Valóság, vagy csak annak látszik?

A néhány évvel ezelőtti filmek már vontatottak és lassúak. A tinédzsereket megcélzó szuperprodukciókban már nem a történet az érték, hanem a látvány, a technika. A neten profin felépített én-márkák – hiszen: „az vagy, aminek a keresőmotorok mutatnak, minden más csak illúzió”. Napi 1500 bejegyzés bombáz a Face-en és a blogokon, amiket követsz, 10 milliárd bejegyzésből alig 7 százalék az eredeti tartalom. Az egyediséget elfojtja a trendi márkakultúra, ciki, ha nem lélegzel együtt a tömeggel. A média és az iskola tolja rád a paneleket: „A homoszexualitás nem bűn, csak te vagy fóbiás.” „Nincs abszolút jó és rossz, a kereszténység torzította el a lelkiismereted.” „A migránsokat be kell fogadni.” „Minden terrorista pszichiátriai eset, tettével nem hozható összefüggésbe az, hogy muzulmán.” „Jeruzsálemhez a zsidóknak semmi köze.”

Biblia kinyilatkoztatása szerint a Messiás eljövetele előtti időszakban a hazugság jóval erőteljesebben lesz jelen a világ kultúrájában, berendezkedésében, mint eddig valaha, s a tömegek által elfogadott értékrend és világnézet sok keresztényt is magával sodor. Isten akarata ezzel szemben az, hogy mindenki megismerje az igazi valóságot, és azt elfogadva, ahhoz ragaszkodva, aszerint cselekedve megmenthesse életét.

Mi az igazság?

A magyar bibliafordítások kissé megtévesztőek az „igazság” tekintetében, ugyanis amit általában „igazság” szóval adnak vissza, azzal mind az eredeti héber, mind az eredeti görög szövegben két, alapjában különböző szó pontos jelentését homályosítják el. Az egyik szó az (igazi) valóságra mint igazságra (héber: emet, görög: alétheia) utal, míg a másik szó az igaznak nyilvánított, igaznak bizonyult állapotra, valamint az igazságosságra (héber: cedek, görög: dikaioszüné). Jelen írás alapvetően az előbbire koncentrál.

A héber emet szó jelentése: valóság, stabilitás, megbízhatóság, biztosság. Tulajdonképpen ugyanabból az igéből származik, mint a hit / hűség (emuná) szó, mely szilárd alapra való rátámaszkodást jelent. A héber gondolkodásmód számára tehát a valóság egyszerűen olyan stabil dolog, amire bátran rátámaszkodhatunk, a hit és a hűség pedig nem más, mint az embernek egész személyiségével ehhez a stabil alaphoz – azaz az igazi valósághoz – való kitartó ragaszkodása.

A személyt az igazi valóság megismerése, elfogadása, ahhoz való kitartó ragaszkodása, a valóságnak megfelelő cselekvése, életvitele teszi igaz (igaznak nyilvánított), s egyben igazságos emberré (cáddik).

A görög alétheia szó jelentése: leplezetlenség, feltárulkozó realitás, fátyol alól kilépő igazi valóság – magyarul talán úgy mondanánk: „a meztelen valóság”, „rögvalóság” –, vagyis az el nem takart, el nem fedezett, tényleges, valós (állapot, dolog stb).

A Biblia kinyilatkoztatja, hogy Izrael Istene a Valóság Istene (Él Emet = Valóság Istene, Valós / Megbízható Isten, az az Isten, akire rá lehet támaszkodni), s ítéletei a valóságnak megfelelőek. A zsidóság a valóság törvényeit – a stabil alapot biztosító, élhető élet törvényeit – kapta meg a Szináj-hegyen; a babiloni fogság azért következett be, mert Izrael nem figyelt a valóságra.

A 91. zsoltár szerint Isten valósága a legfőbb védelem – „pajzs és páncél” – a hívő számára, Pál apostol pedig a tömegkultúrát, világberendezkedést irányító erők elleni küzdelemben elsődleges „fegyverként” a valóság övének felvételét ajánlja (Ef 6:14 – egy római katona harcképességének első feltétele ugyanis az volt, hogy bokáig érő ruháját egy övvel derekára erősítve rövidre fogja, hogy az mozgását ne akadályozza, ezután vált csak felfegyverezhető, harcképes katonává). Egy keresztény számára a valóság ismerete tehát kulcsfontosságú, hiszen ez által válik képessé a valós és valótlan – az igaz és a hamis – közötti különbségtételre, a hazugsággal való konfrontációra. De hogyan tehetünk szert a valóság ismeretére?

