Traumáink feldolgozása

A hívő élet egyik legnagyobb és legnehezebb kihívása a veszteségek feldolgozása. Bár nagyon jó lenne ezeket az életünkből tökéletesen kiiktatni, de ez a jelenlegi világkorszakban sajnos nem lehetséges, s erre vonatkozóan ígéreteket sem kaptunk a Mindenhatótól.

Nem azt ígérte ugyanis az Úr, hogy ilyenek nem lesznek, hogy ilyenek nem jönnek majd szembe velünk a hívő életünk során, hanem azt, hogy az Úr mindezekben és mindezek ellenére mindig velünk lesz, s mindezek közepette sem hagy el minket. Soha. „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert Te velem vagy…” (Zsolt 23:4)

A zsoltár szerzője, Dávid is tisztában volt vele, hogy nagyon is elképzelhető, reális forgatókönyv az, hogy a földi életében neki is át kell mennie a „halál árnyékának völgyén”, s még az is előfordulhat, hogy nem is csak egyszer. Érdemes megfigyelni, hogy nem azért imádkozott, hogy ezt elkerülje, hanem azt vallotta meg hittel, hogy a Jó Pásztor ebben a helyzetben sem fogja őt elhagyni! A veszteségek és a traumák sajnos az emberi sors szükségszerű velejárói, amelyeket az a kegyelem, amelyet Jézus Krisztusban megismertünk, ugyan nagymértékben tudja csökkenteni, teljesen mégsem szünteti meg azokat. Nem véletlen, hogy az alábbi ígéret csak a Jelenések könyvében, annak is a végén, s teljes egészében az új világ korszakra vonatkozóan jelenik meg: „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21:4)

Vagyis azt mondja ez az Ige, hogy a tökéletesen könny- és fájdalommentes élet nem ennek, hanem majd a következő világkorszaknak lesz fenntartva. A jelenlegiben sajnos ezek olyan realitások, amelyekkel az emberi életben számolni kell. Még a hívő életben is. Gondoljunk csak bele, hogy a Bibliában szinte nincs olyan jelentős egyéniség, akinek az életében ne lettek volna kemény veszteségek, nehezen feldolgozható traumák, szenvedés és küszködés. Mózes szolgálatát például — aki a népéért feladta a korábbi méltóságteljes és kényelmes életét — először durván elutasították, s ennek következtében száműzött lett. Vagy gondoljunk Dánielre, akit gyermekként erőszakkal szakítottak el a földjétől, a családjától, s egy idegen hatalom szolgálatába volt kénytelen állni, a családjától teljesen magára hagyva. Vagy milyen belső fájdalmat és vívódást kellett Jeremiásnak elszenvednie, aki úgy volt kénytelen egész életében szolgálni, hogy a népe szinte egyetlen üzenetét sem fogadta el. S végül gondoljunk a Messiásra, Jézus Krisztusra, aki a megváltás dicsőséges művét az emberi szinten elképzelhető legnagyobb szenvedésen keresztül tudta csak megvalósítani. Isten nagy embereinek a példája arra ösztönöz bennünket, hogy a saját elhívásunkat az életünk során esetlegesen bekövetkező traumák közepette, sőt időnként azok ellenére is mindig hittel, Isten kegyelmében bízva, maradéktalanul teljesítsük be. Ebben pedig az ígérete szerint a Mindenható Isten mindig segítségünkre lesz! Azért is lényeges mindezt hangsúlyozni, mert a mai nyugati kultúra a kényelmes, könny- és fájdalommentes életre szocializál, s a sikerorientált, boldogságkereső nyugati ember képébe nehezen fér bele az időnként megpróbáltatásokkal is küszködő hívő ember képe. Márpedig bárhogyan nézzük is, ez utóbbi a bibliai!

Mi a trauma?

