hálásak vagyunk azoknak, akik nem hagytak veszni minket, és az imáik megtartottak akkor is, amikor rengeteg bűnt követtünk el. Az ördög terve teljesen egyértelmű: szét akarja szakítani a családokat. A megoldás sokszor nem egyszerű, de a válás hiába tűnik egyszerűbbnek, az nem megoldás. Le kell győzni a problémákat az Úr segítségével. Harcok vannak, lesznek is, de mi az Úrban győztesek leszünk.”

Az apák szívét a lányaikhoz fordítja
Háromszor hét év

Vidéken indul a történet, de csak azért, hogy az első fejezete mindjárt ott is érjen véget. A férj durcásan várost vált, hogy megszűnjön a harc a felesége és az anyja közt, a vége mégis az, hogy így meg neki nem jó, és elválnak. Éppen hét évvel az esküvőjük után.

FELESÉG: Főiskolások voltunk, amikor megismerkedtünk, álompárnak számítottunk. Mindenki nagyon meglepődött körülöttünk, amikor elváltunk, hiszen sosem láttak minket veszekedni. A válást is rendkívül diszkréten, civilizáltan intéztük.

FÉRJ: Nagyon meg voltam sértődve, az egész helyzet miatt. Csendben, de kiengesztelhetetlenül. A költözéssel járó váltás miatt is, a válás miatt aztán meg pláne. Eldöntöttem, hogy a volt feleségem nem érdekel ezentúl, a kislányommal viszont rendszeresen tartottam a kapcsolatot, kéthetente nálam töltötte a hétvégét, egyébként meg éltem az életem. Megpróbáltam mással is, de aztán úgy voltam vele, hogy nem lehet megbízni a nőkben, tehát teljesen függetlenül éltem, duzzogtam és dolgoztam reggeltől estig.

FELESÉG: Nekem is volt ilyen próbálkozásom, de pár évvel a válás után megtértünk a kislányommal, és attól kezdve már magamnak is be mertem vallani, hogy a válás valójában rossz döntés volt, és hittem abban, hogy az Úr helyre fogja állítani a házasságunkat.

FÉRJ: Én vallásos nevelést kaptam, minden vasárnap templomba jártunk, így amikor megtudtam, hogy ők megtértek és gyülekezetbe járnak, semmi jót nem gondoltam. Egyszer azért meghallgattam, hogy hova járnak, és nem tapasztaltam semmi rosszat, aztán már úgy voltam vele, hogy ez más ugyan, mint amire engem neveltek, de nem csináltam belőle problémát.

FELESÉG: Így teltek az évek, összesen tíz évig éltünk külön.

FÉRJ: Én a magam részéről lapoztam, teljesen kizártam a volt feleségemet az érzéseimből, nem érdekelt, hogy mi van vele, gyakorlatilag nem létezett a számomra. A kislányomat hoztam-vittem, de az ajtón be se léptem hozzájuk. Dúlt bennem a harag, úgy voltam vele, hogy ha már különmentünk, akkor legyen így. Talán könnyebb is volt így nekem. Én őt hibáztattam, ő meg nyilván engem. Szerintem kevés olyan ember van, aki elismeri a felelősségét a válásban. Én is úgy gondolkodtam, hogy miatta ment tönkre az életem.

FELESÉG: Nem is beszéltünk egymással, csak a kislányunk dolgai miatt, meg a gyerektartásról.

FÉRJ: Vagyis nekem ő leginkább problémaforrás volt, mindig csak akkor kerültünk kapcsolatba, ha valamit meg kellett oldani, vagy pénz kellett, ha csöngött a telefon, rögtön összerándult a gyomrom, hogy már megint mi baj van.

FELESÉG: A válás után hét évvel aztán jött egy olyan nagy baj, ami miatt tényleg rászorultunk a volt férjemre. Nyolc hónapig gyakorlatilag nem tudtam járni, olyan súlyos betegség támadott meg. Akkor mi a kislányommal már évek óta imádkoztunk és böjtöltünk a családunk helyreállásáért, látszólag minden látható eredmény nélkül.

