Mindannyiunk városa

Zsidók milliói a Szentföldön és világszerte ezekben a napokban emlékeznek meg a hatnapos háború eseményeiről. A 20. század egyik legrövidebb fegyveres konfliktusa Jeruzsálem Óvárosának zsidó kézbe való visszakerülését, Izrael ifjú állama számára pedig magát az életben maradást jelentette. A szinte fennállása óta folyamatosan támadott Szent Város hívők és nem hívők tömegei számára jelenti az otthont, az inspiráció helyét, a zsidó és a keresztény identitás forrásvidékét és nem utolsósorban a jövő reménységét – úgy Izraelben, mint a világ más pontjain. Jeruzsálem visszafoglalásának ötvenedik évfordulója alkalmából körkérdést intéztünk a magyar zsidó közélet meghatározó vezetőihez és gondolkodói hoz, valamint a bibliai gondolkodást érintő tudományok legtiszteltebb képviselőihez. Több megkeresett személynek sűrű időbeosztása, külföldi tartózkodása vagy egészségi állapota miatt sajnos nem állt módjában választ adni kérdésünkre. A lapzártánkig érkezett válaszokból lentebb 15 gondolkodó 15 rövid nyilatkozatát közöljük. Gondolatok mindannyiunk városáról, az ötven éve felszabadított Jeruzsálemről. Körinterjú az 50 éve visszafoglalt Jeruzsálemről

Kornis Mihály (író)

Számomra Jeruzsálem csoda. Biztonsága, épsége, léte az egyik utolsó reményem. Azt jelenti, hogy az, akinek a nevében érdemes élni, álmodható. Nem voltam ott, de egy barátom ígéri, hogy elvisz. Remélem, megérem a napot, mikor körülnézhetek. A helyén a világnak. Akiért az egész világ verekszik, de megvédeni senki sem tudta. Mégis áll, talán ideig-óráig még valaki vigyáz rá. Ha most kérdezik tőlem, azt hiszem, ott szerettem volna születni és meghalni is, de biztosan szégyelleni fogom magam, ha netán ott leszek egyszer. Mert idegen leszek. Pedig sosem lehettem még az sem. Velem az történt, száz­ezrekkel együtt, hogy nem vagyok. Az a jó, hogy Jeruzsálem viszont van. Az a tér, amelyik legbelül van bennem. Elérhetetlen. Hívhatnám jövőnek is. Abból is az egyetlennek, amire még kíváncsi lennék.

Gábor György (filozófus, vallástörténész)

Amikor Mota Gur ezredes, az ejtőernyős hadosztály parancsnoka 1967. június 7-én adó-vevő készülékén át jelentette tábornokának, hogy Hár hábájt bejádénu! (A Templom-hegy a kezünkben van!), majd a nyomaték kedvéért hozzátette, hogy Hár hábájt bejád seli! (A Templom-hegy a kezemben van!), tán maga sem tudta, hogy a Mirage gépek zajában valami olyasmit mondott, amivel újrafűzte a hagyomány megszakadt láncolatát az 1897 esztendővel azelőtt lerombolt Templom megmaradt Nyugati fala és az egykor volt pompájában Flavius Josephus által leírt Szentély között. Nem is elsősorban a történelem rehabilitációjára gondolok, hiszen Izrael végső története nem a történelmen eminnen veszi kezdetét, s nem is a történelmen eminnen záródik majd le. Sokkal inkább arra, hogy a „kezünkben van” kollektív kijelentését a „kezemben van” személyes állításával egészítette ki. A nép és az egyes ember megszüntethetetlen kölcsönösségéről van szó.

Ugyanarról, ahogy a szabadság ünnepének előestéjén, széderkor is az emlékező tudat úgy idézi fel a szolgaság házának elhagyását, s a szabadság eljövetelének pillanatát, hogy a kivonuló és néppé konstituálódó közösség tagjának érezze magát mindenki, mintha ő maga is ott lett volna Mózes követőjeként s népe tagjaként a szabadság csodás pillanatának eljövetelekor.