A jelen tanulmány keretei közt nincs lehetőség a különböző típusú emberi veszteségek bibliai aspektusait egyenként és részletesen tárgyalni. Éppen ezért itt és most nem fogunk beszélni az úgynevezett természetes veszteségekről, amelyek az életnek fájdalmas, ám szükségszerű és elkerülhetetlen velejárói. Ilyenek például az idős nagyszülők, szülők elvesztése vagy az öregedésből eredő különböző funkcióvesztések a saját életünkben. Ugyanígy nem fogunk azokról a veszteségekről és fájdalmakról sem beszélni, amelyek rossz emberi döntések, esetleg testi bűnök egyenes következményei. A fenti mindkét kategóriára igaz ugyanis az, hogy bár minden esetben fájdalmasak, de mivel ezek okát értjük, ezért feldolgozásuk, ha időbe is telik, nem okoz bennünk kezelhetetlen feszültséget. Van azonban a veszteségeknek egy olyan speciális fajtája, amelyeket általában traumáknak szoktak nevezni. A traumák a fentiektől annyiban térnek el, hogy azok a múltunkból nem következnek logikusan. Sőt, nemcsak logikusan, hanem igazából semmiféleképpen sem következnek. Érthetetlenek és felfoghatatlanok! Nem az élet szükségszerű velejárói, s nem is azért történnek meg velünk, mert valamilyen bűnt követtünk volna el. „Miért épp velem történik ez?” — kérdezi gyakran az, aki traumával szembesül az életében.

A traumák olyan erőteljes, ütésszerű események és élmények (a görög szó jelentése: ’átszúr’, ’átdöf ’), amelyek szétfeszítik a sorsunk kereteit, s ez is velük a legnagyobb baj. Emiatt ugyanis az élet- és sorstörténetünkbe nem illeszthetőek be, s ezért értelmezhetetlenek és feldolgozhatatlanok. Ráadásul még egy másik baj is van velük. A traumák ugyanis a maguk sorscsapásszerű jellegénél fogva könnyen megkérdőjelezik az érintettekben az élet erkölcsi rendjét, hívők esetében pedig az Isten jóságába és szeretetébe vetett hitet. „Hogyan engedhette ezt meg Isten…?” — teszi fel ilyenkor kétségbeesetten a kérdést a hívő ember. Jelen tanulmányunkban a veszteségeknek ezzel a speciális csoportjával, a traumákkal foglalkozunk, s azzal, hogy Isten nagy emberei hogyan birkóztak meg velük az életükben, s ezek milyen tanulságot hordoznak a mai keresztények számára.

Jákób gyásza

Jákób életében ilyen traumatikus élmény volt József — vélt — elvesztése. Akinek van gyermeke, tisztában van vele, hogy mit jelent egy gyermek halála. József ráadásul egy különlegesen áldott, elképesztően tehetséges, Isten által különlegesen felkent gyermek volt. Az elhívását kisgyermekkora óta álmok, prófétai kijelentések jelezték előre. József emellett Ráhel, a szeretett feleség gyermekeként Jákób szíve számára különlegesen kedves volt. Hatalmas, érthetetlen és feldolgozhatatlan volt számára az a nap, amikor a fiúk megmutatták neki a kecskevérrel hintett cifra ruhát. „Isten azt ígérte, nagy céljai vannak ezzel a gyermekkel. Most pedig hirtelen nincsen. Olyan ostoba és értelmetlen az egész…” — gondolhatta Jákób. Látjuk is, hogy olyan mélységű veszteséget jelentett számára József halála, hogy az élményt évtizedekig nem tudta feldolgozni. Egyértelműen erre utal az a jelenet is, amikor több mint húsz évvel az események után a fiai visszatérnek az első egyiptomi útjukról: „És monda nékik az ő atyjuk, Jákób: Megfosztotok engem gyermekeimtől; József nincsen, Simeon sincsen. Benjámint is elviszitek? Mindez engem ér! Akkor szóla Rúben az ő atyjának, mondván: Az én két fiamat öld meg, ha meg nem hozom őt néked. Bízd az én kezemre őt, és én visszahozom néked. Az pedig monda: Nem megy le oda az én fiam tiveletek, mert az ő bátyja megholt, és ő maga maradt meg; ha veszedelem érné őt az úton, amelyen elmentek, ősz fejemet búba borítva bocsátanátok le a koporsóba.” (1Móz 42:36—38)

