Krisztus keresztje

Nagy Konstantin császár édesanyja, született Flavia Iulia Helena egyszeru családban látta meg a napvilágot, feltehetően a Márvány-tenger keleti partján fekvő Drepanonban, Kr. u. 250 körül. Apja kocsmárosként dolgozott, így viszonylagos jómódot tudott biztosítani családjának. Annyi bizonyos, hogy Heléna, a „derék csaplároslány” (a bona stabularia kifejezést Szent Ambrus használta vele kapcsolatban), nem szentnek készült, mivel fiatalon Constantius Chlorus — akkoriban még csak magas rangú katonatiszt — ágyasa lett. Tőle született Naissusban (a mai Niš, Szerbia) Caius Flavius Valerius Aurelius Constantinus, vagyis a későbbi Nagy Konstantin császár, a keresztény államvallás megalapítója. Miután Constantius Chlorus, vagyis a későbbi I. Constantius császár (Kr. u. 305—306) szabályos házasságra lépett Maxentius lányával, Theodorával, Helénának nem volt maradása az udvarban. Soha nem ment férjhez, hanem fiával együtt Diocletianus nikomédiai udvarába költözött. Itt töltött éveiről semmit sem tudunk. Fiát minden bizonnyal a legjobb oktatásban részesíthették, de a kor szükségleteinek megfelelően elsősorban arra készítették fel, hogy kitűnő katonatiszt váljék belőle. Apja bizonyára azért is hívatta magához Britanniába, hogy segítségére legyen a harcias skót törzsek elleni harcokban. Konstantin életében akkor következett be váratlan fordulat, mikor apja Kr. u. 306-ban meghalt, és a britanniai legiók Konstantint kiáltották ki Augustusnak, vagyis a Nyugat császárának. Ez azonban felborította a tetrarchák négyes uralmának (1—1 Augustus és 1—1 Caesar Keleten és Nyugaton) Diocletianus által kidolgozott rendszerét. Ezután hosszú és véres polgárháború vette kezdetét, amelyben csak 324-re sikerült Konstantinnak teljes győzelmet aratnia. A császár ekkor maga mellé vette anyját, Helénát, akit 325-ben a „felséges császárnő” (Augusta imperatrix) címmel is kitüntetett. A császárnő még a kincstár fölött is szabadon rendelkezett, azonban Heléna — hatalmas birtokainak köszönhetően — feltehetően ritkán szorult erre a pénzforrásra. Kiemelt pozícióját az is mutatja, hogy az ekkoriban vert pénzérméken az ő arcképe is megjelenik, azonban bármiféle keresztény jelkép nélkül.

Constanius Chlorus: akinek Heléna fiatal korában ágyasa volt

Heléna megtérésének körülményeiről egymásnak ellentmondó beszámolók maradtak ránk. Ambrosius (Szent Ambrus), Milánó püspöke szerint a Maxentius ellen 312-ben vívott Milvius hídi csata előtt Heléna volt az, aki arra buzdította fiát, hogy hívja segítségül Jézus Krisztus nevét. Ezt követte Konstantin nevezetes megtérése. Ettől fogva a császár parancsára katonái egy Krisztusmonogramnak, illetve napkeréknek egyaránt értelmezhető jelképpel a pajzsukon vonultak csatába — és arattak győzelmeket. (Lásd az „E jelben győzz!” című keretes szöveget.)

E jelben győzz

A Milvius hídnál történt nagy fontosságú győzelmet egyes korabeli keresztény történetírók Konstantin keresztény hitével igyekeztek magyarázni. Euszebiosz caesareai püspök, a császár dicsőítő célzattal írt életrajzának szerzője a következőket jegyezte föl: Konstantin a döntő ütközet előtt mint a „Legyőzhetetlen Napisten” (Sol Invictus) buzgó híve, a Nap felé fordulva imádkozott. Ekkor az égbolton egy győzelmi jelet látott, valamint a fényből kiformálódó keresztet és a hozzá kapcsolódó feliratot: „Ezzel győzz!” (Görögül: „Tútó niká”, latin változatban: „In hoc signo vinces”.) Az éj leszálltával a császárnak álmában megjelent Krisztus, és megparancsolta, hogy készíttesse el az égen látott jel mását serege számára. Ez lenne Konstantin hadi zászlajának (labarum) az eredete, melynek két fő eleme a lándzsanyélre kereszt alakban elhelyezett zászlórúd, valamint a zászlórúd fölé díszes koszorúba foglalt Krisztus-monogram, azaz a Khrisztosz név első két görög betűjének: a X (khí) és P (rhó) betűknek a sajátos egybeépítése. Euszebiosz leírása szerint, miután elkészítették számára ezt a jelet, odahívatta a keresztény papokat, akik elmagyarázták számára, hogy mi a kereszt jelentése. Konstantin pedig elhatározta, hogy ettől kezdve csak ebben az Istenben fog hinni, és őt fogja követni.

