Az igazi haszidok

„Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg” – mondja a Talmud egy olyan traktátusában (Misna, Szanhedrin, 4:5), amely a halállal büntetendő tettek elkövetésével vádolt ember rabbinikus bíróság általi elítélését taglalja.

A mózesi Törvény szerint legalább két vagy három tanú egybehangzó vallomása kellett ahhoz, hogy egy vádlottat halálra ítélhessenek. Ez egy olyan büntetés, amely nem korrigálható, ha már egyszer végrehajtották, ezért mondják a rabbik, hogy nagyon gondoljuk meg, hogyan tanúskodunk, hiszen súlyos következményei vannak. Inkább ne tegyünk vallomást, ha nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy a vád alá helyezett felebarátunk valóban elkövette, amivel vádolják.

A fenti idézetet a holokauszt (héberül soá) alatt halálra ítélt zsidók megmentéséért tevékenykedő nem zsidók, az úgynevezett embermentők tetteinek nagyszerűségét alátámasztandó szokták leírni. Ne felejtsük el azonban, hogy ezek az emberek amellett is tanúskodtak, hogy a nácik által kitalált vád, miszerint a zsidók az emberiség ellenségei, nem igaz. Azok a nem zsidók, vagy ahogyan az Izrael Állam által adományozott elismerés nevezi őket: a Világ Igazai (valójában a világ jámborai vagy kegyesei: Haszidéj Umot Haólam), akik mentő tevékenységet folytattak, tanúságot tettek arról, hogy a „szeresd embertársadat, mert olyan, mint te” etikai parancsolata mindenkire érvényes. Tették mindezt egy olyan időben, amikor a törvény, az állam, a többség vagy akár mondhatjuk úgy: a trend, a divat a zsidók üldözését, megbélyegzését, kirekesztését, elűzését és meggyilkolását diktálta.

Az embermentőket mindenképpen hősöknek tekinthetjük. Hősök a tetteik miatt, de abban a tekintetben is, ahogyan a héber nyelvben megjelenik a kifejezés: hős az, aki nemcsak az ellenség, a körülmények, hanem saját maga (a saját természete) fölött is győzelmet tud aratni. A Világ Igazai nem csupán a nácikat, hanem saját családi hátterüket, neveltetésüket, iskoláztatásukat, gondolkozásmódjukat, érzéseiket, egyszóval önmagukat is legyőzték annak érdekében, hogy segítsenek az üldözött és halálra ítélt zsidókon. Jóval kevesebben voltak az elkövetőknél vagy a közömbös szemlélőknél, de pontosan emiatt még sokkal jelentősebb az, amit tettek.

A Világ Igazai mint intézmény

Amikor Izrael Állam 1953-ban megalapította a Jad Vasemet, a holokauszt mártírjainak és hőseinek emlékhelyét, törvényben emlékezett meg azokról a nem zsidókról, akik életüket kockáztatták, hogy zsidókat mentsenek meg az üldözés elől. 1962-ben létrehozták azt a bizottságot, amely ajánlást tehet arról, hogy kik kapják meg ezt az elismerést. A bíráló testület a közvélemény képviselőiből, a túlélők szervezeteinek megbízottjaiból és az izraeli Legfelsőbb Bíróság egyik főbírájából áll. Ez a bizottság hivatott vizsgálni a megmentettek beszámolóit és hivatalos tanúvallomásait. Az elbírálás során a legteljesebben hiteles dokumentumokat, vallomásokat vizsgálják meg. Ha kell, más földrészekre kiterjedő kutatással is felderítik, hogy milyen módon jött létre a kapcsolat a megmentő és a megmentett között. Ugyanígy tesznek a mentés helyével, idejével és körülményeivel kapcsolatban. Mérlegelik az indítóokokat, a veszélyhelyzeteket, a mentő és családja magatartását, a mentés kockázatát rájuk nézve. A korabeli események és körülmények teljes körű áttekintésére törekszenek, feltárják azokat a momentumokat, feljegyzéseket, eseményeket, amelyek a mentés tényét alátámasztják. Akit a bizottság embermentőnek ismer el, az ünnepélyesen megkapja Izrael Állam elismerését az ezt tanúsító emlékéremmel és oklevéllel. A díjazottak, ha lehetőségük van ellátogatni Izraelbe, személyesen elültethetnek egy fát az Igazak Ligetében, illetve a nevüket felírják az Igazak Falára. Jelenleg (2016 januárjában) 26119 Világ Igazát tart nyilván a Jad Vasem, közülük 837-en magyarok. Annak mérlegelését, hogy ez a szám hogyan aránylik a meggyilkolt hatmillióhoz vagy a közel hatszázezer magyarországi áldozathoz, az olvasóra bízzuk.

