Őszinte szívvel

Szakcsi Lakatos Béla nemzetközi hírű jazz-zenész, neve szerte Európában, és Észak-Amerikától Ázsiáig ismert. Előadói és szerzői kvalitásait Chick Corea számos alkalommal méltatta. Olyan zenészekkel játszott együtt, mint George Jinda, Bob Mintzer, Frank Zappa, Jack DeJohnette, Chris Potter, Terri Lyne Carrington, Marcus Gilmore és még hosszasan sorolhatnánk. A Nemzet Művésze, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas érdemes művész, zongoraművész, zeneszerző. A fúziós jazz magyarországi meghonosítója, az első cigány musical szerzője, melyet általa írt rockopera és balett is követett. Hazai és világhírű zenészi karrierje mellett köztudott róla az is, hogy életében Isten van az első helyen – kompromisszumok nélkül. Szakcsi Lakatos Bélával Istenről, Bibliáról, s a zenéről beszélgettünk.

Mikor fogadta be Jézus Krisztust a szívébe? Ez egy konkrét esemény volt, vagy inkább egy hosszabb folyamat?

Ez egy hosszú folyamat volt. Az anyám negyvenöt éves volt, mikor kapott egy agyvérzést. Addig nem törődtem Istennel, mint zenész jártam-keltem a világban, lehettem vagy huszonnégy éves. De ekkor mentem az utcán, fölnéztem az égre, sírtam, és mondtam: „Isten, ha vagy, akkor kérlek, tartsd életben anyámat!” A templomba is bementem, mikor nem volt ott senki. Azt sem tudtam, hogyan kell imádkozni, csak mondtam: „Istenem segíts!” Három napig volt anyám a kórházban, és meghalt. Az az érdekes, hogy ez bennem nem istentagadást hozott létre, hanem elkezdtem azon gondolkozni, hogy mi a halál. Az ember hallja, hogy ez meghal, az meghal, de amikor arcul csap közvetlenül, hogy meghal az édesanyád, akkor elgondolkozol. Próbáltam megérteni. Aztán az apám is belehalt az anyám halálába ötvenhárom éves korában.

Nagyon fiatalok voltak...

Ő már rebesgetett valamit a Bibliából, de nem tudott segíteni. Korábban is ittam, de anyám halála után rettenetesen elkezdtem inni. Akkor még a vendéglátóiparban dolgoztam, bárokban. Csak ittam, és mindig sírva mentem haza. Két testvérem volt, egy kishúgom, meg egy kis - öcsém. Apámmal laktunk otthon, a testvéreimmel és a feleségemmel, a feleségem istápolta a testvéreimet. Érdekes módon sosem rúgtam be annyira, de mindig rettegtek, amikor hazamentem, mert olyan sírásba kezdtem, hogy bennük is felhoztam anyám halálának borzalmát.

Minden nap az anyámmal álmodtam, ahogy sír, s ezt egyszerűen nem bírtam elviselni. Mondtam: el kell mennem innen külföldre, mert megőrülök. Berlinben egy lokállal szerződtem le, és kimentem. De ott is anyámmal álmodtam, ugyanúgy. Ezt nem bírtam elviselni, és ott is nagyon ittam. Aztán letérdepeltem, s mondtam Istennek megint: „Ha vagy, ha létezel, akkor szüntesd ezt meg, mert nem bírom ki, ahogy anyámat sírni látom.” És elmúlt. De továbbra is nagyon ittam.

Könnyebb volt zenélni alkoholos állapotban?

Mikor zenéltem, nem ittam annyit. De mikor egy link társasággal Nyugat-Berlin külvárosában whiskyztünk — ekkor még kommunizmus volt, a rendszerváltás előtt ’67—68-ban —, rosszul lettem. Kimentem a vécére, és mire visszajöttem, nem volt ott senki. Akkor leültem egyedül, kitöltöttem egy pohár whiskyt és elkezdtem gondolkozni: mit keresek én itt? Mert én zongoraművész akartam lenni, és nem lokálzenész. Elkezdtem hát gondolkozni: Béla, mit keresel te itt egyáltalán, és minek iszol ennyit? Te nem is ezt akarod csinálni! Ekkor még nem volt hitem Istenben, csak elgondolkodtam azon, hogy mit is csinálok én egyáltalán?