A gyermekkori álmokhoz sokszor nem úgy vezet az út, ahogy azt elképzeljük, megeshet, hogy traumákon, nem várt hosszas szenvedéseken át jutunk el oda

Világosan látni, hogy Jákób még mindig traumatizált állapotban van. Még húsz év után is. A traumák egyik fontos, lényegi jellemzője ugyan - is, hogy az idő nem gyógyítja be azokat. Az érintettek életében azok állandóan jelen időben állnak. „József nincsen…” — mondja Jákób a fent idézett igerészben. Ráadásul egy kritikus helyzetben — mint itt Benjámin elküldése Egyiptomba — a trauma egy pillanat alatt reaktiválta ma - gát, s újra rendkívül fájdalmas jelen idővé vált. Más történetekből azt is tudjuk, hogy Jákób mennyire megváltozott életének ebben a kritikus szakaszában. Mint az más, traumákon átesett embernél is megfigyelhető, a tudata rendkívüli módon beszűkült, passzív lett, s lényegében csak a saját fájdalmára figyelt. Ezt többek között onnan is tudjuk, hogy a családját, s különösen a fiait ebben az időszakban rendkívüli módon elhanyagolta, aminek következtében azok erkölcsileg durván leépültek. Paráznaságok, gyilkosságok, erőszakoskodások jellemezték őket, s természetesen az apjuk érzéketlen bánásmódja miatti szörnyű elvetettség. Jákób ennek ellenére beszűkült tudatállapotban, csak a saját bánatára és fájdalmára figyelve, egykedvűen és érdektelenül nézte, mit cselekszenek. Jákób példáján érdemes megfigyelni azt is, hogy a traumatizált embernek mennyire nincs jövőképe sem. Jákób szavaiból kiderül, hogy nem nagyon érdekelte, hogy az éhínség miatt a családja milyen bajban van. Fel sem fogta, hogy milyen veszélyben vannak. Csak akkor volt hajlandó Benjámint végül elengedni Egyiptomba, amikor már valóban az életük forgott kockán. Mindez annak fényében nagyon érdekes, hogy ekkor már kézzelfogható közelségbe került a szabadulás. Hiszen ekkor, huszonkét gyásszal és fájdalommal töltött hosszú év után, már csak néhány hét választotta el attól, hogy megtudja az igazságot, s végül megértse, mire volt jó ez az egész, s a Mindenható miért is engedte bele ebbe a helyzetbe!

