Őfelsége engedélyével!

„Jövőre Jeruzsálemben!” – hangzott a köszöntés a zsidóság körében közel kétezer éven át, akik önálló államukról sokáig csak álmodozhattak. Izrael földjét Isten valóban Ábrahám magvának ígérte, ám a diaszpórába kényszerült nép hosszú ideig semmi jelét sem látta, hogy a bibliai próféciák egyszer politikai és jogi realitássá válnak. Az 1917-ben kiadott Balfournyilatkozat volt az első nyilvános, igazán hathatós nagyhatalmi gesztus arra, hogy a zsidóknak nemzeti otthont teremtsenek, amely később az Izrael Állam megalakulását megalapozó nemzetközi iratokban is egyértelműen visszaköszönt.

A Balfour-nyilatkozat néven elhíresült dokumentum tulajdonképp egy diplomáciai levél, vagy a saját megfogalmazása szerint egy „szimpátianyilatkozat”, amit Arthur James Balfour, Nagy-Britannia külügyminisztere címzett a brit zsidóság vezéralakjaként munkálkodó Lionel Walter Rothschild bárónak, a befolyásos zsidó bankárdinasztia sarjának 1917. november 2-án. Az egy héttel később nyilvánosságra kerülő nyilatkozatban, mintegy a cionista vezetők és a brit Külügyminisztérium között akkorra már hónapok óta folyó tárgyalások eredményeképp, Őfelsége kormánya kifejezte, hogy „jóindulattal tekint egy zsidó nemzeti otthon megteremtésére Palesztinában, és legjobb igyekezetével támogatja e célkitűzés meg - valósulását”. Kikötötte azonban, hogy emellett „sem a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogai, sem a más országokban élő zsidók jogai […] nem szenvedhetnek kárt”. A francia külügyminiszter néhány hónappal korábban szintén tett egy hasonló nyilatkozatot.Az irat kritikusai hangsúlyozzák, hogy az a „zsidó nemzeti haza” létrehozásának mikéntjét nem részletezte, még azt sem, hogy ez egy különálló állam vagy más politikai konstrukció formájában öltene-e testet. A brit korona támogatása a cionista ügy iránt (amelyhez több nyugati nagyhatalom is felzárkózott) mindazonáltal történelmi mérföldkőként jegyezhető az önálló zsidó állam felé vezető úton.

Az első világháború vége felé a briteknek szükségük volt az arabok segítségére a szövetségesek oldalán harcoló Oszmán Birodalom meggyengítéséhez, ezért 1915-ben ígéretet tettek Husszein ibn Ali mekkai emírnek, az arab világ akkori vezetőjének egy arab királyság létrehozására. A britek kettős diplomáciája már abban megmutatkozott, hogy ezt egy évvel később felrúgta a britek, franciák és oroszok között megkötött Sykes—Picotegyezmény, amelyben a régiót saját érdekeik mentén osztották fel. A cionista diplomácia korai gyümölcseként azonban a zsidóknak annyit sikerült elérniük, hogy az egyezményhez csatolt dokumentumban már feltüntették a zsidó államnak szánt területet. Lloyd George miniszterelnökként, ahogy már korábban is, a cionista ügy patrónusaként lépett föl, részben elvi okokból, részben a britek közel- keleti pozícióját erősítendő. Így kormánya, újabb kötelezettségvállalásként, kiadta a Balfour-nyilatkozatot. Bár az előzetes egyeztetések során a zsidóknak nem sikerült elérniük, hogy Palesztina egésze zsidó nemzeti otthonnak nyilváníttassék, a britek kétségkívül elismerték a zsidó nép történelmi jogát a Szent földhöz.

Fontos megjegyeznünk, hogy Huszszein ibn Ali mekkai emír nem ellenezte a zsidók visszatérését Palesztina földjére. Ekkoriban az arabok első számú kifogása a Balfour-nyilatkozattal szemben az volt, hogy Palesztinát nem Szíria részeként kezeli. Husszein fia, Fejszál szerint, aki a Cionista Világkongresszuson az egész arabság képviseletét látta el, „mindkét népnek van hely Szíriában”, és „meggyőződése szerint egyik sem tud sikeres lenni a másik nélkül”. Fejszál emír és Chaim Weizmann szoros egyezséget kötöttek: Fejszál elismerte a Balfour-nyilatkozatot, és beleegyezett a zsidók nagyarányú betelepedésébe, Weizmann pedig megígér te a palesztinok jogainak védelmét.

Ennek ellenére Izrael ellenlábasainak szemében a Balfour-nyilatkozat által a cionizmus ügyével szimpatizáló britek olyan területet ígértek oda, amely nem is hozzájuk tartozott. Több tudós, többek között Alan Dershowitz harvardi professzor szerint azonban a zsidó anyaország de facto már létezett Palesztina egyes területein (ezt egyébként Winston Churchill is hangoztatta már a 20. század elején), és ennek elismerése a Balfour-nyilatkozat által akkor vált kötőerővel rendelkező nemzetközi joggá, amikor a Népszövetség (az ENSZ elő futára) beemelte azt a saját mandátumába, a San Remó-i Egyezménybe, bekerült a Törökországgal kötött párizsi békeszerződésbe, továbbá Nagy-Britannia, mandátuma részeként, kötelezettséget vállalt a zsidó nemzeti haza megteremtésére. Az első világháború vége felé nagyjából 90 ezer zsidó élt a néhány évtizeddel később megalakult Izrael területén. Ők virágoztatták itt fel a gazdaságot és a kultúrát; önállóan, nagyhatalmi segédkezés nélkül. Nem túlzás azt állítanunk, hogy a palesztinai zsidók vérverejtékes munkával küzdötték el magukat a Balfour-nyilatkozatig, amely a javarészt zsidók által lakott területeken a zsidó önrendelkezést wilsoni alapokon támogatta.

Arthur James Balfour

Mahmúd Abbász mindmáig azt várja Nagy-Britanniától, hogy kérjen bocsánatot a palesztinoktól a Balfour-nyilatkozat miatt, amellyel mintegy „hozzájárult a palesztinok ellen elkövetett bűncselekményekhez”; sőt, a száz évvel ezelőtti dokumentum példája nyomán ismerje el a palesztin államot a Szentföldön. A nyilatkozat centenáriumát ünneplő brit kormányzat kifejezte: büszkék arra, hogy szerepet játszhattak Izrael megalakulásában, azonban továbbra is a kétállami megoldást proponálják.

Jól látható tehát: bár az ellentétek elsimításához és a zsidó—palesztin területviták rendezéséhez nem volt elég, a Balfour-nyilatkozat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ma a zsidóknak van otthonuk őseik földjén. (Surjányi Fanni)