Kik lettek megmentők?

Milyen emberek voltak azok, akik elnyerték ezt az elismerést? Különleges szuperhősök vagy egyszerű, hétköznapi férfiak és nők? A tapasztalat azt mutatja, hogy egyszerű, normális emberek, akik olyanok voltak, mint a többiek, azok, akik kívülállóként nézték végig az eseményeket. Egy adott pillanatban azonban túlléptek az általánosításon, és az üldözöttekben meglátták az embert, aki egyedül - álló és megismételhetetlen. Ahogyan a Schindler listája című filmben: a főhős szemtanúja lesz a krakkói gettó felszámolásának, ott és akkor észrevesz egy piros ruhás kislányt, aki maga is részese az üldözésnek. Látja a borzalmas jeleneteket, majd otthon végiggondolja a történteket.

Ezt követően az az Oskar Schindler, aki a náci párt tagjaként azért érkezett Krakkóba, hogy a háború zűrzavarában az elkobzott zsidó vagyon kisajátítása révén meggazdagodjon, megváltoztatta a kapcsolatát a náci vezetőkkel. Az évek során felhalmozott vagyonát ez után a felismerés után arra használta, hogy minél több zsidó munkását kivonja az SS befolyása alól, és megmentse a végső megoldástól.

Hozzá hasonlóan jártak el azok a személyek, akik szintén mentették az üldözött zsidókat. Schindler ezreket menekített meg, voltak olyanok is, akik „csak” egy embert, de ez az elismerésük szempontjából nem jelent különbséget. „Aki megment egy embert, egy egész világot ment meg” — mondja a Talmud. A Világ Igazai olyan személyek, mint bármelyikünk, akik engedelmeskedtek a lelkiismeretük szavának, és egy szélsőséges helyzetben, páratlan fantáziával, lélekjelenléttel segítették az üldözötteket. Az általánosítás szürkeségén túllépve meglátták a maguk „piros ruhás kislányát”, azt az egyént, aki miatt az üldözötteket menteniük kellett. Ahogyan Raoul Wallenberg is mondta: „Egyszerűen nem tehettem mást, segítenem kellett az üldözötteken.” Valójában semmi különöset nem tettek, miközben iratokat, lakást, élelmet szereztek a zsidóknak. A körülmények, a törvények voltak abszurdak, a mentők pedig azt tették, amit egy normális helyzetben is tettek volna. Ellentétben az elkövetőkkel, akik akkor szörnyetegek, a normális világban pedig ártatlan és törvénytisztelő emberek voltak.

