Nyári evangelizációk, 2016

Az alábbi beszámolókból az derül ki, hogy emberek, akik feltűnés nélkül sétálnak az utcákon, buszra, villamosra várakoznak a tereken, sokan szeretnének igazán élni, és várják az Isten fiainak megjelenését – akik akár mi is lehetünk. Hiszen a mi életünk is pár jó szóval kezdődött.

Aki fél megszólalni az utcán, álljon úgy hozzá, hogy az emberek várják a jó szót, az evangéliumot – válaszol előre a kimondatlan kérdésre egy gyakorlott bizonyságtevő. „Vallási jelszavakat nem érdemes mondani, kedves emberi beszélgetést kell folytatni. Az ember arról beszél, ami a szívében van, nekem Jézus Krisztus örömhíre van a szívemben, egyértelmű, hogy erről beszélek szívesen.” A Bibliában azt olvassuk, hogy az igehirdetés bolondsága nyitja meg az emberek előtt az utat Jézus Krisztus megváltói művének elfogadásához.

A ma oly népszerű „politikai korrektség” sokunkat „megnyugtat”: igehirdetés zajlik a gyülekezetben, sőt már a tévében is követni lehet, s egyszerűen a prédikátorok feladatának tekintjük. Az Ige és a tapasztalat azonban mást mutat. A jó szó mindig személyes, ahogyan az együttérzés is. Az elutasítás esetenként szükségszerű, az ettől való félelem már nem az.

„Nagyszerű érzés megvallani Jézust, az ember szinte szárnyal utána, az egész napom jó ilyenkor. Az elutasítástól való félelmet azzal lehet legyőzni, hogy felvállalom ezt a konfliktust. Bátornak kell lenni. A legelső alkalommal a Városligetben egy sátánista fiú kiabálni kezdett velem, aztán elváltak útjaink. De a tanulság számomra az volt, hogy tovább kell csinálni. Egy másik ember megalázó gesztusokat tett felém, és én ott álltam leforrázva, de akkor úgy betöltött a Szent Szellem, mint soha addig. Hallottam egy pásztortól, hogy ő évekig járt ki bizonyságot tenni, így tanult meg prédikálni, erről is példát vettem. Bátornak kell lenni, Isten a bátrakat áldja meg” – jelenti ki mosolyogva a fentebb is idézett bizonyságtevő. „Egyszerűen hitelesnek kell lenni, tiszteletet és érdeklődést mutatni a másik iránt, meghallgatni. Közben kialakul egy beszélgetés, amit lehet továbbfűzni, ahogy éppen adódik” – hangzik néhány egyszerű és lelkes javaslat azoknak, akik azon gondolkoznak, vajon hogyan lehet ebbe belefogni.

Jézus kettesével küldte ki az apostolokat, ezen az igazságon sem fogott az idő, ma is jó társakkal együtt hirdetni az igazságot, akikkel kölcsönösen támogathatjuk, erősíthetjük egymást. A „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért” felszólítás is éppen ilyen élő, amit Pál fogalmazott meg a Timóteushoz írt levelében mint az egyik legfontosabb iránymutatást. „Egy ideje rendszeresen összejárunk imádkozni pár barátommal, és imádkozunk egymás kollégáiért, munkatársaiért. Ha lehet, meghívjuk ezeket az embereket beszélgetni is, baráti kávézásokra, ahol beszélünk is nekik az Úrról. A közbenjárásunk már többek megtéréséhez vezetett”– számol be egy fiatalember. A közbenjárás ereje miatt vannak, aki eleve úgy szervezik az utcai bizonyságtevést, hogy ezalatt egy csoport imádkozik valahol, akik támogatják őket.

