Merőkanál, krumplihéj, balta

Mosolygó dűnék, dúdoló patakok, csendben búsuló aprófalvak, düledező viskók. Legyen ön is néhány napra mélyszegény! – hirdethetné kissé extrém módon az utazási iroda, kisebb betűkkel alatta: félpanzió helyett tisztító léböjtkúra, avagy esetleges reggeli, vacsorázzon az utazás előtt otthon! Romantikus, lámpafénytelen esték, susogó szellő… a tizenöt fős, kétágyas szobákban! Gyerekeknek az étkezésből 100 százalék engedmény (másként: ők még amúgy is túl kicsik az evéshez)! Garantált izgalmak, sötétedés után olcsóbb a tűzrevaló! Hihetetlen élmények, sok adrenalin, foglaljon még ma, és látogassa meg az ország egyik legmélyebben fekvő tájegységét – ki tudja, holnap talán már késő lesz!

Bevallom, mi nem olvastunk efféle hirdetést, de valóban a mélység E37-es útján indultunk Miskolcról, az ország talán legrosszabb helyzetű térsége felé. Hárman az autóban: a gyermekvédelmi szakember, az antropológus, a fotós, és bizony nem csak ő nem tudja levenni a szemét a szikrázó tavaszi napsütésben magát illegető meseszép tájról. Rabul ejtő, az egyszer biztos, és sokakat el sem enged. Különleges, kétes vonz ereje: a mélyszegénység.

„Idegenvezetőnk”, Szilágyi Sándor, egy miskolci gyermekvédelmi intézmény munkatársa környezettanulmányra indul az abaúji kistérségbe. Amint becsapjuk a kocsiajtót, a közepébe vág: „Szegénységet kerestek? Itt aztán találtok! Még a miskolci koldusokhoz szokott szemetek is elkerekedik majd. Ha pedig valahol kristálytisztán tükröződik az ínség, akkor az a gyermekarc. Tudjátok, hogy országosan, Budapest után innen kerül a legtöbb gyerek gyermekvédelmi szakellátásba? Ez Borsodban több mint évi hétszáz gyermeket jelent. Az ő testi-lelki fejlődésük, egészségük, nemegyszer az életük súlyos veszélyeztetése miatt nincs más megoldás, ki kell őket emelni családjukból, és állami gondozásba venni. Náluk aztán általánosan jellemző a mélyszegénység, amihez szinte minden esetben számos deviáns jelenség társul. Alkohol, drogfüggőség, fizikai erőszak, szexuális abúzus, bűnözői életvitel, borzalmasan elhanyagolt lakókörnyezet, a higiénia molekulája nélkül. Ha tíz év alatti gyermeket hoznak el ebből a nyomorult környezetből, még van remény, de aztán… – rámutat a Miskolc széli, nejlonzacskó ablakú viskótelep és a bevásárlóközpont- övezet közti forgalmas utcára – olcsó drogok, prostitúció, már tizenkét-tizenhárom évesen itt kínálják magukat, sokszor saját anyjuk mellett. Már aki bejut a városba.”

A szakirodalom szerint, amennyiben a folyamatok nem változnak, akkor az ezer fő alatti települések hamarosan eltűnnek a térképről. Abaújban ez tizenöt-húsz évet és a települések több mint 80 százalékát jelenti. Pedig az Aba nemzetségből származó Báthoryak, Bethlenek, Rhédeyek, Szikszayak, a zsidó nemzetségbeli Csákyak büszke földjéről van szó. A vidék hosszú évszázadokig legbefolyásosabb földbirtokosai, a Perényiek, az elsők közt tértek át az 1530-as években a lutheránus hitre, s követte őket Szikszó város egész lakossága. A környék nemesei a reformáció mellé álltak. A deákokat Wittenbergbe küldték tanulni, kik itthon aztán nyíltan hirdették a reformáció tanait. Párt - fogásukban itt élt Dévai Bíró Mátyás, aki meghonosította a magyar nyelv használatát az istentiszteleteken. Szikszói tanító volt Batizi András, az első magyar bibliai világkrónika írója, és Benczédi Székely István, Károli Gáspár későbbi gönci lelkésztársa, aki – a térség többi lelkészével együtt – sokat segített a bibliafordításban. Itt, Felsővadászon született a törököktől szép zsákmányt szerző Rákóczi Zsigmond, a vitéz fejedelem, akinek köszönhetően a Vizsolyi Biblia nyomtatásba került.