NAGYLÁNY: Nemcsak hogy nem látszott az eredmény, hanem gyakorlatilag kilátástalan helyzetbe kerültünk.

FELESÉG: Igazából az volt a szívemben, hogy hét év után mindenki visszakapja azt, amit eltékozolt. És tényleg a hetedik évben történt a változás, de nem várt módon, hiszen előbb a betegség jött. Utólag visszanézve viszont még ez is a javamra vált.

NAGYLÁNY: Ijesztő volt, megállt a családunkban az élet. Felső tagozatos voltam csak, az anyukám meg ágyhoz volt kötve, még orvoshoz sem tudott elmenni.

FÉRJ: Eljött a lányom, és elmondta, hogy segítségre van szükségük, ezért elmentem hozzájuk. Hosszú évek után először léptem át a küszöböt. Duzzogva, természetesen.

FELESÉG: Orvoshoz kellett mennem, eljött értem, de mivel mozdulni is alig tudtam, ő húzta fel a cipőmet, és letámogatott az emeletről. Ez volt az első személyes kontaktus közöttünk évek óta. Mérges volt, hogy segítenie kell, de nagyon jó szíve van, másoknak is mindig segített, minket sem hagyott cserben. A nyolc hónapba egy karácsony is beleesett, ő főzött, nála ettünk együtt, először történt, hogy beengedett a lakásába. Amikor fájdalmaim voltak, próbált vigasztalni, ennyi történt. Örültem neki, de láttam, hogy ez még nem nekem szól, hanem a kislányunknak és a beteg embernek. Mindenki élte tovább a maga életét, én végre nyolc hónap után meggyógyultam, még mielőtt műtétre került volna a sor.

FÉRJ: Én eközben kötöttem egy üzletet a kislányunkkal. Kértem tőle valamit, ő meg azt mondta, hogy rendben, megteszi, de cserébe menjek el velük a gyülekezetbe. Úgy voltam vele, hogy persze, elmegyek, egyszer kibírom azt a negyvenöt percet, ahogy én képzeltem, de ő kikötötte, hogy nem ám egyszer, hanem rendesen, legalább egy fél évig járjak velük!

NAGYLÁNY: Igazából csak bepróbálkoztam, mert nagyon aggódtam, hogy apukám a pokolba fog kerülni, és én csodálkoztam a legjobban, amikor végül igent mondott!

FÉRJ: Elmentem, leültem, de senki nem mert odajönni hozzám. Utólag elmondták, hogy olyan arcot vágtam, hogy jobbnak látták, ha inkább elkerülnek. Mivel megígértem, jártam velük szorgalmasan, minden vasárnap ott voltam. Először csak elücsörögtem, jó volt a zene, de közben aztán csak hall az ember dolgokat, ha akar, ha nem… Rádöbbentem, hogy az, amit csinálok, meg ahogy mi élünk, az nem jó. Megértettem, hogy Isten gyűlöli a válást, és létezik olyan, hogy helyreállás. A mindennapi dolgokkal kapcsolatban is mindig hallottam valamit, ami szíven ütött, amire nem számítottam, mert vallásos emberként nem voltam hozzászokva, hogy az Ige szól hozzám. Hiába volt bennem a vallásos felsőbbrendűségi tudat, hogy nem én voltam a rossz, szépen lassan meglágyult a kemény kőszívem.

NAGYLÁNY: Kiderült, hogy amikor apu Pesten dolgozik, ott is elmegy a gyülekezetbe, titokban, csak néha elszólta magát, innen tudtuk meg.

FELESÉG: Közben folytatódott az imaharc, tudtam és hittem benne, hogy az Úr képes elindítani a változást, de azt is éreztem, hogy a volt férjem nem szeret, ezért úgy imádkoztam, hogy „Uram, kérlek, indítsd el a szerelmet a volt férjem szívében, mert tudom, hogy Neked kedves a helyreállás”. Afelől nem volt kétségem a megtérésem után, hogy ez a helyes út.

