Tanulmány
Újjá lesz a Föld
A föld szombatja és a jubileumi év
Idén szeptemberben nemcsak az 5775. zsidó újév vette kezdetét, hanem egy szombatév is. A hetente megült szombat, a hétévente megtartott szombatév, majd a hetedik szombatévet követő jubileum mind Istenre mint Teremtőre, a föld és az idő urára, a történelem beteljesítőjére, az emberiség szabadítójára s egy boldog eljövendő korra mutat. Az ünnepek megtartói Isten képmásai, múlt és jövő tanúi.
A szombatév és a jubileumi év a szombat törvényével szoros összefüggésben van, ezért megértésükhöz először is a szombat lényegét kell világosan látni.
A világmindenség alappillére
A szombat (sábbát) szó annyit tesz: abbahagyni, megszüntetni. A Szentírásban először a teremtés történetében fordul elő: a Mindenható hat napon át folyamatosan dolgozik, a hetedik napon pedig abbahagyja/szünetelteti a munkát és megpihen (1Móz 2:1—3). A napot megáldja és megszenteli, elkülöníti a többi naptól. A szombat így bár egyfajta záróakkord, mégis világunknak szerves részét képezi, ugyanúgy, mint az ég, a föld, az égitestek, a növények, az állatok és az ember.
A szombat napjával ezt követően Isten természetfeletti ellátása kapcsán találkozunk: Isten a hatodik napon dupla mennyiségű mannát ad a népnek, hogy a hetedik napot ne kenyérkereséssel kelljen tölteniük, mert az „a nyugalom/abbahagyás napja, az Úrnak szentelt szombat/szünet” (2Móz 16:23—29).
Legközelebb a Tízparancsolat rendelkezik felőle. A negyedik parancsolat a teremtés történetére utal vissza: Istenhez hasonlóan az ember is hat napon át végezze feladatait, a hetedik napon azonban Urához hasonlóan pihenjen, és szentelje meg azt (2Móz 20:8—11). A szombat ekkor válik az Isten és Izrael közti örök szövetség jelévé (2Móz 31:16—17).
A Tízparancsolat második verziója, mely Mózes 5. könyvében található, a negyvenéves pusztai vándorlást követően a második nemzedéket szólítja meg: azért kell megőrizni és megszentelni e napot, mert Isten megszabadította őket az egyiptomi rabszolgaságból (5Móz 5:12—15). A szombat tehát egyrészt Istennel mint Teremtővel, másrészt pedig mint Szabadítóval való kapcsolatra rendeltetett.
A szombat parancsának megtartása nemcsak a családokra, hanem a családokhoz tartozó szolgákra, sőt állatokra is vonatkozik: ezen a napon nincs különbség gazdag és szegény között, a teremtmények együttesen élvezik a szombat áldásait, nyugalmát.
A szombathoz Mózes Törvénye alapján számos rituális rendelkezés is kapcsolódik: tilos a munka, a hivatásűzése, a tűzgyújtás, a teherhordás stb. Aki nem Isten képmásaként él, s a nyugalom napján nem pihen, annak meg kell halnia: „Megtartsátok azért a szombatot; mert szent az tinéktek. Aki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassék ki az ő népe közül.” (2Móz 31:14) A szombatrontó a világ alappillérét kívánja elmozdítani, s mint ilyen, a halál fia, a közösségnek együttesen kell őt kivégeznie (4Móz 15:32—36). A szombat parancsainak meg szegése a királyok és próféták idejében Izrael közössége számára szétszóratást, Jeruzsálem pusztulását eredményezi (Jer 17:21—27).
