Mágusok vagy keresztények

Hang a sivatagból

Az időszámításunk szerinti 367. év húsvétja, Knéoboszkion szerzetesi közösség, Felső-Egyiptom

A nap magasan áll az egyiptomi sivatag fölött. Sugarai tőrökként gyötrik a hajnal óta dolgozó szerzetesek megizzadt testét. Dél van. Árnyék sehol, szikrázó kövek, vibráló horizont, sivatagi dél. A remeték – Antal és Pakhomiosz követői – hetek óta tartó fárasztó munkájukat fejezik be most a kolostor temetőjében. Elhunyt társaik sírjai mellé temetik életük elmúlt húsz évének eredményét: több tucat bőrbe kötött kódexet. A könyvekben eretnek írások, köztük gnosztikus kopt szövegek, melyeket a szerzetesek – talán piaci eladásra, talán saját olvasásra szánva – másoltak. Könyvek és csontok egy korszak temetésén.

A szerzetesek néhány hete kapták meg Athanasziosz alexandriai püspök levelét, amely utasítást adott az eretnek iratok – az egyházban tovább élő pogány múlt – megsemmisítésére. A keresztény tanítás egységéért egész életében küzdő, a Szentháromságot tagadó ariánusokkal élet-halál harcot folytató, többször száműzetésbe kényszerített Athanasziosz nevéhez kapcsolódik az Újszövetség huszonhét – Istentől ihletett – könyvének első teljes kánonlistája is. Az athanaszioszi életmű sikerét azonban meghazudtolja a sivatagi remeték tette: azért konzerválják, helyezik cserépkorsókba és temetik háboríthatatlannak gondolt helyre az általuk valószínűleg szentnek tartott szövegeket, hogy a pusztítástól és az enyészettől megmentsék, az ellenségek elől elrejtsék. Éppen az ellenkezőjét teszik, mint háromszáz évvel korábban Pál szolgálatának hatására az efeszoszi hívők, akik "bevallották és nyilvánosságra hozták viselt dolgaikat, sokan az illetéktelen tevékenységet folytatók közül összehordták könyveiket, és mindenki szeme láttára elégették…" (Csel 19:18–19)

Athanasziosz

Kinek volt igaza: az efeszoszi keresztényeknek vagy Pakhomiosz szerzeteseinek? Járt-e a tisztelet, védelem és a megőrzés a hamis evangéliumnak? Ha Krisztust, az üdvösséget és az örök életet keressük, a válaszunk: nem.

A remeték számára ezek a könyvek mégis kincset jelentettek: a beavatott tudás (gnózis) hírül adói és őrzői voltak. Majdnem pontosan ott, ahol a szerzetesek dolgoztak, került elő 1945-ben tizenhárom bőrbe kötött kódex, bennük ötvenkét írás. A könyvekbe foglalt szövegek – köztük több koptra fordított apokrif evangélium, melyeket nevezhetünk a "Sátán evangéliumának" – ezerhatszáz évig rejtőztek a sivatag homokjában, míg trágyahordó egyiptomi parasztok rájuk találtak a mai Nag-Hammadiban. Az iratok felfedezése lázba hozza a tudósokat, a hatvanas évektől kezdve oldalak ezrein át értekeznek tartalmukról. Jelentőségük azonban mégsem tudományos szempontból a legfigyelemreméltóbb. Sokkal lényegesebb, direktebb és pusztítóbb az a hatás, amelyet az egyházra a maguk idejében gyakoroltak. Sokakat – az igazságtól, Isten országának valóságától elszakítva – keresztény hívőkből gnosztikusokká (a beavatott illegitim tudás birtokosaivá) tettek, befolyásolták az egyház tanításának témáit és irányát, a bennük foglaltak tömegek felfogását és életvitelét változtatták meg, sokakat kiszolgáltatottá tettek a Sátán és szolgái, a gonoszság erői és démonai számára, és végül is a kárhozatba vittek.