Zekarja víziója arról a Jeruzsálemről szól, amelynek – Jeremiás próféciája szerint – nem lesz már szüksége a szövetségi ládára s a benne lévő törvénytáblákra, hiszen ekkorra már a törvény mindenki szívébe lesz írva. A város újjáépül, szent lesz az az Örökkévalónak, s „soha többé nem romboltatik le”.

A Templom-hegyet immár véglegesen Izráel népének óvó keze öleli át. A Makkabeusoké is és Mota Gur ezredesé is.

Mindannyiunké. Az enyém is, a tiéd is.

Heller Ágnes (filozófus)

Akkoriban sok zsidó ismerősöm volt, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a zsidó származásnak. A hatnapos háború eseményei és Izrael veszélyeztetettsége viszont felébresztette bennük – mint ahogy bennem is megerősítette – a zsidósághoz való tartozást. Valami elementáris dolog történt akkor. Elementáris élmény volt számunkra is, és azok között is, akik számára a zsidóság nem volt annyira fontos.

Érezték, hogy Jeruzsálem egy olyan valami, aminek nem szabad elvesznie. Ha megalakult Izrael Állam, akkor az már nem veszhet el. Az nem történhet meg, hogy Auschwitz után újra zsidók milliói pusztuljanak el. Nem lehetséges, nem tűrhető és nem elviselhető, hogy újra tömegesen pusztítsanak el zsidókat, méghozzá egy olyan helyen, ahol meg voltak győződve arról, hogy végre biztonságban vannak. Ez egy közös érzés volt. Azt éreztük mindannyian, hogy Izrael elvesztésével a mi éle­tünknek egy nagyon fontos értelme és alkotóeleme is elveszett volna.

Mivel én akkor is zsidónak tartottam magam, így ez nem volt számomra teljesen új érzés, mégis volt benne valami új. Meg voltam ugyanis győződve róla, hogy Izrael a zsidóság számára maga a biztonság. Egy olyan hely, ami mindig ott van a zsidóságnak, ha bárhol, bármilyen katasztrófa éri akár Európában, akár Amerikában. Ha ez a hely elvész, akkor az élet egyik értelme is elvész – ezt éreztük akkor.

És ezt érezzük mind a mai napig.

Radnóti Zoltán (rabbi)

Jeruzsálem a zsidóság legszentebb városa, ahol Málki-Cedek fogadta Ábrahámot, amit Dávid király megvásárolt, hogy ott fia, Salamon felépítse a zsidóság első Szentélyét, és ahol – hitünk szerint – a messiási korban a harmadik Szentély is állni fog.

A mindennapi imáinkban, mint Dániel, Jeruzsálem felé fordulunk.

Minden pészáchkor és jom kippurkor azzal zárjuk az imáinkat, hogy jövőre Jeruzsálemben találkozunk, és ott ünnepeljük meg azt az ünnepet.

A legszentebb város Dávid király zsoltáraiban is szerepel: „Ha meg­feledkezem rólad, Jeruzsálem, feledkezzen meg rólam a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem emelem Jeruzsálemet minden örömöm fölé.”

A magyarországi zsidóságnak mindig kiemelten fontos volt Jeruzsálem, nem csak a vallásos zsidóknak, hiszen a cionizmus atyja, Herzl Tivadar, amikor megírta a Zsidó állam című művét, akkor ő is egy olyan ország­ról elmélkedett, amelynek központja, fővárosa, szellemi irányítóhelye: Jeruzsálem.

Izrael függetlenné válásával új fejezet kezdődött a zsidó nép és Jeru­zsálem történetében. A biztonságérzet. Amely végül az 1967-es háborúval és a város felszabadításával vált teljessé.