Milyen bizonyságot tud mondani az, aki keresztény családban nevelkedett, és Istennek hála, nem tud beszámolni durva fordulatokról? „Második generációs keresztényként sokszor elgondolkodtatott, hogy mivel tudnám lekötni egy ember figyelmét az utcán, ha nem tudok feltűnő fordulatot bemutatni az életemben. Én nem tudom elmondani, hogy milyen mélyről jöttem, és most itt vagyok – gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy az evangélium üzenete nem függ az én történetemtől, és nem is az én sztorim fogja megváltoztatni az embereket. Nemrégiben csatlakoztam is egy barátomhoz, aki gyakran kijár az utcára bizonyságot tenni. Elmentem vele az egyik budapesti térre emberekkel beszélgetni. Kettesével mentünk oda várakozó emberekhez. A barátom szokása szerint mindenféle kertelés nélkül már az első mondatban megkérdezte, hogy beszélhetne-e Jézusról, a megváltásról. Bevallom őszintén, én furcsálltam ezt a módszert, de láttam, hogy működik. Nagyon sokan nyitottak voltak beszélgetésre ilyen bevezető után is. Én a saját korosztályomhoz tartozó fiatalokhoz mentem oda. Egyesek hamar elküldtek, de azt vettem észre, hogy sokan nagyon nyitottan hallgattak, még ha először furcsállták is, hogy ilyen témában szólítják meg őket az utcán. Voltak, akik őszinte és mély kérdéseket tettek fel. Sok olyan embert is sikerült leszólítani, akikről kiderült, hogy valamikor közeledtek már Istenhez, sőt voltak már a Hit Gyülekezetében is. Volt, aki azt mondta, nem véletlen, hogy lekéste a buszt, talán Isten küldött minket hozzá beszélgetni. Úgy tűnt nekem, hogy nagyon nagy szükség van bizonyságtevésekre az utcán is. Érdekes élmény volt, hogy amikor éppen az egyik leginkább érdeklődő emberrel beszélgettem, az állomáson valamiféle biztonsági őr felszólított minket, hogy ne zaklassuk az embereket, és menjünk el. Egyrészt meglepett ez a fellépés, másrészt a napnál is világosabbá vált, hogy épp azért van ez az akadályoztatás, mert fontos, amit csinálunk. Nem is hagytam abba a beszélgetést, ráadásul a beszélgetőpartnerem is kijelentette, hogy őt nem zaklatják, hanem saját akaratából beszélget. Szeretnék még menni, nem is tudom, mi tart vissza” – mondta el egy keresztény egyetemista.

„Tiszteletet és érdeklődést kell mutatni a másik iránt, és akkor ki tud alakulni egy jó beszélgetés”

Egy lány a keszthelyi nyári ifjúsági táborban tett szert hasonló tapasztalatokra: „A keszthelyi tábor sok fiatal éle­tében jelent fordulópontot: szellemi, lelki, fizikai, anyagi áttörést; szabadulást, áldásokat, változásokat, kijelentéseket, megoldásokat – és mint kiderült, nem csak a táborlakók számára. Idén én is csatlakoztam ahhoz a lelkes kis csapathoz, akik a péntek esti előadás után evangelizálni indultak a partra. Rövid ima után két-három fős csoportokra oszlottunk és szétszóródtunk. Mindenki valamilyen izgalmas bizonysággal tért vissza. A legnagyobb sikerünk egy fiatal srác volt, aki már három évvel korábban is találkozott táborozó fiatalokkal, de saját bevallása szerint akkor még teljesen ateista volt, így elhajtotta őket. Mostanra viszont már hitt Istenben, és szívesen elmondta a fiúkkal a megtérő imát. Aznap este úgy éreztük magunkat, mint a hősök: büszkén vonultunk haza a szállásunk felé.”