„Így szólt az Úr Izráel gyermekeihez: Ha megtartjátok a szombatot, olybá veszem, mintha a Tóra összes parancsait betartottátok volna.” (jNed 83b)
„»Aki őrizkedik a szombat megszegésétől, az megőrzi kezeit a rossz cselekedetektől.« (Jes 56:2). A próféta arra tanít, hogy az út a bűnök elkerüléséhez a szombat megtartásán át vezet.” (Mechiltá Ki Tisszá)
„R. Johánán mondja: Ha Izráel gyermekei legalább két szombatot megőriznének, és annak minden szabályát betartanák, rögtön eljönne számukra a megváltás. Ábájé hozzáfűzi: a Szentély csak azért pusztult el, mert Izráel fiai megszegték a szombatot.” (bSábbát 118b-119a)
„A szombatnak köszönhető, hogy mikor Izráel gyermekei nagyon elromlottak, és jó cselekedettel nem szereztek érdemet maguknak, az Ég a szombat kedvéért bocsátott meg nekik.” (Midrás Hágádól)
„R. Berechjá mondotta: – A szombatot élvezetre adta az Úr. R. Cháji szerint: – Tóra-tanulásra. A Bölcsek megállapítják, hogy a két vélemény között nincs ellentmondás. Akik egész hetüket a Tóra-tanulásnak szentelik, azoknak a szombat kikapcsolódást jelent. Akik egész héten át fizikai munkát végeznek, és nem jut idejük tanulni, a szombatot szentelik annak.”
„…az ember kapta a szombatot, és nem a szombat az embert…” (Mechiltá, Ki Tiszá 5.)
„Szentségteleníts meg egy szombatot, hogy életben maradjon [az, aki súlyos beteg], és sok szombatot tarthasson meg!” (bJóma 86a)
(Az idézetek Jólesz Károly, valamint Naftali Krausz fordításai.)
A szombat megtartóira azonban áldás, bőséges ellátás vár az élet minden területén. Szentség, megtisztulás, felemelkedés jár osztályrészül, Izrael számára pedig Jeruzsálemben való örök lakozás.
Az evangéliumokban azt láthatjuk, hogy Jézus szombaton gyógyít, szabadít, táplál, egyszóval megoldja az emberek problémáit. A judaizmusban ekkor még nincs egységes álláspont a szombati életmentéssel kapcsolatban, ezért a farizeusok Jézus ténykedésének nem örülnek, s a szombat áthágásával vádolják. Jézus viszont saját cselekedeteit nem a Törvény megszegéseként, hanem betöltéseként értelmezi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy „a szombat lett az emberért, nem az ember a szombatért”, ezért „az Ember Fia a szombatnak is ura” (Mk 2:27–28). Tetteivel kinyilvánítja, hogy a szombat valódi értelme és célja maga a Messiás (vö. Kol 2:16–17), s Általa az élet, az ember megszabadítása, megváltása a földi nyomorúságokból, betegségekből, hogy a szellemében, lelkében és testében újjáteremtett ember Isten valódi képmásaként élhessen. Az ember számára tehát a szombat a Krisztus, a Megváltó elfogadásával kezdődik, hogy aztán újjászületett emberként az Atyával, Fiúval és Szent Lélekkel ápolt rendszeres, szoros kapcsolatában szentelődjön, tisztuljon, s nyerjen újra és újra erőt, kedvet, szárnyalást, kreativitást és életet.
Jézus tehát beteljesíti a szombat természetfölötti jelentését, az emberi szellem, lélek és test számára nyugalmat szerez, az emberek szükségeinek betöltésével előrevetíti az egyetemes megváltást és újjáteremtést is. Ugyanakkor a szombat a teremtésre tekintettel az ember pihenésének szükségességére is figyelmeztet, a zsidóság számára pedig továbbra is rituális parancsként működik. A messiási korban is alapvető ünnep lesz (lásd Ez 46:1–12, Ézs 66:23), tanításul szolgál, bizonyos módon még a nemzetek közül megtértek számára is (Ézs 56:2–7).
Akiket megtartott a szombat
A szombat megünneplése az évezredek során a zsidóság speciális megkülönböztető jegyévé és egyben megtartó erejévé válik: az Istennel kötött örök szövetségre emlékeztet, melyet a Törvény értelmében minden lakóhelyükön meg kell tartaniuk. Ahogy a mondás szól: „Nem a zsidóság tartotta meg a szombatot, hanem a szombat a zsidóságot.”
A szombattartó kilép az időből: Teremtőjére, az idő, az ég és a föld Urára emlékezik, vele ápolja kapcsolatát, vele azonosul. Isten képmásaként hat napon át alkot, majd pihen.
Aki szombatot tart, az nem unatkozik. Nem is huszonnégy órán át alszik, hiszen azzal a szombat parancsának csak a felét töltené be, az emlékezést, a megszentelését azonban nem.