A valóság könyve

Az igazi valóság megismerésének legalapvetőbb módja Isten Igéjének olvasása, kutatása, mély tanulmányozása; a Biblia ugyanis több helyen állítja, hogy az Ige valóság. Jézus például a hívőkért imádkozva így szól: „Szenteld meg őket a te valóságoddal, a Te Igéd valóság.” (Jn 17:17). A Biblia tehát a valóság beszéde, mely olvasóját, elfogadóját, megcselekvőjét képes elválasztani a hazugságtól, a látszatvilágtól (magyarul: megszenteli).

A Héber Biblia (Tánách) három fő részből áll. Ezek: (1) Mózes öt könyve (Tóra), (2) Izrael történetének könyvei és a prófétai könyvek (Próféták), valamint (3) a számos imát, dalt tartalmazó úgynevezett bölcsességi és „költészeti” könyvek (Írások). A Tóra az alapkinyilatkoztatás, a Próféták és az Írások, valamint az Újszövetség annak magyarázatai, kifejtései – ezért utóbbiak pontos megértése nehézkes is a Tóra mély ismerete nélkül. A legfőbb kérdés ezért mindenek előtt az, hogy a valóság törvényéből (Tóra = útmutatás, tanítás, törvény), mint mindenek alapjából, hogyan ismerhető meg a valóság?

Mózes első könyvének címe héberül Kezdetben (B’résit), görögül: Eredet (Geneszisz). A könyvből a látható világ eredetét, a világban lévő dolgok alapvetését, rendeltetését ismerhetjük meg. Megtudhatjuk: a világ Isten szava által jött létre, a látható világ a láthatatlanból állt elő. Az ember Isten alkotása, hímneművé és nőneművé lett megteremtve. A házasság egy férfi és egy nő szövetsége, Isten által alkotott intézmény, a földi társadalmak alapja. Isten parancsa az ember számára: szaporodás, sokasodás, a Föld Isten uralma alá való terelése. Ez az utóbbi állítás implicite azt is tartalmazza, hogy a Föld jelenleg nincs kizárólag és közvetlenül Isten uralma alatt, az ember már eleve Isten és egy vele ellenséges hatalom konfliktusába „született bele”. Mivel pedig Isten nem diktátor, hanem abszolút igazságos Isten, egy jogi eljárás levezetését kezdeményezte. E peres eljárás levezetését pedig nem önkényesen viszi véghez, hanem mintegy embereket kér fel, hogy az Őt ért vádakkal szemben, egy Vele ellenséges környezetben, szavának elfogadása, megcselekvése által tanúskodjanak kiszámítható, megbízható volta mellett.A könyvből azt is megtudhatjuk, hogy kezdetben az embernek idilli kapcsolata volt Teremtőjével, azonban a Sátán, Isten vádlója – „ama ősi kígyó” – rászedte arra, hogy Isten szava, a valóság beszéde helyett a hazugságra hallgasson. A bűnbeesés tehát a valóság beszédének, Isten megbízhatóságának az elutasítása és a hazugság befogadása mentén következett be: az ember elszakadt az igazi valóság forrásától, s ennek következtében komoly bajba került (halál, fájdalmas szülés, fárasztó munka stb.).

Isten ezt követően az emberiségnek megengedte, hogy kipróbálja az „abszolút liberalizmust”, a törvénynélküliséget. Ekkor mindenki azt tehette, amit jónak látott (lelkiismereti kor). Isten eme tette is egyfajta bizonyíték volt szabadságot biztosító jósága mellett. Az ember azonban nem volt képes a valóság törvényei nélkül jóvá, nemessé válni, s a valóság ismeretének hiányában elvesztette istenképűségét, emberi mivoltát, a Földön pokoli állapotok lettek úrrá. Isten szankciója az embertelen világ özönvíz általi elpusztítása lett; a katasztrófa egyetlen túlélője a Valóság Istenéhez ragaszkodó, emberségét megőrző Noé és családja volt. Noé, mint minden nemzet atyja, a Föld újratelepítését követően törvényeket kapott az új világ számára, melyek betartása egy élhető életet, az emberi mivolt megőrzését garantálta volna. De az emberiség ledobva magáról a törvény igáját, egy Isten elleni globális lázadással próbálkozott (Bábel). Isten ennek ellenére továbbra is a Föld lakosainak hazugságból való megszabadításán, valósághoz való visszatérítésén munkálkodott. A világ kultúrájából, rendszeréből kiszólította

Ábrahámot, aki a bálványimádó, trendi, urbánus tömegkultúrával szemben az igazi valóság, s az egyetlen, megbízható Isten mellett döntött. Ábrahám választása s az igazi valósághoz való kitartó ragaszkodása miatt Izrael nemzetének, mint a hazugságból, látszatvilágból való kiváltás s a valóság Földön való megjelenése lehetőségének letéteményesévé vált.

