A kereszténység legnagyobb kihívása

Jézus Krisztus előrejelzései szerint a korszakváltás előtt olyan nehéz idők köszöntenek a Földre, hogy csakis azok a hívők szabadulnak meg, akik mindent kibírnak. A próféciák ugyanakkor arra is rávilágítanak, hogy ennek ellenére a legnagyobb kihívást mégsem a külső támádások, üldözések vagy a természeti csapások, háborúk jelentik majd az Egyház számára, hanem egy olyan korszellem, amely belülről, láthatatlan módon akarja aláásni a személyes hívő életet.

„Valaki azért hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat, hasonlítom azt a bölcs emberhez, aki a kősziklára építette az ő házát: És ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; de nem dőlt össze: mert a kősziklára építtetett. És valaki hallja éntőlem e beszédeket, és nem cselekszi meg azokat, hasonlatos lesz a bolond emberhez, aki a fövényre építette házát: és ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és összeomlott: és nagy lett annak romlása.” (Mt 7:24–27)

Bibliaolvasó keresztények jól ismerik Jézus Krisztusnak a Hegyi beszéd végén elmondott példázatát és annak üzenetét is: a külső megpróbáltatásokat csak­is akkor élhetjük túl jelentősebb károk nélkül, ha a házunk – vagyis az életünk – biztos alapra épül; ugyanakkor a Mester beszédeinek a hallgatása, ismerete önmagában még nem jelenti azt, hogy ráépítkeztünk a stabilitást jelentő kősziklára – ehhez a gyakorlati életünkbe is be kell építeni a hallott tanításokat.

Nyilvánvalóan ez a kijelentés Jézus minden beszédére – és tágabb értelemben a teljes Szentírásra is – igaz, ugyanakkor nem szabad elsiklanunk afölött, hogy ez a példázat egy konkrét prédikációsorozat végén hangzik el. Vagyis, amikor Jézus azt állítja, hogy csakis az építi kősziklára a házát, aki „hallja éntőlem e beszédeket, és megcselekszi azokat”, akkor nem általánosságban az általa valaha elmondott összes beszédre utal, hanem e beszédekre, tehát az imént, talán percekkel korábban elhangzottakra. Konkrétan ezekre vonatkozik az ígéret, amely szerint, ha valaki az elmondottakat megéli, a mindennapjai részévé teszi, akkor jöhetnek az esők, a szélviharok, az árvizek – a felépítmény dacol az elemekkel, az ember sorsa stabilan fog állni. Ugyanez persze fordítva is igaz: ha valaki Jézusnak ezeket a tanításait – vagyis az idézett példázatát közvetlenül megelőző üzeneteit (!) – nem valósítja meg, akkor azt kockáztatja, hogy a külső megpróbáltatások terhe alatt az élete kártyavárként, javíthatatlanul omlik össze.

Az őszinték jutalma

Márpedig akkor gondolkodunk reálisan a világról és benne az emberi életről, ha bekalkuláljuk a „természeti csapásokat” – ugyanis Jézus ezekről nem feltételes módban beszélt, és azt sem állította róluk, hogy a kősziklára épült házakat elkerülik. Mi több, az utolsó időkről szóló bibliai próféciák alapján joggal feltételezhetjük, hogy az emberiség az eddigi legsúlyosabb kihívásai elé néz. Az elmúlt évek és napjaink világproblémái – gazdasági válság, terrorizmus, migránskrízis stb. – jelzik, hogy már jelenleg is egy bonyolult és nehéz korban élünk. A korszakváltást megelőző időszakról azonban Jézus nemes egy­sze­rű­séggel azt mondja, hogy csak „azok szabadulnak meg, akik mindent kibírnak”. Ez azonban nem ok a félelemre és a rettegésre, hiszen Jézus ígérte meg azt is, hogy aki kősziklára építette a házát, annak az életében a legrosszabb külső körülmények közepette is felszabadul Isten megtartó, stabilizáló kegyelme.

