Barlanglakók és Celebek

Keresztúthoz érkezett az evangéliumi-karizmatikus kereszténység a 21. század elején – állítja Mark Rutland amerikai vallástörténész, az Oral Roberts Egyetem (ORU) volt igazgatója, aki szerint a mozgalom nem talált még olyan kiemelkedő személyiséget, aki világméretekben olyan szerepet tudna betölteni, mint Billy Graham az elmúlt század második felében. Rutland szerint gond az is, hogy sokan szélsőséges stratégiát választanak: vagy elszigetelik magukat a társadalomtól, vagy pedig éppen ellenkezőleg, a popkultúra terén igyekeznek felvenni a versenyt a világgal. A vallástörténésszel budapesti előadása után beszélgettünk, többek között arról, hogy miért indult mozgalom az egyházon belül a keresztény cionizmus ellen.

Ön szerint a 21. század elején melyek a legnagyobb kihívások az evangéliumi kereszténység számára?

– Nézzük először a kívülről jövőket, ahonnan szerintem két fő kihívás érheti az egyházat. Az egyik a szekularizáció globális hulláma. Ez leginkább az isteni és a szent dolgok iránti egyre növekvő közömbösségben mutatkozik meg. Ma a kereszténység iránti érdektelenség tömegjelenség, soha nem volt még ilyen a múltban. Ebből aztán könnyen ellenséges viszony alakulhat ki. Ha a keresztény hit nem felel meg a szekuláris normáknak, akkor a kultúra ellenségének tekintik, ami már nagyon veszélyes probléma.

A másik kihívás talán nyilvánvalóbb, és ez az iszlám. Úgy vélem, hogy ez egyszerre jelent nagy veszélyt, de – bármilyen különösen hangozzék is – egyben nagy lehetőséget is. Nem tudom, hogyan valósulhat meg, de szerintem kulcsszerepet kapnak az iszlám országokban élő hívők, akik közül sokaknak ugyanúgy vállalniuk kell a mártírságot, mint az első században élt keresztényeknek. A Római Birodalomban az első század során az egyház növekedése mögött ott volt a mártírok vére, és ez ma újra megismétlődhet az arab országokban. Erre gondolok, amikor – nehéz ezt kimondani – lehetőséget is látok az iszlám kihívásban.

Sokan próbáltak már stratégiát javasolni az iszlámmal kapcsolatban. Mit gondol, mit tehetnek a keresztények?

– Erre még nehezebb válaszolni, mint a szekularizmus jelentette kihívásra. Szerintem az evangélium bátor hirdetése lehet a válasz.

Ez a biztos út a mártírsághoz…

– Ne értsen félre, nem a muszlim államokra gondolok. Azonban Észak- Amerikában és Európában sok olyan muzulmán él, akik elhagyták már a kultúrájukat. Ők nagy lehetőséget jelenthetnek. Sokkal bátrabban és nyíltabban kellene megszólítani őket. Szókimondóbbnak kellene lennünk, de nem úgy, hogy Mohamedet és az iszlámot kritizáljuk támadó hangvétellel, hanem azáltal, hogy bátran hirdetjük, hogy Jézus Krisztus az út.

A másik lehetőség a természetfölötti út. Többektől hallottam, hogy muszlimok, köztük még imámok is látomásokon, álmokon keresztül találják meg az Urat. Bátran imádkozzunk azért, hogy Isten jelenjen meg olyan muszlim vezetőknek is, akikről lehetetlennek tűnik, hogy megtérjenek. Ugyanilyen lehetetlen volt az is, hogy a tárzuszi Saul Pál apostollá váljon, ha nem lett volna egy természetfeletti találkozás az életében.

És milyen kihívásokat lát belül?

– Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy ne veszítsük el a küldetéstudatunkat. Nem beszélhetek Magyarországról, mert ez meglehetősen arrogáns lenne egy kívülállótól, aki csak távolról szemléli az országot. Észak- Amerikában azonban az egyik fő probléma az, hogy a gyülekezetek többsége két szélsőség felé mozdult el. Egy részük visszavonult valami kicsi, belterjes világba. Spirituális barlanglakók lettek, akik csak a védekezéssel törődnek. Mások arrogánsak lettek, és elveszítették a küldetéstudatukat. Csak az érdekli őket, hogy celebek legyenek. Keresztény celebek. Ezért belülről úgy látom, hogy vissza kell találnunk a keresztény hit bátorságához, amiben benne van mind a szeretet, mind pedig a jóindulatú alázatosság. Nem kell bocsánatot kérnünk a hitünk miatt egy barlangba menekülve, de arra sincs szükség, hogy a saját műfajában próbáljunk meg túltenni Hollywoodon, vagy felülmúljuk politikában még a demokratákat is. Én csupán élni akarom a hitemet: bátran, mégis örömmel és szeretettel. John Wesley híres mondása, hogy a savanyú kegyesség az ördög vallása.

