Interjú Lugosi Dániel Alival és családjával

Egy zenetanár anyuka és egy rajztanár apuka. Három gyermek, zongora, klarinét és hegedűszó zaja tölti be a nagycsaládi életet. A pezsgésbe bekapcsolódik egy ajándék gyermek: Lugosi Dániel Ali. És a várakozások ellenére újabb klarinétszó árasztja el az otthont. Lehet, nem Alié az utolsó a családban... Az ötéves Esztike is jelenleg klarinétszimpatizáns.

Hogyan kezdődött Ali története a Lugosi családban?
Laci: Vannak az életben olyan dátumok, amiket nem felejt el az ember. Ilyen volt 1998 augusztusa is. Alsótekeres, gyermektábor. Őszintén megvallva, először nagyon nem akartunk menni. Szelíd „erőszakkal” valahogy mégis letekeregtettek bennünket, és elmondhatom, hogy életem egyik legizgalmasabb, legboldogabb és legmeghatározóbb hetét töltöttük ott. Történt egy nap, hogy egy házaspár kis csemetéjét kaptam a kezembe, és ekkor egy mondat tört fel bennem mélyről: „Úgy érzem, hogy most tudnék igazán apa lenni.” A feleségem egyből repdesett a gondolattól… Majd jött egy piciny kijózanodás: természetes szinten már nem lehetett gyermekünk. Az Úr viszont csodát tartogatott a számunkra, a szívünket ejtette teherbe: fogadjunk örökbe egy kisfiút! Vártam egy végső bizonyosságra, mely végképp elsöpri vívódó gondolataimat. Emlékszem, hazafelé menet egy lejtőn lefelé bandukolva egy bibliai vers jött fel bennem: „Hát elfeledkezhetik- é az anya kisdedéről? És ha elfeledkeznének is ezek, én terólad el nem feledkezem.” Elöntötte szívemet a békesség. Az a lejtő valójában egy emelkedő volt, hiszen egy felemelkedés kezdődött el ott és akkor az életünkben.

Kezdettől fogva tudtad, hogy örökbe fogadtak? Ezt hogy éled meg?
Ali: Születésemtől fogva tudom… Pontosabban fogalmazva, amióta csak fel tudom fogni. Szerintem ez így normális és egészséges, hogy már kezdettől fogva őszinték voltak velem a szüleim ezzel kapcsolatban, és nem csak évek múltán tudtam meg, hiszen akkor óriási törés lett volna a számomra. Ági és Laci: Végül is mi is az Úr örökbe fogadott gyermekei vagyunk. Ha Ő nem szégyellt erről beszélni nekünk, illetve vállalni minket, akkor ez követendő példa számunkra is. Alapvetően ezt a kérdést két dologra alapoztuk: valóban a nyitottságra, őszinteségre, valamint arra a szeretetre, amit mi is kaptunk az Úrtól: ha ez át tud folyni rajtunk keresztül a gyermekünkre (gyermekeinkre), bizonyos értelemben megnyertük a csatát.

Miért nem akartátok, hogy Ali is zenét tanuljon?
Ági: Én kifejezetten elleneztem, hogy még egy zenész legyen a családban. Nem tudtam otthon sem abbahagyni a tanítást, hisz a zenélés hangos műfaj, nem lehetett nem meghallani, ha valami nem szólt jól. Így aztán sokszor szobáról szobára szaladgáltam az általában egy időben gyakorló három gyermekemhez. No és még ráadásul nekem is kellett gyakorolni, hisz én kísértem őket zongorán is. Bevallom, már nyugira, csendre vágytam! Gondoltam, hogy a sport jó lesz Alinak, de a történet máshogy folytatódott: Ali focival kezdte, és klarinéttal folytatta, míg a bátyja, Zoli, klarinéttal kezdte, és focival folytatta.

Miért pont a klarinét lett a hangszered?
Ali: Mivel a sport nem jött be, valami értelmeset kellett csinálnom délutánonként. Ekkor jött épp egy klarinéttanár az iskolába tanítani. A bátyám is klarinétozott, így ez nem tűnt olyan idegennek. Ugyan tízévesen kicsit késve kezdtem, de egész hamar eljutottam oda, hogy már versenyezhettem.

Ki segített a tehetséggondozásban?
Ali: Anyukám. Végig mindenben mellettem volt, ő tanított nagyon sokszor.

