Szakállas rendőrök márpedig nincsenek

"– Mi a viszonya Önnek az istenhithez?
– Vallásos neveltetésben részesültem, gyerekkoromban egyházi szolgálatokat is elláttam: ministráns is voltam, sekrestyés is. Harangoztam, sírt ástam, nem egy körmeneten részt vettem, gyakran vittem a keresztet, szinte csak egyházatya nem voltam.
– Hisz Istenben?
– Nem."
A fenti párbeszéd 1988-ban zajlott le Vitézy László filmrendező és Csillag József rendőr őrnagy között a Hit című dokumentumfilmben. Csillag – más rendőrökkel, elhárító tisztekkel és ki tudja, még ki mindenkivel – kulcsszerepet játszott a nyolcvanas évek közepén kibontakozott Balaton-felvidéki karizmatikus ébredés szétverési kísérletében, ám mint ahogy a jelenlegi állapotok is jelzik: sikertelenül. Míg 1985-ben mindössze egy négyfős imacsoport működött Füreden, jelenleg a Balaton-felvidéken kétezer újjászületett keresztény gyakorolja hitét aktívan a Hit Gyülekezetében. Írásunkban az elmúlt tizenhét év kalandokban, megpróbáltatásokban és sikerekben is bővölködő történetét elevenítjük fel a főszereplők segítségével.

"Nem valami nagy elhívatottság-tudattal mentem le először Füredre – mondja Petrőcz Levente lelkész –, inkább az volt az oka, hogy elég sok régi barátunk, ismerősünk élt azon a környéken." A füredi származású Petrőcz testvérek – Levente és László – 1980-ban csatlakoztak a budaörsi gyülekezethez, és rögtön bekapcsolódtak a közösségi életbe. "Már azokat az éveket is a rendszeres imaösszejövetelek, bibliaiskolák és virrasztások jellemezték, melyek stabilan megalapozták a jövőnket." Levente 1984-ben utazott vissza először Füredre, hogy egykori baráti körében is beszámoljon az életében bekövetkezett pozitív változásokról. A 23 éves, természettudományi gimnáziumot végzett fiatalember akkor még csak "egyszerű" hívő volt, megélhetését utcaseprésből és háztakarításból biztosította, mert "rendszerellenes" hite miatt polgári munkára esélye sem volt. "Fürednek van egy speciális adottsága: a móló. Ott sűrűsödnek a találkozási pontok, ezért ott kezdtem hirdetni az evangéliumot" – folytatja Levente. Ez a foglalatosság kezdetben úgy zajlott, hogy amikor meglátta valamelyik régi ismerősét, egyszerűen leszólította. Így találkozott Grósz Istvánnal is, aki ma már több környékbeli gyülekezet vezetőjeként közel nyolcszáz ember pásztora.

Grósz István: "Hippi voltam, koncertekre jártam, csavarogtam. Éppen leszereltem a honvédségtől, és gondoltam, ott folytatom az életemet, ahol előtte abbahagytam. A mólónál volt egy söröző, oda igyekeztem. A bejáratnál álldogált néhány srác, azt mondja az egyik, hogy ő a Levente. Régen barátok voltunk, de öt éve nem láttuk egymást, nem ismertem meg. Aztán ahogy beszélt hozzám, egyszer csak beugrott a régi kép: a derékig érő haj, a színes gyöngyök, a bőrruhák. Megöleltük egymást, és egyből elkezdte mondani az evangéliumot."

Grósz Istvánra mély benyomást gyakorolt a beszélgetés, és bár csak négy hónappal később tért meg, valami rögtön megváltozott benne, "mert aznap este már nem sört ittam, hanem kólát".