A magyarországi zsidóknak ezekben az időkben különösen fontos volt Izrael és Jeruzsálem, annak ellenére, hogy a „hivatalos” Magyarország, egy ostoba politikai döntés következtében, megszakította politikai kapcsolatait Izraellel, így Jeruzsálemmel is. Mi, magyarországi zsidók akkor is hasonló lelkesedéssel szerettük az Örök Várost.

Most, amikor Izrael Államát folyamatosan fenyegetik, akkor is küldetésünk, hogy megmutassuk a világnak, hogy Jeruzsálem a zsidóság legszentebb helye. Érhetik gyűlölködő és kisstílű politikai támadások Izraelt és fővárosát, Jeruzsálemet, ez csak megerősíti bennünk a hitet, hogy még többet gondoljunk rá, és még többet imádkozzunk érte és a békéjéért. Tudjuk, a világ bármely részén élő zsidó közösség minden tagja így érez és így gondolkodik Jeruzsálemről.

Nekünk Jeruzsálem továbbra és mindig is színarany.

Szántó T. Gábor (író, a Szombat főszerkesztője)

Napjainkban még mindig hír, ha egyik vagy másik állam vezető köreiből felröppen, hogy elismerik Jeruzsálemet mint Izrael Állam fővárosát. Természetesen értem a napi politikai vagy diplomáciai súlyát ezeknek a megnyilvánulásoknak, egzisztenciális jelentőséget azonban semmi esetre sem tulajdonítanék nekik.

Nem az teszi Jeruzsálemet Izrael fővárosává, hogy ez vagy az a politikus elismeri. A történelmi tudat, kétezer év diaszpórájának Jeruzsálem újjáépítéséről szóló imái, és a zsidók majdnem teljes európai kipusztítása utáni nemzeti és állami újjászületés magától értetődően többet nyom a latban.

Bölcs belátás, hogyha egy nemzet és állam önrendelkezését tiszteletben tartják, és történelmi fővárosát a nemzetközi közösség tagjai is elfogadják annak, ami.

Jeruzsálem státusa kapcsán egyszer azt írtam: a világnak fel kellene ismernie a város kínálkozó többes identitás szimbólumának jellegét is, és oda kellene költöztetni az ENSZ-et.

Jeruzsálem a zsidóság, egyben a világkultúrák szellemi forrása. Aki Jeruzsálemet támadja, ezeket veszi ostrom alá.

Gadó János (szociológus, a Szombat szerkesztője)

A hatnapos háború sok tekintetben vízválasztónak bizonyult. A támadni készülő arab országok propagandája a legsötétebb fenyegetésekkel volt terhes.

Hogy a zsidó nép a rá váró újabb apokalipszis helyett hihe­tetlen győzelmet aratott ellenségein, az nagyon sokak szemében maga volt a csoda. A Bibliából ismert szent helyek mind zsidó kézre kerültek – amire csaknem kétezer éve nem volt példa. Ez Izraelben hatalmas lökést adott a vallásos cionista mozgalomnak, amelyben do­mi­náns felfogássá vált, hogy ezek a fejlemények a Messiás el­jö­ve­te­lének előjelei.

A keresztény és az iszlám vallás ugyanakkor komoly teológiai kihívás elé került, hiszen a „múltból itt maradt” zsidók hirtelen uralkodó helyzetbe kerültek a Szentföldön, amire a két világvallásnak nem volt magyarázata. Alighanem erre a kihívásra adott szekuláris válasz az, hogy a világ országai máig nem ismerik el Jeruzsálemet Izrael fővárosaként.

Az izraeli győzelem után a kommunista világ, a Szovjetunióval az élen megszakította kapcsolatait Izraellel, és ebben követte őket a harmadik világ legtöbb országa is. Ez világosan mutatta a „haladó” politika alkonyát.