A terhek alatt derül ki, milyen erős az alap

De vajon melyek azok a kijelentések, amelyekről Jézus azt mondja, hogy elegendő erőt hordoznak ahhoz, hogy a legzavarosabb, legellentmondásosabb, legnehezebb időszakban is kősziklaként tartsanak meg bennünket? A Hegyi beszéd az úgynevezett boldogmondásokkal kezdődik, majd Jézus Krisztus hat ószövetségi parancsolatot elemez. Ezek után, a beszéd nagyobbik részében hét olyan gyakorlatról, magatartásformáról beszél, amelyek a valódi keresztény életmód alappilléreit jelentik. Hosszan tanít az alamizsnában megnyilvánuló irgalmasságról, a megbocsátásról, az imádkozásról, a böjtölésről, az anyagi életről, továbbá óva int a kritizálástól és a hamis prófétáktól. Ezek mindegyike egy külön cikket, sőt cikksorozatot megérne, mégis hadd emeljek ki csupán egyetlen dolgot, ami az összes itt elmondott tanítására érvényes, és talán az egész prédikációsorozat legfőbb summája. Beszédében ugyanis Jézus újra és újra az őszinteségre, átláthatóságra, egyenességre, hitelességre buzdít, amellyel kapcsolatban a legfőbb érve az, hogy „a te Atyád, aki titkon néz, megfizet neked nyilván”.

Ezt az üzenetet annyira fontosnak érezte, hogy nemcsak buzdításként, hanem tiltásként is többször megfogalmazta, mondván, „ne légy olyan, mint a képmutatók”, akik a nyilvánosság előtt egészen másnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában. Jézus tulajdonképpen egyetlen dolgot hangsúlyoz végig: legyünk őszinte, hiteles, egyenes hívők, akik a magánéletükben, a „belső szobájukban” is krisztusi emberként viselkednek. Mindez azt is jelenti, hogy a kősziklára épített, a legnehezebb próbákat is kiálló sorshoz a keresztény életmód elengedhetetlenül szükséges – ám önmagában nem elégséges, amennyiben az csak látszat, és nem a szív egyenességéből, hanem számításból, érdekérvényesítésből vagy megfelelési kényszerekből, félelemből fakad.

Emiatt emeli ki például Jézus, hogy az alamizsnánk irgalmasságból fakadjon, és kínosan ügyeljünk arra, hogy azzal ne a környezetünkre akarjunk benyomást gyakorolni; az Istennel való személyes kommunikációnk ne a gyülekezeti imádkozásban merüljön ki, hanem legyenek „titkos” magánbeszélgetéseink az Atyával; és a böjtölés is a szív őszinte kiáltása legyen Isten felé, ne hatásvadász színészkedés. Ehhez hasonlóan az embertársainknak való megbocsátás is feltételezi az egyenességet, a nyíltságot; a pénzügyekkel kapcsolatban pedig arra int Jézus, hogy a szívünket ne foglalja el a pénz szerelme (ami a telhetetlenség mellett az aggódásban és a jövőtől való félelemben is megnyilvánulhat), hanem az életünkben maradjon első helyen Isten és az Ő országának a keresése. Az ítélkező, kritizáló magatartással kapcsolatban pedig arra mutat rá, hogy ez sok esetben éppen „az igazságosztóként” tetszelgő személyek súlyos szellemi-erkölcsi hiányosságait hivatott elfedni – természetesen sikertelenül, hiszen ha a környezetük nem is feltétlenül, Isten mindig mindent (át)lát. Éppen ezért Jézus az ilyen embernek is az önvizsgálatot és az őszinte megtérést javasolja. Mindezek mellett a hamis próféták, a rossz társaságok veszélyeire is felhívja a figyelmet a Mester, érdekes módon éppen azt hangsúlyozva, ezek legfőbb ismertetőjegye, hogy másnak mutatják magukat, mint amilyenek valójában.

