A valóra vált álom

A hatnapos háború 50. évfordulója táján igen nehéz veterán katonákkal interjút készíteni, hiszen rendkívül elfoglaltak: találkozókra, ünnepségekre járnak, és nincs idejük még egy rövid beszélgetésre sem. Efraim Lapid dandártábornok azonban készségesen és örömmel szolgált érdekes információkkal az Új Exodus olvasóinak a hatnapos háborúban átélt élményeiről, emlékeiről.

Hol szolgált a hatnapos háború idején?

Huszonöt évesen katonai hírszerző tiszt voltam a háború alatt, parancsnoki rangban. A háború után sok kutatást végeztem a témával kapcsolatban, úgyhogy nem csak a személyes élményeimet tudom megosztani.

Ön szerint miért bírt különös jelentőséggel a ’67-es háború Izrael történelmében?

Mérföldkő volt, lezárt egy húszéves szakaszt. Izrael állama akkor volt húsz­éves, és ezt a korszakot – a függetlenségi háború utáni időszakot – a környező arab népek frusztrációja jellemezte. Nagyon szerettek volna egy – ahogy ők nevezték – „második fordulót”. Fru­sz­t­rá­ciójuk oka az volt, hogy a függetlenségi háborúban, 1947-ben, négy, katonailag jól felszerelt arab ország – Egyiptom, Szíria, Jordánia és Libanon –, két másik arab ország: Szaúd-Arábia és Irak támogatásával sem tu­dott legyőzni egy éppen megszületendő, hatszázezer főből álló nemzetet az akkori Palesztina területén. A környező arab nemzetek úgy gondolták, hogy ha háború törne ki, azt könnyedén megnyerhetnék. Különösen Egyiptom szerette volna megtámadni és elpusztítani Izraelt. Ez az első húsz év ennek a fenyegetettségnek az atmoszférájában telt el.

Ennek a húsz évnek jellemzője volt még, hogy Izrael európai, különösképpen francia orientáltságú volt, a ’67-es háború után pedig amerikai orientáltságú lett.

Mi volt ennek a francia kapcsolatnak az oka?

Ennek személyes okai voltak. Simon Peresznek, aki akkor helyettes védelmi miniszter volt, jó személyes kapcsolatai voltak a franciákkal. Abban az időben a franciák szerették volna kiszélesíteni a befolyásukat a térségben. A Közel-Keleten elsősorban Libanonban és Szíriában gyakoroltak befolyást, de Izrael államának megalakulása után szerették volna kiszélesíteni befolyási övezetüket, és elláttak minket katonai felszerelésekkel. 1967-ben azonban De Gaulle tábornok, Franciaország akkori elnöke embargót vetett ki, és nem szállítottak többet katonai felszerelést számunkra. ’67 tehát politikai és katonai fordulatot is hozott, és Amerika felé kezdtünk orientálódni.

Mik voltak a háború közvetlen előzményei?

Fontos előzménye volt még a háborúnak, hogy az akkor már tizenöt éve hatalmon lévő miniszterelnök, David Ben Gurion 1963-ban váratlanul lemondott, és új miniszterelnököt és egyben védelmi minisztert választottak, Levi Eskolt. Saját korában nem tartották elég erőskezű vezetőnek, visszanézve sokkal jobban értékeljük tevékenységét, mint akkor. Emiatt 1967. június 1-jén, öt nappal a háború kitörése előtt, Móse Dajánt kinevezték védelmi miniszterré. A katonai vezetés részéről nagy nyomás volt a háború megkezdésére, a tábornokaink nagyon aktívak voltak; a kormány, Levi Eskol vezetésével, sokkal inkább mérsékelt állásponton volt, teljes politikai támogatásra vártak az Egyesült Államok részéről. Miután az egyiptomi hadsereg nagyszabású katonai erőket, tankokat, szárazföldi erőket kezdett felvonultatni, a tábornokok döntésre kényszerítették a politikai vezetőket a hábo­rú megkezdéséről. Egy 1957-es egyezmény szerint a Sínai-félsziget demilitarizált övezet kellett volna hogy legyen, ezzel szemben az egyiptomi hadse­reg tankok százait vonultatta fel a félszigeten. Nasszer egyiptomi elnök ezzel nemcsak Izrael területére akart behatolni, hanem azt is ki akarta fejezni, hogy az egyezmények nem sokat jelentenek számára, ő ezek felett áll.

Beszéljünk kicsit a személyes élményeiről! Hogyan emlékszik vissza a Templom-hegy, Jeruzsálem elfoglalásának hírére?

Először is, nagy meglepetésként ért minket. Az első két nap úgy tűnt, hogy egyiptomi területen folynak csak a harcok. Ezen felül Móse Daján megkérte az akkori katonai szóvivőt, hogy csak késleltetve adjon információkat a harcokról, egészen addig, amíg biztosan nem tudjuk, hogy a harcok befejeződtek már az egyes területeken. Ez a mai korban, amikor minden lépésről beszámolnak már, lehe­tetlennek tűnik. Daján Kelet-Jeruzsálemben volt, és ott akart lenni a hivatalos bejelentésen. Az atmoszférát egy hatalmas eufória jellemezte. Két és fél mil­lió izraeli élt abban az időben, kitörő lelkesedéssel, eufóriával fogadták a bejelentést, egy álom, egy nemzeti álom beteljesedését látták Jeruzsálem elfoglalásában.