1967 döntő lökést adott az „anticionizmusnak”, ennek a baloldali frazeológiába csomagolt zsidógyűlöletnek, amely az elkövetkező évtizedekben egyre inkább felváltotta a hagyományos antiszemitizmust. Az anticionizmusban meghatározó szerep jutott „a palesztin nép elnyomása” néven emlegetett ideológiai konstrukciónak, amely mára világszerte elfogadott tézissé vált. Mindennek a Szovjetunió volt a zászlóvivője, amely az 1967-et követő két évtizedben a zsidóellenes ideológia fejlesztésében és propagálásában meghatározó szerepet játszott. Sokan ennek hatására ábrándultak ki végleg a szovjet politikából.

Schőner Alfréd

A második világháború után születtem, személyes élményem így nem volt a soáról. Igaz, a szüleim megjárták a poklok poklát. Apám 46 éves volt, mikor én világra jöttem – miután az első családját, azaz első feleségét, négy gyermekét, szüleit és tíz testvérét kiirtották. Mindezek után, közel ötvenéves korban vállalni egy gyermeket: nagy kihívás.

1967 júniusában érettségiztem, pontosan a hatnapos háború idején.

A mi családunk egy olyan zsidó családtípushoz tartozott, amely nem feszegette a kérdést, hogy: „Hol volt Isten Auschwitz idején?”.

Szüleimnek természetes volt, hogy vallásos életet élnek, kötődnek a hitükhöz a megtörtént tragédiák ellenére, s engem is ebben a szellemben neveltek.

Izrael, Jeruzsálem számunkra mindennapos téma volt otthon, bár a minket körülvevő világ és a hangulat egyál­talán nem tette lehetővé az erről való nyílt beszédet. A korabeli kommunikáció teljesen eltorzítva, a valóságtól eltávolodva, nem tárgyilagosan közvetítette a világ történéseit. Érthető módon egy vallásos zsidó családban az ezzel szembeni ellenreakció is nagyon erős volt.

Szüleim felhívták a figyelmemet, hogy ha az érettségin a Közel-Kelettel kapcsolatos tételt húzom ki, akkor ne tagadjam az érzéseimet, aggódásaimat.

Pont ezt a tételt húztam.

Érettségi elnökünk pontosan tudta, hogy amikor a zsidó gimnáziumba, az akkori Anna Frank középiskolába jön, akkor hova érkezik. Tudatában volt az ott tanuló gyerekek érintettségének, tapintatosan azt kérdezte tőlem:

– Mondd, fiam! Nálatok az imádságban szó van

Jeruzsálemről?

– Igen – válaszoltam –, minden nap háromszor imádkozzuk: „Jerusálájim irchá, beráchámim tásuv…”, azaz „Jeruzsálembe, Örökkévaló Istenem, irgalommal térj vissza!”

Ezután elmondtam neki, hogy ezekben a napokban különösen kavarog a lelkemben a kérdés, vajon hogyan és miként tovább? Szorongtam.

Érettségi napjaim alatt Jeruzsálem visszatért. Véglegesen. Jeruzsálem Izrael, a zsidóság örök fővárosa. Három monoteista vallás szent helye.

Geszti Péter (dalszövegíró, énekes, reklámszakember)

Ki hitte volna, hogy a csodák ideje nem járt le? Hogy Dávid és Góliát története megismétlődik a huszadik századi valóságban? Hogy hat nap alatt megforgatható a világ? Ki hitte volna, hogy nemcsak pátosszal tömött hazafias filmekben léteznek olyan jelenetek, melyekben a hazá­ju­kért és létezésükért küzdők meg tudják sokszorozni erejüket, és diadalmaskodni tudnak a túlerőn? Aki hitte, megcselekedte.

Mondják: ahová beengedik, ott lakik az Isten. De mi van, ha egy helyen három vallás istenei laknak? Ott az van, ami Jeruzsálemben, a világ közepén: sok szent hely, sok szentség, sok szentségelés. A város visszafoglalásának fél évszázados évfordulóján ezért csak egyet kívánhatunk: békét minden lakójának!