Tehát ezek után mondja azt Jézus, hogy aki ezeket a beszédeit megtartja – tehát irgalmat gyakorol, imádkozik, megbocsát, böjtöl, nem engedi át a szívét a Mammonnak, nem ítélkezik, és őrizkedik a hamis prófétáktól –, mégpedig nem színből, hanem szívből, hitelesen, őszintén, azt Isten minden körülmények között meg fogja tartani!

Becsapni Istent?

Ez az ígéret pedig azt is jelenti, hogy a Messiás visszajövetele előtti időkre az Írások által prognosztizált külső megpróbáltatások – földrengések, háborúk, járványok, éhínségek, terror, keresztényüldözés stb. – közel sem jelentenek akkora kihívást, mint a belső, a keresztény hívő élet hitelességét, eredetiségét aláásó jelenségek. Nem véletlen, hogy azok az újszövetségi próféciák, amelyek az Egyházon belüli trendeket jelzik előre az utolsó időkre nézve, a legnagyobb problémaként a képmutatást jelölik meg.

„A Szellem pedig nyilván mondja, hogy az utolsó időben némelyek elszakadnak a hittől, hitető szellemekre és gonosz szellemek tanításaira figyelmezvén. Hazug beszédűeknek képmutatása által, kik meg vannak bélyegezve a saját lelkiismeretökben” – mondja Pál a Timóteushoz írt első levelében (1Tim 4:1–2), majd a második levelében szintén a korszak végéről prófétálva megerősíti: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők állanak be. Mert lesznek az emberek magukat szeretők (…), kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld!” (2Tim 3:1–5)

Pál egyértelművé teszi, hogy a Jézus Krisztus visszajövetele előtti időszak egyik fő problémája az Egyházon belül a képmutatás lesz. Ennek a lényege e hazugság: az ember valaki másnak mutatja magát a környezete számára, mint amilyen valójában, mint amilyennek Isten ismeri őt, amikor titkon – a magánéletében – nézi. Az ilyen emberek látszathívők, akik a keresztény életmód külső formáját igyekeznek fenntartani, hogy ezzel bizonyos előnyökhöz jussanak vagy kivívják az embe­rek elfogadását, ám amikor egyedül vagy szűk körben vannak, a beszédükkel, viselkedésükkel, időtöltésükkel lényegében megtagadják a hiteles, eredeti – és Isten erejét hordozó – hívő életet.

A jótékony - kodásnak szívből, és nem számításból kell fakadnia

A Máté evangéliumában a búza és a konkoly példázatával Jézus egyenesen azt állítja, hogy az utolsó időkben (az aratáskor) a képmutatás olyan súlyos problémát jelent majd, hogy Isten drasztikusan közbeavatkozik. Angyalok (szolgák) közreműködésével élesen szétválasztja az Isten országának fiaitól (gabona) azokat, akik csak annak látszottak, ám valójában gonoszságot cselekszenek (konkoly).

„Más példázatot is adott eléjük, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége, és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? Honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik: Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat? Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze először a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.” (Mt 13:24–30)

Ahogyan a természetben is látjuk, a konkoly hosszú időn keresztül megtévesztésig hasonlít a búzához, miközben valójában mérgező gyomnövény, amelynek a magja tudatmódosító hatású, és szélsőséges esetben halált is okozhat. Ám az érési folyamat során még nehezen különböztethető meg egymástól a két növény, ezért tiltotta meg a gazda, hogy idő előtt összegyűjtsék a gyomot, hiszen a művelet során tévedésből búzaszálakat is kitéphetnek a szolgák. A kifejlett növények között azonban már könnyű különbséget tenni, így az aratás idején – közvetlenül a gabona betakarítása előtt – összegyűjtik és megégetik a konkolyt.