Ezt a tapasztalatot támasztja alá egy gyakorlott bizonyságtevő is. „Fontos, hogy bármi legyen a beszélgetés kimenetele, mindig jó érzést hagyjunk magunk után, mert lehet, hogy jön utánunk valaki, és akkor összerakódik az illetőben a mozaik, és megtér.” Egy újabb bibliai igazságot láthatunk megvalósulni az első korinthusi levél 3:6-ból: „Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja a növekedést.” Lelkileg is érdemes ráhangolódni az adásra: „Boldog hangulatot kell vinni – állítja. – Ez örömhír, hogyan mondjon az ember örömhírt, ha nem örömmel? Ez egy kaland, szellemi kaland, vidám dolog. Én olyan dolgot mutatok be, amit ő nem él meg, ezért úgy érzi, kimarad valamiből. Tisztelet, hitelesség és humor. Észreveszik, hogy az ember szabad, vidám dologként éli meg a hitét.” Véleménye szerint nincs szükség tervre, rutinos rendszerességre sem, ez a kötelék agyonnyomja az örömöt, amit meg akarunk osztani.

Milyen válaszokra készüljön az, aki találomra szólít meg embereket az utcán? „Olyan ez, mint egy bokszmeccs, otthon fejben lejátszom magamnak a gyakori reakciókat, előre elmélkedem ezekről, így nem kell attól tartanom, hogy megszégyenülök” – meséli egyikük. „Engem ez nem érdekel!” „Van nekem vallásom.” „Ateista vagyok.” „Olvasom a Bibliát.” „Én konfirmáltam, ministráltam.” „Ha van Isten, miért halt meg a rokonom?” „Ha van Isten, hol volt, amikor bajban voltam?” „Sokféle isten van.” „Magamban bízom.” „Isten kifizeti a számláimat?” „Elszedik a pénzemet a papok.” „Akkor miért vannak háborúk?” Innen indul a beszélgetés, aztán egyéntől függ, hova fut ki.

Két beszámoló arról, hogyan alakulhat egy ilyen párbeszéd:

„Egy-két rövidebb beszélgetéskezdeményezés után megláttunk egy negyvenes éveiben járó férfit, aki egyedül ült egy padon, és meglehetősen levertnek látszott. Megszólítottuk őt, és elmondtuk neki, hogy egy keresztény ifjúsági táborban vagyunk éppen, és nagyon jól érezzük magunkat a városban. Azért jöttünk le a partra, hogy találkozzunk az emberekkel, és megkérdezzük őket, hogy mit gondolnak ők Jézusról. Kezdeti zavarában először láthatóan inkább udvariasan kihátrált volna a témából, de mivel nem adott egyértelműen elutasító jelzéseket, így tovább fűztük a beszélgetést. Kiderült, hogy vannak már olyan ismerősei, akik a Hit Gyülekezetébe járnak, és bár mind Jézus, mind a gyülekezet szimpatikus neki, egyelőre nem érzi úgy, hogy meg kellene térnie, mert – a barátnőjével való szakítást leszámítva, amiért épp egy kicsit szomorú – alapvetően sikeresnek érzi az életét. Jó munkája van, kiegyensúlyozott az élete, és magát is jó embernek tartja, noha nem tökéletesnek. Erre reagálva meséltünk neki arról, hogy milyen érzés volt másodgenerációs keresztényként egy erkölcsileg szinte tökéletes neveltetésben felnőni, de Istentől még meg nem érintve lenni. Átélni, hogy a jó erkölcs ellenére sem tudunk jó emberek lenni, és milyen változásokat hozott az a pillanat, amikor már nem a szüleink miatt, hanem saját meggyőződésből, tapasztalatból tudtunk hinni Istenben. A keresztény élet nem attól vonzó számunkra, hogy áldást, sikert, gazdagságot, egészséget ígér – mert ezeket ma már Isten nélkül is könnyedén meg lehet szerezni –, hanem attól, hogy tudjuk, hogy a harcokkal, amikkel minden ember szembenéz, mi már nem egyedül nézünk szembe. Így a legnagyobb problémánktól, a haláltól sem kell félnünk, mert tudjuk, hogy az életünk egy sokkal erősebb hatalom birtokában van. A közel egy óráig tartó beszélgetés végére a férfi megköszönte, hogy megszólítottuk, mert már sokkal jobban érzi magát, és lehet, hogy már nem is áll olyan távol attól a ponttól, ahol majd megtér. Amikor elköszönt, azt mondta: Lehet, hogy még találkozunk…”