Sándor szikszói sztorija a máról szól: „Nemrég egy vándorló életmódú család talált egy ócska albérletet itt, a külvárosban: huszonkét éves, szép, törekvő anya, iszákos apa, gyerekek. A szomszédok úgy megkedvelték őket, hogy mindenféle bútorral, ruhákkal, miegymással felszerelték őket. Míg egy nap az anya alkalmi munkát vállalva távol volt, férje teljesen kiürítette a házat, eladta mindenüket, és eltűnt. A gyám hivatal az üres házban maradt gyerekeket behozta a szakellátásba. Az anya aztán zokogva jött utánuk, később gyerekei minden papírját elhozta, és szó nélkül átadta. Fogadkozott, ígért mindent, csak visszakaphassa őket, járt is hónapokig a kapcsolattartásra, de aztán elmaradozott. Rá döbbent: gyerekek nélkül könnyebb. Pedig az elmúlt öt év alatt elhelyezett százhúsz gyerekem közül egyedül csak ők ismertek meséket. Különben az ilyen környezetbe születő, felnövő gyermekek gyakorlatilag ugyanerre a kilátástalan életre vannak ítélve, és a gyámhatóság szakmányban emeli ki innen őket. A hazagondozás, vagyis hogy élhetőek lesznek az otthoni körülményeik, ritka, mint a fehér holló. Viszont Olaszországba, Francia országba gyakorta adunk innen örökbe.”

„Ott valamelyik házból, már nem emlékszem – folytatja a következő faluba érve –, egy testvérpárt kaptunk tavaly: vakolt ház, kitört, bedeszkázott ablakok, a padló döngölt föld. Azonnal találtunk nekik nevelőszülőket, de a hároméves gyerek nem tudott ülve enni (mert otthon nem volt bútoruk), lefordult a székről. Egész addigi életében állva evett, sőt futva, amit tudott, el-elcsenve a maradékokból, aki kapja, marja alapon. A szülők először magukat látták el, a maradékot adták a gyerekeknek, akik eleinte beszélni sem tudtak. Ugattak, mert abban a helyiségben laktak, ahol a kutyák, azoktól tanultak. Amikor a nevelőszülőknél látogattam őket, a kisfiú a nevelőanya ölében ült, és a száját nézte meredten, folyamatosan, hogyan artikulál, próbálta utánozni. Azt hitted, Maugli csak a dzsungelből kerül ki? Háromévesen testileg egy másfél éves fejlettségi szintjén volt, a bedobós hirdetési újságokból csak a sört és a kannás bort ismerte fel, semmi mást! Se a tejet, se a kenyeret, semmit! Két hónap múlva nemcsak a soha nem látott WC-t tanulta meg használni, de annyit fejlődött, hogy a kapcsolattartáson nem ismertek rá a drogfüggő szülők.”

Elképedtünk. „Ugyan! – legyint –, 200 forint ért »marihónalját« vehetsz, ahogy az intézetis gyerekeink mondják. A gyerekek 90 százaléka brutális mélyszegénységből kerül be, amivel együtt jár a deviáns életmód. Nincs erkölcs, morál, nem érték a tanulás, a munka. A szülők nem törődnek a gyerekekkel, a kilátástalan napokat tévécsatornák előtt, alkohol előtt és a szerek rabságában töltik. Több kábítószeres szülőm van, közülük csak egy nem mélyszegény. Ebben a környezetben a gyerek eszköz, de nem csak így. A múlt hónapban egy bekerült ötéves kisfiú mosolyogva mesélte, hogy a betöréseknél őt szokták betenni az ablakon, mivel ő a legkisebb, és az volt a feladata, hogy amit mozdítani tudott, mindent ki kellett adnia. Nagyon munkálkodnak is rajta a szülők, hogy visszakapják őt. Másrészt a szexuális visszaélés is gyakori. Az emberek kifordulnak magukból.”