Van egy terület, ami egyszerre érinti kívülről és belülről is az egyházat. A zsidóság visszatérése ősi földjükre egyértelmű beteljesedése a bibliai ígéreteknek, ugyanakkor a modern Izrael államot ma nagyon sokan első számú bűnbaknak látják a világ bajaiért. Miért ilyen fontos ma Izrael?

– Izrael nem csak a keresztények számára fontos, valójában ez a Föld legértékesebb pontja. Ez a föld terület áll a spirituális, a geopolitikai és a katonai történelem középpontjában. Minden komoly világhódító, Nagy Sándortól kezdve Dzsingisz kánon át Napóleonig úgy érezte, hogy feladata Jeruzsálem elfoglalása. Van ebben valami misztérium, de úgy látom, hogy Izrael nemcsak a múlt miatt kulcsfontosságú, hanem azért is, mert természetfeletti realitás áll mögötte. Leginkább ezt a helyreállításban lehet látni. Ha 75 éve megkérdeztünk volna 100 embert, hogy szerintük életre kelhet-e újra Izrael állama, talán egy sem lett volna közöttük, aki igennel válaszolt volna. Bolondnak nézték azt, aki ebben hitt. Mégis létrejött Izrael, szinte egy pillanat alatt, 2000 év után, ugyanazon a helyen, ahol egykor létezett. Ezt nem tekinthetjük történelmi véletlennek. Benne van Isten keze, sőt szíve is, és ha számára Izrael fontos spirituális, sőt politikai szempontból is, akkor mi sem lehetünk közömbösek. Fontos megértenünk teológiai szempontból a zsidó gyökereinket, és azt, hogy szellemi kötelezettségeink vannak ezzel kapcsolatban. Imádkoznunk kell Izrael békességéért és jólétéért. Mélyen hiszek abban, hogy egy nemzet, egyház vagy város zsidósághoz való viszonya alapvetően meghatározza annak a közösségnek a jövőjét.

Van egy olyan nézet, amely mindezt elismeri, de azt mondja, hogy az egyháznak elsősorban a szenvedők felé van szolgálata, és ez ma a palesztin nép. Ezt hirdeti többek között a Krisztus az ellenőrző pontnál (Christ at the Checkpoint) elnevezésű mozgalom is. Mit gondol erről?

– Keresztényként nyilvánvaló, hogy az elhívásunk és hitünk központi része az együttérzés bárki irányába, aki szenved. Mégis van különbség: előfordul, hogy a vezetők szabadítják rá ezt a szenvedést a népükre. Ha csak a második világháború végét nézzük, akkor meg kell indulnunk a német vagy a japán nép szenvedésén. Drezda bombázása mögött azonban ott van az Oroszország elleni invázió, a hirosimai atombomba mögött pedig Pearl Harbor. Tehát fáj a szívünk az emberek szenvedése miatt, de az igazság alapján el kell ismerni a nemzetközi büntetés jogosságát. A palesztin nép esetében ilyen a Hamasszal való kapcsolat. Ami Gázában történik, azért nem Izraelt, hanem a Hamaszt terheli a felelősség. Hiszen mi történne, ha holnaptól minden arab, iszlamista terrorcsoport – beleértve a Hamaszt is – letenné a fegyvert? Vajon mit tenne ebben az esetben Izrael? Támadnának? Nem, ezt minden józanul gondolkodó ember belátja. És mi lenne, ha Izrael letenné a fegyvert? Második holokauszt. Számomra ez a döntő kérdés, ezért nem értek egyet az úgynevezett „palesztin keresztény” mozgalmakkal, amelyek legtöbbször pusztán a Hamaszpropaganda eszközei.