Az embermentés formái

A mentés során rengeteg leleményre, bátorságra, megfelelő kapcsolatokra, pénzre és gyakran segítőtársakra is szükség volt. Az embermentés fő formái a következőek voltak: bizonyos esetekben elrejtették az üldözött zsidókat saját otthonukban vagy a birtokukban lévő ingatlanokban. Mivel a holokauszt során érvényesülő náci faji politika a zsidók ellen irányult, ezért azzal is lehetett segíteni az áldozatokon, ha nem zsidó identitást kreáltak számukra. A hamis iratok megszerzése vagy a saját igazolványok átadása mint módszer igen gyakori volt az embermentők között. Nehezebb, de megvalósítható volt a zsidók kicsempészése a gettókból, gyűjtőhelyekről vagy éppen megszöktetésük a börtönökből. A szökések akkor voltak sikeresek, ha a mentő meg tudta szervezni a megmentett útját olyan biztonságos helyekre, mint Svájc, Törökország vagy Magyarország, mielőtt 1944 márciusában a németek megszállták. Nagy kockázattal járt, de szinte a legnagyobb sikerrel kecsegtetett a gyerekek mentése. 1942 nyarától, amikor a közvélemény előtt is nyilvánvalóvá vált az, hogy a nácik és szövetségeseik a teljes zsidóságot el akarják pusztítani, számos csoport alakult, akik elsősorban a gyermekeket igyekeztek elbújtatni és megmenteni. Különböző egyházi intézmények, kolostorok, monostorok és protestáns intézmények fogadták be a zsidó gyerekeket, akiket néhány keresztény ima, mint például a „Mi Atyánk” megtanításával felkészítettek az esetleges razziák átvészelésére.

Az embermentőket négy nagyobb kategóriába oszthatjuk. Diplomaták, akik a semleges országokat képviselték a náci Németországban, illetve azokban az államokban, amelyek kollaboráltak a németekkel. Magyarországon a zsidó közösség fizikai megsemmisítésére a kollaboráns kormány irányítása mellett a háború utolsó évében került sor. A semleges államok diplomatáit nem érte újdonságként a megbélyegzés, a gettóba zárás és az elhurcolás, hiszen a többi európai országban történtekről már értesültek a diplomáciai csatornákon. Diplomata voltukból fakadó mentességeiket a lehető legszélesebb körben kívánták megosztani az üldözöttekkel. 1944 késő tavaszától egymással is együtt működve tízezreknek juttattak mentességre jogosító védleveleket, majd ősszel diplomáciai védelem alatt álló épületekbe, az úgynevezett védett házakba gyűjtötték össze védenceiket, ahol orvosi ellátásukról és élelmezésükről egyaránt gondoskodtak.

Ha az egyházi embermentőkről beszélünk, akkor két fontos dolgot kell megemlítenünk: az egyik, hogy a történelmi nagy egyházak vezetői maguk is erősítették a zsidóellenes hangulatot és támogatták a zsidóellenes törvényeket egészen addig, amíg azok nem sértették a valamelyik keresztény felekezet tagjaként is származásuk okán kirekesztett saját híveiket. Másfelől a történelmi felekezetek vezetői a legmagasabb szinten nem emelték fel a nyilvánosság előtt a hangjukat a deportálásokkal szemben. Ezért megállapíthatjuk, hogy számos pap, lelkész, apáca és egyéb egyházi személy (akár püspöki szinten is) saját lelkiismeretének engedve felekezetének hivatalos rendeleteivel és több évszázados tradíciójával ment szembe, amikor az áldozatoknak segített. Ugyanakkor a kisegyházak tagjait (nazarénusok, adventisták, Jehova tanúi) is diszkriminálta a kormányzat, hiszen a fér- fiak a fegyverviselés megtagadása miatt a zsidókkal együtt munkaszolgálatosként végeztek kényszermunkát, gyakran kitéve a keretlegények szadizmusának is.

A hatóságok tisztségviselői a kirekesztő és megsemmisítő politikáért felelős államgépezet szolgálatában álltak. Ugyanakkor közülük néhányan képesek voltak túllépni azon az ideológián, amely alapján az akkori közigazgatás és a hadsereg is működött. Ezek a hatósági embermentők tulajdonképpen az államtól kapott eszközöket használták fel arra, hogy a hatalom által kirekesztett és halálra ítélt embereken segítsenek. Voltak köztük hivatalnokok, polgármesterek és katonatisztek egyaránt. Ők cáfolják a gyilkosok védekezését, mert a tetteik bizonyítják, hogy nem volt kötelező a parancsoknak engedelmeskedni.