Jelenleg még tart az érési folyamat: az egyház helyreállításának időszakában Isten egy darabig türelmes. Bár a kettős életű, képmutató keresztények minden titkát ismeri, nem érvényesíti rajtuk az ítéletet. Ez azonban senkit sem szabad, hogy megtévesszen, ugyanis a kivárásnak egyetlen oka van, ez pedig a megtérés lehetősége. Isten azért nem engedi az angyaloknak, hogy likvidálják az igazi hívők közül a környezetüket mérgező képmutatókat, mert lehetséges, hogy – önvizsgálat, bűnbánat és megtérés által – gabonamag válik még belőlük.

Azt nem tudjuk, Isten vajon mikor ítéli úgy egy adott személy esetében vagy az egyetemes egyház szintjén, hogy a rejtett gonoszságok olyan mértéket értek el, ahonnan már nincs visszaút, és az angyalok elvégezhetik a feladatukat: „az ő országából összegyűjtik a botránkozásokat mind, és azokat is, akik gonoszságot cselekesznek, És bevetik őket a tüzes kemencébe: ott lészen sírás és fogcsikorgatás”. (Mt 13:41–42)

Hogy a képmutatókra váró kemény ítélet nem csupán költői túlzás Jézus Krisztus részéről, azt drámaian megmutatja Ananiás és Szafira esete. A hívő házaspár valójában nem irgalmasságból adott alamizsnát a jeruzsálemi gyülekezet szegényei számára, hanem azért, hogy az apostolok és a gyülekezet közvéleménye előtt pozícionálják magukat. Természetesen nem az volt a baj, hogy az eladott birtokukért kapott pénznek csak egy részét adakozták be – hiszen Péter apostol szavaiból világos, hogy akkor sem lett volna gond, ha az egészet megtartják –, hanem azzal váltották ki Isten haragját, hogy úgy csináltak, mintha a teljes összeget beadakozták volna. Színlelésük következménye brutálisnak tűnhet ugyan – tudniillik mindketten azonnal szörnyethaltak –, ám úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi gyülekezet szellemi színvonalába már nem fért bele, hogy – Péter szavai szerint – magát Istent akarták megtéveszteni (ahogyan valójában minden képmutató teszi).

Meghasadt sorsok

A Máté evangéliuma 24. fejezetében a tanítványok megkérdezik Jézust, hogy „micsoda jele lesz a Te visszajövetelednek és a világkorszak végének?” Válaszként Jézus többek között az alábbi példázatot mondja el:

„Azért legyetek készen ti is; mert amely órában nem gondoljátok, abban jő el az embernek Fia. Kicsoda hát a hű és bölcs szolga, akit az ő ura gondviselővé tőn az ő házanépén, hogy a maga idejében adjon azoknak eledelt? Boldog az a szolga, akit az ő ura, mikor hazajő, ily munkában talál. Bizony mondom néktek, hogy minden jószága fölött gondviselővé teszi őt. Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; És az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene: Megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja, és amely órában nem gondolja, És kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja; ott lészen sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 24:44–51)

A figyelmeztetés ismét az utolsó időkre vonatkozik, és a példázatban szereplő gonosz szolga fő problémája – mondhatnánk tragédiája – szintén a képmutatás. A ház ura ugyan felelős pozícióba helyezte, ám ez a tisztség csak látszat maradt, a szolga nem töltötte fel tartalommal. Sőt, ellenkezőleg: a szolgatársaival kegyetlenkedett, és kicsapongó életet élt – egészen addig, amíg az ura váratlanul haza nem ért. Jézus szavaiból az is kiderül, hogy a képmutatóknak külön végzetük van: a kettévágatás, illetve a sírás és fogcsikorgatás. Az előbbi a földi életükre utal, hiszen a titkos és a nyilvános énjüket hosszú távon nem tudják integrálni, és ez szétszakítja a sorsukat (akár orvosi értelemben vett tudathasadást is előidézve). Az utóbbi megjegyzés pedig arra vonatkozik, hogy a képmutatóknak a pokolban is külön kerületük van, amire a sírás és fogcsikorgatás a jellemző. Ez a részleg azonos lehet az úgynevezett „külső sötétséggel”, amelyet Jézus mindig úgy jellemez, hogy „ahol lészen sírás és fogcsikorgatás”. A királyi menyegzőről szóló példázatban is ide vetik ki azt a vendéget, akinek nem volt ünnepi ruhája, amely a szentek igazságos cselekedeteit, vagyis a valódi, autentikus keresztény életmódot jelképezi. Több mint érdekes, hogy maguk a szolgák nem vették észre ezt az ordító hiányosságot – a király viszont azonnal meglátta…