Visszajöttem Magyarországra, s a Berlinben össze - gyűjtött pénzből vettem egy kis lakást, majd kimentem Amerikába. A szüleim halálát továbbra sem tudtam feldolgozni, nagyon szerettem őket, nagyon korán történt. Hazajöttem összetörve, s egyszer csak kopogtak a lakásajtón. Mondom: „Ki az?” „A Jehova tanúi vagyunk, a Bibliáról akarunk beszélni” — mondták. Egy rettenetes lelkiállapotban lévő ember voltam, aki Istent nem ismerte, s akin addig senki nem tudott segíteni. „Biblia? Isten? Nekem — mondom —, segítségre van szükségem!” Fiatal srácok voltak, az volt a szerencse, sőt egyikük cigány származású volt. Leültünk, beszélgettünk, rengeteget kérdeztem, s aztán jöttek máskor is. Elkezdtem titokban olvasni a Bibliát. A családom előtt is szégyelltem, meg akkor már abbahagytam a vendéglátózást is, jazzt játszottam, kezdtem koncertezni. A konzervatóriumba is meghívtak a Jazz Tanszékre tanítani, tehát megváltozott az életem. De akkor is ittam. És egyszer csak azt mondták ezek a srácok, akik már két-három hónapja odajártak, s tanítottak, hogy jöhetnék a gyülekezetbe. Nekem fogalmam sem volt arról, hogy mi az a „gyülekezet”. Ez ’90 előtt volt, jóval a rendszerváltás előtt. Azt mondták: „Látjuk, rendes vagy, szívesen látunk, de mivel iszol meg cigarettázol — naponta két doboz cigarettát szívtam —, nem jöhetsz közénk! Ha leszoksz az italról és a cigarettáról, akkor jöhetsz.” Engem akkor már nagyon érdekelt Isten, és segített is nekem: hét-nyolc hónap alatt elhagytam a cigarettát és az italt. Visszagondolva, ha nem ilyen erőskezű emberek lettek volna ezek a srácok, rövid időn belül meghaltam volna a sok alkohol és a sok cigaretta miatt. A rákövetkező tíz évben se kávét nem ittam, se sört, se bort, semmit. Teljesen kitisztult a májam, az egész szervezetem.

Jól éreztem magam a Jehova tanúi között, de tíz év után éreztem, hogy többre vágyom a Bibliából, Istenből, és láttam, hogy nem is minden stimmel náluk a Biblia tanításait illetően. Volt egy szaxofonos szombatista barátom is Amerikában, aki hazajött és azt mondta: „Te, ez borzalmas! Ti nem is tartoztok Jézushoz, nem is vagytok Jézus tanítványai!” Vitatkoztam vele, mondtam: „Dehát megmentették az életemet!” Aztán több minden történt, aminek következtében úgy éreztem, lépni kell. Nagyon nehéz volt tíz év után, hiszen jól éreztem magam ott, segítettek rajtam, de hát azt mondtam: Istennek kell inkább engedni, nem az embereknek! És kijöttem onnan egyik pillanatról a másikra. Rettenetesen nehéz volt egyedül lenni, úgy éreztem, elhagytam Istent. Először legyengültem, de aztán, mit ad Isten, kezdtem erősödni. Olvastam a Bibliát egyedül, és a Szent Szellem kezdett közben működni.

Más lett az Istennel való közössége, mint előtte?

Egészen más. Rájöttem, hogy Isten velem van, hogy Ő jó, s hogy semmi nem számít, csak hogy őszintén, tiszta szívből szeresd és keresd Őt. Nem számít az agy, az okoskodás, csak a tiszta szív. Isten bevitt engem oda, majd kihozott, s hirtelen más lett az életem.

Meddig tartott ez az állapot? Nem vágyott közösségbe?

Két, két és fél évig voltam egyedül, mígnem elhívtak az Ó utcába egy evangéliumi gyülekezetbe. És én itt elájultam. Soha nem felejtem el, a Máté 22-vel foglalkoztak, és én ilyet még nem láttam addig, hogy felállt egy ember és arról az öt-hat bibliai versről tartott egy előadást, ami nagyon jó volt, majd kijött egy másik, és az is ugyanarról beszélt, majd egy harmadik, és az is ugyanarról prédikált. És hát nagyon tetszett, hogy mind ugyanarról a témáról beszél, s mégis mindegyik különböző. Jó pár évig jártam ide, de aztán ott is megváltoztak a dolgok: kettészakadt a közösség.

A zenésztársadalom nem vetette meg Önt az Istenbe vetett hite miatt? Nem közösítették ki, amiért nem drogozott, nem bulizott együtt a többiekkel?