Egy másik keresztény író, Lactantius is beszámolt művében a császár csata előtti éjszakán látott álmáról. Az ő elbeszélése szerint a már említett Krisztus-monogram jelent meg számára azzal az utasítással, hogy e jelet festesse katonái pajzsára.

A jelkép megválasztása jól mutatja Konstantin valláspolitikájának jellemző kettősségét. Úgy kívánt a keresztényekre támaszkodni, hogy közben a pogány vallásúak támogatását is meg tudja őrizni. Ezért tett gesztusokat mindkét oldal számára, és ezért igyekezett olyan jelképet választani, amelyet mindkét tábor tud a maga javára értelmezni. A görög X (khí) és P (rhó) betűknek az egymást középen metsző és körrel övezett együttese a keresztények számára Krisztus- monogramot jelentett. Ugyanakkor e forma csak minimálisan különbözik a hatküllős napkeréktől, ami közismert jelképe volt az ókorban a napistennek. Ily módon, ha a P (rhó) betű felső szára kellőképpen lapos, akkor már nem Krisztusmonogramot látunk, hanem azonnal egy hamisítatlan pogány jelkép tűnik fel a szemünk előtt. A döntő ütközet előtt tehát a katonák többségének pajzsát a körükben népszerű és a vezérük által is követett napkultusz jelképe, a hatküllős napkerék díszíthette. Feltehetően csak Konstantin keresztény propagandistái igyekeztek úgy beállítani a császárt a keresztény közvélemény előtt, mintha ő már ekkor is az egyház híveként, keresztény jelképekkel indult volna csatába. E beállítás teljesen megfelelt Konstantin propagandacéljainak, hiszen ő a keresztények körében is minél szélesebb támogatói bázist igyekezett kiépíteni a maga számára. (Kulcsár Árpád)

A másik változat Euszebiosz püspök Konstantinról írt életrajzában maradt fenn. Eszerint Heléna a fián keresztül ismerkedett meg a kereszténységgel, nagyjából a milánói türelmi rendelet kiadásának idejében, azaz Kr. u. 313 körül. Helénáról egyébként Konstantin életrajz írói érthető visszafogottsággal nyilatkoznak. Euszebiosz például ezért nem kezdi Nagy Konstantin életrajzát — a szokásostól igencsak elütő módon — főhőse születésével, hanem csak „legkorábbi ifjúságával”. Konstantin legkevésbé előkelő származását és alacsony társadalmi helyzetű anyját egyszerűen elhallgatja, és csak akkor tesz róla művében említést, amikor már bizonyos mértékig „bemutatható”, vagyis a 320-as években. Mivel Heléna életének hosszú szakaszáról (körülbelül Kr. u. 306—325) szinte semmilyen megbízható információval nem rendelkezünk, kérdés, hogy a hölgy mikor és kinek a hatására válhatott kereszténnyé, de hogy a 320-as évek közepén már buzgó keresztény volt, annyi bizonyos. A katolikus hagyomány szerint Heléna keresztény hitgyakorlatának java részét a szegények látogatása, istápolása tette ki.

Heléna fia: Nagy Konstantin császár. Nem volt előkelő származású

Konstantin anyja a 325-re összehívott niceai zsinat évében már valószínűleg keresztény lehetett. Fia számára azonban a zsinaton való részvétel — sőt, annak elnöksége! — korántsem hozott személyes előrelépést a keresztény hit és erkölcsi értékek megvalósítása felé. A zsinatot követő esztendőben, 326-ban ugyanis kettős gyilkosság fűződik Konstantin nevéhez. Először elsőszülött fiát, Crispust ölette meg. Ebben bizonyára szerepe volt a császár második feleségének, Faustának, aki Crispusszal szemben minden bizonnyal saját gyermeke számára igyekezett elő - készíteni a császári trón öröklését. Crispust azzal vádolta meg Fausta, hogy az ifjú megkísérelte őt elcsábítani. Konstantin különösebb vizsgálat nélkül halálra ítéltette és kivégeztette saját fiát. Heléna nagyon fájlalta unokájának, Crispusnak halálát, és igen rossz viszonyban volt második menyével, Faustával. Meggyőzte arról fiát, Konstantint, hogy Fausta minden bizonnyal alaptalanul vádolta meg Crispust, és ő felelős az ártatlan fiú haláláért. Feltételezések szerint ő beszélte rá a császárt, hogy ezért meg kell öletnie a gyilkosságra felbújtó Faustát. Konstantin végül forró fürdőbe záratva végzett feleségével. Az immár 78-ik életévében járó Heléna császárné e családi tragédiák sorozatát követően, Kr. u. 326-ban utazott Palesztinába, hogy a bibliai szent helyeken vezekeljen. Helénát nemcsak a római katolikus, hanem a keleti ortodox és kopt egyházak is szentnek tartják, az utóbbiak május 21-én ünneplik „az apostolokkal egyenlő szent nagy uralkodók: Konstantin és Heléna” emléknapját.