Mózes második könyvének címe héberül: Nevek (S’mót), görögül Kivonulás (Ekszodosz). Míg az ősatyáknak Isten erős, hatalmas, mindenre elégséges lényként jelent meg, ebben a könyvben személyes nevének közlésével – JHWH = Vagyok, Örökkévaló, Vagyok-voltam-leszek – kifejezi, hogy minden (emberi) szükségre, hiányra választ ad, s megszabadít az egyedüli egy Istent tagadó, hazugságon alapuló világberendezkedésből. A könyvben így Izrael fiainak egyiptomi rabszolgaságból való, csodákkal demonstrált kiszabadulásáról olvashatunk. Isten a kivonulás után szövetséget köt a néppel, átadja nekik a valóság törvényeit, valamint elrendeli a Vele való Találkozás sátrának (más szóval: a Tanúság sátrának) felépítését, a papság felállítását, továbbá polgári jogi rendelkezésekkel is ellátja a népet.

Mózes harmadik könyve a második könyvnek mintegy folytatása: alapvetően az áldozati rendszer s a lévitai papság szolgálatának, valamint az ünnepeknek a részletes leírása.

A Törvény az Újszövetség szerint a Messiáshoz vezeti el az embert – tudniillik „Krisztusra vezérlő mester/pedagógus.” (Gal 3:25 – Az ókori görög-hellén kultúrában a „gyermekvezető” /paidagogosz/ olyan rabszolga volt, aki a szabad emberek gyermekeit az iskolába kísérte, oktatásukat, otthoni felkészülésüket felügyelte, erkölcsi nevelésüket – tudniillik felnőtté válásukat – segítette.) Az Újszövetség azt állítja, hogy a Sátor és a papság a mennyei dolgok, a valóság modelljei, szemléltetőeszközei; feladatuk, hogy képet, látást adjanak az igazi valóságról, illetve annak tanúi legyenek. Az áldozati rendszer az Istenhez, a valósághoz visszavezető egyetlen igaz utat szemlélteti. A Héber Biblia további könyveiből azt is megtudhatjuk, hogy amikor a Sátor, a Templom, illetve a papság eltorzul, s már nem mutat hű képet az igazi valóságról, kiüresedik, akkor Isten a saját maga által adott szimbólumrendszert elveti.

Az Újszövetség továbbá azt is kijelenti, hogy az Isten által Izraelnek adott ünnepek a jövőben bekövetkező dolgok árnyékai, s Krisztusban öltenek testet (Kol 2:17). Ilyen módon az ünnepek az Istennel való randevúknak (a héber moéd = ünnep szó azt jelenti: találka, randevú), történelembe való beavatkozásainak, az üdvtörténelem menetrendjének képei, a Messiás megtestesülésének, történelembe való beavatkozásainak előrejelzései és megvalósulásai.

A Törvény erkölcsi-szellemi parancsolatai Isten változhatatlan véleményét tartalmazzák a dolgokról, minden emberre érvényesek; míg a polgári, Izrael társadalmára rótt rendelkezések nem vonatkoznak más nemzetekre, de joggyakorlatukhoz, berendezkedésükhöz útmutatásul szolgálhatnak.

Mózes negyedik könyvének héber neve: A pusztában (Bámmidbár). A könyv a törvényadás utáni időszakot foglalja össze. A valóság Törvényének átvételét követően a nép elindul a Szináj-hegy lábától az Ígéret földje felé. Bár Isten velük tart, s a nehéz, kilátástalan pusztai körülmények között természetfeletti módon látja el őket (víz, manna, fürjek), mégis zúgolódnak, és hét alkalommal ellenszegülnek Neki. A nép hitetlensége, az éppen látható világ és a körülmények magasabbra értékelése a tényleges, bár sokszor nehezen megtapasztalható igazi valóságnál, az igazi valósághoz való állhatatos ragaszkodás, türelem és kitartás hiánya – s ily módon egy jó jövő, az Ígéret földjének elutasítása – Isten haragját vonja maga után: a látható, ám látszatvilágba belebonyolódott, megkeseredett nép nem juthat be az Ígéret földjére.