Dehogyisnem, azt mondták megbolondultam. De én hirdettem az Igét a művésztársaknak: színészeknek, zenészeknek, mindenkinek. Lehet, hogy sokat fecsegtem, meg túlbuzgó voltam, de beszéltem. Mostanában többektől kaptam olyan visszajelzést, hogy amiket akkor beszéltem nekik, az beteljesedett, pedig akkor kinevettek, mosolyogtak. A konzervatóriumban tanítottam, a növendékeimnek is nagyon sokat beszéltem Istenről. Ez a kommunizmusban volt, nem vágtak ki, de valószínűleg emiatt nem kaptam díjat nagyon sokáig. Egy kereszténynek beszélnie kell, ez egy védőbástya. Mikor beszélsz, megtudják rólad, hogy mit csinálsz, hogyan gondolkozol, s akkor előtted nem beszélnek csúnyán, nem mondanak trágár vicceket, és a nők sem környékeznek meg, mert tudják, hogy ki vagy. Beszélgetek most is mindekivel, mondom, hogy a halált komolyan kell venni, de ugyanúgy viccelődöm és jókedvű vagyok, mint mások.

Most egyébként jár valamilyen keresztény közösségbe?

Most nem járok sehova. Ennek van előnye, és van hátránya is. Az előnye az, hogy mindenkivel Istenről beszélek. Például Mága Zoltánnal volt egy koncertsorozatunk templomokban, és közben a papokkal is beszéltem. A múltkor Pannonhalmán voltam Presser Gáborral, ott is beszélgettem a papokkal.

A Hit Gyülekezetével milyen a viszonya?

Nagyon jó. Németh Sándort minden vasárnap megnézem az ATV-n. Nagyon tetszett az is, amit múltkor a megtéréssel kapcsolatban mondott. Mert sokan mondják ma: „Megtértem! Hívő lettem!” De ha valaki megtér, akkor meg kell változtatnia a gondolkodásmódját, Jézus tanítványává kell válnia, s be kell tartania az Ő parancsait. János evangéliumának 14. részében Jézus nagyon keményen mond ja háromszor is, hogy: „aki nem tartja meg az én parancsaimat, az nem szeret engem, az nem ismer engem”. Ez kemény beszéd. Az is nagyon tetszett, hogy Sándor azt mondta: „Hiába ültök itt, nem fogtok megmaradni, ha nincs kapcsolatotok a Bibliával, ha nincs személyes kapcsolatotok az élő Istennel!”

Ez a legfontosabb.

Igen. De hátránya is van annak, hogy az ember nem tartozik gyülekezethez, tehát azt mondom, hogy jó, ha az ember tartozik valamilyen közösséghez, és ha úgy jár gyülekezetbe, hogy olvassa a Bibliát és a Szent Szellem működik az életében, mert Szent Szellem nélkül nem lehet megérteni a Bibliát. Az én esetem jelenleg speciális, nem hagytam el Istent, a Szent Szellem által folyamatosan erősödöm, de ha egy gyülekezethez tartoznék, akkor nem tudnék sokfelé menni, mert nekem az eddigi gyülekezeteim egy kicsit zártak voltak, a legtöbben azt mondták, hogy csak nálunk menekülhetsz meg. Holott Jézus azt mondja a tanítványainak, hogy arról ismerhetők fel, hogy szeretik egymást. És egyben mindnyájan hasonlóak vagyunk: mindannyiunk célja a menny, és egyikünk sem érdemelte meg, hogy odajusson, mindnyájan kegyelemből megyünk oda.

Istenben hívő zenészként mit gondol, van különbség „világi” és keresztény zene között?

Van, és nagy különbség van. A zene Istentől van, Ő a legnagyobb zenész, a legnagyobb zeneszerző, a legnagyobb festő-művész, minden, de a zene Káin leszármazottjainak a vonalán jött be a világba. Egy káini világban élünk, amelyben az emberek zenével, művészettel és okkult dolgokkal akarták helyettesíteni Istent. Amikor tehát az emberiség elkezdett zenélni, abban a Sátán már közreműködött. Ez a zsidóknál aztán megváltozott.

De Dávid zsoltárfeliratai is utalnak arra, hogy azok „világi” dallamokra íródtak, például szüreti vagy egyéb dallamokra…

Ott a zene mégis megváltozott. Az egész világ fekete sötétségben lakozott, de miután Isten a zsidóságot kivezette Egyiptomból, majd bevitte őket Kánaán földjére, és létrejött a zsidó ország, akkor az egy fehér folt lett a Földön, mert ott volt az Isten. Ott alakult ki először az a zene, amely Istent dicsőítette, és a zsoltárok is mind Istent dicsőítik. Tehát mikor én zongorázom, akkor én Istent dicsőítem. Világi zenét játszom, káini zenét, de Istent dicsőítem vele. Mert ha esetleg úgy alakul, hogy valamiért nem tudok imádkozni koncert előtt, én akkor is mindig Istennek zongorázom, mert Ő bennem van.