Fustának, Konstantin második feleségének fejszobra. Feltehetőleg Heléna javaslatára ölette meg a császár

Heléna felfedezései

A császárné szentföldi látogatása 326 és 328 között káprázatos pompa közepette zajlott. Heléna — mint minden keresztény zarándok — természetesen Jézus életének hiteles helyszíneit szerette volna bejárni. És ha már megtalálta őket, a történelem első keresztény császársága: Bizánc hatalmához és gazdaságához méltó emlékhelyeket akart építeni az autentikus helyszíneken. De lássuk először azt a kérdést, hogy mit is találhatott Heléna 326-ban a Szentföldön, vagy ahogyan akkoriban hivatalosan nevezték: Syria Palaestinában? Jeruzsálemben több mint 250 éve nem állt már a Templom; sőt a Bar Kochba-felkelés leverése (Kr. u. 135) után a zsidókat is kitiltották a városból. Hadrianus Aelia Capitolina néven római kolóniát hozott létre Jeruzsálem helyén, és nemcsak a zsidó, hanem a keresztény „emlékezethelyeket” is szisztematikusan pusztította. Valószínűleg hiteles az a keresztény hagyomány, hogy Jézus kivégzésének autentikus helyszínének, a golgotai sziklának területét feltöltötték, és egy Aphroditének szentelt templomot építettek föléje (Euszebiosz: Konstantin élete III. 26). Az egyháztörténet-író Szózomenosz az 5. század közepén ugyanerről így ír: „A hitetlenek a Koponyahelyet vastag törmelékréteg alá temették, és feltöltött, sima területet alakítottak ki, bár előzőleg az egész környék, éppen úgy, mint most, alacsonyabb szinten feküdt. Ezután fallal vették körül az egész Koponyahelyet, kőlapokkal lefedték a feltámadás helyszínét, és ráépítették Aphrodité templomát. Ezután fölállították benne az istennő szobrát, hogy mindazok, akik Krisztus tiszteletéért jönnek oda, úgy tűnjenek, mintha Aphroditét tisztelnék. Így akarták eltörölni a hely eredeti emlékezetét.” (Egyháztörténet II. 1) „A Golgota helye ekkor már a város közepére került: a várost észak—déli irányban átszelő főútvonal, a Cardo maximus közvetlenül mellette haladt el. Nagy Konstantin 326-ban adott ki rendeletet, hogy „királyi pompával építsenek templomot az Úr halála és feltámadása helyén, hogy mindenki láthassa ezt a szent helyet” (Euszebiosz: Konstantin élete III. 25). Euszebiosz püspök részletesen leírja a templomkomplexumot, amely magában foglalta Jézus és Arimathiai József sírját, valamint a Golgota- dombot. Érdekes viszont, hogy a szent kereszt megtalálásáról nem beszél. Az első szövegtanú, amely Heléna és a kereszt történetét említi, a Breviarius de Hierosolyma (530 körül): „a nyugati oldalon van egy nagy apszis, ahol a három keresztet megtalálták”. Ugyanis amikor Heléna 326-ban felkereste a fia által építtetett jeruzsálemi bazilikát, három keresztet vittek elé, melyekre egy ciszternában bukkantak rá az építkezés közben. A legendáról Ambrosius számol be Theodosius haláláról című művében, de Rufinusnál is olvasható, aki Euszebiosz Egyháztörténetének latin fordításához csatolta az eredetiben nem szereplő történetet. Rufinus szerint Heléna nem akart alapos vizsgálat nélkül dönteni abban a kérdésben, hogy a három közül melyik Jézus igazi keresztje. (Lásd A zsidó Küriakosz és a Szent Kereszt megtalálása című keretes szöveget.) Feltehetően a jeruzsálemi püspökön, Makarioson keresztül jutott el egy haldokló öregasszonyhoz, akit odahozatott. Amikor az első és a második keresztet a haldokló megérintette, semmi nem történt, a harmadik kereszt érintésétől azonban hirtelen meggyógyult: Heléna ekkor kijelentette, hogy ez a valódi kereszt. Szózomenosz és Theodorétosz egyháztörténetei azt állítják, Heléna a keresztre feszítés szögeit is megtalálta. Hogy csodatevő erejüket fia megsegítésére fordítsa, Heléna az egyiket Konstantin sisakjában, a másikat pedig lova zablájában helyezte el. (Rufinus szövegét lásd a keretben.)