A judaizmus szerint a szombat Istennek való szentelése a következőképp történik: a Teremtővel való kapcsolatban, imádkozásban, közösségi Tóraolvasásban és -tanulásban, a Tóra szavain való elmélkedésben, a versek közös megvitatásában újul meg az ember szelleme, kreativitása, életereje. A pihenésben, a bőséges szombati étkezésekben teste üdül fel, míg a szellem és a test együttes megújulása, a családdal, barátokkal töltött idő, beszélgetés pedig lelke számára hoz felfrissülést.
A vallását gyakorló zsidó ember szombatonként a rabszolgaságból való szabadulás csodáját is ismét átéli: újra kivonul Egyiptomból. Megemlékezik arról, honnét jött és hová tart, mi életének értelme és célja. Ismét önazonossá válik, magára talál. Istenére Szabadítóként eszmél rá, aki, ahogy a múltban, úgy a jelenben és a jövőben is megmenti, és áldásaival ajándékozza meg.
A rabbik szerint a szombat öröm és gyönyörűség, Izrael párja, ezért sok helyen az Énekek énekét is felolvassák. Ezen a napon a böjt tilos, bőségesen kell táplálkozni. Szokás a betegek látogatása, a szegények megvendégelése, a frissen gyászolók vigasztalása. A rabbik szerint a szombat világítja be a rá következő hat napot, ad a következő héthez szellemi és lelki erőt. A zsidóság évezredek óta szellemi foglalatosságra, tanulásra, kapcsolatok építésére használja ezt a napot, s folyamatos inspirációt, innovációs készséget, kreativitást, prosperitást kap viszonzásul.
Szombaton az emberrel együtt a természet is pihen, a nap az eljövendő megváltás előképe is. A judaizmus szerint a szombat megtartásának parancsa életveszély esetén áthágható, hiszen a szombat célja az élet adása.
A szombatév megtartásának rabbinikus rendelete – melynek célja a szombatévre való emlékezés – alacsonyabb rendű, mint maga a jelenleg be nem tartható mózesi rendelet. Ebből kifolyólag évszázadok során a rabbik a kivitelezésben számos könnyítést eszközöltek.
Az adósságok elengedése például, mely Izrael földjén kívül is érvényben volt, már az i. sz. 1. században is megnehezítette a szegények számára a kölcsön felvételét. Hillél rabbi ezért bevezette az úgynevezett prozbolt, azaz egy olyan okiratot, mely által a szombatév közeledtével a hitelező a bíróságra ruházhatta át hiteleinek behajtását. Az elengedés tórai parancsa csak magánszemélyekre vonatkozott, így a bíróság „jogosan” hajthatta be az adósságot. Ezzel a rendelkezéssel a szegények a szombatév közeledtével is kölcsönhöz juthattak. A föld szombatjának megtartása a cionista mozgalommal vált újra esedékessé. Mikor a 19. század végén Izrael földjére települt zsidók elkezdték lecsapolni a mocsarakat, s termőfölddé tenni, óriási kérdés volt, hogy kockáztassák- e a hetedik évben a gyatra megélhetésüket. Voltak, akik a szombatév megtartása mellett kardoskodtak, mások az élet védelmét követelték. Utóbbi elv mentén Ávráhám Jichák Kook vallásos cionista rabbi vezette be az úgynevezett „eladási engedélyt” (heter mechirá), mely a prozbolhoz hasonló kiskapukkal él. Mivel a szombatév megtartása csak zsidó földtulajdonosokra vonatkozik, ezért a földet a hetedik évet megelőzően jelképesen nem zsidónak „adják el”, hogy szabad legyen annak nem zsidók általi megművelése. Kook rabbi rendelkezése ultraortodox körökben heves tiltakozást váltott ki, a vita hevében az ellenzék egyik képviselője egy éjjeliedényt borított a rabbi fejére.
A rabbinikus szombatévet egyes kibucokban nem föld alapú termeléssel játsszák ki, a különböző zöldségféléket vízben termesztik. (A szombatév napjainkban való megtartásáról bővebben lásd: Hack Márta: Parlagon hagyni jó! Egy népszerű ünnep újjászületése: a szombatév. Hetek, 2014. október 10.)