Tehát azt mondja, hogy a „világi” zene és az Istennek szóló zene között pusztán az a különbség, hogy ki játssza azt…

Igen, magában a zenében nincs különbség. Én nem játszom szöveges zenét, de nyilván szöveges zene esetén — legyen az rockzene, vagy popzene, vagy bármi más — ott számít, hogy a szöveg Istent dicsőíti-e. De ha a dallamot nézem, és azt összehasonlítom világi dallammal, az hasonlít. A hangokat nem lehet teljesen elkülöníteni. Attól lesz egy dal Istent dicsőítő, hogy a szövege dicsőíti Istent. De esetemben, aki nem szöveges zenét játszom, ez úgy működik, hogyha bárhol leülök a zongorához és játszom, akkor nem úgy ülök le, mint egy pöffeszkedő ember, nem úgy, hogy most letarolok mindenkit, hogy most nagyon-nagy sikerem legyen, nem úgy, hogy…

…hogy önt imádják…

Igen. Tehát nem így ülök le, hanem teljes alázatossággal, még ha épp nem is gondolok Istenre, akkor is, mert én mindig Istennel vagyok, akármit csinálok. Egyébként zenélni nem is lehet úgy, hogy az ember azt gondolja, hogy most megmutatja, mit tud. Az rögtön tönkreteszi az egészet. Ezt a titkot sok, Istent nem ismerő nagy művész is tudja. Mert az embernek azt kell kihoznia magából, amit jelen pillanatban tud. És azt előhozni nagyon nehéz, de tulajdonképpen egy művésznek ez a feladata. Ha így zenélsz, akkor nem fogják tíz perc múlva megnézni, hogy a falon mi van.

De mit ad ezzel egy művész a közönségnek?

Azt érzik, hogy itt most valaki őszintén kiadja magából azt, amije van, nem akar se többet, se kevesebbet. Ha véletlenül valaki nagyobbat akar adni, mint amije van, hiába csillog-villog, hiába tökéletes, az emberek érzik, hogy valami nem stimmel, s húsz perc múlva már unatkoznak. Mert az ember tökéletlen, és a közönség, bár nem tudja, de azt várja, hogy te is ugyanúgy tökéletlen légy, hogy őszintén azt add ki magadból, ami most jelen pillanatban vagy. Ekkor tudnak veled azonosulni, s az sem baj, ha eltéveszted

Akkor nem jó, ha egy zenész perfekcionista…

Így van, nem jó. A közönség azt élvezi, ha őszinte vagy, s még drukkol is neked, mert leköti őt, hogy próbálkozol, hogy ott rögtön történnek a dolgok, és el is tévesztheted, nem azt fogja érezni, hogy itt valami nagy baj van, hanem azt, hogy hát én is ilyen vagyok, tökéletlen.

Mi a titka annak, hogy az ember az legyen, akinek lennie kell?

Isten. És hogy nem akarsz más ember lenni, mint aki vagy. Én egy szegény kis cigánygyerek vagyok, két gimnáziummal, a nyolcadik kerületből — ezt lenyilatkoztam már ezerszer. Álmodni se mertem volna, hogy valaha ilyen sikereket fogok elérni a zenében és a művészetben, amiket ma a sok-sok díj is bizonyít. De ha holnap elveszik tőlem az egészet, akkor vegyék el, nem számít. Csak Isten számít.

Mitől jó az improvizáció? Akik nem képzett zenészek, azt gondolják, hogy az improvizációhoz valamiféle önkívületi állapot szükséges…

Az improvizációban van rend és fegyelem, de azon belül mégsem lehet egy merev dolog. Isten játékos, humoros személy. Ő a legnagyobb improvizatőr, s bármikor tud változtatni a dolgokon. Az összes nagy zeneszerző tudott improvizálni: Bach, Mozart, Chopin, Beethoven, Liszt stb. A 20. században az elő - adóművészek felé is megvolt ez a követelmény, hiszen aki jól tud improvizálni, az a megírt művet is könnyebben és jobban tudja eljátszani, hiszen a leírt dolgot is úgy kell eljátszani, mintha ott születne a színpadon, akkor figyel oda a közönség.