Levente ezután hétről hétre levonatozott Füredre, s egy idő után elérkezettnek látta az időt az első istentisztelet megrendezéséhez: "Már elég sok érdeklődő volt, köztük egy néni is, aki azt mondta, tartsuk az ő lakásában az összejövetelt. Megszerveztük, Németh Sándor lelkészt is meghívtuk, mindenkit értesítettünk. Eljött a nap, de legnagyobb megdöbbenésünkre a néni, aki az elmúlt hetekben részt vett a szervezésben is, alig akart beengedi az ajtón. Végül nagy nehezen elmondta, mi történt: a megbeszélt időpont előtt pár nappal beállított hozzá két ismeretlen, és megfenyegették. Azt állították, hogy mi egy külföldi szervezet tagjai vagyunk, és minden egyes megtérőért egymillió dollárt kapunk. Arra is céloztak, hogy hamarosan »ártalmatlanítani fogják a szektásokat«, ezért a néni jobban teszi, ha megszakít velünk minden kapcsolatot. Annyira megijesztették, hogy eladta a lakását, és elköltözött a déli partra. Az első rendezvényünk tehát nem volt túl sikeres" – emlékszik vissza a történtekre Petrőcz Levente. A fentebb már idézett Csillag őrnagy később cáfolta, hogy az ismeretlen fenyegetők a rendőrséghez tartoztak volna. Csillag emlékeztetett rá: az egyik férfi szakállas volt, márpedig "szakállas rendőrök nincsenek". A fürediek a kudarc ellenére sem adták fel. Néhány hónappal később megtért Grósz István főbérlője, valamint egy jegyespár. "Így négyen lettünk – veszi át a szót István. – A mából visszatekintve nagyon szerénynek tűnik a kezdet, de mégis nagy vágy volt bennünk az Úr követésére." Az igeszolgálat is eléggé prózai okból alakult ki: Levente eleinte budaörsi prédikációkat tartalmazó kazettákat vitt magával, ezeket hallgatták az istentiszteletnek helyet adó lakótelepi lakásban. "Tény, hogy technikai értelemben nagyon rossz felvételek voltak, sisteregtek, recsegtek. Úgy látszik, ebből elegük lett, mert egyszer az egyik hölgy azt mondta: kazettákat otthon is tudunk hallgatni, beszélj inkább te" – eleveníti fel pályafutása kezdetét Levente, aki innentől kezdve élőszóban adta át Isten Igéjét a csekély létszámú, ám annál lelkesebb hallgatóságnak.

Hársfalvai Attila ma a keszthelyi gyülekezet pásztora: "Csóró srác voltam, a jobb utáni vágyakozáson kívül nem volt semmim. 1984–85 folyamán gyakran összefutottam Leventéékkel Füreden. Ők nagy szeretettel beszéltek az Úrról, én mondtam az ellenvetéseimet. Akkor hallottam először Jézusról, az evangéliumról. Komoly viták alakultak ki köztünk, de az volt az érdekes, hogy ezek ellenére továbbra is szeretettel viszonyultak hozzám."

Grósz István. Ha azt a kezdeti növekedést elfojtották volna, akkor lehet, ma nem lenne az Úrnak munkája ezen a környéken

Majd’ egy év telt el vitatkozásokkal, és Levente számára is úgy tűnt: hiába. Ám egy alkalommal Attila váratlanul beállított az összejövetelre. Végighallgatta a prédikációt, aztán leborult a földre, és azt mondta: "Kell nekem ez a kenyér, meg akarok térni." "Akkor rászóltam – veszi át a szót Levente –, hogy álljon fel, ne legyen ilyen cinikus. Majd ha tényleg komolyan gondolja, imádkozunk érte, de ilyen komédiának itt nincs helye."

Hársfalvai Attila komolyan gondolta. A kezdeti időszakban többnyire Attilához hasonló, "nem a legmagasabb társadalmi rangú" fiatalok csatlakoztak a gyülekezethez, talán azért, mert egy valamirevaló egzisztenciával rendelkező személyt hamar meg tudtak félemlíteni a hatóságok. Volt, aki egy rövid ideig látogatta a közösséget, azután hirtelen távozott: "Azt mondta: »Levente, ne haragudj, de nem jövök többet. Tegnap megállt mellettem egy AH rendszámú Zsiguli, beszállítottak, elvittek Veszprémbe, de mást nem akarok erről mondani.«" A fiatalok viszont hozzászoktak a rendőri atrocitásokhoz, és nem érdekelte őket. Legtöbbjük valamilyen szinten a megtérése előtt is szemben állt a rendszerrel, nem nagyon lehetett őket megijeszteni, sőt a zaklatások csak még jobban összekovácsolták a közösséget.