NAGYLÁNY: Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ez ne történjen meg. Óvodáskorom óta arra vágytam, hogy egy nap újra egy család legyünk, csak ebben gondolkodtam, ezért imádkoztam.

FELESÉG: Bár a szeretet soha nem szűnt meg a szívemben a férjem iránt, a válás után sem, mégsem mondhatnám, hogy azért ragaszkodtam hozzá, mert szerelmes voltam, sőt inkább tartottam is ettől, mert tudtam, hogy szenvedéssel jár. Olyan sok idő eltelt, olyan sok meg nem bocsátás volt köztünk, olyan sok megaláztatás ért az által, amilyen elutasító volt velem…

FÉRJ: Bunkó voltam, nincs mit szépíteni rajta. És igazából nem is tudatosan. Ami mégis megfogott bennük, hogy láttam rajtuk a változást, és még ha én bunkó voltam is, a feleségem soha nem reagált hasonló módon, mindig kedves volt velem, a kislányunk is mindig tisztelettudó és kedves volt. Nem direkt bántottam én őt, csak ez jött akkor belőlem.

FELESÉG: Azért nem mindig tudtam uralkodni magamon. Amikor egyszer cinikusan azt kérdezte tőlem a betegség alatt, hogy: „Na, hol van a te Istened, miért nem gyógyít meg”, akkor bevallom, nem voltam olyan kedves, hanem sírva kiabáltam, hogy igenis meg fog gyógyítani engem. Nehéz volt kibírni ezt az időszakot, hogy én mindig igyekszem kedves lenni, ő meg egyre csak provokál, és csak szemrehányást és kioktatást kapok tőle. De miután meggyógyultam, hirtelen beindult minden.

FÉRJ: Én még akkor sem szerettem a feleségemet, de már tudtam, hogy nekünk együtt kellene élnünk. Annyira kizártam őt addigra a szívemből, hogy még semmit nem tudtam érezni iránta. Csakhogy elindult köztünk valami a beszélgetések során, miközben jártam fel hozzájuk segíteni, főzni, bevásárolni, mikor mire volt szükség.

NAGYLÁNY: Nagy előrelépés volt, hogy közös programokat csináltunk. Korábban ez elképzelhetetlen lett volna.

FELESÉG: Folyamatosan dőltek le köztünk a falak. Éreztem, ahogy az Ige sziklazúzó pörölyként rombolja le a köztünk levő falakat, és hittem abban, hogy egyszer teljesen le fog dőlni minden akadály. Aztán egyszer csak szóba került köztünk a helyreállás is.

"Óvodás korom óta arra vágytam, hogy egy nap újra egy család legyünk"

NAGYLÁNY: Nekem is nagyon erős hitem volt ebben, szerintem ez egy kegyelmi állapot volt, hogy a tinédzseréveim alatt ehhez a látáshoz végig ragaszkodni tudtam. Semmilyen racionális, kézzel fogható jele nem volt, hogy ennek bármilyen esélye lenne, az én belső meggyőződésemet mégsem ingatta meg semmi, hittem, hogy ez nem lehet másképp, csak úgy, hogy a mi családunk helyreáll. Ebben a hitben senki nem tudott megingatni. Nagyon örültem minden apró előrelépésnek.

FÉRJ: Láttam élő példát a helyreállásra, amiből hitet, reményt tudtam meríteni.

FELESÉG: Sok erőt, segítséget kaptam mások bizonyságából, emlékszem, egy régi Új Exodusban talált történetet ki is tettem a hűtőmre, és ráírtam, hogy az én családom is helyre fog állni.