Köves Slomó (ortodox rabbi, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) vezetője)

A világtörténelem minden bizonnyal legrövidebb háborúja felbecsül­hetetlen jelentőségű győzelemhez segítette a zsidóságot és a világ szabadságszerető népeit egyaránt. Pedig a hatnapos háború előestéjén kevés jót ígért a saját megalapítását kevesebb mint két évtizede, kény­sze­rű­ségből rögtön honvédő háborúval ünneplő zsidó állam jövője. Izrael szárazföldi határait 1967 júniusának elején négy arab ország egyesített hadereje fogta közre. Az Izraeli Védelmi Erők katonáinak számát csaknem kétszeresével meghaladó, repülőinek és harckocsijainak több mint háromszorosát felsorakoztató, önbizalomtól duzzadó arab seregek alig várták, hogy kiköszörüljék a becsületükön 1948-ban esett csorbát, és végre tengerbe szorítsák a szerintük puszta létezésével is égbekiáltó arcátlanságot elkövető kicsiny államot. Azt az országot, amelynek tagjai közül sokan – alig huszonkét évvel a vészkorszak borzalmait követően – lélekben máris egy második holokausztra készültek. Ám ekkor, a miniszterelnök, Lévi Eskól tétova, bizonytalanságot sugárzó fellépésének antitéziseként a Lubavicsi Rebbe (Menachem M. Schneerson rabbi 1902 –1994) több megnyilatkozásában nyugalomra intette az ország lakóit, a küszöbön álló diadal üzenetét közvetítve a politikai és katonai vezetés, és a la­kos­ság tömegei felé. Felhívására világszerte tízezrek öltöttek imaszíjat, sokan életükben először, hogy megerősítsék szövetségüket az Ö-valóval, egyúttal kifejezésre jutassák szoros összetartozásukat a szükséget szenvedő zsidó állammal. A többi immár történelem: Izrael hat nap alatt fényes győzelmek sorozatát aratta, és ebben a lényeg­látó stratégiai döntések mellett nehezen magyarázható fordulatok, csodás események segítették. A küzdelem kimenetele tehát végső soron nem a harctéren, hanem az égben dőlt el, ám a sikerhez a katonák eltökélt bátorságára, koncentrált szellemi erejére is szükség volt. Mindennek eredményeként Jeruzsálem is felszabadult, amit még a nem vallásos zsidók és Izrael elkötelezett barátai is az isteni beavatkozás egyértelmű jeleként ünnepeltek. Ma, amikor Izrael ismét az iszlamista fanatikusok fenyegetésétől körülölelve találja magát, csak remélni tudjuk, hogy a világ közvéleménye képes maga mögött hagyni csendes közönyét, ami a ’67-es háború kitörésekor olyannyira jellemezte.

Rugási Gyula (filozófiatörténész, az MTA doktora)

1967 kora nyarán, de az elkövetkező hónapokban is a magyar köz­véleményt élénken foglalkoztatták a hatnapos háború eseményei. Aho­gyan a jeruzsálemi Óvárost visszafoglaló katonák csodaként élték meg a történteket, úgy a magyar közvélekedés alakulásában is felfedezhettünk egyfajta népmesei fordulatot.

Köszönhetően a nagy Szovjetunió iránt táplált olthatatlan ellenszenv­nek, a keleti blokk országaiban a politikai gondolkodást egyetlen szabály határozta meg: mindig az ellenkezőjét kell tudatosítani, mint amit a hivatalos állásfoglalások szajkóznak. Márpedig ez a bizonyos hivatalos állásfoglalás mélyen elítélte a védtelen arab országokkal szemben tanúsított brutális izraeli agressziót.

Emlékszem, 13 évesen, egy dunántúli kisváros általános iskolájában a diákság – feladva otthonról hozott szalon-antiszemitizmusát – szinte egyöntetűleg „a zsidóknak drukkolt”. (Csakúgy, mint a szüleik.) Így for­dulhatott elő, hogy a Templom-hegyet a muszlim vallási hatóságnak visszajuttató (amúgy arab utcagyerekek között felnőtt) Móse

Daján tábornok nem Jumurdzsákként jelent meg az izgatott kamaszfantáziákban (ez lett volna a kézenfekvő), hanem Robin Hoodként!