Hársfalvai Attila. Majdnem egy éven keresztül vitatkoztam velük az evangéliumról, de az volt az érdekes, hogy ennek ellenére is szeretettel viszonyultak hozzám

Grósz István: "Itt vidéken nem úgy éltem meg, hogy vallásüldözés van, hanem hogy megint szórakoznak velünk a rendőrök, és mi már csak dacból is folytattuk, amit elkezdtünk. Most már úgy látom, igazából ez arról szólt, hogy ha azt a kezdeti növekedést elfojtották volna, akkor lehet, ma nem lenne az Úrnak munkája ezen a környéken."

Azért a hatalom sem adta fel, s egy 1988-as esemény kis híján véget vetett az ébredésnek: Vörös László, az akkor már ötvenfős gyülekezet egyik tagja felajánlotta a közösségnek, hogy újítsák fel aszófői házát, majd tartsák ott az istentiszteleteket. A munkálatok két hónapon keresztül folytak. A helyrehozott épületben június 13-án került sor az első és egyben utolsó istentiszteletre: az éjszaka folyamán ismeretlen tettes felgyújtotta a házat. Tetézte a bajt, hogy a tűzoltók csak háromnegyed óra elteltével érkeztek a helyszínre, ám akkor kiderült: nincs elegendő vizük. A sorozatos – és finoman fogalmazva is gyanús – késlekedések hatására a ház a falak kivételével porig égett. Mindezek után a Községi Tanács még pénzbírságra is ítélte a kárvallott tulajdonost.

"Akkor úgy éreztem, vége – mondja Levente –, nem hittem, hogy nekem erre elhívásom van, hogy folytatnom kellene a szolgálatot. De aztán felkelt a nap, és rájöttem, hogy nincs menekülés. Összejöttünk, elkezdtünk imádkozni, szellemi harcot folytattunk, és mentünk tovább. A gyülekezetalapítás körüli sok buktató később előnyünkre vált: utólag úgy látom, hogy komoly sikereket csak komoly megpróbáltatások árán lehet elérni."

Az aszófői ház leégése után egész nyáron a Tamás-hegyen jöttek össze. "Ez egy ismert turistahely, körülbelül olyan, mint Budapesten a János-hegy – magyarázza Hársfalvai Attila. – Vasárnaponként úgy mentünk fel istentiszteletet tartani, hogy a rendőrök teljesen nyíltan jöttek utánunk a hegy lábáig. Ott megálltak, megvárták, amíg visszajöttünk, azután ők is elmentek. Szabad ég alatt tartottuk az összejöveteleket, és hála Istennek, soha nem esett az eső."

Noha a gyülekezet a hatalom bojkottja miatt nem bérelhetett semmilyen városi ingatlant, az ősz elejére mégis megoldódott a probléma. Sós István, egy ismert füredi vendéglős a közösség rendelkezésére bocsátotta csárdája pincéjét. Emiatt persze rögtön célponttá vált, az elhárítás emberei szinte folyamatosan jobb belátásra próbálták bírni. Sós István azonban elhárította őket: "Jó emberek a hitesek, nem kell tőlük félni."

Sósék nem tartoztak a gyülekezethez, de a sűrű rendőri látogatás felkeltette az érdeklődésüket: István felesége, valamint lánya ellátogattak az egyik összejövetelre. "Az előzményekhez tartozik, hogy a kislány, aki akkoriban 15 éves lehetett, csontrákos volt – meséli Levente. – Az orvosok úgy döntöttek, először az anyukát operálják meg: kivesznek a csípőjéből egy csontdarabot, majd beültetik a kislány szervezetébe. Az istentisztelet végén István felesége kérte, hogy imádkozzunk értük, és böjtöljünk. Így is lett, imádkoztunk a kislány gyógyulásáért, azután az egész gyülekezet három napon át böjtölt. A műtét előtti utolsó vizsgálaton kiderült, hogy a kislány teljesen meggyógyult. Sem akkor, sem azóta nem volt szükség orvosi beavatkozásra." A nyilvánvaló csoda hatására Sós István is hitre jutott, azóta is a gyülekezet tagja.