Mózes ötödik könyve a hőzöngő, pusztában elhullt nemzedék fiainak szól. Mózes az Ígéret földje örököseinek foglalja össze benne a valóság törvényeinek summáját, a hosszú pusztai vándorlás tanulságait. Ebben a könyvben olvasható a legnagyobb parancsolat: „Szeresd az Örökkévalót, a te Istenedet, egész szíveddel, egész lelkeddel és teljes erőddel / minden képességeddel.” (5Móz 6:5). Isten szavához, Törvényéhez, a valóság beszédéhez való ragaszkodás, annak megcselekvése óriási hangsúlyt kap a könyvben, csakúgy, mint az Isten szabadító csodáiról való megemlékezés és a szellemi tisztaság (bálványimádás, hamis istenek, hamis próféták, varázslás, pogány szokások, okkultizmus kerülése) megőrzésének fontossága. A könyv ezzel együtt Isten szeretetének átható és féltékeny tüzét közvetíti. Záradékában a valóság törvényeinek való engedelmesség áldásait és azok meg nem cselekvésének szankcióit olvassuk. Jézus ezt, a pusztai megpróbáltatásokon már sikeresen túljutott Mózes szájából származó könyvet idézi a Sátánnal, Isten Vádlójával való konfrontációja során, mikor Atyja iránti hűsége, igazi valósághoz való ragaszkodása ugyancsak pusztai, sivár körülmények között tesztelésre kerül.

A Próféták, az Írások és az Újszövetség könyvei tehát a Tóra magyarázatai: annak bővebb, teljesebb kifejtéseit, helyes és helytelen értelmezéseinek módját, betűinek valósággá testesülését tárják elénk.

A Próféták Izrael történetén keresztül, illetve a nemzetek kontextusában szemlélteti a Törvényhez való viszony következményeit, valamint a világ jövőjét, míg az Írások többnyire az Istenhez fűződő személyes viszony mentén, az egyes egyén sorsán keresztül (például Ruth, Eszter, Jób, Zsoltárok stb.). Az Újszövetségben a Tóra személyként jelenik meg, s emberként ad példát a valósághoz, a Valóság Istenéhez való helyes viszonyról. Mózes könyveinek mély ismerete tehát mind az Ószövetség egésze, mind az Újszövetség megértése tekintetében kulcsfontosságú, keresztények számára is fontos. Megtalálhatóak benne az örök valóság, a Messiás és az Egyház szolgálatának előképei, illetve ez lesz az eljövendő messiási birodalom berendezkedésének alapja.

A valóság tanúja

Bár a Törvény az egész Szentírás alapja, Pál mégis azt mondja, hogy abban az ismeret és a valóság külső formája jelent meg csupán (Róm 2:20); János pedig azt, hogy Mózes által adatott a Törvény, Isten gyakorlatban megmutatkozó, megmentő szeretete (kegyelme) és valóságának lényege Jézus Krisztusban lett egyértelműen nyilvánvalóvá (Jn 1:17). Vagyis a Törvény mint Krisztushoz vezető pedagógus, bár segíthet eljutni a felnőttkorúságig, az ember felnőttkorúvá – Törvény által belülről vezérelt, és nem külső kontroll miatt jót cselekvő emberré – mégsem képes válni mindaddig, amíg legbenseje, személyiségének középpontja meg nem változik. Jézus azt mondja: „Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy tanúskodjak az (igazi) valóságról.” (Jn 17:19). Jézus Krisztus, Isten egyszülött Fia volt az, aki életével, halálával és feltámadásával megmutatta az Atya valódi természetét, szívének legmélyét: Isten emberek iránt érzett emésztő, valóságos, tettekben megnyilvánuló, megmentő szeretetét. Jézus Krisztuson, Isten szívének a legmélyén át vezet az út az Atyához („Én vagyok az út, a valóság, és az élet” – Jn 14:6). Az igazi valóságnak a megismerése, elfogadása, a Vele való azonosulás teszi az embert szabaddá, felnőttkorúvá, ekkor lesz képes a valóság szerint önként, bensejéből fakadóan cselekedni („megismeritek a valóságot, és a valóság szabadokká tesz titeket” – Jn 8:32).