A Szent Kereszt megtalálása

Aquileiai Rufinus Egyháztörténete szerint

,,A niceai zsinat idején Heléna, Konstantin édesanyja, ez a hitével és vallásosságával egészen egyedülálló asszony isteni intések alapján Jeruzsálembe ment, és az ottaniak segítségével kereste a helyet, ahol Krisztus szent testét keresztre feszítették. A helyet azért nem volt könnyű megtalálni, mert az üldözések idején egy Vénusz-szobrot állítottak föl (a Golgotán), hogy aki Krisztus tiszteletéért odamegy, úgy tűnjék, Vénuszt tiszteli. Ezért a keresztények elkerülték a helyet, s az már majdnem feledésbe merült. Amikor Ilona égi jel alapján rátalált a helyre, eltávolíttatott onnan mindent, ami a pogány kultuszhoz tartozott, és a mélybe ásva (egy sziklaüregben) megtalálták a három keresztet. A megtalálás örömét csak az zavarta, hogy a kereszteket nem lehetett egymástól megkülönböztetni. Ott volt ugyan külön Krisztus keresztjének felirata is, de nem lehetett meghatározni, melyik kereszthez tartozik. Az emberi tudatlanság isteni segítségre szorult.

Történt, hogy a város egyik előkelő asszonya megbetegedett, és már a halálán volt. Makariosz jeruzsálemi püspök, amikor látta, hogy Ilona és a vele lévők nem tudják eldönteni, hogy a három közül melyik Krisztus keresztje, így szólt: »Hozzátok ide a talált kereszteket, és Isten mutassa meg nekünk, melyik volt az Úré!« Ezután a királynéval és kíséretével együtt bement a beteghez és térdre borulva így imádkozott: »Uram, ki arra méltattál minket, hogy az emberi nem üdvösségét egyszülött Fiad a kereszt elszenvedésével hozza meg, és most szolgálód szívébe sugalltad, hogy megkeresse azt a boldog fát, amelyen üdvösségünk függött, mutasd meg a három kereszt közül azt, amely az Úr dicsőségét szolgálta, vagy azt mutasd meg, mely kereszteken haltak meg a latrok. Mutasd meg azzal, hogy ez a félholt asszony, ha az üdvözítő keresztje érinti, térjen vissza a halálból az életre!« Ezek után hozzáérintették az asszonyhoz az egyik keresztet, de nem történt semmi. Hozták a másikat is, de akkor sem történt meg a kért gyógyulás. Amikor azonban odahozták a harmadik keresztet is, az asszony kinyitotta a szemét, fölkelt és sokkal fürgébben, mint betegsége előtt, járni kezdett. Visszanyerte egészségét, és magasztalta Isten hatalmát.

A császárné e jel láttán fogadalmának megfelelően azon a helyen, ahol az Úr keresztjét megtalálta, királyi pompával ragyogó templomot építtetett. A szegeket, melyekkel az Úr testét a fára szegezték, elvitte a fiának. Ezekből zablát és sisakot csináltatott, melyeket hadviselés közben használt. A császárné az üdvöt hozó fa egy részét elvitte fiának, a másik részét ezüsttokba foglaltatta, és ott hagyta Jeruzsálemben. Ezt ma is nagy tisztelettel őrzik.

Jámborságának egy másik jelét is a városban hagyta: meghívta ebédre az Istennek szentelt szüzeket, s azt mondják, olyan tisztelettel fogadta őket, hogy szolgálóruhát öltött, és maga szolgálta föl a mosdóvizet, az ételt és az italt. A földkerekség parancsoló urának édesanyja Krisztus szolgálóinak szolgálója lett.”

Heléna, akit a római katolikus, a keleti ortodox és a kopt egyházak is szentnek tartanak

Heléna 327-ben tért vissza Rómába, ahová a kereszt nagy darabjait és egyéb relikviákat vitt magával. Ezeket részben palotájának magánkápolnájában helyezte el, ahol ma is láthatók, de időközben a palotából Jeruzsálemi Szent Kereszt-bazilika lett. A hagyomány szerint a vatikáni kerteket olyan földdel hintették be, amit Heléna hozott magával a Golgotáról, hogy szimbolikusan egyesítse Jézus vérét a Nero alatti üldözésben meggyilkolt keresztény mártírok vérével. A hagyomány úgy tartja, hogy Heléna szerezte meg a szent leplet is, amit Trierbe küldött. Egy helyi tradíció szerint több száz macskát vitetett Egyiptomból vagy Palestinából Ciprus szigetére egy Limassolhoz közeli monostorba („Macskás Szent Miklós” = Ajos Nikolaos ton Gaton) a kígyók ellen. Sok relikviát hagyott Cipruson is, ahol egy bizonyos időt töltött el. Így Jézus tunikájának egy darabját, a szent kereszt darabjait, valamint egy kötél darabjait, amivel Jézus meg volt kötözve a kereszten. A kötéldarab egyedülálló a maga nemében, a Stavrovouni monostorban őrzik, amelyet szintén Heléna alapított.