Kifordult emberek, befordult helységek, és egy ország elfordított tekintete. Abaúj falvainak egyharmada úgynevezett „gettósodó” település: a legszegényebbek laknak itt, és nem tudnak elköltözni. Bezárult a kör.

Kitérünk Halmaj felé. Ide járnak iskolába a környékről a gyerekek. „Mi leszel, ha nagy leszel?” – kérdezek egy másodikos fiúcskát. „Semmi – válaszolja –, úgyse jó semmi se. Azér’ az akarok lenni.” „Én focista” – vág közbe társa, de leinti. – „Á, különben rabló leszek: beöltözök, ellopok mindent, aztán eladom 50 ezerért.” „De azért börtönbe kerülsz” – próbálkozom. „Az iskola is börtön – vág vissza –, itt kell maradni egész nap… csak nem vernek meg… meg a börtönben nem jó a kaja. De nekem nem baj, ha megvernek, úgyis verekszünk folyton. Különben – vált át –, akkor middzsa (nindzsa) leszek, akinek kardja van, meg olyan izéje, mint Bruclinak (Bruce Lee). Otthon meg volt hamburger is.” „Az mi?”– kérdem, vállalva előtte a teljes megsemmisülést. „Hát – néz lesújtóan –, olyan izé, zsemle, és van benne parizer megsütve.”

„A gyerekek kétharmadának családjában nincs állandó jövedelem, abból tengődnek, amit a gyerekek után kapnak – avat be a háttérbe a tanár néni –, segélyek, néha alkalmi munkák. Ők nemigen látnak normális életmintákat, mindennapos a fizikai erőszak, otthon alkalmasint az ennivalóért is harcolniuk kell – néha a kutyákkal, patkányokkal.”

„Igaz – bólogat Sándor –, a gyermekotthonba vagy nevelőszülőhöz került gyerekekre általában jellemző az oly mértékű kiéhezettség, mely következtében ezek a gyerekek napokig, hetekig rosszullétig, hányásig eszik magukat, és a legkülönbözőbb helyekre dugdossák az ételeket attól való félelmükben, nehogy eztán éhezniük kelljen.”

A következő helyen fotósunk – a hallottak okán vagy csak ráérzésre – még a kocsiban ülve lecsatolja csuklójáról iPodját, magára fixálja kameráját. A zsebkendőnyi poros udvaron három kisfiú játszik, egyikük két kézzel tömi magába a kiszórt, földdel elegy száraz rizst, a földön mindenhol szemét, kimustrált nyomtató, szakadt szandál, merőkanál, babamotor, krumplihéj, balta. Míg az antropológus kíváncsian beoson a roskadozó rózsaszín házba, dühös apa ront ki az udvar másik sarkában álló, barlangszerű, domboldalba vájt tákolmányból, s a gyerekekre förmed: „Ki ment be a házba?!” A szegénység és agresszió sajátos légköre vagy egyszerűen fenyegető testtartása láttán – a környezettanulmány csapatmunka-módszertana szerint – egyikünk ösztönösen a fotós elé és a balta felé lép. Másikunk már kint is terem a házból, ám a felállás csak egy pillanatra előnyös: a kalibából három másik férfi bújik ki, és kiabálnak, hadonásznak a kamera láttán. Gyorsan szemrevételezzük a menekülés esélyeit: kidőlt kerítés, hosszú hazafutás a messzi parkoló kocsihoz… egy-egy, de legalább az iPod megússza. „Ricsikemég- mindig-nem-vagy-felöltözve?!!” – harsan a csatazajban a metsző kiáltás. Az általános dermedtségből a gyerekek eszmélnek először, és őrült körberohangálásba kezdenek az asszony körül. A férfiak kisomfordálnak a portáról, mi pedig mentjük a menthetőt. Az anya megenyhülve beleegyezik a fotókba, és mesélni kezd. „Abban heten lakunk, a két lyány iskolában. Emebben meg öten. Munka nincs, de nekünk már ígérni se tudnak olyat, amit elhiszünk. Pedig mi rendes emberek vagyunk, nem úgy, mint azok ott feljebb – int fejével az utca felső vége felé –, azoknál folyton ott a rendőrautó. Két napja meg a mentő… belevágták a baltát a gyerekbe, oszt elvitték…” Egymásra, majd a földön fekvő jókora fejszére pillantva, a három „vendég” csendben hálát ad a kutatásmódszertan- órák gyakorlati útmutatóiért.

