Szívünk jó kincse: az áldás

Ha valaki beszédben nem vétkezik – mondja a Szentírás –, az tökéletes ember. Ki ne szeretne szíve mélyén tökéletes ember lenni? A tapasztalati világ napról napra megfosztja a legtöbb embert ettől a boldog céltól, megmosolyogva őket, hogy miért olyan naivak, és miért kergetnek elérhetetlen illúziókat. A Biblia azonban megvalósítandó célként tűzi ki a tökéletességet, a megoldás kulcsát is a kezünkbe adva. Ilyenkor látjuk, milyen nagy tudomány nyelvünk helyes használata. Szánk egyik fontos feladata, hogy áldja nemcsak Istent, hanem az Ő saját képére és hasonlatosságára teremtett embert is.

Ádám teremtése után Isten első dolga az áldás volt. Így ruházta fel az embert a szaporodás és a föld feletti uralom képességével. Saját természetéből, mindenhatóságából túlcsordulva ajándékozta meg az embert. Ezt az ajándékot a szívéből és a szájából jövő szóval adta át. Isten természete és beszéde között teljes harmónia van. A bűnös természettel született ember viszont képtelen Isten szemében kedves, természetfeletti kincseket előhozni a szívéből. Jézus egy alkalommal így szólt a farizeusokhoz: „Mérges kígyóknak fajzatai, mi módon szólhattok jókat, holott gonoszak vagytok? Mert a szívnek teljességéből szól a száj. A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” (Mt 12:34-35)

Az itt teljességnek fordított szó (perisz-szeüma) az Újszövetség eredeti nyelvében, az ógörögben felesleget is jelent. Ennek világosságában láthatjuk, hogy szívünk nemcsak tele van jó vagy rossz dolgokkal, hanem beszédünk által ki is csordul a tartalma, mint a felesleges víz a korsóból. Mindenki azt tudja adni a szájával, ami a szívében van. Sokszor el sem tudjuk képzelni, hogy milyen gazdagságot hordozhat az emberi szív, ha Isten országának kincseivel van tele. Ábrahám szíve tele volt az Isten ígéreteibe vetett hittel. Még meg sem fogant feleségének, Sárának méhében a fia, Izsák, de már Abimélek családjáért imádkozott, hogy nyissa meg az Úr a meddő asszonyok méhét a foganásra. Ábrahám imája meghallgatásra talált, mert bár az ígéret gyermeke még meg sem fogant, de ő az Isten ígéreteit teljesen elhitte (azt is, hogy ő maga áldás lesz). Csatornája volt az áldásnak úgy, hogy az ő személyes életében még nem nyerte el kézzel foghatóan az ígéreteket. Azt adta át a szájával, amit birtokolt a szívében.

Ehhez hasonló Illés és Elizeus esete is. Szolgálata végén Illés megkérdezte hűséges tanítványát, hogy mivel áldhatná meg őt. Elizeus az Illésen levő kenetnek kétszeresét kérte, és meg is kapta! Hogyan tudott Illés dupla kenetet átadni? Úgy, hogy nem a korlátozott emberi készletéből, hanem Isten kifogyhatatlan tárházából merített. Ugyanezt tették Jézus tanítványai is, mikor az Úr megbízta őket, hogy adjanak kenyeret a sokaságnak. A hűséges és bölcs sáfár Isten házának javait osztja. Valóságos áldást csak az tud átadni, akinek a szíve újjászületett, és ezért Istennek a természetét hordozza. Érdemes megfigyelni, hogy mindig a nagyobb áldja meg a kisebbet, és éppen ezért az említett történetekben a nagyobb kezdeményezi az áldást.

Salamon tanítása szerint az sem mindegy, hogy mikor nyitja meg az ember a száját. Ideje van a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. A hallgatás nemcsak a szólás szünetét vagy hiányát jelenti, hanem a szó, üzenet, kijelentés befogadásának képességét is. Ezért mondta Jézus a példabeszédei után, hogy akinek van füle, hallja meg… Jakab apostol is a gyors hallásra és a késedelmes szólásra int minden embert. Tehát szükségünk van a hallgatás tudományára is. Különösen fontos ez olyankor, amikor olyan eseményekkel találkozunk, amelyeket nem tudunk még megérteni és feldolgozni. Ilyenkor a legbölcsebb dolog hallgatni, és várni a kijelentésre. De vannak olyan idők, amikor a felelősséggel bíró embernek szólnia kell, ráadásul nem is az elme gondolatát, hanem Isten beszédét. Zakariás próféta így szólt a kortársaihoz: „Igazságot szóljon ki-ki az ő felebarátjával!” (8:16) Ezt Pál apostol is fontosnak látta megerősíteni az Újszövetség idejében: „…levetvén a hazugságot, szóljatok igazságot, ki-ki az ő felebarátjával…” (Ef 4:25) Isten akarata az, hogy az őt félők minden korban bátran szólják az igazságot, amely Isten Igéje.

Hogyan áldottak a pátriárkák?