A hit próbája
A heti hetes ciklushoz hasonlóan az éveknek is megvan a szombatja. Mózes Törvényének értelmében, miután Izrael birtokba veszi földjét, minden hetedik évben pihentetni kell azt: „Szólj Izráel fiainak, és mondd meg nékik: Mikor bementek a földre, amelyet én adok néktek, nyugodjék meg a föld az Úrnak szombatja szerint. Hat esztendőn át vesd a te szántóföldedet, és hat esztendőn át messed a te szőlődet, és takarítsd be annak termését; a hetedik esztendőben pedig szombati nyugodalma legyen a földnek, az Úrnak szombatja: szántóföldedet ne vesd be, és szőlődet meg ne mesd…” (3Móz 25:2—5)
A hetedik év tehát szombatév (snát sábbátón), mely újév, azaz rós hásáná alkalmával lép életbe. Tilos a szántás, vetés, aratás, a föld parlagon hever. Az ember is pihen, hiszen nem művelheti azt. Amit a föld magától terem, azt fogyaszthatja annak szezonjában, de félre már nem teheti és el sem adhatja. A föld szombatévi terméséből bárki ehet: gazdag, szegény, háziállat, vadállat egyaránt, hiszen abban az évben a termés „gazdátlan” (3Móz 25:2—8). A termést szentként kell kezelni.
Ugyanakkor, hogy a nép élelme biztosítva legyen, Isten már a hatodik évben a következő évekre is elégséges termést ígér (3Móz 25:20—22).
Ezek a törvények arra tanítják az embert, hogy a föld egyedüli tulajdonosa Isten, az ember csak bérbe kapta azt. Nem kizsákmányolható, a termést Isten adja, mennyisége pedig az Igéjének való engedelmességtől, nem pedig az emberi fáradozás mennyiségétől függ. Ráadásul ebben az évben a gazdag és a szegény „egyenlő”, mindkettő Isten asztaláról eszik. A gazdag ebben az évben azt tanulja, milyen napról napra Isten ellátásától függni, a szegény pedig a megalázó segélyből élés helyett bármiből szabadon fogyaszthat.
A föld szombatjának meg nem tartása a zsidóság száműzetését vonja maga után: „Akkor örül a föld az ő szombatjainak az ő pusztaságának egész ideje alatt, ti pedig a ti ellenségeitek földjén lesztek; akkor nyugodni fog a föld, és örül az ő szombatjainak. Pusztaságának egész ideje alatt nyugodni fog, mivelhogy nem nyugodott a ti szombatjaitokon, mikor rajta laktatok.” (3Móz 26:34—35)
A Törvény értelmében a hetedik év nemcsak a föld szombatja, hanem az adósságok elengedésének (smita) az éve is. Év végén a zsidó hitelező el kell hogy engedje minden zsidó adósának tartozását — hiszen ebben az évben nem volt bevétele sem, amiből azt törleszteni tudta volna. Isten ígérete cserébe, hogy nem lesz senki sem szegény, a rendelkezés megtartói a népek bankáraivá válnak (5Móz 15:1—6). A parancs alapvetően a társadalmi egyenlőtlenségeket enyhíti, esélyt adva az eladósodott embereknek az újrakezdésre. Az adósságok elengedése idegenekre nem vonatkozik.
A szombatévhez a Tóra közösségi felolvasása is szorosan hozzátartozik. A szombatév végén, az adósságok elengedését követően, a sátrak ünnepén a nép apraja-nagyja összegyűlik, hogy hallgassa a Törvényt, s ezáltal tanulja félni az Urat (5Móz 31:10—13).
Szombatévben tehát a föld visszanyeri termőerejét, az eladósodottak megszabadulnak tartozásaiktól, az emberek Törvényhez való viszonya megújul.
A babilóni száműzetés előtt a zsidóság a szombatévet alig tartotta be, fogságának ideje a be nem tartott szombatévek számát, azaz a hetvenet tette ki (2Krón 36:20—21). A száműzetésből hazatérők ezért szorosan elkötelezik magukat a szombat és a szombatév megtartása mellett (Neh 10:31). Mivel azonban a szombatév törvényei szorosan a jubileumi év törvényeihez kapcsolódnak, s ahhoz hasonlóan csak akkor érvényesek, ha minden zsidó Izrael földjén lakik, jelenleg megtartása nem tórai, hanem csupán rabbinikus erejű rendelkezés.