Hogy érzed magad Bécsben, hiszen minden héten ingázol Bécs és Budapest között.
Ali: A Bécsi Zeneművészeti Egyetem teljesen más közeg, nagyon szeretem! Itt is jó volt, de Bécs azért más. Sokkal támogatóbb légkör vesz körül, sokkal nagyobb öröm ott tanulni. Ha nincs valami nálam, rögtön segít, aki tud, adnak, amire szükség van, a társaimnak is ilyen a hozzáállása. A tanárom is a saját hangszerét kölcsönözte nekem. Sajnos a Virtuózok fődíj nettója sem elég arra, hogy egy megfelelő saját hangszerem legyen, de hiszem, hogy kellő időben megkapom.

Ha el kellene mondanod egy szóban, mondatban, hogy mi a zene, mit mondanál?
Ali: Valami, ami szavakkal nem kifejezhető.

Koncertjeid közül melyik volt a legemlékezetesebb?
Ali: Pár napja a Zeneakadémián játszottam Mozart klarinétversenyét. Éppen amikor erre a koncertre mentünk, telefonált egy barátunk, hogy a gyermekén most végeznek sugárkezelést, és imádkozzunk érte. A második tétel játszása közben ez eszembe jutott, és kértem a gyógyulását az Úrtól. A szünetben megszólított egy idegen néni: „Te, Ali! Ez a lassú tétel egy imádság volt!” Egyszerre volt bennem megdöbbenés és öröm!

Van példaképed?
Ali: Szakmailag Martin Fröst, Andreas Ottensamer és Benkó Sándor. Erkölcsi téren Jézus, mivel állhatatos, kitartó volt.

Hogy érezted magad a Virtuózokban?
Ali: Nagyon boldog voltam, hogy a korcsoportomban a zsűri engem jelölt első helyre, de az az érzés semmihez sem volt fogható, amikor a finálé után kiderült, hogy a közönség szavazata alapján én lehettem az abszolút győztese a műsornak! Kimondhatatlan hálát éreztem az Úr felé és azok felé, akik bizalmat szavaztak nekem. És szeretném itt is nagyon-nagyon megköszönni nekik!

Felemelő érzés lehet, amikor a zsűri olyanokat mond a produkcióról, hogy ezek az igazán áldott pillanatok, amikor megszűnik a kritikai érzék, és koncert élményt nyújt a számukra. Rengeteg átlagon felüli dicséret hangzott el, amelyeket nem sorolhatunk a szimpla hízelgés kategóriájába…
Ági: Igen, a zsűrin is látszott, hogy próbálták megfogalmazni, hogy itt valami „nem normális”. Van, aki ezt úgy fejezte ki, hogy „mágikus, kígyóbűvölő” vagy „megnyílt az ég, ahogy játszottál”, és volt, aki közelebb járt az igazsághoz: „Isten valami különleges jókedvében lehetett, amikor Alit megteremtette”. Az utóbbira csak annyit tudok mondani, hogy ámen.

Hogyan kezeled a hírnevet? Nehéz?
Ali: Szerencsére nagyon sok támogatást kapok a családomtól, testvéreimtől, a gyülekezettől. A verseny elején szinte nem is néztem az internetes kommenteket. Ha néztem volna, mára lelki roncs lehetnék. Azóta persze néhányat olvasgattam, de majdhogynem mindet csak a szüleim után. Most pont elolvastam egyet, és úgy döntöttem, jobb volt az előző módszer, úgyhogy vissza - térek ahhoz. Mert vigyáznom kell, hogy a pozitív beszédektől ne szálljak el, és hogy helyén kezeljem a negatív véleményeket is.

Te hogyan értékeled magadban, hogy bekerültél egy zenész - családba, és nálad is a zenei pálya lett a nyerő?
Ali: Minden, ami a családban történik velem, Istennek köszönhető. Isten és a zene nélkül nem is tudnám már értelmezni magamat és az életemet. De jól tudom, hogy a felülről való támogatást továbbra sem nélkülözhetem.

Milyen volt a számotokra ez a fordulat, hiszen nem gondoltátok, hogy Ali is zenei téren lesz kiemelkedő, most pedig egyenesen nemzetközi szinten elismert klarinétzenész.
Ági és Laci: Számunkra ez csak megerősíti azt a ’98-as ihletett döntést. Kikerekedik a történet, mostanra lett egész. Most értjük meg még inkább, hogy Istennél nincsenek véletlenek. (Ambrus Krisztina)