A Zsidókhoz írott levélben ezt olvassuk: „Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut.” (11:20) A levél szerzője a hit cselekedeteként említi az idős atya áldását, amely így hangzott el: „Adjon az Isten tenéked az ég harmatából, és a föld kövérségéből, és gabonának és bornak bőségét. Népek szolgáljanak néked, és nemzetségek hajoljanak meg előtted; légy úr a te atyádfiain, és hajoljanak meg előtted a te anyádnak fiai. Átkozott, aki téged átkoz, és aki téged áld, legyen áldott.” (1Móz 27:28-29) Izsák csak akkor jött rá, hogy a kisebbik fiára, Jákóbra mondta az elsőszülöttnek szánt áldást, amikor Ézsau is megjelent az ő jussáért. Miután rádöbbent Ézsau is, hogy Jákób mennyire becsapta, keservesen sírva fakadt, és megpróbálta menteni a menthetőt. „Nem tartottál-e nekem is valami áldást? – kérdezte mélyen megrendült apját, mire ő így válaszolt: – Ímé uraddá tettem őt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is, borral is őt láttam el; mit míveljek azért immár veled, fiam?” (Uo. 36-37. vsz.) Izsák semmi mást nem tett, csak mondatokat mondott ki, de azt szívbeli hittel tette. Meg volt győződve, hogy Jákóbot urává tette Ézsaunak, és hogy ellátta őt gabonával és borral. Izsák áldása mindkét fiú jövőjét végleg és visszafordíthatatlanul meghatározta, annak ellenére, hogy a kimondott áldások „gazdát cseréltek”.

Szintén a hit tette figyelemre méltóvá azt a jóval későbbi eseményt, amelyről a Zsidókhoz írt levél így számol be: „Hit által áldá meg a haldokló Jákób a József fiainak mindenikét, és botja végére hajolva imádkozott.” (11:21) Szellemi tekintélyének pozíciójából mondta ki azt az igazságot, amely a későbbiekben meghatározta Efraim és Manassé sorsát, például az Ígéret földjén való örökségüket. Jákób a megáldott fiúk Istentől ígért jövőjében gyakorolta a hitét. Pontosabban azokban az ígéretekben, amelyeket Isten adott Ábrahámnak és leszármazottainak. Ezt adta tovább Efraimnak, Manassénak és tizenkét saját fiának is, kinek-kinek tulajdon áldásával, személyre szólóan. A valóságos áldás alapja az Élő Isten ígérete. Ezt mondta ki hittel a haldokló Jákób, akinek a szíve tele volt élettel.

Amikor Mózes számára eljött az elköltözés ideje, nem méltatlankodással búcsúzott Izrael fiaitól (pedig lett volna rá oka), hanem áldással. Isten ígéreteit szólta, melyek Kánaán földjének birtokbavételére vonatkoztak. Ezzel megvilágította az utat a megáldottak számára. Most már futhatták a pályájukat.

Jézus úgy vitetett fel a mennybe, hogy közben áldotta a tanítványokat. Nem fejezte be az áldást, mielőtt felment volna, hanem a tanítványok felé nyújtott kézzel hagyta el a földet. Ez a tette a földön végzett szolgálatára is, és a jelenlegi szolgálatára is utal. A földön is áldotta, és most a mennyben is áldja a tanítványait. Hasonlóképpen tesznek a benne hívők: a földön is és majd a mennyben is áldják az Úr tanítványait. Mondjunk áldást, mivel arra hívattunk el, hogy áldást örököljünk. (1Pét 3:9) A fentiek alapján azonban nem elég csak formailag cselekednünk, hanem az újjászületett szív hitének megvallását kell szólnunk. Az ember sorsát ismerő és formáló Isten nemcsak hallja a szót, hanem látja a szó forrásának, a szívnek az állapotát is.

Dávidot az életének egy hosszú szakaszában olyan emberek üldözték, akik képesek voltak a szívükben levő gyűlölet ellenére képmutató áldást mondani rá, hogy megfeleljenek a társadalom elvárásainak. „Meddig támadtok még egy ember ellen; meddig törtök ellene valamennyien, mint meghanyatlott fal és dűlő kerítés ellen? Csak arról tanácskoznak, mi módon vessék őt le méltóságából; szeretik a hazugságot; szájukkal áldanak, szívükben átkoznak.” (Zsolt 62:4-5) – panaszolta Isten felkentje, aki átlátott ellenségei szándékán. Aki a hazugságot szereti, annak gonosz dolgokkal van tele a szíve, ezért ha áldást szól is, az nem a hit igazságos cselekedete. A romlott szívű emberek nem tudnak valóságos áldást átadni, még akkor sem, ha az érdekeik miatt áldást mondanak. Ezért nem áldotta meg Isten Bálámot sem, pedig áldást mondott Ábrahám fiaira. (Ábrahámnak volt egy ígérete az Úrtól, melyben Isten elkötelezte magát, hogy „megáldom azokat, akik téged áldanak”.) „A jó ember az ő szívének jó kincseiből hozza elő a jókat; és a gonosz ember az ő szívének gonosz kincseiből hozza elő a gonoszokat.” (Mt 12:35) Így hát a jó ember az ő szívének jó kincsei közül hozza elő az áldást is. Amelyik áldás viszont nem a szív jó kincsei közül származik, az csak hangalakjában az, szellemi tartalmát tekintve nem.

Nagyon fontos tehát a gyűlölködő, szidalmazó atmoszférától radikálisan elhatárolódni, és tudatosan elkötelezni magunkat az áldás szolgálatában. Akinek szíve jó kincsekkel van tele, az könnyen tud áldást mondani. Előbb-utóbb vonzó, kedves légkör veszi körül, és olyanná lesz, mint a tikkasztó nyárban egy hűs vizű, jó ízű forrás. Az emberek isszák a szavát, szeretnek vele beszélgetni, tanácsot kérni tőle vagy a környezetében időzni. Aki kedveli az áldásmondást, nem távozik el attól az áldás.