FÉRJ: Végül megtértem, Budapesten volt a vízkeresztségem, ide már együtt mentünk a feleségemmel és a lányommal. Ezzel párhuzamosan megszületett bennem az a döntés is, hogy az új életemet velük szeretném elkezdeni. Ez egy döntés volt a részemről, nem volt még szerelem. Úgy voltam vele, hogy ha a helyreállás Isten akarata, akkor Ő ezt is helyre fogja állítani, ezt Rá bízom. Fontos volt, hogy a lányunknak legyen újra családja, és ha Isten ezt így látja jónak, akkor legyen így, és hittem benne, hogy meg fognak változni az érzéseim. És tényleg! Az elhatározás után, ahogy elkezdtünk komolyabban beszélgetni, közös programjaink lettek, észrevettem, hogy a közömbösség, az a keménység kezd elmúlni, jól érzem magam a társaságában. Elkezdett hiányozni, alig vártam, hogy a hétvégén újra lássam, mivel közben a munkám miatt folyamatosan Pesten tartózkodtam.

FELESÉG: Én az ő elhatározásáról nem tudtam, reménykedtem ugyan, hiszen kezdtünk egyre többet együtt lenni, aminek én nagyon örültem. Nem voltam türelmetlen, nagyon nagy változás volt már ez is a múlthoz képest, hogy évekig a küszöbünket sem volt hajlandó átlépni. Most együtt mentünk el például egy családi napra a gyülekezetbe. Annyira esélytelen volt a helyzetünk kívülről nézve, hogy eleve tudtam, rajtunk csak egy csoda segíthet, viszont ha ez megtörténik, akkor százszázalékosan fog sikerülni, az érzelmeket is beleértve.

FÉRJ: Azután az elhatározásomat a tettek követték, megkértem a feleségem kezét, és újra összeházasodtunk.

FELESÉG: Nem is gondoltam arra, hogy a helyreállás csodája után még lesznek problémák, de voltak. A régi problémák újra előjöttek, ezek elől már nem menekültünk el, megpróbáltuk közösen megoldani. Adódtak váratlan nehézségek is, mintha az ördög szándékosan meg akarná nehezíteni az újrakezdést. Maga a helyreállás, hogy együtt vagyunk, együtt ülünk a gyülekezetben, euforikus volt, de amikor összeházasodtunk és összeköltöztünk, a két teljesen külön életet is össze kellett csiszolni. Ehhez segítségre is szükségünk volt, amit szerencsére meg is kaptunk a gyülekezetben.

FÉRJ: Meg kellett szoknom, hogy a lakásban most már mindig van körülöttem valaki, a lányomnak meg kellett szokni a „hétvégi apuka” hétköznapi jelenlétét, és persze kiderült, hogy a távolság sok mindent megszépített, valójában senki sem tökéletes.

NAGYLÁNY: Apu vette át a család vezetését. Hogy őszinte legyek, ezt először nagyon nehéz volt megszokni, hiszen az éveken keresztül való különélés, az e miatt kialakult távolság valóban rendkívül sok dolgot megszépített. Minden ember hajlamos idealizálni a másikat távollétében, ám ezeket a képeket muszáj lerombolni, ha valóban harmonikus életre vágyik. Ez természetesen nem egyik napról a másikra megy, ám megéri az áldozatot és kitartást.

FÉRJ: Az Úrban kötött esküvőnk óta a kapcsolatunk harmadszor hetedik éve felé haladunk, továbbra is szeretem a feleségemet!

FELESÉG: Az Úr fel tudja támasz - tani a szeretetet, a szövetség iránti engedelmesség nem élethosszig tartó áldozat, csak kezdete és feltétele a helyreállításnak, utána Isten gondoskodik arról, hogy az eredeti tervnek megfelelően mind érzelmileg, mind fizikailag átéljük újra a szerelmet.

FÉRJ: Ha valamiért padlóra is kerültünk, mindig eszünkbe jutott, hogy mekkora ajándékot kaptunk Istentől! Gyakorlatilag nincs más választásunk, mint felállni és folytatni. Ha valaki ily módon megtapasztalta Isten szeretetét és kegyelmét, utána jöhet bármilyen próba, az ember sosem tudja elfelejteni, ki áll mellette, és az a Valaki nem fogja cserbenhagyni. (Összeállította és szerkesztette: Petrőcz Katalin)