Heléna barlangja a Szent Sír-bazilikában

Egyes kutatók szerint Heléna igyekezete, hogy keresztény relikviákra leljen, és ezeket hivatalossá tegye, a bálványimádás legalizálását jelentette a keresztény egyházban. Néhány évszázaddal később III. Leó el akarta ezeket távolítani a keresztény istentiszteletekről, II. Gergely (és később III. Gergely) azonban, valamint a klérus többsége tiltakozott az uralkodó ikonoklasztikus rendeletei ellen. A 787-ben összehívott II. nicaeai zsinat azután végleg hatálytalanította a képrombolást, illetve megerősítette a katolikus egyház képtiszteletét. A május 3-ára eső „szent kereszt megtalálása” ünnepet XXIII. János pápa törölte el 1960-ban. Heléna „anyacsászár” 327 körül halt meg, temetkezési helye vitatott, de legvalószínűbb, hogy Rómában kapott végső nyughelyet. (Lásd a Heléna szarkofágja című keretes szöveget.)

Heléna szarkofágja

Kétségtelen, hogy Helénát Rómában temették el, amint arról Euszebiosz is beszámolt: „A megboldogult tetemét is szokatlanul buzgó tisztelet övezte. Számos katona díszkíséretével vitték a császárvárosba, és ott a császári sírhelybe temették.” Rómában a San Pietro e Marcellino templomhoz tartozó mauzóleum (a Tor Pignattara) egy szépen kidolgozott maradványa még ma is látható a Via Labicanán. Itt találták meg azt a porfírszarkofágot, amit napjainkban a Vatikáni Múzeumban őriznek. Ez a csatajelenetekkel gazdagon díszített, úgynevezett Heléna-szarkofág bizonyára nem a császár anyjának, hanem magának Konstantinnak készült eredetileg. A császár ugyanis kezdetben maga is Rómába akart temetkezni, szándékát azonban 324 után megváltoztatta, és pompás sírhelyét Konstantinápolyban készíttette el. Heléna holttestét később állítólag Konstantinápolyba vitték, de ezt a bizánci hagyományt a történészek nem tartják hitelesnek.

Jan Assman: a történelmi tények üres absztrakciók

Emlékezet és történelem

Emlékezet és történelem nem felcserélhető fogalmak. Az emlékezet „saját”, csakis egy bizonyos csoportra (vallási vagy nemzeti közösség stb.) jellemző, élő és dinamikus, hiszen legfőbb feladata éppen az, hogy az adott csoport múltjának néhány kiemelten fontos eseményére folyamatosan emlékeztesse a közösség tagjait. A vallások emlékezete számára különösen fontos, hogy akár évezredekkel korábbi történések emlékét elevenen tartsa a jelenben és jövőben élő híveinek emlékezetében. A történelem ezzel szemben a „hideg emlékezés” egy fajtája, amely a tárgyszerűség jegyében — elvben — felülemelkedik a csoportérdekeken; számára a múlt minden adata egyformán fontos, minden mindennel összevethető, és minden egyes történet egy másikhoz kapcsolható. Bibliai példával élve: míg egy zsidó vagy keresztény hívő számára a Mózes vezetésével lezajlott egyiptomi Exodus az egyedül lényeges történeti tény, amelyről minden évben pészah ünnepén megemlékezik; addig egy történész számára az Exodus előzményeként és következményeként az egyiptomi fáraó udvarában lezajlott események is a vörös-tengeri átkeléssel egyforma jelentőséggel bírnak.

Miközben az emlékezet folyton azon igyekszik, hogy a jelenben elevenen tartsa a múlt eseményeit; a történelem egy absztrakt időbe ülepíti le a múltról szerzett adatait, az úgynevezett „tényeket”. Csakhogy — mint azt Jan Assmann írja A kulturális emlékezet című könyvében — „ezek a tények üres absztrakciók, senkinek nem jelentenek semmit, senki sem emlékezik rájuk, nem fűződnek személyes identitáshoz vagy emlékekhez”. A történelem általában csak azon a ponton veszi kezdetét, ahol megszűnik a hagyomány, és elhal a társadalmi emlékezet. A történész terepe igazán ott nyílik meg, ahol a múltat már nem „lakják”, vagyis ahol már nem veszi igénybe a múltat egy-egy ma is élő közösség eleven emlékezete. Az emlékezet ugyanis egyfajta hidat képez a számára fontos múltbeli események és a mindenkori jelen között. Hogyan tudja ezt elérni? Úgy, hogy „emlékezethelyeket” hoz létre, vagy - is az emlékeket az állandóan felidézett szövegek és az évente visszatérően megtartott ünnepek mellett helyhez kötötten („lokalizációs rendszerben”) is megjeleníti. A kereszténység esetében például ezt a célt szolgálják a templomok, kápolnák, imaházak, szent helyek (berkek, ligetek, keresztek), emléktáblák, kálváriahegyek stb. Ugyanezt teszi a nemzeti emlékezet is: a fontos nemzeti ünnepek (március 15., augusztus 20., október 23. stb.) és nemzeti jelentőségűvé emelt szövegek (Kölcsey: Hymnus, Vörösmarty: Szózat, Petőfi: Nemzeti dal stb.) mellett olyan „emlékezethelyeket” alakít ki, amelyekben saját nemzeti emlékezetét propagálja a jelen generációnak (Hősök tere, Nemzeti Pantheon, köztéri szobrok stb.). Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy egy komoly történész Magyarország történetét nem írhatja meg utcai emléktáblák és köztéri szobrok feliratai alapján.