Az elmúlt években gyakran lehetett hallani arról, hogy ébredések indultak el a világ egyik vagy másik pontján, de közülük sok szinte nyomtalanul eltűnt. Hogyan tudja az egyház tartóssá tenni az ébredés eredményeit?

– Az egyik legfőbb probléma az, hogy sok gyülekezet ígéretesen indul, de aztán nem gondozzák kellőképpen az ébredést. Nem tanulták meg, hogyan tereljék azt produktív mederbe. Nem a kötelező udvariasság mondatja velem, hogy amit Budapesten látok, nagyszerű példa arra, hogy lehet másként is csinálni. A Hit Gyülekezete nem pusztán sok ezer ember közössége, hanem egy olyan mozgalom, ami formát adott az ébredésnek. Volt látásuk arról, milyen struktúrában építsék fel az egyházat, és nem akartak bezárkózni, hanem befolyásolni szerették volna a kultúrát, a környezetüket. Emberek ezrei találták meg ott az Urat, és ezek a hívők nem tűntek el, azóta is ott vannak.

Imádkozó kezek az Oral Roberts Egyetem kampuszának főbejáratánál

A struktúra kialakítása: ez az egyik legfontosabb dolog. Szívemben wesleyánusnak érzem magam, mert John Wesley hosszú távon akart hatni, ezért ennek érdekében megszervezte az ébredést. Sok karizmatikus és pünkösdi azonban úgy gondolja, ha struktúrát adnak az ébredésnek, akkor útját állják a Szent Szellemnek. Szerintem pedig pont a csodák érdekében van szükség szervezettségre. Mit csinált Jézus, amikor csodát tett az ötezer ember ellátásával? Azt mondta a tanítványoknak, hogy ültessétek le az embereket ötvenes csoportokba, és utána osszák ki a kenyereket. Megszervezte az eseményt, struktúrát adott a mozgalomnak. Az egész a csodáról szólt, mégsem tapostak el senkit. A szervezettség miatt tudott mindenki részesülni a kenyérből. Azok a gyülekezetek tudnak eredményesek lenni, amelyek miután veszik a Szent Szellem erejét, struktúrát adnak a mozgalomnak. Ezért én úgy gondolom, hogy azok a gyülekezetek, amelyek képesek venni a Szent Szellem erejét, látják az emberi életeket megváltozni, egy idő után kénytelenek lesznek megszervezni az egész mozgalmat egy későbbi generációnak, hogy a hithez és a kultúrához könnyebben tudjanak kapcsolódni, és ez az, amit a Hit Gyülekezete csinál.

Ön több mint öt éven át vezette az Oral Roberts Egyetemet, így közvetlen tapasztalatai vannak a mai fiatal huszonévesek érdeklődéséről. Hogyan lehet ezt a generációt megnyerni az evangélium számára?

– Ezt a területet látom az egyik legígéretesebbnek. Az én korosztályomból nagyon sokan már szkeptikusak. A fiatalok körében viszont éles polarizációt látok. Bibliai hasonlattal: a gazdag egyre gazdagabb lesz, a szegény pedig egyre szegényebb. Láthatjuk a kulturális értékek hanyatlását, mindeközben a fiatalok közül sokan gyülekezetbe sem szeretnének járni. Ez csak akkor változik meg, ha az én generációmból való keresztény vezetők mernek őszinték lenni. A fiatalok csak azt várják, hogy elmondjuk nekik az igazságot. Szerintem ezt követnék, mert apákra van szükségük, tanító apákra. Hatvanhat éves vagyok, de nem bolondítani, hogy nézzétek, én is milyen fiatal vagyok. Ezen csak nevetnének, arra viszont kíváncsiak, hogy hatvanhat évesen mim van nekem, amit ha megosztok velük, megváltozhat az életük. Azt tapasztalom, hogy erre odafigyelnek, és ez ad reményt számomra a mai nemzedék felől.

Hollywood újra sorban gyártja a bibliai témájú filmeket. Mit gondol, közelebb viszik ezek a művek az embereket a Bibliához?