Pár házzal odébb a gazda kint áll, kezében bicska, csavarhúzó, de jó tanácsot szívesen ad: „Oda fel! Menjenek! – Majd kérdő tekintetünkre ennyit még odavet: – Ott egy ősember lakik.” Felporoszkálva a domboldalra a pici ház falán kipotyogott betűs szemtelen utcanév tábla: Újtelep. Az udvar komplett szeméttelep, a vityillón ajtó nincs, a függönyt széthúzva szétszaladó rágcsálók nesze, és belül… a szeméttelep fedett folytatása. „Itt élnek emberek?” – kérdezzük hitetlenül. „Igen – magyarázza a szomszéd –, egy testvérpár. Felnőttek. Elvállalnak minden munkát egy tál ételért, mert segélyük sincs.” Ez a vég, hisz a mélyszegénység ilyen fokán tengődők életvitelszerűen arra rendezkedtek be, hogy ilyen-olyan segélyekből, a gyermekek után járó szociális juttatásokból és a családon belüli szolidaritásból éljenek. Nem napról napra, hanem óráról órára. Ez az egyik domináns túlélési stratégia – nálunk pedig a fertőtlenítő folyadék. „Alaptartozék – így idegenvezetőnk. – A környékről behozott gyerekek sokszor érkeznek a befogadóotthonba csak úgy, ruha, egy szál bugyi nélkül, roppant koszosan, ilyenkor az intézmény kisbuszában található pokrócokkal takarjuk be őket. A tetű teljesen átlagos, de sokszor a rüh, ótvar is. Jól jön a mobil higiénia.”

Kora délután Abaújszolnokra érkezünk. Az EU-s projektből felújított sima, szürkén kanyargó út mentén gazdasági épületek, csillogó John Deer traktorok, a falu elején szép új tűzcsap és buszmegálló, falán pikírt plakát: „Tudta, hogy ingyenesen kölcsönözhet érdekes és izgalmas könyveket… a könyvtárbuszon?” Vajon a két buszra várakozó tudja? Kipattanunk kérdezősködni. „A nejem két hete dolgozik az Üvértbe’ – büszkélkedik az ácsingózó Rácz Béla –, azér’ utazik, kikísértem. Tizenöt napot dolgozhat. A három gyerekből egy velünk, egy már kanadai állampolgár, hála legyen a Jóistennek, sikerült. De mindenki olyan ágrólszakadt itt, velem együtt. Nem tudjuk fizetni a számlákat.”

A falu közepén szürke ruhás férfiak piszmognak egy-egy bottal néhány palánta körül. Ők öten most a település kegyeltjei: a közmunkások. A polgármester asszony szívesen fogad bennünket. Ő mind a 192 lakost személyesen ismeri. „Itt nem csökken a lakosság. Születnek a gyerekek, de egyre szegényebbek és képzetlenebbek. A gyerekek elindulnak szeptemberben, de a nagyobbak már decemberben itt vannak közmunkán. Este elmennek fáért, mert nem elég a szociális tűzifa, hát muszáj szerezni, ennyi az életük. Aki akar, változtathat, aki nem, az 22 ezerért marad. Sok házban áram sincs, négy-öt család lakik egyben, amonnan huszonegyen jönnének ki – mutat el –, de közmunkával egy nagycsaládos 77 ezret is megkeres, öt-hat embernek meg állandó munkája van… Nehéz munkát adni, hiába mondják, hogy nincs analfabetizmus, jöjjenek el! Ott a Pali – néz egy másik munkaruhásra –, hat gyereke van, de csak a nevét tudja leírni…