Mózes Törvénye szerint az ember Isten tulajdona. Így ha valaki annyira elszegényedik, hogy eladni kényszerül önmagát, életerejét, úgy ez csak hat év időtartamra lehetséges: a héber adósrabszolga a hetedik évben felszabadul (2Móz 21:2). Előfordulhat azonban, hogy egy szolga nem kíván élni szabadságával (2Móz 21:5–6). Ebben az esetben fülének átfúrásával „örök szolgaságra” kötelezi magát. A jubileumi év során mind a hat szolgálati évét le nem töltött szolga, mind az „örök szolgaságot” fogadó személy felszabadul.
Ennek a törvénynek a nyomai ma Izraelben és a nyugati társadalmakban tovább élnek: a közszféra egyes területein a munkába állástól számított minden hetedik év pihenésre, Tóra-tanulásra, továbbképzésre, feltöltődésre, az inspiráció, kreativitás visszanyerésére fordítható.
Érdekes felfedezés, hogy a biológusok szerint az ember teljes sejtállománya is hétévente megújul, melynek következtében új szokások, stílus, ízlés alakul ki.
A rabbik a szombatévet attól az időponttól számolják, amikor Józsué elfoglalta Izrael földjét, és minden törzs birtokba vette örökségét (vö. 3Móz 25:2). A pontos dátum azonban vita tárgya, általában úgy gondolják, hogy az első szombatévi ciklus a teremtés 2503. évével (i. e. 1257) veszi kezdetét.
A jubileumi év számolását illetően nincs egységes álláspont. A rabbik többsége szerint a jubileumi év a 49. évre következő 50. év, tehát a szombatévektől függetlenül külön ciklust képez. Vagyis a hétszer hét évet egy jubileumi év zárja le, majd ezt követően kezdődik újra a következő szombatévi ciklus. Eszerint száz év tesz ki két jubileumot.
A kisebbségi vélemény Júda HaNászival az élen a jubileumot a szombatév részének tekinti. Az ötvenedik év így a következő hétszer hét év, azaz a következő szombatév első éve. Vagyis úgy, ahogy a hetek is egymásra következnek, s a hét nap rendjét egyetlen ünnep sem bolygatja meg, ugyanígy a jubileumi év is az évhetek rendjébe simul.
A Jubileumok könyve 49-es periódusokkal számol a teremtéstől kezdve. A 127 éves Sára élete ezek szerint „két jubileum, négy évhét és egy év” (19:7).
A szombatévek és a jubileumok számolása a rabbinikus bíróságok (bét din) kötelessége volt. A jubileumi év nem lépett automatikusan életbe az 50. év beköszöntével, hanem a bét dinnek kellett megvalósítania, hivatalosan kihirdetnie azt a sófár hangjával. A sófárt még akkor is meg kellett szólaltatni, ha a jubileum szombatra esett. Bár a szolgák felszabadítása és a földek visszaadása jóm kippúrkor lépett életbe, a jubileum a rós hásánával kezdődött.
A hagyomány szerint a szombatévet az asszír fogság óta nem tartják meg, míg egyesek szerint Rúben, Gád és Manasse fél törzsének fogságra vitele óta.
A későbbi rabbinikus tekintélyek úgy gondolják, hogy az Első Templom idején a jubileumi év az 50. év volt, de a Második Templom idején, mikor csak „névlegesen” volt megtartva, egybeesett a hetedik szombatévvel. A Második Templom lerombolása óta a jubileumot hivatalosan nem tartják számon, a rendelet helyreállítása a Messiás feladata lesz.
Szabadságra rendelve
Minden hétszer hét év, azaz minden 49. év után egy jubileumi év következik. A jubileum a jóvél szóból származik, s onnét kapta a nevét, hogy bár rós hásánákor kezdődött, a jóm kippúrkor a sófár — azaz kosszarv, más néven jóvél — megfúvásával léptek életbe törvényei (3Móz 25:8—34). A jubileum számolása a szombatév számolásához igazodva Izrael földjének Józsué általi birtokba vételével kezdődik.