József felemelkedése

Érdemes azonban ugyanezt a történetet József szempontjából is megvizsgálni. Testvéreinek árulása, szívtelensége és kegyetlensége ugyanis József számára legalább ekkora trauma volt. „Miért bántak így velem? Mi rosszat tettem nekik?” — kérdezhette József is joggal a sivatagban, megkötözve, rabszolgaként Egyiptom felé gyalogolva. Nála azonban azt látjuk, hogy ugyan - ahhoz az érthetetlen és feldolgozhatatlan traumatikus élményhez ő egészen másképp viszonyult, mint az apja. Bár ő sem értette, mi miért történt, s ő is nagyon szenvedett attól, hogy a családjából kitaszították és idegeneknek eladták, nem engedte, hogy a tudata rászűküljön a fájdalmára. Ehelyett a figyelmét levette a veszteségről, s Isten elhívására koncentrált és azt követte. Azt tette, amihez Isten neki tálentumot és kegyelmet adott. A Szentírásból látjuk, hogy szokása volt, hogy amikor nem bírta tovább, félrevonult és kisírta a szívéből a fájdalmat, de az életében nem a gyász és a keserűség, hanem az értékteremtés lett a fő cél. Bár ő sem értette, miért történik mindez, de nem foglalkozott ezzel, s nem engedte meg, hogy emiatt az életéből évek teljenek el gyümölcstelen és improduktív szenvedéssel. Potifár házában, a börtönben és a fáraó házában is ezt az elvet követte. S érdekes megfigyelni, hogy azáltal, hogy így tett, az Isten vezetése szerint egyre hatékonyabban tudott közreműködni abban, hogy a trauma és annak következményei az életében felszámolódjanak. Azok ugyanis a Minden ható Isten rendelése szerint csak akkor szűntek meg, amikor ő — az elhívását tökéletesen beteljesítve — Egyiptom kormányzójaként megmentette az apját és a testvéreit az éhhaláltól. Ha József nem így tett volna, ha nem az elhívására koncentrál, talán csak a mennyben tudta volna meg, hogy az Isten a trau ma által milyen hatalmas áldást készített számára és családja számára is.

Te döntesz!

Jákób és József történetének egy lényeges tanulsága az, hogy az ember a traumát sosem választja, az megtörténik vele. Ám az, ami igazán számít, az a mi személyes döntésünk. Vagyis az, hogy erre a helyzetre mi hogyan reagálunk, s erre milyen választ adunk. A döntés hívő emberként ugyanis mindig a miénk: vajon Jákóbot követjük-e, s a veszteségre és a fájdalomra koncentrálva és arra rászűkülve passzívan várjuk a megoldást — azaz éppenséggel a nagy semmit. Vagy ezzel szemben a fogunkat összeszorítva az értékteremtésre koncentrálunk, s együttműködünk az Istennel abban, hogy az életünkben a trauma végül értelmet nyerjen. Ráadásul, ahogy láttuk, ennek a döntésnek a közvetlen környezetünkben élő emberek számára is óriási jelentősége van. Hiszen míg Jákób passzív hozzáállása következtében az egész család szenvedett, leépült és maga is traumatizálódott, addig József aktív hozzáállását annyira megáldotta az Úr, hogy az élete és szolgálata a környezetében százezrek számára lett áldás és vigasztalás.

A trauma soha nem értelmetlen

A történet egy másik nagyon lényeges tanulsága az, hogy a Mindenható Istennel szövetségi viszonyban élő ember számára a trauma sosem értelem és cél nélküli. Ebben a történetben sem volt az, sem Jákób, sem József számára. A traumát és sokszor az azt követő szenvedést ugyanis az teszi az életünkben nehézzé és sokszor elviselhetetlenné, hogy mindez látszólag értelem nélküli. De ez nem igaz. A probléma csak az, hogy a traumatikus élményben megbúvó értelem és cél csak bizonyos idő eltelte és bizonyos események bekövetkezte esetén tárulkozik fel. Ahogy József magyarázta mindezt a testvéreinek: „És most ne bánkódjatok, és ne bosszankodjatok azon, hogy engem ide eladtatok; mert a ti megmaradástokért küldött el engem Isten tielőttetek. (…) Az Isten küldött el engem tielőttetek, hogy műveljem a ti megmaradásotokat e földön, és hogy megmenthesselek titeket nagy szabadítással. Nem ti küldöttetek azért engem ide, hanem az Isten, ki engem a fáraó atyjává tett és egész házának urává és Egyiptom egész földének fejedelmévé.” (1Móz 45:5—8)

Sokszor nem értjük, miért repülünk ekkorát?