Végül, de nem utolsósorban térjünk ki azokra az embermentőkre, akik nem élveztek diplomáciai védelmet, nem volt egyházi tekintélyük, és az állami hatóságokban sem találhattak eszközt az üldözöttek védelmére. A lakossági embermentők pont olyanok voltak, mint bármelyikünk. Ami példaképpé teszi őket, az nem más, mint döntésük, hogy a kockázatot vállalva segítenek azokon az embertársaikon, akiket halálra szánt a faji politika. Ezek a magánemberek a társadalom minden rétegéből jöttek, és a humanizmust képviselték ebben az embertelen korban. Bátorságuk, elszántságuk és leleményességük hősökké tette őket. Természetesen nem felejtkezhetünk el a zsidó önmentésről sem, amelynek élén Európa- szerte a cionista mozgalmak tagjai álltak.

A mentésekben nemcsak egyének, hanem közösségek is részt vettek. Ilyen volt a közép-franciaországi Le Chambon városka lakossága. A település protestáns közössége — lelkésze vezetésével — befogadta és elrejtette a kontinens minden részéről érkezett zsidókat. Volt egy olyan állam is, amelyik nem volt hajlandó kiszolgáltatni zsidó származású polgárait. Dánia lakosságának nagy többsége segédkezett a dániai zsidók megmentésében, amikor 1943. október elején (néhány százuk kivételével) hajóval átszállították őket a semleges Svédországba. Azt a néhány százat, akit a németeknek sikerült deportálni, nem tudták haláltáborokba szállítani, mert a dán kormány és Vöröskereszt folyamatosan érdeklődött utánuk. Hasonlóan ellenállt a deportálásoknak az egyébként nácibarát bolgár kormány és ortodox egyház is. Plovdiv ortodox pátriárkája kijelentette, hogy amennyiben a bolgár hatóságok deportáló vonatokat akarnak indítani a haláltáborokba, akkor ő maga az ünnepi ornátusában odafekszik az első szerelvény elé a sínekre.

Milyen motivációja volt a mentőknek?

Ha arról kellene írnunk, hogy az embermentők milyen okból segítették az üldözötteket, akkor tulajdonképpen egyszerűen azt kell mondanunk, hogy mindenkinek más motivációja volt. Ugyanakkor, természetesen, több típust fel lehet sorolni. Először azokat említjük, akik valamilyen erkölcsi meggondolásból támogatták a halálraítélteket. Voltak, akik ideológiai alapon álltak. Például kommunisták vagy szocialisták voltak, és mélyen hittek az internacionalizmusban, így a zsidók alsóbbrendűségét nem akarták elfogadni. Vallási alapon is kialakították többen azt a meggyőződést, hogy nem megengedhető a zsidók üldözése. Legtöbbjük a Szentírás alapján hitt abban, hogy a zsidók Isten választott népe. Közéjük tartozott az a személy is, aki elsőként kapta meg magyarként a Világ Igaza elismerést.

Michnay László adventista lelkész volt, aki feleségével és hat gyermekével Budapesten élt. A német megszállástól a főváros felszabadulásáig tartó tizenegy hónap alatt tizennyolc zsidónak nyújtott oltalmat. A lelkész nem várta meg, hogy az üldözött zsidók forduljanak hozzá, hanem önmaga ajánlotta fel a segítségét.