"István karakán kiállása sokat segített – mondja Levente. – Az állandó helyszín nagy szerepet játszott abban, hogy nem széledtek szét az emberek. Abban az időben erősödött meg a gyülekezet, felgyorsult a növekedés."

Petrőcz Levente. Komoly sikereket csak komoly próbák árán lehet elérni

Olyannyira, hogy 1989-ben már nem fértek el a vendéglő pincéjében. A rendszerváltás eredményeként átköltöztek a korábbi – akkor már bérelhető – pártházba, ahol kétszáznál is többen jöttek össze egy-egy istentiszteletre. Mivel a füredi gyülekezetet sokan látogatták távolabbi településekről is, 1990-ben felmerült az osztódás gondolata. Augusztusban ünnepi istentisztelet keretében Németh Sándor vezetőlelkész megerősítésével háromfelé vált a gyülekezet: Grósz István Balatonfüreden, Hársfalvai Attila Keszthelyen kezdte meg pásztori szolgálatát, Petrőcz Levente pedig Veszprémben kezdett új gyülekezet építésbe.

"István és Attila kinevezése egyenes következménye volt annak, ami a megelőző öt évben zajlott: egyértelmű volt a hűségük, látszott, hogy ragaszkodnak Isten népéhez" – mondja Levente. A jó vezetőválasztást igazolja, hogy az elmúlt tíz évben a Balaton-felvidéki hitesek összlétszáma elérte a kétezer főt. "Külön öröm a számomra – teszi hozzá Levente –, hogy nagyon jó az együttműködés közöttük, gyakran rendeznek közös istentiszteleteket. Nem versenytársnak, hanem csapattársnak tekintik egymást, akivel egy cél érdekében munkálkodnak."

Isten Bárányai

Dr. Bárány László több mint negyven éve háziorvos Veszprémben. Tágabb értelemben vett családja is keresztény, így a balatonfüredi Hit Gyülekezete istentiszteleteit Laci bácsi tizenhárom rokonával együtt látogatja. "Mind orvosi praxisomban, mind magánéletem során azt tapasztaltam, hogy a magyar társadalomnak szüksége van a Hit Gyülekezetére. Számos akut egészségügyi, családi, szociális problémát láttam, s látok megoldódni egyházamban. Sőt, a gyülekezethez való csatlakozásom egyik motiválója volt, hogy gyakorta találkoztam olyan esetekkel, amikor drog- és alkoholfüggő embereket tudott meggyógyítani és szocializálni a gyülekezet. Olyan esetekben is, amikor magam vagy orvos kollégáim már tehetetlenek voltunk."

Laci bácsi feleségével, fogorvos lányával, valamint unokájával nyolc éve jár a gyülekezet istentiszteleteire. A családból elsőnek fiuk, Bárány László operatőr tért meg 1989-ben. "A fiam papnak készült, és féltem attól, hogy magányosan, család nélkül él majd ő is, mi is. De hála Istennek, ettől ma már nem kell tartanunk: fiam a gyülekezetben nagyszerű feleséget talált magának (Zsuzsa hegedűművész), és már kétéves a tőlük kapott unokám, Abigél" – mondja a köztiszteletnek örvendő orvos.

Mint Bárány doktor elmondta, "kismenyén" keresztül további hites rokonokra lelt. Hiszen Zsuzsa szülei – Kovács László vállalkozó és felesége, Rózsika, Balatonalmádi postafőnöke – is keresztények. Sőt az ő fiuk családjával együtt szintén a füredi gyülekezetet erősíti.

"Pedig egykor nászuramék házassága tönkrement, már el is váltak. De – miután megtértek a gyülekezetben – újra összeházasodtak. És ez csak egy jó példa a sok közül…" – illusztrálja, hogy milyen csodálatos dolog egy keresztény dinasztiában élni.