Jubileum alkalmával mindenki visszatért felmenői birtokára, a Józsué által őseinek kiosztott földre. Minden birtok, ingatlan visszaszállt eredeti tulajdonosára, a fallal körülvett városokban lévő házak kivételével. Ez a rendelkezés Izrael törzsi és nemzeti identitásának fennmaradását biztosította.
A jubileum másik markáns rendelkezése a héber szolgák felszabadítása volt. Ekkor azok a szolgák is szabadsághoz jutottak, akiknek még nem telt le a hat éves szolgálati idejük, vagy akik hetedik évükben nem kívántak felszabadulni, hanem „örök szolgálatot” fogadtak uruknak, s ennek jeleként átfúratták fülüket.
A jubileum ötvenévente teljesen rehabilitálta az embereket, tiszta lapot biztosított. A fiak nem kényszerültek apáik rossz döntésének következményeit cipelni, a következő nemzedékek mindig új esélyt kaptak az örökségükkel, életükkel való helyes bánásmódra. A jóvél tulajdonképpen a társadalom elszegényedését, a nagybirtokok kialakulását akadályozta, a családi birtokot és a magántulajdont védte. Annak tanúja volt, hogy a föld, a birtok, a ház, az ember mind Isten tulajdona; a szabadsághoz, a saját döntések által alakított életpályához mindenkinek és mindennek joga van.
Jubileum alkalmával a föld parlagon hagyása is érvényben volt, az ötvenedik év törvényei szorosan összekapcsolódtak a szombatév törvényeivel: „Ami érvényes a szombatévre, ugyanúgy érvényes a jubileumi évre.” A jubileumi évre a szombatév törvényeiből csak a hetedik év végén lévő adósságok elengedése nem érvényes.
A jubileumot feltehetőleg a tíz törzs fogságra vitele után már nem tartották meg, hiszen csak abban az esetben volt érvényes, ha minden zsidó Izrael földjén lakott. Mindezek ellenére a Második Templom lerombolásáig még számolták, mivel szorosan összefüggött a szombatévek kalkulálásával.
Ma nem tartják számon, a rabbik szerint a jubileumot a Messiás állítja helyre, és/vagy a Harmadik Templom felépülésekor lép újra életbe.
Isten jókedve
Ahogy a szombat, úgy a szombatév, valamint a jubileumi év is mind az egyén, mind Izrael, mind pedig a nemzetek, a föld megváltását, tulajdonjogának helyreállítását vetíti előre. Az Úr jókedvének évét (snát rácón) a Messiás hozza el: „Az Úr Isten lelke van énrajtam, azért, mert fölkent engem az Úr, hogy a szegényeknek örömöt mondjak; elküldött, hogy bekössem a megtört szívűeket, hogy hirdessek a foglyoknak szabadulást, és a megkötözötteknek megoldást. Hogy hirdessem az Úr jókedvének esztendejét…” (Ézs 61:1—2). Az Újszövetségben Jézus ezt a szakaszt önmagára vonatkoztja, s az embereket a bűn rabszolgaságából kiváltva Ábrahám áldásainak örökösévé teszi.
A szakasz azonban még folytatódik, „Isten bosszúállásának napja”, „Sion gyászolóinak megvigasztalása” még hátravan (Ézs 61:2—3). Izrael gyakorlatilag a tíz törzs fogságra vitele óta nem tudja betartani a szombatév és a jubileum mózesi parancsát, a mai napig diaszpórában él. Fogságának a Messiás vet majd véget, ezúttal Ő fújja meg a sófárt (Zak 9:14—16, vö. Ézs 27:13). Izrael szolgasora véget ér: „És azon a napon, azt mondja a Seregek Ura, letöröm majd az ő igáját a te nyakadról, köteleidet leszaggatom, és nem szolgálnak többé idegeneknek. Hanem szolgálnak az Úrnak, az ő Istenöknek, és Dávidnak, az ő királyoknak, akit feltámasztok nékik.” (Jer 30:8—9) Izrael földjének tulajdonjoga is rendeződik: „Így szól az Úr: Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek; megtartlak, és nép szövetségévé teszlek, hogy megépítsd a földet, és kioszd az elpusztult örökségeket…” (Ézs 49:8) A Messiás helyreállítja és kiosztja Izrael törzseinek örökségét.