Az embermentők között voltak olyanok, akik filoszemiták voltak. Általában azok közül kerültek ki, akiknek volt személyes kapcsolata zsidó emberekkel. Amikor valaki személyesen ismert egy (vagy több) zsidót, nehezebben hitte el az antiszemita politika állításait a zsidókkal kapcsolatosan. A hivatásuk iránt elkötelezett emberek szintén könnyebben álltak az üldözöttek mellé. Egy orvos, ha valóban hitt abban az esküben, amit tett az emberi élet minden körülmények közötti védelméről, akkor nem állt be a gyilkosok közé, és nem is maradt passzív. A mentők gyakran illegális szervezeteket hoztak létre, hogy akcióikat koordinálják. Ezek legismertebbje a Zegota nevű szervezet, amely 1942-ben jött létre, lengyel katolikusok és zsidók dolgoztak benne. Több ezer gyermeket sikerült megmenteniük a deportálások elől. A katolikusok nem adták fel a szervezeten belül sem az antiszemita gondolkodásmódjukat. Ugyanakkor önmagában a szervezet léte jelezte azt a vörös vonalat, amit az antiszemiták számára is tilos átlépni: a zsidóellenességet elfogadták, de a zsidó nép kiirtását elutasították. Végül szót kell ejtenünk a kiskorú mentőkről, azokról a gyerekekről, akik tanúi voltak annak, ahogyan a szüleik segítették az üldözött zsidókat.

Hana Gofrit és édesanyja két éven át bujkált egy varsói családnál, ahol két hozzá hasonló kiskorú lánygyermek élt a családban. Ezek a gyerekek két éven át nem rendezhettek otthon zsúrokat, és nem hívhatták el játszani a barátnőiket.

Büntetés és jutalom

A zsidók mentését a németek különböző módokon büntették az általuk megszállt országokban. A nyugati országokban általában börtönt vagy pénzbüntetést kockáztatott az, aki segítséget nyújtott az üldözött zsidóknak. Lengyelországban és a megszállt keleti területeken ugyanezért kivégezték a mentőket. Ennek ellenére a legtöbb ember, aki elnyerte a Világ Igaza elismerést, Lengyelországból és Hollandiából származik. Az igazak nemcsak zsidókat mentettek meg, hanem megmentették az emberekbe vetett hitet is.

Azokat a személyeket, akik segítették, bújtatták az üldözött zsidókat, saját hazájukban általában nem jutalmazták meg. Izrael Állam azonban elismeri azokat, akik bizonyítottan mentettek az üldözés alatt. Ők megkapják a Világ Igaza címet, és a Jad Vasemben az Igazak sétányán fát ültethetnek. Az „igazak” nem voltak különleges emberek, hanem pontosan olyanok, mint a többiek, vagy mint mi. Egy adott pillanatban azonban engedelmeskedtek a szívüknek, és azt tették, amit tenniük kellett: leleményesen és félelmeiket leküzdve mentették az üldözött zsidókat.

Schindler pálfordulása 

„Ezeknél az embereknél, akik maguk is anyától születtek, és nyilván leveleket küldenek haza (vajon mit írhatnak benne?), nem is a szégyenérzet hiánya volt a legmegdöbbentőbb élmény Schindler számára. Tudta, hogy nem szégyellik tettüket, hiszen a menet végén haladó őr sem érezte szükségét, hogy megkímélje a gyereket a látványtól. Márpedig ha nem szégyenkeztek, akkor – és ez volt a legszörnyűségesebb a dologban – hivatalos jóváhagyással cselekedtek. Senki sem menekülhet többé a német kultúra eszméje mögé, senkit sem mentesítenek többé a vezetői nyilatkozatok attól, hogy kilépjenek házukból, kinézzenek hivatali ablakukból, és lássák az utcán történő eseményeket – a valóságot. Kormánya politikájának olyan megnyilvánulását látta Oskar a Krakus utcában, amit nem lehetett pillanatnyi eltévelyedésnek minősíteni. Biztosra vette, hogy az SS-katonák vezetői parancsot hajtottak végre, különben a menetoszlop végén haladó bajtársuk nem hagyta volna, hogy egy gyerek végignézze a történteket.

Később, némi konyak elfogyasztása után, Oskar már világosan látott. Azért engedtek oda szemtanúkat, olyan szemtanúkat, mint a piros kabátos apróság, mert biztosak benne, hogy a szemtanúk is el fognak pusztulni.”

(Részlet Thomas Keneally Schindler bárkája című regényéből.) 