Ő is, Józsi is állami gondozott volt, de visszajöttek. No, azért van, akinek megvan a nyolc osztálya, sőt, aki Sajókazára érettségire is járt estin. Józsi meg számítógépes tanfolyamra” – biccent az egyik munkás felé. „Csakhogy nem tudom bekapcsolni – lép oda mosolyogva a férfi –, pedig mondják, hogy interneten meg fészbukon, de nekünk meg az nagyon messze van. Különben négy házban is van számítógép, itt a hivatalban meg internet. Fénykorában ez a legkülönb falu volt a környéken. Volt itt kocsma is, most csak Erzsi néni. Bolt se. Mozgó autósok vannak meg szódás. Meg uzsorás: nem pénzben, hanem árucikket ad ki. Egy kiló kenyér 500, egy rúd legolcsóbb parizer 3 ezer forint, ilyen áron méri.”

„Ültettünk – folytatja a polgármester –, hogy ne kelljen egy csomag hagymáért a városba menni. Az önkormányzatnak nincs földje, a környék mind magánkézben van, de a falu közepén Feri bácsi fóliát is csinált. Hja, el is lopták, éppcsak érett bármi…”

„Mi jómódúak vagyunk, a feleségemet tavaly felvették konyhai kisegítőnek, dolgozott néhány hetet – dicsekszik Józsi –, aztán én is dolgoztam, csináltunk konyhát a házba.” No, ezt megnézzük, hívattuk meg magunkat, és Józsi egy kétperces kocsiút dicsőségével az anyósülésre került. A betört ablakú, templommal szembeni hosszú ház kertjében az elültetett magok mellett kidobott tévé. „Elromlott?” – kérdezte Sándor. „Á – legyint házigazdánk –, így kaptam, 70 deka rezet tudtam kiszedni belőle, amit 900 forintért vesznek át, de csak Miskolcon. Oda csak három-négy kilóval érdemes beutazni, az 5 ezer, már útiköltségen felül van.” Felesége csupa vidámság, nokedlit főz sparhelten. Reggel elvitte a gyerekeket a busszal a selyebi iskolába, a „félkettessel” megy értük. A bérlet 6 ezer forint. (A helyiek túlnyomó többsége „közlekedési szegény” – azaz ahhoz, hogy rendszeresen elérhesse a munka vagy iskola szempontjából jelentősebb településeket, jövedelmének jóval több mint 10 százalékát kellene közlekedésre fordítania. Aki bírja, gyalogol.) Még van egy kis ideje, mutatja a falon a karácsonyi ajándékadományból összeragasztott papírkirakó Hanna Montana-gitárt meg a kifújt húsvéti tojásokat. „Idén egy-egy csokitojás is volt! Hogy örültek! És amikor mentünk bevásárolni, a városba is elvittük őket. A fiút Miskolcra is vittük, amikor meglátta azokat a kocsikat, olyat még nem látott! – csapja össze a kezét. – Meg tolta a bevásárlókocsit, és be le is ült! – nevet szégyellősen. – Elkapta ezt a Lyme-kórt, antibiotikum, meg a gyomra tőle… vettem neki még ilyen kefírteket is akkor. Azt hazahoztuk, ettek belőle a testvérei is, nem fösvények egymásra. Szóval hordani kell azért vérvételre, ott aztán meglátta az üveges ajtót, annyira örült neki, addig csak a tévében látott ilyet! Úgy tetszett neki! Itt velünk van a huszonhat éves süketnéma unokaöcsém is, írni nem nagyon tud, de én kijártam a nyolc osztályt, ki bizony!”

Mindketten kikísérnek bennünket a kocsihoz. „Szeretnék elrugaszkodni, csinálni egy fürdőszobát… – csukta le a szemét Józsi. – Engem nem húz vissza senki, csak a lehetőségek. – Majd rámutat a bagolylakta toronyra – A templomharang automata, de Selyebről időnként jár egy atya. Lecsúsztunk. Ez ilyen túlélőtábor itten.” (Írta: Magyar Czifra Vera – Szilágyi Sándor; fotók: Cservenyák Olivér)