Mi több, így eshetett meg az is, hogy a nagy győzelem miatt nem a szóbanforgó kisváros nyomtalanul eltűnt hajdani ortodox negyedének lakói ujjongtak (feladva hagyományos anticionizmusukat)

– meglehet, a nyári hőségtől megremegő pára egy pillanatra talán előlibbentette alakjukat –, hanem a természetes igazságérzetet még ki nem növő kamasz-kurucok.

Így visszanézve, kegyelmi állapot lehetett ez; azóta sem éltem meg ilyesmit. Mintha a Magyar Gárda kollektív megtéréséről hallanánk az Echo TV híradójában…

Giczy György (teológus, újságíró, volt országgyűlési képviselő)

A zsidó-keresztény vallási hagyományt hittel valló ember a történelmi eseményeket sohasem függetlenítheti az isteni gondviselés szentírási tanításától. A Szentföldet – az Ószövetség választott népének és Jézus Krisztusnak közös hazáját – érintő események speciális értelemben is hozzátartoznak a vallásos meggyőződéshez.

Már a Biblia legkorábbi tanúságtétele, Debora prófétaasszony népdallá lett költeménye (Bír 5:20) az Úr és az ő népé­nek közös küzdelmét úgy mutatja be, mint amelyet a választottak kozmikus erők segítségével vívnak a gonosz erőivel szemben. A zsidóság kötődése a szülőföldhöz a száműzetés évszázadai alatt sem szűnt meg, hiszen ezen a földön alakult ki nemzeti és vallási identitása. A babiloni fogságból való szabadulás reménye ihleti a zsoltárost, amikor ezt mondja: „Jeruzsálem, ha elfeledkezem rólad, száradjon le a jobbom!” S ez a meggyőződés visszhangzik a zsidó liturgiában és Jehuda Léb Gordon vagy Chájim Náchmán Bialik világi költészetében.

És erről tanúskodik a korai kereszténység állás­pontját reprezentáló Jelenések könyve, melynek szerzője a zsidó apokaliptika képeivel illusztrált végidőbeli küzdelemben az égi Jeruzsálem megdicsőülését hirdeti.

Mindezek alapján a fél évszázaddal ezelőtti hatnapos háború, ugyanúgy, mint napjainkban az Izrael Állam létét veszélyeztető jelenségek és az Ígéret Földje fővárosának birtoklásával kapcsolatos viták azt példázzák, hogy ez az ország és kiváltképp Jeruzsálem változatlanul a centrumában marad annak

az áldozatos küzdelemnek, amelyet az eljövendő Isten Országáért minden jóakaratú embernek vállalnia kell.

Komoróczy Géza (Izrael és Jeruzsálem évezredei)

Izrael nevét Merneptah fáraó (XIX. dinasztia) írta le először, az i. e. 13. század legvégén. Sztéléje eredetileg Thébában állt, a nyugati parton (Qurna), a fáraó halotti templomában, a Memnon-kolosszusok mö­gött. A felirat záró szakaszában (a sztélé hátlapjának alján), a le­győ­zött, elpusztított, földre boruló és békét (az egyiptomi szövegben: salama) kérő elő-ázsiai országok (Tehenu, „Hatti”, Kinaana / Kanaán, Haru / Szíria) és városok: Asqalon, Gezer, az egyelőre nem azo­nosít­ható Janoam sorában felbukkan Jiszraél neve. Nem az ország, ha­nem az ember / nép jelentésű determinativummal. A híres szöveghely: „Jiszraél elpusztult, nincsen magja, Szíria Egyiptom özvegye lett”. A „mag” szó (prt) itt átvitt értelemben szerepel, mint az „özvegy” is, jelentése: „leszármazott”, „utód”. A történelem iróniája: Izrael története éppen azzal a hangzatos megállapítással kezdődik, hogy „elpusztult”, „meg van semmisítve”. Régészeti ismereteink összeegyeztethetők a sztélé földrajzi képével, és erre a korra tehetők Izrael /a zsidó nép kialakulásának (ethnogenezis) kezdetei is. A sztélén felsorolt többi nép, amelyeket Merneptah legyőzött, elpusztított, ma nincsenek, nyomuk veszett. Jiszraél, a zsidó nép, él ma is.