„Idén nyáron az Olimpia Parknál fiatal srácokat szólítottunk meg kosarazás, zenehallgatás közben. Bemutatkoztunk, elkezdtünk beszélgetni – eleinte a zenéről. Az egyik, testnevelési főiskolára járó srác olyannyira nyitott volt a kapcsolatfelvételre, hogy azóta (mintegy négy hónapja) heti rendszerességgel járunk össze kávézókba beszélgetni Jézus Krisztusról, újjászületésről, hitről, megtérésről – tulajdonképpen barátság alakult ki. Nagyon nyitott Jézus személyére, hamarosan el szeretne jönni egy istentiszteletünkre is.”

Budapest, Ifjúsági Evangelizáció 2016

június 29.
Sikeresen elindult az idei ifjúsági evangelizáció a belvárosban. Három csapatban mentünk ki a Deák térre, és meglepően nyitottan fogadtak minket a fiatalok, könnyű volt a témára térni, és a beszélgetés, bizonyságtevés mellett többekért imádkozni is tudtunk. Idén Németh Sándor pásztor kérésére két-három fős csoportokat alakítva, civilként és a „hivatalos” formákat mellőzve szólítjuk meg a fiatalabb korosztályt. A bizonyságtevés mellett fontos célként tűzte ki, hogy azt adjuk az embereknek, amink van, és kérdezzük meg őket, hogy tudunk-e valamiért imádkozni értük Jézus nevében (hasonlóan a Vidám Vasárnaphoz). Sokkal jobban hatnak a koedukált csapatok, mivel a társaságok is ke­vertek a téren. A beszélgetésekben is adnak a véleményükre, és bizonyos szituációkban könnyebben megnyílnak feléjük. Ha „csak” megfigyelőként vagy jelen egy csoportban, már akkor is sokat segítesz, plusz tapasztalatot nyersz. Legyünk lazák, bátrak és őszinték!

Az eddigi tapasztalatok alapján (kétszer voltunk kint, és összesen úgy tizenöt társaságot kérdeztünk meg) körülbelül minden harmadik megkérdezett nyitott volt, persze olyan is volt, aki poénra vette, de a célt így is elértük. Ha látják, hogy őszinte vagy, és te is fesztelenül viselkedsz, nem kérsz, hanem adni akarsz, akkor könnyen megnyílnak feléd. Akik tartózkodóbbak voltak, azok is sokszor megkérdezték, hogy miért csináljuk ezt, így végül beszélgetésbe fordult át a dolog. Egyértelmű tapasztalatunk, hogy a fiatal korosztály nyitott a természetfölöttire, és tisztelik azokat, akik hívők. Sőt, úgy tapasztaltuk, hogy mi jobban félünk attól, hogy imádkozzunk valakiért, mint ők. Alapvetően szeretik a misztikus dolgokat. Az elutasítások is udvariasak voltak, ki lehetett bírni.

július 1.
Két-három fős csapatban mentünk ki, és több mint négy órát voltunk a téren. Már az első, akit leszólítottunk, telitalálat volt: két jól szituált, huszonéves fiatal, egyikük már családos. Mint általában, az ima fölajánlásából itt is beszélgetés lett, konkrétan Jézusról és arról, hogy mit jelent a személyes kapcsolat az Úrral. Egyikük elmondta, hogy bár a nagymamája kívülről fújta a Bibliát, még sose hallott senkit, aki így tud beszélni Istenről, és nagyon izgalomba jött. Mindhárman bizonyságot tettünk neki, bemutattuk a Vidám Vasárnap YouTube-csatornát, elmondtunk egy rövid imát, és kontaktot cseréltünk. Nyitottak rá, hogy eljöjjenek a gyülekezetbe, csak még ránéznek a neten.