– Először is tisztázzuk: Hollywoodnak nem célja az, hogy segítsen. Egyszerűen piacot keresnek, és látják az étvágyat az ilyen témákra is. Ha a bibliai filmek jó bevételt hoznak, akkor azt állapítják meg, hogy van piac, függetlenül attól, hogy ezek az alkotások mennyire biblikusak vagy sem. Hollywood nagyon magas szinten ért ahhoz, hogy felmérje a célközönséget. Tisztában vannak azzal, hogy az emberek egy jelentős részét foglalkoztatják az értékek, és keresnek olyan kulturális termékeket, amelyek pozitív módon kifejezik ezeket, reményt adnak, és talán még valami hitet is kifejeznek. Abban azonban szerintem tévednek, hogy az olyan filmekkel, mint például a Noé, meg tudják nyerni a keresztényeket. Sokaktól hallottam olyan reakciót, hogy „fiúk, oké, hogy igyekeztek, de azért ezt mégse…” Jobban örülök, ha egy alkotás – ha már a rendező bibliai témához nyúl – tiszteletben tartja a forrást. Hadd mondjak egy régebbi példát. A hatvanas években volt egy amerikai rockzenekar, a Byrds, amelyik írt egy számot a Prédikátor könyvéből. Csak a címét adták ők (Turn! Turn! Turn! – Fordulj meg!), a többi szöveg mind a Bibliából volt, szó szerint: „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek…” végig egészen ennek a résznek az utolsó soráig: „Ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek.” Sok keresztény dühös volt, hogyan nyúlhat egy rockzenekar a Bibliához. Én pont ellenkezőleg éreztem. Arra gondoltam, hogy hátha lesznek olyanok, akik hallják ezt a dalt, és megkérdezik, hogy honnan is van ez a szöveg. Inkább a Byrds-től hallják, mint sehogy. Ezért a hit kifejezése pozitív lehet, még akkor is, ha olyan emberektől halljuk, akik maguk nem is hívők.

Ha már a hatvanas éveket említi: hogyan változott meg Amerika és a kereszténység viszonya az elmúlt fél évszázad alatt?

– Az emberekben ma is van még egy alapvető elvárás, vágy az értékek iránt. Most sem hiszem, hogy megválasztanának elnöknek egy olyan jelöltet, aki ateistának vallaná magát és ellenséges a kereszténységgel szemben. Pedig az alkotmány nem tiltja, mégis van egyfajta íratlan szabály ezzel kapcsolatban. Ugyanakkor a 20. századhoz képest nagyon jelentős az értékektől való eltávolodás. Érezhetően csökkent az egyház iránti tisztelet.

Miben jelentkezik ez?

– Például ha megszólalunk, nincs olyan tekintélye, mint korábban, és ezért nem is alkotunk olyan bátran véleményt. A szellemi hanyatlás ellenére továbbra is alakulnak nagy gyülekezetek, sokszor olyan helyeken – New Yorkban, Las Vegasban, Kaliforniában –, ahol nem is gondoltuk volna. Ezek reményt keltő jelek, mert az emberek nem fordulnak el az egyháztól.

Lesznek a 21. századnak új Billy Grahamjei?

– Jó kérdés, de nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni tudok rá. Ma is vannak olyan kimagasló személyek, akik egy-egy térség számára szellemi világítótoronyként szolgálnak. Billy Graham az Egyesült Államokban kezdte meg a szolgálatát, de aztán az egész világon munkálkodott. Így lett a 20. században az evangélium legismertebb hangja. De ugyanide sorolnám Reinhardt Bonnkét is, aki véleményem szerint Afrika mai apostola.

Wesley prédikál. William Hamilton festménye

Nem az lenne a logikus, hogy egy globalizált világban a keresztény vezetők szolgálata is globálissá válik?

– Nehéz ezt megmondani, mert még mindig a század elején járunk, ezért nem látjuk, hogy ki vagy kik lesznek igazán meghatározók. Minden században volt legalább egy igazán kimagasló személy az egyházban. Ilyen volt Wesley, vagy korábban Luther Márton. Ne feledjük, hogy az evangéliumi mozgalomnak Billy Graham csak a 20. század második felétől vált központi alakjává. De a 20. században volt egy olyan mozgalom, a karizmatikus ébredés, amelynek nem volt központi vezetője, mégis nagyon nagy hatással bírt. Ezért el tudom képzelni, hogy Isten sem egyetlen személyben látja a jövőt. És ha lesz is ilyen, akkor egyáltalán nem biztos, hogy az illető amerikai lesz.

Mit tanácsolna egy mondatban a jövő nemzedékének?

– Élj úgy, mintha még száz évig élnél, de légy kész arra, hogy Jézus már ma visszatérhet!