Az idézett igeszakaszból látszik, hogy József ekkor már képes volt a traumatikus eseményt értelmezni, be tudta azt az életébe építeni. Korábbi szenvedései tökéletes értelmet nyertek. Az eseményekben feltárulkozott számára a Mindenható Isten keze és akarata, ez pedig katartikus élményt jelentett a számára. De pontosan ezek miatt nagyon fontos, hogy az életünkben a traumatikus eseményekhez mindig hittel és ne értelemmel viszonyuljunk. Higgyünk abban, hogy a Mindenható Isten keze akkor is ott van az eseményekben, ha azt az értelmünkkel nem tudjuk felfogni. Ne feledjük, hogyan szólt az Úr a prófétához: „Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én utaim utaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (Ézs 55:9)

Az önigazság csapdája

Egy másik jelentős bibliai szereplő Jób, akinek az életében — mint tudjuk — Jákóbhoz és Józsefhez hasonlóan szintén nagyon erőteljes traumatikus események következtek be. Egyetlen nap leforgása alatt veszítette el a vagyonát, a gyermekeit és az egészségét. Mindezt úgy, hogy erre a múltjában semmilyen ésszerű magyarázatot nem talált. Nem követett el bűnt, nem bánt rosszul a környezetében élő emberekkel, s Istennel is kifogástalan volt a kapcsolata. Az ő traumafeldolgozása azért tanulságos számunkra, mert ebben a látszólag kilátástalan helyzetben volt egy olyan tényező, amit ő maga is súlyosan félreértelmezett. Ezért fontos nekünk Jób története. Az alábbi igeszakasz tökéletesen kifejezi azt, hogy hogyan érzett a helyzetével kapcsolatosan Jób: „Oh, ha tudnám, hogy megtalálom őt, elmennék szinte az ő székéig. Elébe terjeszteném ügyemet, számat megtölteném mentő erősségekkel. Hadd tudnám meg, mely szavakkal felelne nékem; hadd érteném meg, mit szólana hozzám. Vajon erejének nagy volta szerint perelne-e velem? Nem; csak figyelmezne reám! Ott egy igaz perelne ővele; (…) Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany. Lábam az ő nyomdokát követte; utát megőriztem és nem hajoltam el. Az ő ajakinak parancsolatától sem tértem el; szájának beszédeit többre becsültem, mint életem táplálékát.” (Jób 23:3—12)

Ebből a részből egyértelműen kiderül, hogy Jób tökéletesen meg van arról győződve, hogy ő nem érdemelte meg azt a sorsot, amit kapott, nem érdemelte meg azt a kemény életet, amiben része van. Sőt, arról is meg van győződve, hogy ő igaz, s ezt ki is mondja: „ott egy igaz perelne ővele”. Úgy gondolja, hogy egy égbekiáltóan nagy igazságtalanság történt vele, és hogyha Isten előtt állna, akkor ezt még Istennek is jól megmondaná, s biztos abban, hogy erre még a Mindenható sem tudna mit felelni. „Ha megvizsgálna engem, úgy kerülnék ki, mint az arany.” Első megközelítésre azért tűnik ez a gondolat látszólag helyesnek, mert a traumatikus esemény nem következik és nem vezethető le az érintett személy sorsából. Mint Jób esetében is látható, nem állítható fel a sors és a bekövetkezett esemény között ok-okozati összefüggés. Egész pontosan mégis csak volt összefüggés, hiszen Jób éppen az istenfélő élete miatt kapta a traumatikus sorsot, csakhogy ennek valódi természetfeletti oka — a Sátán és a Mindenható fogadása a mennyben — el volt rejtve előle. Éppen ezért a traumát átélt hívő ember nagyon gyakran igazságtalannak és méltatlannak érzi azt, ami történik vele. Így volt ez Jóbbal is. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a fenti okoskodás csak Jób saját igazsága alapján áll meg, de a Mindenható Isten igazságával szemben már nem. Az Isten igazsága ugyanis mindig magasabb rendű az ember igazságánál. Jób tévesen gondolta úgy, hogy a saját igazságát sikerrel érvényesítheti Istennel szemben, s az Úr majd kénytelen lesz letenni a fegyvert, ha látja, hogy „egy igaz ember perel vele szemben”. Ám amikor kijelentés útján feltárulkozott előtte a Mindenható Isten végtelen bölcsessége és igazsága, végül Jób volt az, aki letette a fegyvert. S ez a traumát átélt emberek számára is komoly tanulság. Hiszen ez a nehéz helyzet nem a mi saját igazságunk, hanem Isten igazsága alapján értelmezhető, s annak alapján fog megoldódni. Éppen ezért érdemes figyelni arra, hogy traumatizált állapotban soha ne a mi igazságunkat igyekezzük az Úrral szemben — sokszor sértődötten és durcásan — érvényesíteni, hanem ehelyett keressük inkább az Isten magasabb rendű igazságát, mert ez fogja a bajunkat megoldani.