„Sokszor meglepően nyíltan fogadják az emberek az evangéliumot, könnyű nekik bizonyságot tenni”

A másik csapat első megszólításra egy magányos srácot fogott ki, akinek a barátnője nem jött el a randira. Közel háromórás beszélgetés volt, szintén imával, holnap eljön az ifjúsági gyülekezetbe. Közben odajött két srác cigit kérni, akiket azzal marasztaltak, hogy van annál jobb is. Itt is volt egy óra beszélgetés, egyikük elmondta, hogy kificamodott a bokája, és azóta nehezen mozgatja, nem tud futni, így érte imádkoztunk. Azt mondta, jobb lett, bár futni még nem tudott. Biztattuk, és bejelöltük őket Facebookon. Az „Imádkozhatunk érted?” kérdés eddig bevált, mert azonnal célhoz visz, miközben nem konfrontatív, hanem adni akar. Még azért gyűjtjük a tapasztalatokat. Ami mindig bejön, az az őszinteség és nyitottság a másik személye, véleménye felé.

július 6.
Hála az Úrnak, az evangelizáció kifejezetten jól sikerült. Húszan voltunk kint a téren, hét külön háromfős csapatban. A végén tartott megbeszélés alapján úgy számoltuk, hogy harminckét fiatalnak tettünk bizonyságot Jézusról, nyolcan kértek imát, és szintén nyolc fiatallal tudtunk kontaktot cserélni. Persze az evangelizáció nem a számokról szól, de jó látni, hogy hatékony jelenlétet tudtunk megvalósítani a téren.

Ötfős lány group – kezdetben elutasítóak voltak, viszont végül ketten nagyon megnyíltak. Egyikük hívőnek tartja magát, és járt hittanra is, de mivel a barátja ateista, ezért elbizonytalanodott. Barátnője többször imádkozott már, de hullámzó módon hisz Istenben. Közel húsz percet tudtunk velük beszélni kifejezetten az evangéliumról, Jézus életéről és arról, hogy mi választja el ma az embereket Istentől. Elgondolkoztatta őket, és nagyon örültek a beszélgetésnek.

Egy harminc körüli vállalkozó nagyon cinikusan reagált a megszólításra, és az ötös lottóért kért imát. Ebbe nyilván nem mentünk bele, de visszakérdeztünk, hogy miért gondolja, hogy ez a legfontosabb cél az életében. Közel félórás beszélgetés lett belőle. Kiderült, hogy korábban hitt Istenben, de apja három éve meghalt, és emiatt nagyon kiábrándult. Elismerte, hogy az életének nincs értelme, és hogy ez zavarja, boldogtalan. Salamonból kiindulva bátorítottuk, hogy adjon esélyt Istennek, mert Ő jó, szereti, és úgysincs más esélye a boldogságra. Végül azt kérte, hogy imádkozzunk érte, hogy találjon örömet és boldogságot az életben. Az ima láthatóan megérintette.

Két lány az anyukájukért kért imát tőlünk. Nagyon örültek az imának. Utána bizonyságot tettünk, és arról beszélgettünk, hogy milyen az igazi szeretet, és hogy ez miként nyilvánul meg Istenben. Jó, mély beszélgetés lett belőle, örültek a találkozásnak.

Egy kedves kínai lány rendkívül örült a felajánlásnak, mert az apja stroke-os, és a bal oldala teljesen lebénult. Az ima után annyira meghatódott, hogy elérzékenyülve a teljes csapatot megölelte. Szép jelenet volt. Itt történt kontaktcsere is, nyitott rá, hogy eljöjjön az ifjúsági gyülekezetbe. Biztattuk, hogy ő is kitartóan imádkozzon az apjáért.

Összefutottunk egy volt bornemiszással, akit megkérdeztünk, hogy mi a helyzet vele, és finoman hívtuk a gyülekezetbe. Nem erőltettük túl, mert úgyis tudja, hogy miért szólítottuk meg.