Punktérítő

Szovjet tiszt a virágágyásban

No future! Nincs jövő! – hirdette a hetvenes-nyolcvanas évek botrányos punkmozgalma, amelynek követői látványosan lázadtak minden társadalmi konvenció ellen. A társadalom perifériáját önként választó fiatalok – alighanem helyesen – képmutatónak tartották társadalmukat, ezért a tudatos meghökkentésre és az állandó botránykeltésre tették a hangsúlyt. Magyarországon 1983–84-ben több úgynevezett punkper is zajlott. A "Közellenség" nevű Balaton-felvidéki punkegyüttes tagjai mindösszesen kétszer léptek fel, az akkori pártállam mégis brutálisan lecsapott rájuk: másfél-két év börtönre ítélte őket. A Filmszemlén mutatták be Kövessy Róbert rendező Punktérítő című filmjét, amely az együttes tagjait mutatja be másfél évtized távlatából. A rendszerellenes izgatásért 1984-ben elítélt Lázárfalvi György és Kiss Attila ma a Hit Gyülekezete tagja. Többszörösen megfelelnek a nemrég meghirdetett "három gyermek, három szoba és négy kerék" polgári "ideálnak".

Kiss Attila, aki a fő rendszerellenes izgatónak bizonyult, már 15 évesen minden ellen lázadt, 17 éves korára három középiskolából rúgták ki. "Elköltöztem otthonról, és így az a kevés tartás is végleg elment belőlem, ami addig még megvolt. Maradhattam volna az értelmiségi szüleimnél, ha egy kicsit tudok konszolidálódni, de nem is akartam" – mondta az egykori punk, aki Lázárfalvi Györggyel 1981-ben ismerkedett meg. Folyamatosan bosszantotta őket a Kádár-rendszer húzd meg, ereszd meg taktikája. "Cserébe" folyamatosan piszkálták, zaklatták őket a rendőrök. Erre még inkább "belehúztak": botrányok egyre-másra, rengeteg verekedés, egy idő után minden társas összejövetel ezzel ért véget.

"Soha nem mi kezdtük el. Sokszor olyanok voltak az emberek, mint a gyáva kutyák: ijedtükben harapnak, mert nem tudják, hogyan reagáljanak. Megjelenésünk annyira provokatív lehetett, az emberek egyszerűen nem tudták hova tenni, hogy ilyen is van, ezért mindig le akartak minket győzni, meg akartak alázni. Erre még vadabbak lettünk – írja le a jelenséget Kiss Attila. – Utáltak is bennünket, kitaszítottak voltunk, de nem is akartunk beépülni a rendszerbe. Gyűlöltük tiszta szívből. Utáltunk minden olyasmit, ahol a legkisebb mértékben is befolyásolni akarják az ember egyéniségének kiteljesedését. A szabadság életérzése vonzott bennünket. A szabadság ára pedig a periféria volt."

Attila mindig is akart zenélni, ezért gitározni tanult rockerektől. Több átmeneti együttesben is zenélt, így például egyszer Grósz Istvánnal (aki azóta a Balatonfüredi Hit Gyülekezete lelkésze – lásd fentebb) az "Anyád" nevű zenekarban. Azután ketten Gyurival az említett veszprémi "Közellenség" zenekarhoz csapódtak. Egyik daluk a "Rendőrállam" címet viselte: "Itt az idő, lázadj hát, / nem tehetsz már semmi mást. / Rendőrállam, rendőrállam, / a hatalmakat utálom." Egy másik nótában, a "Terror és kizsákmányolás" címűben így szólt a refrén: "Jól él az ország, jól él az ország, / jólétünk jelei: gumibot és könnygáz. / Jól él az ország, jól él az ország, / jólétünk záloga a kommunista kormány."