Ön nagyon szereti Bachot, úgy tudom, de vannak zenészek, akik nagyon érzelemmentesnek tartják, bár azt mondják, hogy az egyetlen olyan zene, amitől utána úgy érzik, hogy valami a helyére került a lelkükben.

Látod, akkor mégsem érzelemmentes!

Lehet egyáltalán érzelem nélkül játszani?

Én próbáltam egyszer úgy zongorázni, hogy teljesen független legyen tőlem, amit játszom, teljesen érzelemmentes, manipulációmentes. De nem lehet érzelemmentesen játszani, rájöttem, nem kell ezzel foglalkozni. Az a lényeg, hogyha Istennel jársz, s még ha egy kicsit energikusan, érzelmesen játszol is, az emberek ennek ellenére is az egész hozzáállásodon azt érzik — mert mindenből az jön le —, hogy te Istent dicsőíted, és kész.

Ez olyan, mint a próféták esetében. Isten üzenete a próféták korántsem szabályos személyiségén keresztül jutott el hozzánk, tehát nem tőlük függetlenül.

Persze. Írtam pár musicalt is, s az Istenhez való tartozás ott is átjön a dallamon. Ezeknek a műveknek semmi köze nincsen Istenhez, de mégis mindennek köze van Hozzá.

Ha jól értesültem, most is dolgozik valami nagyobb munkán…

Igen, egy operát írok, egészen pontosan egy misztériumjátékot, mert nincs konkrét főszereplő benne. Az volt az ötletem, hogy jó lenne, ha lenne egy olyan darab, ami szembesíti az embereket azzal, hogy eddig mindig a rosszat választották, de van lehetőség arra, hogy a jót válasszák. Ez egy egyfelvonásos, körülbelül százperces opera, négy képben. Az első kép az Édenkertben kezdődik, az ember teremtésével, majd bűnbeesésével, az Édenből való kiűzetésével, s a testvérgyilkossággal folytatódik, majd befejeződik azzal, hogy Séth Istent segítségül hívja. A második kép az emberiség özönvíz előtti borzalmas állapotát mutatja be, majd Noé — s rajta keresztül az emberiség — megmenekülésével foglalkozik. A harmadik kép Nimród korába ad betekintést, a negyedik pedig 2050 körül játszódik, a jövőben. A darab senkire nem akar rákényszeríteni semmit, pusztán kérdést tesz fel: vajon van megoldás erre a sok szörnyűségre? Vajon lehetne jól is dönteni?

És mit tart ma a legfontosabbnak a kereszténységre nézve?

Annak tudomásul vételét, hogy nagyon nagy üldözés lesz, ami már most elkezdődött. Hamarosan ki fog derülni, hogy melyik keresztény gyülekezet mit csinál. Az Antikrisztus jövetelének, egy globális világhatalom kiépülésének elő estéjén vagyunk, s azzal is meg fognak próbálkozni, hogy egy egységes vallást hozzanak létre az egész világon. Már most kettősséget látni Ferenc pápánál is: megmossa a migránsok lábát — ami persze nem baj, tegye nyugodtan —, de arról, hogy megölik a keresztényeket, arról nem szól egy szót sem. Tehát valószínű, hogy a pápa is benne lesz a jövőbeni, egységes, antikrisztusi világbirodalom kiépülésében. Ennek a globális világnak egy gazdasága lesz, egy katonasága, egy bírósága — mindenben egységes lesz. A vezetőjét az egész világ éltetni fogja, ahogy Sztálint vagy Hitlert éltették a maga korában. Ennek az elő - estéjén vagyunk, és nagyon ébereknek kell lennünk, és az egyházvezetőknek is. Alaposan át kell gondolni, hogy mit csinálunk, hogy belekeveredünk- e ebbe a csapatba, mert az nagyon veszélyes. A keresztények eddig sajnos egyöntetűen belementek az ilyen csapdákba: például a Római Birodalom idején, az üldözések miatt megalkudtak. És mi lett ebből a megalkuvásból? Egyetemes borzalom! Nagyon figyelni kell tehát, hogy mit csinálunk, hogy hova tartozunk. Németh Sándortól például nagyon jó, bátor előadásokat hallottam erről az előttünk álló időszakról. Ahol ilyen előadások hangzanak el, az jó hely. Az embernek tehát állandóan készen kell lennie arra, hogy bármi történhet, bármit elvehetnek tőle, de Istent, azt nem tudják elvenni tőle. Az a legfontosabb tehát ma, hogy az ember Jézus Krisztus tanítványa legyen, s kövesse a Mestert.