Ezzel szemben a Sátán mint a hazugság, csalás, ámítás, látszat (pszeudosz) atyja, bár de jure Jézus által legyőzetett, de facto továbbra is e világ ura. A Valóság Istenét gyengeséggel, gonoszsággal vádolja, tanúit – a Bibliát és annak megcselekvőit – pedig minden módon igyekszik kiiktatni a világ kultúrájából, berendezkedéséből.

Isten és a Sátán kozmikus pere tehát még nem zárult le. Akik Jézus keresztáldozatát, a megváltás tényét elfogadják, a valóság tanúivá válnak, akkor is, ha a látható világban rövid távon esetleg sikertelennek, vesztesnek tűnnek, hiszen kitartásuk az igazi valóság örököseivé, az örökkévalóság nyerteseivé teszi őket. A valósághoz való kitartó ragaszkodásban pedig már nemcsak a betű, hanem Jézusban egy személyes példa is rendelkezésükre áll.

Támasz a valósághoz vezető úton

Mielőtt a valóság tanúja, Jézus Krisztus eltávozott a földi létből, azt ígérte tanítványainak, hogy nem hagyja őket magukra, hanem egy másik, Isten és a valóság képviselői mellett álló védőügyvédet, segítőt (paraklétosz) küld számukra, hogy erősítse, támogassa őket. Õ a Szent Szellem, a valóság szelleme, aki a Jézus megváltói művét elfogadók szívébe költözik, s elvezeti őket a valóság egészének megismerésére, a teljes valóságra (Jn 16:13).

A Szent Szellem a Szentírás helyes értelmezésében is a hívők segítségére van, annak valódi értelmét jelenti ki számukra. Hiszen a Bibliát maga Isten Szelleme lehelte, a teljes Szentírás Isten bensejéből jött ki (vö. 2Tim 3:15–17).

A Szent Szellem feladata ezenkívül még a világ vád alá helyezése. Ő bizonyítja rá a világra azt, hogy (1) bűnös, mivel nem fogadja el a Messiást mint a valóság tanúját; (2) hogy Jézust az Atya a valósághoz való önfeláldozó ragaszkodása miatt igaznak (dikaiosz) ismerte el és visszafogadta; valamint azt, hogy (3) Isten megítélte a Sátánt: e világ fejedelme, a hazugság atyja valójában már vesztett (Jn 16:8–11).

A valóság oszlopai

A valóság tanúi jelen korunkban a Törvény megtartói, illetve Jézus Krisztusnak és a Szent Szellemnek az elfogadói. Egy zsidó filozófus, Franz Rosenzweig is megjegyzi, hogy „az abszolút igaz kettéhasadt módon, mint zsidóság és kereszténység van jelen a világban és annak történetében. Az igazság igazzá bizonyulásához mindkettőnek szükségszerű a jelenléte.” (Tatár György: Utószó Rosenzweig Nem hang és füst című kötetéhez.)

Izrael és az Egyház - a valóság tanúi. Az igazi valóság igazzá bizonyulásához mindkettőre szükség van

A valóság tagadójának, e világ urának, a Sátánnak az ideje hamarosan lejár, így hatalmi pozíciójából való tényleges eltávolítása előtt a történelem legtotálisabb támadását indítja a valósággal, a Valóság Istenével és annak hiteles képviselőivel szemben. Ezért korunk egyre markánsabb jellemzője, hogy – bár kultúráktól, országoktól függően eltérő módon, de – mind a zsidóságot, Izraelt, mind a valódi, hiteles keresztényeket üldözik, becsmérlik. A Biblia melletti tanúkat – Izrael földjének zsidó tulajdonjogát, Jeruzsálem s a Közel-Kelet régészeti leleteit stb. – igyekeznek jogi vagy fizikális módon megsemmisíteni, az Isten erkölcsi-szellemi törvényei mellett kiállókat pedig megbélyegezni, diszkriminációval, gyűlölködéssel, fóbiával vádolni, bebörtönözni, kiirtani. S bár a valóság mindkét képviselője híján van még a valóság abszolút birtoklásának, s ezért tökéletlenségek jellemzik, Isten mindkettőnek teljes helyreállítást ígér.