Rögtön lecsaptak rájuk. Kiss így emlékezik: "1983. március 31-én vittek be, amikor az egyetemi napok keretében teljesen romba döntöttünk egy rendezvényt. Az utcán fogtak meg a rendőrök, és szó szerint belevertek a földbe, majd egy délutánon át szadiztak minket. Igaz, botrányos életvezetésünk volt, de nem ez volt a fő indokuk, hanem az izgatás. Valahogy így szólt az ítélet: csoport tagjaként nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette, a fennálló rendszerrel szembeni izgatás, a magyar–szovjet barátság megbontására való törekvés, gyűlöletkeltés a kommunista kormány irányában stb. Két év nyolc hónapot kaptam; sok volt a semmiért. Szabadulásom után nem lakhattam Veszprémben, és a régi barátaimmal sem tarthattam a kapcsolatot. Nemcsak az volt borzasztó, hogy becsuknak a börtönbe, hanem az, hogy érzed: a legelemibb emberi jogodat is elveszik. Tehát olyan jogokat nem gyakorolhatsz, amelyek fel sem tűnnek, amikor megvannak. És ez őket nem is érdekelte, ez volt benne az undorító. Szabadulás után pedig ott vagy még mindig teljes jogfosztásban. Elélhetsz, mint egy állat. Disszidálni szerettem volna, de nem kaptam útlevelet. Kellett volna két támogató párttagnak az aláírása ehhez. Amikor mégis e nélkül adtam be a kérelmemet, azt írták vissza: a Magyar Népköztársaság lejáratása lenne, ha ilyen embereknek útlevelet adnának."

A szabadulás után még nehezebb időszak jött, amelyre Kiss Attila a "vegetálás" és a "nihil" szavakat tudja csak használni. "Nagyon üresen teltek az évek." Kereste a kiutat, de nem "teológiai irányban". Felesége tért meg először – volt már egy gyermekük –, de az egykori punkot két évig abszolút nem érdekelte a hit. Majd egy tragédia történt: második gyermekük még az anyaméhben meghalt.

Ez volt a fordulópont. "Teljesen összeesett állapotban voltam, és akkor Gyurival töltöttünk egy-két napot, amíg a feleségem kórházban volt. Ő az Ézsaiás 65-ből mutatott egy verset: »Nem fáradnak hiába, nem nemzenek a korai halálnak, mivel az Úr áldottainak magva ők, és ivadékaik velük megmaradnak.«"

"Mondtam: ha ezt írja ez a Biblia, én már nem veszíthetek semmit, megnézem, Isten ad-e nekem gyereket. Hát adott két szép gyermeket azóta. Nagyszerűen rendeződött az életünk, jól érezzük magunkat, a megtérés ezt hozta az életünkbe: helyreálltunk."

A 37 éves, háromgyermekes, boldog házasságban élő Lázárfalvi Györgyről, az együttes egykori énekeséről ma senki sem mondaná meg, hogy egykor a Balaton-felvidék fenegyereke volt. Elegáns stílusa, nyugodt természete antagonisztikus ellentétben áll egykori önmagával. Pedagógus szülei ugyan mindent megtettek azért, hogy a lehető legjobb nevelésben részesítsék, azonban mindez hiábavalónak tűnt: 1981–83 között, még mint fiatalkorú, elköltözött otthonról a Balaton-partra, ahol nyaranta találkozott a kelet a nyugattal, és a szemmel látható és érezhető különbség még inkább hergelően hatott rá.

"Akkoriban nem tehetted meg, hogy fogod az útlevelet és felülsz egy repülőre. Az emberek szinte fogolyként, erőszakkal voltak itt tartva. Jól szervezett rendőrség és a szovjet katonák jelenléte biztosította – úgymond – a szép rendet. A Balaton kirakat volt a Nyugat számára: »Íme, milyen boldogan él a magyar nép!« Később Attila is leköltözött, és hamarosan több fiatal is csatlakozott hozzánk." Lázadását az akkoriban "ideiglenesen hazánkban állomásozó" orosz katonákkal szemben is kifejezte: barátaival együtt Veszprém centrumában, 1983-ban (!) szovjet tisztekről letépték váll-lapjaikat, majd belökték őket a virágágyásba. "Az orosz tiszteket annyira meglepte ez a viselkedés, hogy teljesen ledermedtek, hiszen 83-ban még ők Magyarországon nagy uraknak számítottak, rendszerváltásról senki nem álmodott még" – mondja Lázárfalvi, aki úgy tudja, hogy a megye akkori párttitkára egy pártgyűlésen adta ki az ukázt: meg kell tisztítani Veszprém megyét a punkoktól! A bírósági eljárás annyira képtelen volt, hogy az ellenzék is felfigyelt rá: a budapesti Haraszti Miklós író, aki jelen volt a tárgyaláson, a szamizdat Beszélőben jelentetett meg az összegyűjtött anyagból. A Punktérítő című film egyik drámai vonulata, ahogy az író a cikket részletekben, saját maga olvassa fel. Így megismerkedhetünk a teljes peranyaggal, beleértve a hamis tanúk felvonultatását, a szemtanúk vallomásának félresöprését, a zelóta srácok leültetésének minden törvény- és jogellenes momentumát. Később tudta meg, hogy az akkor illegalitásban lévő, szintén ellenzéki budaörsi gyülekezet vezetője, Németh Sándor a cikket olvasva imádkozott a fiúk kiszabadulásáért és megtérésükért.