Két sráccal beszélgettünk Jézusról. Volt akadékoskodás, közömbösség, de átment a lényeg. Pont jött a társaságba egy lány, akit nagyon érdekelt a dolog. Hosszú beszélgetés lett belőle, megérintette, és megígérte, hogy otthon imádkozik majd. Negyedikként befutott egy protestáns fiú, aki tagadta a Szentháromságot, pontosabban Jézust. Ez kemény beszélgetés volt.

Két lány, akik kereszténynek mondták magukat, a sikeres pályaválasztásért kértek imát.

Közel egyórás beszélgetés egy tetkós fiúval és lánnyal, érdeklődtek, és gondolkoznak a dolgon. Bemutattuk a YouTube-csatornát, és kontaktcsere is történt. Megígérték, hogy otthon imádkoznak.

Két tartózkodó lány, de egyikük apja rákos, így az imának örültek.

Egyikünk dicséretet hallgatott, amikor egy turista kérdezett tőle valamit, majd beszélgetni kezdtek. Két mondat után Jézusnál kötöttek ki.

Meglepően kevés elutasítás volt, nagyon jól megtaláltuk a nyitott embereket, ami önmagában is kegyelem!

július 9.

Ezúttal tizenketten mentünk ki, négy csoportban. Hasonlóan a múltkoriakhoz, most is meglepően könnyen lehetett felvenni a kapcsolatot a fiatalokkal, egy esetet leszámítva nem volt durva elutasítás, sőt az általános reakció az volt, hogy „jaj de kedvesek vagytok”, „nagyon jó, amit csináltok” stb. Inkább a beszélgetés közben lehetett falakba ütközni. Húsz fiatalnak tettünk bizonyságot Jézusról, több esetben elfogadták az imafelajánlást is.

Két sráccal beszélgettünk egy fél órát, akik elmondták, hogy gondolkoznak Istenről, csak még inkább élvezni akarják az életet… Beszéltünk nekik Jézusról és arról, hogy mi a létezés értelme.

Két lánnyal beszélgettünk a hitről, elmondták, hogy személyesen hisznek Istenben, sőt imádkozni is szoktak, de úgy gondolják, hogy ezt mindenkinek magában kell átélnie. Beszéltünk arról, hogy miért jó közösségben keresni az Istent.

Egy tízfős csoportot megszólítottunk, és majdnem két órát beszélgettünk mindenről, ami kereszténység, hit, Jézus.

Tanulság, hogy amikor Jézusra tereljük a szót, megtapasztalható, hogy a beszélgetésben is erő szabadul fel.

július 14.

Bár ma reggel komoly zuhé volt, délutánra újra kiderült. Sokan voltunk, hat csapatot tudtunk alkotni. Jó bizonyságok voltak, különösen az imák területén, ami érezhetően kapcsolatban állt a tegnapi összejövetelen elhangzottakkal, hiszen ismét fel lettünk szólítva, hogy hittel beszéljünk, és mondjuk ki a Jézus nevében lévő hatalmat – erre tettük a hangsúlyt.

Egy magyar muzulmán fiatalnak a hátában levő fájdalma miatt imádkoztunk, gerincproblémái vannak. Mint általában a muzulmánok, ő is örömmel fogadta az imát, és úgy érezte, jobban lett. Keresztény barátnőjére is hatott az evangélium, különösen az, hogy személyes kapcsolatba lehet kerülni Istennel. Megadtuk egymásnak az elérhetőségeinket, és megbeszéltünk velük egy újabb találkozót.

Később újabb muzulmán diákkal találkoztunk, aki Segway-túrát árult. Neki angolul tettünk bizonyságot Jézusról, majdnem egy órán keresztül. Sajnos érezhetően lenézte a keresztényeket, akiket „puhánynak” tart és formálisnak.