Heller Ágnes megmentői 

Halmi Gyula (képünkön) ügyvédnek és feleségének, Bánóczy Lujzának nem volt gyermeke. Amikor 1944 októberében a nyilasok átvették a hatalmat Magyarországon, Halmi egyik kollégája és barátja, Székely Zsigmond megkérte őket, hogy vegyék magukhoz tizenéves kislányát, Ágnest, aki addig egy gyermekotthonban élt. A szülei a német megszállás kezdetétől hamis papírokkal bujkáltak, másik lánygyermeküket is keresztényeknél helyezték el. Halmiék megszerették Ágit, és a szomszédoknak vidéki unokahúgukként mutatták be. A főváros felszabadulását követően a Székely család újra egyesült. Az akkor tízéves kislányt ma Heller Ágnesként (képünkön) ismerjük. Halmiékat 2002-ben tüntették ki a Világ Igaza címmel.

A holland egyetemista 

MARION PRITCHARD utolsó éves egyetemi hallgató volt, amikor a németek 1940-ben megszállták Hollandiát. 1942-ben éppen az iskolába ment kerékpáron, amikor egy zsidó gyermekotthon előtt döbbenetes jelenetet látott. A németek teherautóra rakták az otthon kis lakóit. A brutalitás miatt és amikor látta, hogy két asszonyt, akik segíteni igyekeztek, szintén felraktak a teherautóra, Marion elhatározta, hogy segíteni fog a zsidóknak. Ő és egyetemista barátai sokaknak segítettek az elrejtőzésben. Ő maga is elbújtatott egy férfit három gyermekével.

„Az apa, két kisfia és csecsemő kislánya beköltözött hozzánk, s sikerült is szerencsésen kihúznunk a háború végéig. A barátaim segítettek felszedni a padlót az egyik szőnyeg alatt, és egy búvóhelyet építettünk ott a razziák idejére. Ezekre egyre gyakrabban sor került, s egy este alig úsztuk meg. Négy német jött egy holland náci rendőr kíséretében, és átkutatták a házat. Nem találták meg a rejtekhelyet, de azt már tapasztalatból tudták, hogy érdemes rövid idő múlva visszatérniük az átkutatott házba, mert a zsidók a razzia elmúltával esetleg előjönnek a rejtekhelyükről. A kisbaba elkezdett sírni, ezért kiengedtem a búvóhelyről. És akkor visszajött a holland rendőr, egyedül. Volt egy kis revolverem, amit az egyik barátomtól kaptam, és soha nem akartam használni. De ekkor úgy éreztem, nincs más választásom, és lelőttem a rendőrt. Az adott körülmények között újra megtenném, de máig foglalkoztat a dolog, úgy érzem, kellett volna más megoldásnak lennie. Egy helybeli temetkezési vállalkozó segített eltüntetni a holttestet, betette egy másik, »legális« halott mellé. Hogy féltem-e? Hát persze. Különösen miután egyszer letartóztattak, majd elengedtek. Volt olyan időszak, amikor a félelem megakadályozott abban, hogy megtegyek valamit, amit pedig megtehettem volna. Meg tudtam persze magamnak magyarázni ezt a nem cselekvést, például hogy veszélybe sodorhatok másokat, vagy hogy nem kellene kockáztatnom, mert mi lenne a három gyerekkel, ha velem valami történik, de tudtam, hogy ez csak magyarázkodás.”

A háború után Marion Pritchard férjével együtt az Egyesült Államokba költözött, és folyamatosan tartott előadásokat a holokausztról, annak zsidó és nem zsidó hőseiről. A Jad Vasem 1981-ben tüntette ki a Világ Igaza elismeréssel.