A képmutatás minősített esete

A bibliamagyarázók megegyeznek abban, hogy a Jelenések könyvében a laodiceai gyülekezetnek írt levél a Jézus visszajövetele előtti egyházat jellemzi. A Messiás itt fő problémaként már nem önmagában a képmutatásról beszél, hanem annak minősített esetéről, az öncsalásról: olyan emberekről, akik nemcsak a környezetüket tévesztik meg, hanem önmagukkal is elhitetik, hogy a rossz, bűnös életmódjuk valójában jó.

„A Laodiceabeli gyülekezet angyalának is írd meg: Ezt mondja az Ámen, a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének kezdete: Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál vagy hév. Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból. Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss. Akiket én szeretek, megfeddem és megfenyítem: légy buzgóságos azért, és térj meg.” (Jel 3:14–19)

A laodiceai kor langyos hívőjének tragikusan téves az önértékelése: miközben azt gondolja magáról, hogy hiteles, jó keresztény, Isten lenéz rá, és azt mondja, „valójában egy súlyos problémáktól terhelt nyomorult vagy”. Bár az ilyen ember egész élete egy hatalmas hazugság – az embertársait és saját magát is becsapja, sőt magát Istent is folyamatosan megpróbálja megtéveszteni –, Jézus mégsem mond le róla. Éppen ellenkezőleg: maga a feddés és a megtérésre való felszólítás az ő szeretetének a bizonyítéka. A helyreálláshoz azonban nélkülözhetetlen a tűzben próbált arany, a fehér ruha és a szemgyógyító ír. Vagyis vissza kell szerezni a próbákban is kitartó, őszinte hitet; az ebből fakadó igazi keresztény életmódot, különös tekintettel a Jézus által a Hegyi beszédben hangsúlyozott cselekedetekre; és végül a Szent Szellem kenete által meg kell tanulnunk magunkat úgy látni, ahogy a mennyei Atya lát bennünket – és szükség esetén megítélni és korrigálni az életünket.

Mit csinálsz, mikor senki sem lát?

„Te pedig amikor imádkozol, menj be a te belső szobádba, és ajtódat bezárva, imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon van; és a te Atyád, aki titkon néz, megfizet néked nyilván” (Mt 6:6) – mondja Jézus. A jövőnk, a Földön hátra­-lévő éveink minősége, hogy mennyire leszünk sike­resek, vagy mennyire nem – mindez alapvetően nem attól függ, amit a nyilvánosság előtt teszünk, hanem attól, amit akkor csinálunk, amikor senki sem lát, egyedül Isten. A képmutatókra azt mondja Jézus, hogy „elvették jutalmukat” – ha nem térnek meg, kettős életük szétfeszíti a sorsukat. Mint egy fa, amelyen kívülről még nem látszik, de belül már korhadásnak indult, ezért az első nagyobb vihar derékba töri.

A hiteles, autentikus keresztények ugyanakkor biztosak lehetnek abban, hogy Isten nekik is megfizet: akármilyen megpróbáltatások érik a világot, győztes, sikeres emberek lesznek, akiknek a háza stabilan áll a kősziklán.