Két lány a barátjáért, három srác egyike hátfájás, egy katolikus fiatal az asztmája miatt kért imát.

Egy srác jobb lábáért is imádkoztunk, utána úgy érezte, már nem fáj annyira.

Egy volt baptista lány nagyon nyitottan fogadta az evangéliumot, régen nagyon szerette az Urat. Békességért imádkoztunk, és elmondta a megtérő imát is.

Egy roma srác (a Száva-klán rokona) egy nappal korábban majdnem halálos autóbalesetet szenvedett, így nyitottan fogadta az evangéliumot. Az egyórányi beszélgetés nagy hatást gyakorolt rá, és azt mondta, látszik, hogy ismerjük Istent. Megadta a számát.

Egy két fiúból és három lányból álló groupban volt egy csontritkulásos és egy porcpuhulásos eset. Volt ima, bizonyságtevés, megbeszéltünk egy újabb találkozót. Nagyon tetszett nekik, hogy lehet imádkozni, meg is kérdezték, hogy kipróbálhatják-e.

Két idősebb hölgynek a lakhatásáért és egyikük epilepsziás fiáért történt ima. Korábban voltak gyülekezetben, de a megtérés elmaradt, most újra eljönnek.

július 16.
Az esős, hideg idő ellenére ma is érdemes volt kimenni, mert több bizonyság volt.

Egy lány elmondta a megtérő imát, a barátnője pedig imát kért az életéért. Mindkettőjüket megérintette az ima, kontaktcsere is volt, eljönnek a gyülekezetbe.

Két húsz év körüli sráccal majdnem egy órát sikerült beszélgetni, nagyon érdeklődőek voltak.

Egy másik srác, aki DJ-nek tanul, kezdetben tartózkodó volt, de végül megnyílt. Átküldtünk neki egy csomó EMLP-számot.

Egy lánynak szintén sikerült bizonyságot tenni, és a megtérő imát is elmondta.

Belefutottunk két srácba, akik úgy fél éve pottyantak ki a gyülekezetből. Egyikük még a Szent Pál Akadémiára is járt… Két órát beszéltünk velük, aminek nagyon örültek. Érezhetően van lelkiismeret-fordulásuk, és belátták, hogy negatív irányba fordultak a dolgaik azóta, hogy leléptek. Sok bennük még a keserűség, vádaskodás, de mégsem tudnak teljesen elszakadni Istentől. Bizonyságnak vették, hogy már sokadjára futnak bele gyülekezetbe járó fiatalba (sőt, ahogy levettük, már vágynak is rá). Megígértük, hogy imádkozunk értük, és készek vagyunk segíteni. Ez megérintette őket.

„Többeknek felajánlottuk, hogy imádkozunk értük, ha van valami szükségük, s örömmel vették. Voltak, akik pedig elmondták velünk a megtérő imát”

augusztus 8.
A táborok ugyan lezárultak, de a bizonyságtevés tovább folytatódik a városban.

Egy ötfős ifjúsági csoportban az indította el a közel kétórás beszélgetést, hogy ha Isten létezne, mit akarnának tőle. Egyiküknek az anyukája arcidegzsábában szenved, és kiderült, hogy ismerte a Vidám Vasárnapot, és hisz a szellemvilágban. A végére nagyon megnyílt a gyülekezet felé.

Úgy tűnik, működik az az alternatív módszer, hogy „közvélemény-kutatást” végzünk Jézusról. Mind Keszthelyen, mind pedig múlt héten nagyon mély beszélgetések lettek belőle. Szóval továbbra is van mozgástér és nyitottság, úgyhogy ne hagyjuk, hogy „leüljön” bennünk a táborok tüze, hiszen mint hallottuk, a menny egyre közelebb van a Földhöz.

augusztus 20.
A héten kétszer is nagyobb számban tudtunk kimenni a térre, és a visszajelzések alapján ennek meg is lett az eredménye: összesen hatan mondtak el megtérő imát, ami abszolút áttörés az idei sorozatban.