A kereszténység emlékezethelyei

A „kollektív emlékezet” fogalmának kialakítása Maurice Halbwachs (1877—1945) filozófus és szociológus nevéhez fűződik. Szomorú tény, hogy a nagy német filozófus, Leibniz műveinek egyik kiadója, a világhírű Sorbonne egyetem és a College de France professzora nem teljesíthette ki életművét. A Franciaországot megszálló német hatóságok elhurcolták zsidó származású apósát, amit Halbwachs természetesen nem hagyott szó nélkül. Két fia, Francis és Pierre a francia ellenállásban küzdött a nácik ellen. Ezek után nem csoda, hogy a Gestapo 1944. július 23-án letartóztatta, majd a Fresnes-i gyűjtőtáborba került, ahonnan 1944. augusztus 20-án a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. Itt halt meg 1945. március 16-án, dizentériában. Utolsó napjairól a neves spanyol író, Jorge Semprún adott megrázó leírást, aki maga is a haláltábor foglya volt.

Halbwachs, aki francia katolikus családban nőtt fel, agnosztikusnak vallotta magát. Egyik legjelentősebbnek tartott művét, amelynek címe: Az evangéliumok legendás topográfiája a Szentföldön (La topographie légendaire des Évangiles en Terre saintie) 1941-ben jelentette meg. Kiindulópontja — amit a címben is szereplő „legendás” szó előre jelez —, hogy „a keresztény helyszínekkel kapcsolatban a 4. század előtt csupán feltevésekkel élhetünk”. A Franciaországban nagy múltra visszatekintő katolikus bibliakritika (mindenekelőtt Ernest Renan és Alfred Loisy révén) olyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel bírt, hogy ez alól Halbwachs sem tudott vagy nem akart kibújni. Szerinte már az evangéliumok sem közölnek megbízható információkat Jézus életének helyszíneiről, mivel azokat hosszú szájhagyományozás után csak jóval később jegyezték le. Ezt a Halbwachs korában még népszerű „orális elméletet” ma már azonban egyre kevesebb történész vallja magáénak.

Maurice Halbwachs, a "kollektív emlékezet" fogalmának megalkotója

A valóság ezzel szemben az, hogy a négy evangéliumot Jézus kereszthalála és feltámadása után egy emberöltőn belül, valamikor Kr. u. 65—100 között jegyezték le. A legkorábbinak tartott Márk evangéliuma 65—70 körül, a legkésőbbre datált János szerinti evangélium 100 táján keletkezett. Bár Halbwachs és követői megpróbálták a Jézussal kapcsolatos kollektív emlékezet folyamatosságát megkérdőjelezni, elméletük aligha igazolható. A Jézus működésétől számított egy emberöltőn belül rengetegen éltek, akik hiteles szem- és fültanúként számolhattak be a Messiás király tetteiről és azok helyszíneiről. Lukács arra hivatkozik, hogy evangéliumát főként ezek tanúbizonyságaira építette: „Amint nékünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének” (Lk 1:2) Péter ugyancsak szemtanúságára hivatkozik: „Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemlélői voltunk az ő nagyságának” (2Pét 1:16), majd hitelesítésül egyetlen eseményt (az Atya égi szózatát) emel ki, és annak konkrét helyszínét is megnevezi: „ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen”. A katolikus hagyományban „az Úr színeváltozásaként” ismert jelenet Máté és Márk szerint „egy magas hegyen” (Mt 17:1; Mk 9:2); Lukács szerint „a hegyen” (Lk 9:28) történt. Ez a hegy minden bizonnyal Galileában volt, mivel az égi szózatot közvetlenül megelőzte a kenyérszaporítás csodája. Nem zárható ki, sőt nagyon is valószínű, hogy az apostoli generáció kereszténysége még jól ismerte azokat a helyszíneket, amelyek Jézus életében fontos szerepet játszottak. A hagyományban ez a Tábor-hegy Észak-Izraelben, Názárettől keletre mintegy 7 kilométerre. Emlékezzünk: Péter levelében „szent hegy”-nek nevezte. Márpedig a Templom-hegy mellett a másik „szent” hegy a zsidó hagyomány szerint nem más, mint a Tábor: „Az északot és a délt te teremtetted, a Tábor és a Hermon a te nevednek örvendeznek” (Zsolt 89:13). Az első biztos információ, hogy a keresztények a Tábor-hegyet tartották a „csodás átváltozás” helyszínének, Kyrillosz püspöktől származik (348). Egy nagyon régi leírás szerint a zarándokok 4340 lépcsőn mászták meg a mindössze 588 méter magas dombot. A piacenzai zarándok 570 körül jutott fel a hegyre, ahol „három bazilika áll, ott, ahol az egyik tanítványnak ez jutott eszébe: építsünk itt három sátrat”. Vagyis a zarándok számára a hely az evangéliumi eseményekre történő emlékezést szolgálta.