Lázárfalvi György 87-ben találkozott régi barátjával, az akkor már megtért egykori hippi Grósz Istvánnal, aki rögtön Jézusról mint ma is élő személyről beszélt neki. "Először azt hittem, hogy Pistának elment az esze" – foglalja össze a találkozás első benyomását, de nem hagyták nyugodni a hallottak. Feleségével éjszakába nyúlóan beszélgettek arról, hogy mi van, ha tényleg él Jézus, és vele lehet szabad, bűn nélküli életet élni. Hajnali négykor György arra az elhatározásra jutott, hogy meg kell térnie. Megtette. Aktívan bekapcsolódott a Balaton-felvidéki gyülekezetek életébe, majd később a vezetésbe és az evangelizálásba. "A sors iróniája, hogy az egykori botrányos koncertek helyén, ahol a fiatalokat a punk oltárához vezettük, évekkel később a megtérést és a Jézus Krisztusban való élet szabadságát hirdethettem." A "nincs jövő" már a múlté. Ma feleségével együtt élvezik, ahogy gyermekeik már az Úrban nőnek fel, és remélik, addigra megvalósul a teljes rendszerváltás. Addig is marad az "izgatás"…

A "tudomány beszéde"

Dr. Gyenis János

"Nagyon könnyű volt megtérnem, a lányom elhívott Budapestre istentiszteletre, és én azonnal befogadtam a szívembe Jézus Krisztust" – mondta Dr. Gyenis János, az MTA doktora, egyetemi tanár, a mintegy hetven embert foglalkoztató Műszaki Kutatóintézet igazgatója. A háromgyermekes "csúcsértelmiségi" családapa számára egyáltalán nem zavaró, hogy előfordul: hozzá képest alacsonyabb iskolai és szakmai végzettséggel rendelkező emberek prédikálnak a gyülekezetben. Sőt, az emberi életeket Istenhez vezető "kijelentés tudományát" magasabb rendűnek tartja minden másnál. Így soha nem zavarta az sem, hogy karizmatikus–pünkösdi gyülekezetekben előfordulnak természetfeletti megnyilvánulások. Bár először mindez meglepte, gondot nem okozott számára. "Megvan a kézzelfogható fizikai világ, megvannak a maga szabályai, amelyeket a kutatónak meg kell találnia, ki kell találnia, hogy miért van úgy. De nyilván magától nem jöhetett létre. Ezzel nem ütközik, hogy van egy másfajta világ is" – vallja.

A megtérést követően helyrejött válságban lévő házassága. Emellett szakmai munkájához is lendületet kapott: "Lehet, hogy ez nem hihető egyesek számára, de azokat a gondolatokat, amiket én a tudományos munkában felhasználtam, akkoriban »kaptam«. Egyszerűen megálmodtam, mit kell csinálni, milyen irányba kell dolgozni. Inspirálta a gondolkozásomat a változás. Így erőfeszítés nélkül írtam a disszertációmat, és a megvédéssel is minden simán ment. Abban az évben neveztek ki igazgatónak is, addig tudományos igazgatóhelyettes voltam az intézetben."

Az intézet jól működik, a munkatársakkal korrekt a kapcsolat: "Nem szólok bele, hogy ők hogyan gondolkodnak, ők pedig elfogadják, hogy én hogyan gondolkodom. Többnyire tudják, hogy a gyülekezet tagja vagyok, de erről nem nagyon »témázunk«, szakmai dolgokról beszélünk" – mondta Gyenis János, akinek a családjában többször is természetfeletti gyógyulások történtek.