Mivel magyarázza az izraeli hadsereg ilyen gyors és átfogó győzelmét a hatnapos háborúban?

Nagy győzelem volt ez a hírszerzésnek. Rengeteg mindent tudtunk előre az ellenség hadseregeiről. Egy számot mondok, ami jól mutatja a hírszerzés eredményességét. A három országban: Egyiptomban, Szíriában és Jordániában Izrael összesen 15 hadifoglyot vesztett, mi pedig 5000 hadifoglyot ejtettünk.

A másik nagyon fontos dolog az volt, hogy az első csapásokat Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak légierejére mértük. Ennek a hadműveletnek a sikeres végrehajtása tette lehetővé, hogy a szárazföldi akciókban is sikereket érjünk el. Az első légicsapás a néhány évvel korábban gyűjtött, nagyon pontos hírszerzési adatokon állt. Ennek a háborúnak a tanulságait a világ számos katonai főiskoláján tanítják a mai napig.

Megváltozott az izraeli társadalom a háború után?

Meg, de nem közvetlenül a háború után. A változás hat évvel később, a jom kippúri háború kudarcai után kezdődött inkább. Az 1967-től 1973-ig terjedő hatéves időszakban minden területen felvirágzás köszöntött az izraeli társadalomra. Politikailag, gazdaságilag, kulturálisan, mindenhogyan. Ez egy nagyon rossz magatartáshoz vezetett. Képzelheti, egy ilyen óriási győzelem után, nem törődtek többé az ellenséggel, úgy gondolták, hogy mindenen felül állnak. A ’73-as jom kippúri háború nagy kudarca változtatta meg teljesen a társadalmat – talán mondhatjuk, hogy ez Istentől volt, talán ez egy büntetés volt a hat évig tartó eufória miatt. ’73-ban még a baloldali koalíció nyert közvetlenül a háború után, de négy évvel később már a jobboldali Likud párt nyert, és ez változást hozott az ország politikai berendezkedésében.

Jeruzsálem elfoglalását az akkori két és fél milliós izraeli lakosság kitörő lelkesedéssel, eufóriával fogadta

Mi volt Önnek a legnehezebb pillanat a háború során?

Egy tragikus hiba miatt lebombáztunk egy amerikai, Liberty nevű hadihajót. Rosszul azonosítottuk be, azt hittük, hogy egyiptomi hajó. Miután láttuk, hogy egy szövetséges hajót bombáztunk le, több tucat amerikai tengerésszel a fedélzeten, ez egy rettenetes érzés volt.

Jeruzsálem elfoglalásakor Izrael birtokba vette a Templom-hegyet, majd rövid idő múlva visszaadta a jordániaiaknak, az arab hatóságok ellenőrzése alá. Ezt a lépést azóta is vitatják, hogy helyes volt-e. Mi az Ön véleménye erről?

Ez az esemény a mai napig aktualitással bír. Izrael azt gondolta akkor, hogy egy bizonyos status quóra van szükség a zsidó–keresztény–muszlim háromszögben. Tudtuk, hogy a Templom-hegyen álló mecset milyen érzékeny kérdés nemcsak a jordániaiak, hanem az egész arab világ számára, szerettük volna kizárni ezt a területet a konfliktusból. Én személy szerint egyetértek azzal, hogy amíg nem tudunk valamilyen egyezségre jutni a palesztinokkal, maradjon fenn ez a status quo, és ne gerjesszünk konfliktust. Itt nemcsak egy területről van szó, hanem vallási és nemzetközi szempontokra is kell figyelni. Ez a terület a muszlim embe­rek számára vallási és politikai szimbólum is egyben.

Van esetleg olyan személyes története, amit szívesen megosztana velünk?

Igen. Egy akcióban lehallgattunk egy beszélgetést Abdul Nasszer elnök és Husszein király között – ez nagy hírszerzési bravúr volt – , és azt a parancsot kaptuk, hogy a hanganyagot közzé kell tennünk.

Hasonlít ez a történet egy kicsit arra, ami most zajlik a világpolitikában, hogy Trump közzétesz hírszerzői informá­ció­kat. Mi a hírszerzésnél úgy éreztük, hogy nem szabadna közzétenni, kárt okoz nekünk. A védelmi miniszter ragaszkodott a nyilvánosságra hozatalhoz, amit én akkor rossz döntésnek tartottam. De engedelmeskedni kellett, mert a katonai hatalom alá van rendelve a politikai hatalomnak.

Israel Rosenfeld

Hiba volt közzétenni, mert ezután az arab országok olyan lépéseket tettek, melyekkel megnehezítették az izraeli hírszerzők tevékenységét. Ez egy ötven­éves történet, de ha követik az elmúlt napok politikai eseményeit, ugyanazok a gondolatok fogalmazódhatnak meg az amerikai elnökkel kapcsolatosan napjainkban. (Karika Simon Anna)