Kultusz vagy emlékezet?

Lássuk ezek után azt a kérdést, hogy vajon maga a Biblia beszél-e „emlékezethelyek” létrehozásáról? Azért fontos ezt a kérdést megvizsgálnunk, mivel a bálványtisztelet tiltása a zsidóság és a kereszténység számára is kötelező bibliai parancs: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, amelyek fenn az égben, vagy amelyek alant a földön, vagy amelyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat; mert én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad- és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.” (2Móz 20:4—5) Az ószövetségi Izraelben például meg volt tiltva, hogy kőbe vésett feliratokat állítsanak: „oszlopot ne emeljetek magatoknak” (3Móz 26:1). Az egyiptomi, hettita, asszír, babilóniai, moábita stb. királyok számára természetes volt, hogy győzelmeiket — és néha győzelemként beállított vereségeiket is — bombasztikus nyelven megfogalmazott feliratokon dicsőítsék. Izraelben mindössze két példát láthatunk erre: előbb a lázadó Saul, majd a szintén lázadó Absalom állított magának győzelmi emlékművet. El is nyerték méltó büntetésüket. Hogy az Örökkévaló mennyire komolyan gondolta a bálványimádás tiltását, jól mutatja annak a „rézkígyó”-nak az esete is, amelyet a pusztai vándorlás során Mózes készített Isten parancsára. Akit megmartak a tüzes kígyók, és feltekintett a póznán magasba emelt rézkígyóra, azon nyomban meggyógyult. A szent tárgyat — amely tehát egykor valósággal hordozta Isten gyógyító erejét — később a jeruzsálemi Szentélyben helyezték el. A rézkígyó nyilvánvalóan olyan emlékeztető eszköz — vagy ahogyan egy történész mondaná: „elsőrendű történeti bizonyíték” — volt a zsidók számára, amely múltjuknak egy roppant fontos szakaszát állandóan elevenen tartotta a későbbi generációk emlékezetében. Ennek ellenére Ezékiás király, aki „lerontotta a magaslatokat, eltörte az oszlopokat, és kivágta az Aserát, összetörte az érckígyót is, amelyet Mózes csinált; mert mind az ideig az Izrael fiai jó illatot tettek annak, és Nékhustánnak nevezték azt” (2Kir 18:4) Isten nem engedte meg népének, hogy akár a legszentebb eszközöket is bálvány - ként tiszteljék.

Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy Isten „emlékezethelyek” kialakításáról is gondoskodott népe számára. Ilyennek tekinthetjük a Józsué által a Jordánon innen és az Ebál hegyén felállított köveket, amelyekre a Törvény szövegét festették rá: „És amely napon általmentek a Jordánon arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad néktek: nagy köveket állíts fel, és meszeld be azokat mészszel. És mihelyt általmégy, írd fel azokra e törvénynek minden igéjét, hogy bemehess arra a földre, amelyet az Úr, a te Istened ad neked, a tejjel és mézzel folyó földre, amiképpen megígérte neked az Úr, a te atyáidnak Istene. Mihelyt azért általmentek a Jordánon, állítsátok fel azokat a köveket, amelyeket én e mai napon parancsolok néktek, az Ebál hegyén; és meszeld be azokat mészszel… És írd fel a kövekre e törvénynek minden igéjét igen világosan!” (5Móz 27:2—8) Az elhunyt bibliai szereplők sírjait rendszeresen megjelölték, hogy a későbbi generációk számára ne merüljenek feledésbe. Bizonyára Mózes számára is ismert lehetett Makpela barlangja, ahová Ábrahám és Sára temetkezett, mivel részletes leírást adott elhelyezkedéséről (1Móz 23:17—19, 25:9—10). Jákób még maccebát is állított szeretett feleségének, Rákhelnek sírja fölé: „És emlékoszlopot állított Jákób az ő sírja fölött. Rákhel sírjának emlékoszlopa az mind e mai napig.” (1Móz 35:20)

Izrael földje az Újszövetség korában is telis-tele volt bibliai vonatkozású „emlékezethelyekkel”. Megdöbbentő, hogy a több mint másfél ezer évvel korábban élt pátriárkák mennyire elevenen éltek a nép — és nem csak a zsidó nép — emlékezetében! Jézus egy alkalommal a szamaritánok földjén haladt keresztül tanítványaival. Sikemben eljutott „annak a teleknek szomszédjába, amelyet Jákób adott az ő fiának, Józsefnek. Ott volt pedig a Jákób forrása” (Jn 4:5—6). De még a vele beszélgető szamaritán asszony számára is élő valóság volt az ószövetségi tradíció, hiszen azt mondta: „a mi atyánk, Jákób, adta nekünk ezt a kutat, és ebből ivott ő is, a fiai is és jószága is” (Jn 4:12). Vagyis egy egyszerű kút is tökéletes „emlékezethelyként” működött azon a földön, amelynek szinte minden négyzetméteréhez valamilyen bibliai hagyomány kötődött! Péter apostol pünkösdi beszédében úgy hivatkozott Dávidra, mint akinek mindenki által ismert sírhelye is elevenen tartja emlékezetét: „Atyám fiai férfiak, szabad nyilván szólanom ti előttetek Dávid pátriárkáról, hogy ő megholt és eltemettetett, és az ő sírja mind e mai napig minálunk van.” (Csel 2:29)