Jeruzsálem a jövőben a valóság városának fog neveztetni (Zak 8:3) – így történelmével együtt jelenleg is az egyetlen valóságra mutató város a Földön –; míg az élő Isten Egyháza, mely a valóság oszlopa és talpköve (1Tim 3:15), szintén hibátlanul – pattanások, ragyák és ráncok nélkül, felékesített, tiszta menyasszonyként – fog Isten előtt megállni. De addig is mindkettő feladata: a tapasztalható nehézségek, tökéletlenségek közepette, a látszatvalóság ellenére is az igazi valóság és a Valóság Istene mellett való kitartó tanúskodás, azaz az egyetlen igaz, valós és jó Istenre való rátámaszkodás, a Belé vetett mozdíthatatlan bizalom, hit és hűség.

Bibliai igazságelmélet

Honnét tudhatjuk azt, hogy a Biblia szavai, mondatai, betűi igazak? Az igazságelméletek egyik változata (szemantikai igazságelmélet) szerint egy mondatról akkor tudom megállapítani, hogy igaz, ha megfelel a tényeknek. Tehát az „Ez egy papírlap.” mondat akkor és csak akkor igaz, ha ez egy papírlap.

A héber nyelvben az igazság szó (emet) olyan biztos dolog, amire rá tudunk támaszkodni, ami kiállja az idő és a körülmények változásának próbáját. Ezen gondolkodásmód számára az „Ez egy papírlap.” mondat akkor és csak akkor igaz, ha ez a papírlap tartósan, az idõ és a körülmények változása ellenére is papírlap marad.

Míg tehát a nyugati gondolkodásban a kérdés az, hogy egy mondat igaz-e a tényekhez viszonyítva, addig a héber gondolkodás számára az igazság tények, személyek, tárgyak minősége: igazak (valódiak), amennyiben kiállják az idő és a körülmények változásának próbáját, és hamisak, amennyiben bár valóságosnak tűnnek, mégsem azok. A Biblia egészéről – amit bár kinyilatkoztatásnak, igaznak és valósnak fogadhatok el hit által, amennyiben hívő vagyok, s annak megfelelően élhetem az életem – jelen pillanatban nem állapítható meg, hogy igaz-e vagy sem, pusztán akkor, ha kiállja az idő és a körülmények változásának próbáját, ha bebizonyosodik, hogy mindaz, ami abban van, valódi dolgokra referál.

Az Írásból sem rabbinikus, sem újszövetségi értelemben nem veszhet el úgy egy jod – mely pusztán jelentéktelennek tűnő betű, a héber ábécé legkisebbike –, hogy be ne teljesedjen. A próféciák újszövetségi értelmezésének több mint kilencven százalékánál (de valószínűleg ezt találjuk a rabbinikus irodalomban is) azzal szembesülünk, hogy a hajdani próféták számára csak metaforaként értelmezhető kifejezések az üdvtörténelem során betű szerint is igazzá, realitássá, valósággá válnak. Egy példa: a Messiás családfájával kapcsolatban azt írja Ézsaiás, hogy Jisáj – Dávid apja – fatönkjéből egy ág (nécer) hajt ki (Ézs 11:1), Máté evangélista pedig egyszerűen észreveszi, hogy Ézsaiás ennél többet is ígér: a kifejezés betűi azt mondják nekünk: a Messiás názáreti (nócrí) lesz (Mt 2:23). A Biblia igazságát, hitelességét tehát betűinek a történelem során való valósággá testesülése bizonyítja. Az elmúlt közel hatezer évben a Biblia számtalan sora, betűje (mely egyben jel is) beteljesedett már – elég csak Izrael történelmére, hazájába való visszatérésére vagy a Messiásra vonatkozó próféciákra gondolnunk. Mindezek miatt erősen feltételezhető, hogy e folyamat nem marad abba, hanem előbb-utóbb minden betű valósággá materializálódik.

A rossz problémája: Jób kitartása

Jób Isten törvényeit maradéktalanul betöltő, igaz ember. Élete mégis traumák sorozatába torkollik: elveszíti teljes vagyonát, gyermekeit, sőt egészsége is felmondja a szolgálatot. Hosszas kínlódása során felesége Istenbe vetett hitének feladására, barátai pedig saját bűntelen voltának meghazudtolására szólítják fel. Jóbnak bár megrendül a világnézete, hite, tudja: a szenvedés oka nemcsak a bűn, a bűnös állapot lehet, hanem éppenséggel akkor is érhetik az embert csapások, ha a legigazabb személy itt a Földön.