Nincs a világon Izraelen kívül még egy nép, amely ilyen hosszú idő óta változatlanul ugyanazt a nevet viseli.

Jeruzsálem nevét is az egyiptomiak írták le először. A XI. dinasztia végéről – a XII. dinasztia elején (i. e. 20 –18. század) cseréptöredékekre, összetört vagy összetörésre szánt durva emberalakú szobrokra írt úgynevezett átokszövegek megnevezik azokat az országokat, városokat, amelyek ellen Egyiptom harcol, amelyeket meghódítani akar. Több tucat kanaáni város között szerepel Jeruzsálem (Rusalim) neve is.

A Nílus jobb partján, Ehnaton (IV. Amen-hotep) fáraó (XVIII. dinasztia) levéltárában, Tell Amárnában fennmaradtak azok a diplomáciai levelek, amelyeket hettita, babylóni, mittannii, asszír uralkodók, a kanaáni városok fejedelmei küldtek elődje, III. Amen-hotep (1388 –1351) udvarába. A leveleket ékírással, akkád nyelven írták, sok esetben az akkád szó mellett feltüntették a helyben használatos kanaáni kifejezést is. Ez a kanaáni nyelv, ha a hébernek nem közvetlen elődje is, de a nyugati-sémi nyelvek csoportján belül szókincsében és nyelvtanában igen közel áll hozzá. A levelekben említett városok közül nem egy ma is létezik (Gazru / Gáza, Asqaluna / Asqalon, Lakisi / Lákhis). Jeruzsálem fejedelmétől, Abdi-Hepától hat levél maradt fenn a levéltárban.

Ékírással így írják Jeruzsálem nevét: URU u-ru-sza-lim. Az URU a „város” jelentésű szavak determinativuma, a sumer uru, „város” szó nyomán. A városnév szótagoló írásmódjában ugyanez a szó jelenik meg. Nem kétséges, hogy Abdi-Hepa írnokai városuk nevét a szalim, „béke” szóval hozták összefüggésbe, s az uru is a nyugati-sémi jeru (JRH) „dob”, „vet”, „alapít” (lásd Jób 38,6) írnoki értelmezése: Jeruzsálem, a béke-város.

Nincs a világon Jeruzsálemen kívül még egy város, amelynek változatlanul ilyen régi időkből ismerjük a nevét, s virágzik ma is, amely közel negyedfél évezred óta Izraelé, a zsidó népé.

Gerendás Péter (Liszt Ferenc-díjas zeneszerző, előadóművész)

Nekem, mint holokauszttúlélők gyermekének nagyon sokat jelent Izrael. Biztonságérzetet ad. Tudom, hogy van egy erős ország, amely képes megvédeni önmagát és – erre ne kerüljön sor – a világ zsidóságát, hogy ami 1944-ben megtörtént, soha többé ne ismétlődhessen meg. Maga a háború elnevezés persze nem okoz számomra kellemes érzést, hiszen ahol háború van, ott vér folyik, ahol harcok vannak, ott emberek halnak meg, ez pedig semmiképpen nem jó. Ennek ellenére azonban van egy mondás, miszerint van, amikor háborút kell viselni a békéért. Je­ru­zsá­lem jelkép, a város visszafoglalása jelképes és fontos: ahová a zsidó nép többezer éves vándorút után megtér.