Globális tereprendezés is történik: a helyreállítást megelőző apokalipszist, a katasztrófákkal teli ínséges éveket követően az egész teremtett világ megújul, tulajdonjoga helyreáll, a föld felett immáron egyedül Isten gyakorol uralmat, kezdetét veszi a világsábbát: „És sok népek között ítéletet tészen, és megfedd erős nemzeteket nagy messze földig, és fegyvereiket kapákká kovácsolják, dárdáikat pedig sarlókká; nép népre fegyvert nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak. És ki-ki nyugszik az ő szőlője alatt és fügefája alatt, és senki meg nem rettenti őket, mert a Seregek Urának szája szólott.” (Mik 4:3—4)
A messiási korban tehát minden ember egyaránt boldog, élvezi a szabadságot, egészséget, bőséges ellátást, jó társaságot, nyugalmat, melyre most a szombat különböző formái emlékeztetik jó előre.
A rabbinikus irodalom az időt sábbát - időszakokban számolja (smitot), s a rabbik úgy gondolják, hogy a különböző korszakokban a világ mindig más és más befolyás alá kerül. Az sem ritka, hogy a korszakok jubileumi években vannak megadva. A Talmudban ilyen kijelentésekkel is találkozunk: „Izrael tizenhét jubileumot töltött földjén belépésétől a fogságra viteléig”, „A világ nem kevesebb, mint nyolcvanöt jubileumig marad fenn, és az utolsó jubileumkor eljön Dávid fia.” Gyakori e világ fennállásának évezredekben való számolása is, mely alapvetően a Zsoltárok könyvén nyugszik: „Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt…” (Zsolt 90:4). A világ hatezer évét a hetedik évezred, a millennium, az Úr nagy szombatja követi majd. Az évezredekben való számolást az Újszövetség is átveszi: „Ez az egy azonban ne legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap. Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pét 3:8–9). A Szentírás tanítása nyomán az egyházatyák is hatezer éves világkorszakról, majd egy azt követő újjáteremtett világról beszélnek.
A hetes szám a zsidó időszámításban nemcsak a szombatra, szombatévekre vonatkozik, hanem egy éven belül is megszabja az idő ritmusát. Isten Mózes Törvényében éves szinten hét ünnep megtartását rendelte Izraelnek (páska, kovásztalan kenyerek, első zsengék, hetek, újév, engesztelés napja, sátrak). Ezen ünnepek közül a kovásztalan kenyerek és a sátrak hét napig tart, a hetek (sávuót) pedig onnét kapta nevét, hogy hét héttel az első zsengék ünnepe után, azaz az 50. napon kezdődik el (innét a görög nyelvből származó neve: pünkösd). Jóm kippúr a zsidóság legnagyobb ünnepe, az engesztelés napja, mikor az Izraelt képviselő főpap Isten sűrű jelenlétébe, a Szentek Szentjébe léphet, s Izrael népének bűnei vér által befedezésre kerülnek. Ezt a napot a Tóra szintén „szombatok szombatjának” nevezi. A Mózes Törvényében található ünnepek mind Izrael, mind az emberiség megváltásának mérföldkövei. A zsidóság számára történelmi aspektusból peszach az egyiptomi rabszolgaságból való kijövetel, a hetek a törvényadás s ezáltal a néppé válás ünnepe. Újszövetségi értelemben előbbi a megváltás, újjászületés, míg utóbbi a Szent Szellem kitöltetésének, a Törvény szívbe írásának, benső paranccsá tételének napja. A hetedik ünnep, a sátrak, az „ünnepek szombatja”, mindkét közösség számára az eljövendő messiási kor hírnöke. A zsidó ünnepek és a bibliai időszámítás tehát egy egységes szimbólumrendszert alkot, mely más-más aspektusból, de ugyanarra: a Teremtőre, Megváltóra, az ember szabadítójára, életének értelmére és céljára, egy eljövendő boldog korra és a mennyei valóságra mutat.