A vilnai gettó mentőangyala 

A litván Ona Simaite az egyetem elvégzését követően a kovnói (ma Kaunas) egyetem könyvtárosaként dolgozott. A háború kitörésével egy időben áthelyezték Vilnába (ma Vilnius), és a helyi egyetemi könyvtárban dolgozott. Egyetemi könyvtárosként nyugodtan élhette volna életét, ha lelkiismerete nem lázad fel a zsidók gettóba való zsúfolása és szenvedése láttán. Sok töprengés után különös módot talált a gettó lakóinak megsegítésére. Ona engedélyt kért a németektől, hogy beléphessen oda, azzal az indokkal, hogy az egyetemi könyvtárból kikölcsönzött könyveket akarja összegyűjteni a zsidó egyetemi hallgatóktól, akiket a gettóba zártak. Ezt az ürügyet kihasználva minden nap bejárt a lezárt területre. Volt ismerőseinek segített életet jelentő küldetésekben, elkobzott vagyonuk visszaszerzésében, vagy saját élelmiszerjegyeit felhasználva mentette meg az éhhalálra ítélteket, főleg a gyerekeket. Többször kicsempészte a zsidó ellenállási mozgalom titkos leveleit, városi útjairól pedig hamis iratokkal tért vissza. Ona életszemlélete szerint egy nép sem képes a kultúrája nélkül életképes maradni, s ezért megpróbált megmenteni minél több zsidó könyvet. A könyvtárnyi anyagot lakásának padlója alatt és az egyetem könyvtárában rejtette el. E tevékenysége miatt sokszor ütközött szomszédjai értetlenségébe. A besúgók feladták a helyi Gestapónak, akik arra akarták kötelezni, hogy szüntesse be a zsidóknak adott segítséget, de ő ezt megtagadta. Miután nem engedelmeskedett a németek utasításának, nem bántották ugyan, de mindenhová követték. Ezért a gettón kívül szervezte tovább a mentést. Egy segélyszervezetet alapított, amely a zsidó gyerekeket igyekezett kimenteni a gettóból. 1944 nyarán, amikor egy tizenegy éves kislányt próbált hamis iratokkal menteni, egy ügyvéd előtt kijelentette, hogy a lányka a saját unokahúga. Ezután a Gestapo letartóztatta, majd a kínzások után halálra ítélték. A haláltól úgy menekült meg, hogy kollégái lefizettek egy magas rangú Gestapo-tisztet, ezért Onát csak Dachauba deportálták. A háborút követően Párizsban telepedett le. 1953-ban kapta meg a Világ Igaza elismerést.

Feljelentői között élt 

A hat elemi iskolát végzett Oláh Erzsébet a Szabolcs megyei Tiszadobon élt első férjével. 1944. április 14-én a község zsidóit a zsinagóga udvarán kialakított gettóba hajtották. Erzsébet szomszédjai, Langerék és Szinaiék is odakerültek. Az asszony folyamatosan ellátta élelmiszerrel a két családot. Hazafelé más falusi asszonyokkal találkozott, akik így szóltak, amikor megtudták, hogy a zsidóknak vitt élelmet: „Bár egy se volna meg belőlük!” Erre Oláh Erzsébet így válaszolt: „Isten a legkedvesebbikjét vegye el annak, aki nem sajnálja a zsidókat! Szegény zsidóknak elvették minden vagyonukat, bárcsak már jönnének az oroszok, hogy megmentsék őket. A hús hulljon le arról, aki akár csak egy métert is felvesz magának a zsidók kelméjéből!”

Miután a tiszadobi zsidókat átvitték a nyíregyházi gyűjtőtáborba, Oláh Erzsébet egészen az Auschwitzba való deportálásig vitte nekik az élelmet. Közben az asszonyok, akikkel összeszólalkozott, feljelentették a hatóságoknál, és a szolgabíró internáltatta Erzsébetet. A fogságban idegösszeomlást kapott, de végül 1944 októberében szabadon engedték. Oláh Erzsébet rettenetesen elszigetelve élt, mert a tiszadobi zsidók többségét Auschwitzban meggyilkolták, a túlélők pedig elhagyták az országot. Erzsébetnek azok között kellett leélnie az életét, akik feljelentették és internáltatták. A Jad Vasem 2004-ben a Világ Igaza címmel tüntette ki.