Kedden egy húszéves srác nyílt meg váratlanul az imára. Mivel vidéki, így elutazik Pestről, de kapott kontaktot.

Csütörtökön egy másik magányos sráchoz mentünk oda, aki az elején közölte velünk, hogy ő zsidó. Ezután Jézusról mint a legnagyobb hatású zsidóról, a modern Izraelről, próféciákról és persze a Messiás szükségességéről folyt a diskurzus, amihez később két (keresztény hittanra is járó) lány csatlakozott, majd pedig egy újabb srác. A srácnak mutattunk videót a Vidám Vasárnapról, és mondta, hogy szívesen eljönne, aztán a két lány nagyon megnyílt, úgy döntöttek, hogy hajlandóak az imát is elmondani, amihez a két fiú is őszintén csatlakozni akart. Az ima láthatóan megérintette őket, majd felvettük egymást Facebookon, és megbeszéltük a folytatást.

A végén egy elkóborolt, régebben gyülekezetbe járó fiatallal is kialakult egy mély beszélgetés, aki szintén elmondta a megtérés imáját.

Ezenkívül voltak beszélgetések a legkülönbözőbb irányultságú fiatalokkal, melyekben megtapasztalhattuk, hogy nyitottsággal és tisztelettel fogadják az erős értékrendet és hitet.

„A legnagyobb öröm: megtapasztalni, hogy az igaz bizonyság által lelkek szabadulnak meg”

szeptember 12.
Két sráctól, akik cigiztek és söröztek, megkérdeztük, ismerik-e Jézust, mire a reakció az volt, hogy igen! Kiderült, hogy mindketten megfordultak már a gyülekezetben. Nagyon meglepődtek és örültek a váratlan találkozásnak. Hosszú beszélgetés lett belőle, bátorítottuk és buzdítottuk őket, különösen a gyülekezetbe járásra.

A csapatunk két olasz tagja meglátott egy hajléktalan párost. Nem akarták megszólítani őket, de eszükbe jutott Péter története az Ékes kapunál a sántával, így végül megkérdezték, akarnak-e valamiért imát, és beszélgettek velük egy darabig. Mivel nem volt konkrét kérésük, így csak egy általános imát mondtak el röviden, mire az egyikük elkezdett ugrálni, és azt mondogatta: „Nahát, jó a lábam, jó a lábam!” Kiderült, hogy félig le volt sántulva, és azt mondta, teljesen meggyógyult, amit lelkesen be is mutatott.

Három lányhoz mentünk oda még, akikről kiderült, hogy itt tanuló külföldi egyetemisták. Egyikük rendkívül örült az imafelajánlásnak, mert épp szerelmi válságban volt, mivel a barátja Londonba költözött. Beszélgettünk velük angolul az imáról, Jézusról, és persze elmondtunk egy imát, hogy újra találkozni tudjon a barátjával. Vicces jelenet volt, de nagyon meghatódott tőle. Facebookon felvettük, azt mondta, megnézné a gyülekezetet.

Volt még egy magányos, huszonnégy éves srác, akit megkérdeztünk Jézus felől, mire invitált minket, hogy üljünk le hozzá, és beszéljük meg a témát. Közel másfél órát beszéltünk. Elmondta, hogy hisz Istenben, de nem gondolja, hogy hatással lenne az életére, inkább a tudományban és az emberi akaraterőben hisz. Volt benne jó adag kevélység, ugyanakkor a boldogtalanság is lejött róla, így erről és az Istennel való személyes kapcsolatról beszéltünk. Bár az álláspontok bemerevedtek, így nem erőlködtünk tovább, de végtére is örült a beszélgetésnek.

Az Ige igazságát megtapasztalni a legnagyobb öröm: „Lelkeket szabadít meg az igaz bizonyság.” (Péld 14:25)

(Összeállította: Morvay Bátor, Petrőcz Katalin)