Jób fájdalma, húsának rothadása, lelki szenvedése ellenére sem tágít az igazi valóságtól: Isten jó, s bár lehet, hogy betegsége közepette meghal, de az is biztos, hogy feltámad. Saját igaz, bűntelen állapotából sem enged barátai kárhoztató, vádló, vallásos beszédei ellenére sem. Tőle függ ugyanis, hogy a valóság tanúja marad-e, vagy a húsába hazudott látszatvilág nehézségei megtörik, s árulóvá lesz. Jób mindvégig kibírja, annak ellenére, hogy igazából sohasem tudja meg: szenvedésének oka, hogy Isten és a Sátán kozmikus perébe keveredett bele, miután a Mindenható a valósághoz annyira hűséges embernek találta, hogy a Vádló előtt eldicsekedett vele.

Izrael és az Egyház őrlődése

Dávid király idejében Izrael területén két sátor működött egyszerre. A két sátor, s azok egymással párhuzamosan futó istentiszteleti rendje, nehézségei az igazi valóság két képviselőjének: Izraelnek és az Egyháznak a történelmi előképei.

Gibeonban állt Mózes sátra, mely a fentebbi kontextusban Izrael jelenlegi állapotát szimbolizálja. Itt nem volt jelen a frigyláda – ezért Isten dicsőséges jelenléte sem –, az áldozatokat mégis a Mózes által lejegyzett Törvénynek megfelelően kellett elvégezni. Az áldozatok bemutatása mellett folyik az ima s Isten dicsérete is. A sátor dicséretvezetője Hémán, Sámuel próféta unokája, az ország egyik legbölcsebb embere. Bár a Törvényt igyekeznek a lehetőségekhez mérten, hihetetlen mennyiségű fájdalom, lemondás és fáradság árán maradéktalanul megtartani – nincs ott Isten érzékelhető jelenléte. A dalszerző Hémán mély belső szenvedéseken megy keresztül, úgy érzi magát, mintha a pokolban lenne (88. zsoltár, vö. zsidóság történelmi szenvedései, soá). A gibeoni sátorban mindeközben hihetetlen mennyiségű bölcsesség halmozódik fel.

Dávid sátora Jeruzsálemben áll. Itt található a frigyláda, Isten dicsőségének ereje. Az itt szolgálók nem állat- és egyéb áldozatok bemutatásával tisztelik Istent, hanem mintegy ötven éven keresztül napi huszonnégy órában eksztatikus dicsérettel. Dávid sátra az Egyház előképe, ahol az összes áldozatot a dicséret helyettesíti. Isten sűrű jelenlétének ellenére a helyzet azonban itt is ellentmondásos: Dávid, miközben folyamatosan hallhatja palotájának tetejéről Isten magasztalását, házasságtörést, majd gyilkosságot követ el – ez a bűn mélységét, erejét mutatja –; az egyik dicséretvezető pedig, Aszáf, aki a király mellett álló próféta is egyben, arról beszél, hogy folyamatos betegségek, fájdalmak gyötrik, miközben a kevély, Istent megvető, becsmérlő, bűnös embereknek halálukig nincsenek nehézségeik: amit megálmodnak, elterveznek, mindazt megkapják, s mindenben sikeresek (73. és 77. zsoltárok). Aszáf őszintén bevallja: megirigyelte a kicsapongó s ennek ellenére életük minden területén prosperáló személyeket, s majdnem elhagyta Istent. Imádkozás, szívének Isten felé való őszinte kiöntése közben azonban azzal szembesül: ha a láthatókra nézve, a pillanatnyi megkönnyebbülés érdekében elárulja az igazi valóságot, az egyetlen Igaz Istent, s inkább a stabilitást, valóságot nélkülöző, bár tetszetős látszatra támaszkodik, akkor saját fiaihoz, leszármazottaihoz lesz hűtlen, velük szemben követ el árulást. Isten jelenlétében tartózkodva, az ellentmondások mély analízise közben megérti az igazi valóság és a látszatvalóság lényegét, a kétféle sors végső kimenetelét.

A két sátor ma is „áll“. A valóság tanúi mindkét sátorban nehézségekkel küzdenek, melyek meghazudtolni látszanak a Valóság Istenét. A sátrak szolgái azonban nem adják fel a küzdelmet az Isten Igéjének ellentmondó körülmények, őrlődések közepette sem, és sokan közülük az igazi valóság hű tanúi maradnak, akár életük árán is.