Isten és a zene

Az ötszáz éve elindult reformáció nemcsak teológiai kérdésekben hozott nagy változást, hanem az istentiszteleti éneklést és zenélést – ennek nyomán pedig az európai zenetörténetet is – jelentős mértékben átformálta.

Luther Márton a zenét egész egyszerűen „Isten ajándékának”, teremtményének tekintette, nem profán dolognak, ezért a Biblia és a teológia után a zenének tulajdonította a legnagyobb szerepet. Dávidra és a prófétákra hivatkozott, akik mondanivalójukat versben és énekben fejezték ki. 1530-ban kijelentette, hogy szereti a zenét, mert a lelket megvidámítja, s mert megfutamítja a Sátánt. A reformátorok a zenét a Szentlélek eszközének tekintették.

Luther egyházreformot akart, nem egyházszakadást, ezért a katolikus mise és liturgia megújítására törekedett. Képzett zenészként ismerte a gregorián ének műfajait, mint zeneszerző járatos volt a kor polifon szerkesztésmódjában, s korának zenei stílusát is adaptálni akarta a gyülekezeti éneklésben. A reneszánsz trubadúrzene nyomán születtek a korálok is. Az istentiszteleten használt hangszereket, maga is képzett lantos és énekes volt. Hans Sachs költő, drámaíró és mesterdalnok a „wittenbergi fülemülének” nevezte.

Luther másik vívmánya a nemzeti nyelven éneklő gyülekezet volt. Miután felismerte azt az igazságot, hogy a gyülekezet tagjainak őszintén kell imádni az Istent, szükségesnek vélte, hogy a Biblia felolvasása és az igehirdetés mellett az ének is nemzeti nyelven folyjon, hogy megértsék az emberek. Így született meg a protestáns népének (protestáns korál), azaz az istentiszteleten a gyülekezeti tagok által anyanyelven énekelt népének. A népének nem a nép szerzeménye volt, hanem általában kántorok, papok, zenészek alkotása, mégis a szerzők figyelembe vették a dalok rendeltetését, s a néphez szabták a dalok nehézségi fokát, stílusát, kifejezésmódját.

Luther felismerte az egyházi ének hiányát, és egy egész stábot hozott létre ennek pótlására. Munkatársi körébe olyan zeneszerzők, szövegírók tartoztak, mint Johannes Agricola, Paul Speratus, Johann Poliander, Justus Jonas, Paul Eber. A legfőbb zenei szakértője Johannes Walther torgaui orgonista volt. A reformátor számára az egyházi zenében a legfontosabb cél az Ige érvényre jutása volt, ezért úgy gondolta, hogy a dalszövegek írásához a Biblia mély ismerete szükségeltetik. Luther és Walther egy sajátos módszert is kialakítottak a középkori dallamok gyülekezeti énekké alakítására. Leegyszerűsített, de a súlypontot alkotó hangokat megtartó, puritán és mégis dallamos énekeket írtak. Az elején német nyelvű szövegeket adaptáltak régi, meglévő dallamokra, például népdalokra, gregorián dallamokra, ismert szerelmes énekek dallamaira, karácsonyi énekekre, régi latin himnuszokra. Ének- költészetüket biblikus tartalom és egyszerű előadásmód jellemezte. A lutheránus korál úgy tudott beágyazódni az egyházi zenébe, hogy sikerült megőriznie a német zene hagyományait. Luther nevéhez körülbelül harminchárom dal fűződik, melyeknek egyik része átdolgozás, másik része eredeti ének. Ez a szám szerénynek tűnhet, mégis Luther munkásságának köszönhetően a keresztény énekköltészet, és ezen belül az evangélikus gyülekezeti ének nagymértékben gazdagodott.

A reformáció másik ága, a zürichi reformátorok köre merőben más álláspontot képviselt az egyházi zene vonatkozásában. Az első svájci reformátor, Ulrich Zwingli kiválóan képzett zenész volt, mégis elvetette a zenét, és az istentiszteletről teljesen ki akarta zárni.

Kálvin János Genfbe érkezésekor a katolikus liturgia teljesen fel volt függesztve, s azt a megbízást kapta, hogy szervezze újjá a református istentiszteletet. Ő Zwinglivel ellentétben nem vetette el a zenét az istentiszteleteken, mert látta annak szükségességét, de megkövetelte a szakrális és szekuláris zene teljes szétválasztását. A zenét mint önkifejezési eszközt teljes mértékben ártalmasnak találta, nem tűrt meg semmilyen hangszert az istentiszteleteken. Az éneklés a capella és kíséret nélkül zajlott. Később lazítottak ezen a merevségen, és az orgona használatát megengedték. Kálvin szerint a hangszeres zene csak az Ószövetség idejében volt megtűrhető, s akkor is csak a nép gyermeki lelkülete miatt.

Kálvin a dalszövegek szempontjából is más álláspontot képviselt, mint Luther. A kálvinista hagyományban a dalszöveg csak a Biblia szövegével megegyező lehetett. Kálvin szerint a zene imádság, s az ének egyfajta bizonyságtétel is, de fontos, hogy ne csak az érzelmekre hasson, hanem az értelemre is, fegyelmező hatásúnak kell lennie. A zene a gyülekezet építésében is lényeges, ezért fontosnak tartotta, hogy a dal könnyen énekelhető legyen. Lu therhez hasonlóan az anyanyelvű éneklést támogatta, s vele összhangban vallotta, hogy a gyermekekkel is meg kell ismertetni az énekeket, sőt a gyerekek és iskolások feladatául tűzte ki, hogy a nagyok a kisebbeket az éneklésre megtanítsák.

Kálvin munkássága nyomán több évtizedes tevékenységének köszönhetően születtek meg a Genfi zsoltárok. Ezek a zsoltárok nem tudtak zenetörténeti szempontból úgy kiteljesedni, mint az evangélikus egyház népénekei, amelyekből később Bach idejében, a barokk zenében a kantáták születtek. A kálvinista istentiszteleteken az evangélikus egyházzal ellentétben nem sok lehetőséget adtak a zenének. Lutheréknél a hangszeres zene és a többszólamú művek is óriási szerepet kaptak, s a Luther által megreformált egy - házi zene Johann Sebastian Bach munkássága nyomán csúcsosodott ki. Bach teocentrikus zenéje a lutheri tanításhoz való ragaszkodás nyomán alakult ki, művészetének célja nem esztétikai jellegű volt, hanem metafizikai, melynek elsődleges feladata Isten dicsőítése volt. Bach a korának meghatározó zeneszerzőjévé vált, és az egyházzenét olyan magas szintre emelte, hogy ez hatott a világi zene későbbi stílusaira is. (Szilvási Anna)