Az elhunyt bibliai hősök és ószövetségi szentek „emlékezethelyei” (elsősorban sírjai) Jézus korára valósággal ellepték Júdea és Szamária földjét. Különösen a farizeus felekezet buzgólkodott a bibliai emlékezet ilyetén életben való tartásán, ami meglehetősen paradox helyzetet eredményezett, mivel éppen a farizeusok (vagy azok szellemi elődei) voltak azok, akiknek kezén számos próféta és szent ember vére száradt. Jézus ezért nem hagyta szó nélkül ezt a síremléképítő és -szépítő buzgólkodást: „Jaj néktek! Mert ti építitek a próféták sírjait; a ti atyái tok pedig megölték őket. Tehát bizonyságot tesztek és jóvá hagyjátok atyáitok cselekedeteit, mert azok megölték őket, ti pedig építitek sírjaikat.” (Lk 11:47—48) Figyelemre méltó, hogy Jézus nem a sírhelyek építését kifogásolta, hanem a képmutató magatartást, amely díszes emlékművekkel akarta elfedezni a múltban elkövetett bűnöket! (A holokauszt utáni generációk számára is sok tanulsággal szolgál ez a történet.)

Zarándokok földjén

Ráhel sírja. Az elhunyt bibliai szereplők sírját megjelölték, hogy ne merüljenek feledésbe

Heléna császárné „emlékezetépítő” tevékenységét követően keresztény zarándokok raja indult meg Európa legtávolabbi sarkaiból is a Szentföldre. A 4. századból több, zarándokok számára készített útikalauz is ránk maradt: 333-ban egy névtelen bordeaux-i zarándok, 380-ban aquitániai Silvia, 381—84-ben Egeria, 386-ban Paula és Jeromos kereste fel a bibliai szent helyeket, és írta le tapasztalatait. A zarándokok mindazt látni akarták Palesztinában, amiről az evangéliumokban és az Ószövet ségben olvastak. Hogy mi mindenre volt kíváncsi egy keresztény zarándok? Íme, Hieronymus (Szent Jeromos) leírása Paula zarándoklatáról: „Tyrus fövényein át, ahol Paulus térdet hajított, Paula elérkezett Akkóba, aminek most Ptolemais a neve; Mageddo mezőin keresztül, melyek tanúi voltak Jozija meggyilkolásának, belépett a filiszteus földre. Megcsodálta Dor, az egykor hatalmas város romjait, majd Straton tornyát, melyet Heródes, Júdea királya Augustus Caesar tiszteletére Caesareának nevezett; ebben meglátogatta Corneliusnak Krisztus templomává alakított házát, Philippus kis házacskáit és négy szűz prófétalányának szobácskáját, aztán a félig lerombolt városkát, Antipatrist, amit Heródes apja nevéről nevezett el, aztán a Diospolisra átnevezett Lyddát, ami Dorcas és Aeneas feltámasztásáról és gyógyulásáról híres; ettől nem messze Arimathiát, az Urat eltemető József faluját és Nobot, az egykori papi várost, most a legyilkoltak sírjait, Joppét is, a menekülő Jónás kikötőjét — és hogy valamit a költők meséiből is érintsek —, ami látta a sziklához kötözött Andromédát.”

A szentföldi zarándoklatoknak a 7. századtól az iszlám előretörése, majd Jeruzsálem elfoglalása vetett véget. A keresztények, akik számára a világ középpontja Jeruzsálem volt, ettől kezdve hiába sóvárogtak arra, hogy egyszer saját szemükkel is megpillantsák a bibliai szent helyeket. Heléna császárnőnek kétségbevonhatatlanul nagy szerepe volt abban, hogy a kereszténység „emlékezethelyeinek” létrehozásával olyan hagyományt teremtett, amit az iszlám uralom több mint ezer éve alatt sem tudtak kiirtani. Nem az a kérdés tehát, hogy ezek a „szent helyek” önmagukban közvetítenek-e bármilyen szentséget (bibliai alapon ezt aligha állíthatjuk), vagy hogy történelmi-régészeti szempontból hitelesnek tekinthetők-e (a legtöbb hely valószínűleg nem), hanem hogy a bibliai személyek, események és helyszínek emlékezetének fenntartásában óriási szerepet játszottak. A középkori keresztes hadjáratokat ezeknek a helyeknek visszaszerzéséért vívták, s 1099-ben, Jeruzsálem visszafoglalásával a keresztények jó száz évre visszanyerték világuk korábban elveszített epicentrumát.