Heisler András (a MAZSIHISZ elnöke)

Jeruzsálem és a Messiás

Amikor a hatnapos háború egyesítette ötven éve a várost, amikor a Siratófal újra zsidó kézbe került több ezer év után, akkor még olyanok is, akik úgy hitték, hogy a tör­té­ne­lem­nek nincs iránya, és nem a Seregek Ura vezeti végső soron az izraeli véderőt, még azok is úgy érezték, hogy távolról már a Messiás léptei hallatszanak. Sokan újra bátran zsi­dó­vá lettek itthon is a holokauszt túlélői és még inkább gyer­mekeik közül, akiket a pusztítás emléke nevelt egész odáig, és most felemelték végre a fejüket, a kádári propaganda Izrael-ellenes szólamaival mit sem törődve. Mint Kohn bácsi a viccben, aki kilép a pártból a diplomáciai kap­csolatok megszakítása miatt. A párttitkár hüledezve kérdi tőle, hogy hát miért, Kohn bácsi, miért épp maga, aki már az illegalitásban is velünk volt, aki már ötven éve kom­munista. Igen, feleli az öreg, de már hetven éve vagyok zsidó.

Így történt: a kicsiny ország nagy győzelmet aratott hatalmas, óriási méretű ellenfelein, Dávid Góliáton, és újra zsidó fennha­tóság alatt működött Dávid városa: Jeruzsálem ünnepelt.

A Messiás az elmúlt ötven év során még nem érkezett meg. Dávid városa azonban átalakult, ezrek és ezrek imádkoznak minden nap a Falnál, amely arra emlékeztet minket, hogy egykoron állt a Szentély: most áldozatok helyett a szív szolgálatával, imákkal fordulunk Ábrahám, Izsák és Jákob Istenéhez, és nemcsak a zsidók, hanem a hely szellemétől, Isten földi jelenlététől, a Sekhiná­tól megérintett keresztények, vagy éppen ateisták, bár igaz a mon­dás, hogy Jeruzsálemben senki sem ateista. A mai Jeruzsálem sokat köszönhet, említsük meg az évfordulón, egy magyar zsidó politikusnak, Teddy Kolleknek, aki évtizedeken át volt a város első embere, már 1967-ben is, és idén tíz éve annak, hogy meghalt.

Béke azonban továbbra sincs a béke városában, a következő időszak feladata lesz megteremteni. Jeruzsálem nagyon különböző mértékben fontos a három Ábrahámtól eredő vallás hívei számára. Mindőjük otthonává kell váljon Izrael örök fővárosaként is. Azért kell imádkoznunk, hogy megszűnjön a feszültség a Templom-hegyen és környékén a kétállami megoldás keretein belül. Van, aki szerint Jeruzsálem nevében benne foglaltatik a béke,

a sálom szó. Jeruzsálem nem lehet egészen önmagává béke nélkül. És ha eljön a béke, eljön majd talán Dávid fia is, a Messiás. Jöjjön el minél előbb, még a mi napjainkban.

Röhrig Géza (költő, a Saul fia című Oscar-díjas film főszereplője)

A tűzfalú város

Jerusálájim – a név többes számban áll, hisz Jeru­zsá­lem egyrészt hely, másrészt állapot. Ha Jeruzsá­lemnek mint helynek az állapota egybeesik Je­ruzsálem­nek mint állapotnak a helyével, akkor írhatjuk le majd újra a Város teljes nevét. Úgy, ahogy kell, tehát két jottával: םילשורי Addig, ahogy az esküvői baldachin alatt is hamut szórunk a vőlegény fejére, egyszerre muszáj örvendez­nünk Jeruzsálem meglétéért, és gyá­szolnunk a béke hiányát.

A Zóhár szerint Dávid szembogarában együtt volt a szivárvány összes színe. Jeruzsálemben szintúgy ott az egész világ. Ott, itt sűrül szentté az ember története.

1967. június 7-én, szerdán, két héttel sávuot, a hetek ünnepe előtt kezdődött el az, ami Zakariás prófé­ciájával így ér majd véget: „Kerítetlenül fogják lakni Jeruzsálemet… s én leszek, szól az Úr, tűzből fal körüle. És megdicsőülék őbenne.”