Az önjutalmazás csapdája

A fenti bibliai esetek mindegyikében láttuk, hogy a traumatizált állapot az érintettek számára belső feszültségekkel terhes, s érzelmileg rendkívül megterhelő. Éppen ezért érdemes figyelni arra, hogy ez a változó intenzitású, de folyamatos érzelmi nyomás soha ne csapjon át az ellentétébe, vagyis önjutalmazásba, s különösen annak erkölcsileg megengedhetetlen formáiba. Ilyen esetekben nagyon fontos hinni az Isten kegyelmében és gondoskodásában, s az erőt és a vigasztalást mindig Isten Igéjéből és jelenlétéből kell meríteni. Az ilyen idő - szakok ugyanis rendkívül pozitív hatással tudnak lenni a jellem- és személyiség fejlődésünkre. Bibliai hasonlattal élve ezek az időszakok az életünkben olyanok, mint az „ötvös tüze” és a „ruhamosók lúgja” (Mal 3:2), amelyek nagyon hatékonyan képesek a személyiségünkből eltávolítani a negatív szennyeződéseket: az önhittséget, az állhatatlanságot, a megalkuvást, a kishitűséget, az önzést stb. Isten nagy embereinek életében — például Mózesnél és Józsefnél is — azt látni, hogy az ilyen időszakok a Mindenható részéről nagyon gyakran a szolgálatra való felkészítést segítették elő.

Éppen ezért nagyon fontos elkerülni ebben a helyzetben azt a kísértést, amely a lelki fájdalom csillapítását az önjutalmazás egyes válogatott formáiban keresi: alkoholban, kábítószerben, illegitim érzelmi-fizikai kapcsolatokban, okkultizmusban stb. Ezek semmit nem segítenek, meg oldani pedig végképp nem oldanak meg semmit, leg feljebb csak súlyosbítják a helyzetet. Hinnünk kell abban, hogy ha Isten bevezetett bennünket egy helyzetbe, akkor arra is megvan a hatalma, hogy onnan győzte senki is vezessen! E tekintetben kövessük mi is a Mester példáját: „És vivék őt a Golgota nevű helyre, amely megmagyarázva annyi, mint: Koponya helye. És mirhás bort adnak vala néki inni; de ő nem fogadá el.” (Mk 15: 22—23)

A Márk evangélium tanúsága szerint Jézus Krisztusnak a megfeszítése előtt jó szándékú emberek mirhás bort kínáltak. Tudjuk, hogy a mirhával kevert bornak tudatmódosító és fájdalomcsillapító hatása volt, s azért készítették és adták a keresztre feszítés előtt állók számára, hogy segítsen a kivégzéssel járó rettenetes fájdalom elviselésében. Nagyon elgondolkodtató azonban Jézus Krisztus reakciója, aki a mirhás bort határozottan visszautasította. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy Isten akaratából van ott, ahol van, Isten akaratából kell végigcsinálnia azt, ami előtt áll. Ezt pedig tiszta tudattal, Istennek dicsőséget adva kell megtennie, bármennyire nehéz és fájdalmas legyen is. És ehhez sem fájdalomcsillapításra, sem tudatmódosításra nincsen szüksége.