A kódexeket másoló-elásó sivatagi remeték közül többen akkor már évtizedek óta szigorú aszkézisben, távol a városoktól, megvetve az örömöt éltek. Radikális világelvetésük ("antikozmikusságuk") gnosztikus olvasmányaikban gyökerezhetett. Az elásott könyvekben többek között azt olvashatták, hogy a teremtett világ nem Istentől származik, a test és minden teremtett dolog rossz, a Megváltó nem testben jött el, és a halottak sem támadnak fel testben. Az egyiptomi sivatagból jövő igéző hang az önmegváltás ábrándjával kísértette meg a knéoboszkioni szerzeteseket. Tettükkel azt bizonyították, hogy számukra a szántóföldbe elrejtett kincs, Isten országának a valósága akkor, ott – húsvétkor a kolostor temetőjében – már elveszett. Az a világ, amelyben ők élnek, a titkok, a beavatottság, a misztériumok, babonaságok és a nehezen érthető kozmológiák világa. Idegenként tekintettek a teremtő Isten világára, melytől magányukba fordultak. Három évszázad telt el Jézus és az apostolok szolgálata óta: a kor zavaros, az egyház elénk táruló képe sötét. Honnan jött, és miben áll a hazugságnak ez az ereje, amely elhiteti és félrevezeti – ha lehet – még a kiválasztottakat is?

A szamaritánus Simon

Az időszámításunk szerinti 33. év, Szamaria városa, hatvan kilóméterre Jeruzsálemtől

"Már régebb óta élt Szamariában egy Simon nevű ember, aki mágiát űzött, amellyel elámította Szamaria népét, valami nagynak jelentve ki magát, akire hallgatott mind a város apraja-nagyja, mondván:
– Ez az Isten Hatalmasnak nevezett ereje!
Azért hallgattak rá, mert mágiáival már elég hosszú ideje ámulatba ejtette őket. De amikor hittek Filipposznak, aki az Isten királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt hirdette, alámerítkeztek, férfiak, nők egyaránt. Simon pedig maga is hívővé lett, és miután alámerítkezett, Filipposz mellé szegődött, a jelek és nagy erőmegnyilvánulások láttán magánkívül volt az ámulattól.
Amikor meghallották a Jeruzsálemben levő apostolok, hogy Szamaria befogadta az Isten Igéjét, elküldték hozzájuk Pétert és Jánost, akik lementek [Szamariába] és imádkoztak értük, hogy vegyék a Szent Szellemet, ugyanis még egyikükre sem szállt rá, csupán alá voltak merítve az Úr Jézus nevére. Akkor rájuk tették a kezüket, és azok vettek Szent Szellemet. Mikor pedig Simon meglátta, hogy az apostolok kézrátétele által adatik a Szellem, pénzt kínált fel nekik:
– Adjátok meg nekem is ezt a nagy hatalmat, hogy akire csak ráhelyezem a kezemet, az Szent Szellemet kapjon! De Péter ezt mondta neki:
– Az ezüstöd veled együtt pusztuljon el, amiért azt gondoltad, hogy Isten ajándékát pénzért megszerezheted! Nincs neked sem osztályrészed, sem örökséged ebben a dologban, mert a szíved nem egyenes Isten előtt! Térj meg tehát ebből a gonoszságodból, és esedezz az Úrhoz, hátha megbocsátja neked szíved szándékát, mert látom, hogy keserű méreg és igazságtalanság kötelékei tartanak fogva!
Simon pedig így válaszolt:
– Esedezzetek értem az Úrhoz, hogy semmi se jöjjön rám abból, amit mondtatok!" (Csel 8:9–24)

Simon mágus egyike volt azoknak az első században, akik magukat "valami nagynak állították"; úgy tekinthetünk rá, mint az igazi Messiás mellett fellépő álmessiások és hamis tanítók (Barjézusok és Skévák) egyikére. Mielőtt Fülöp odaérkezett volna, Szamaria szellemi vezetőjeként tevékenykedett. Tanítását, amelynek középpontja és főszereplője önmaga volt, természetfeletti megnyilvánulások és jelek kísérték, melyek által ámulatba ejtette és maga után vonta a város teljes lakosságát.

Dürer: Fülöp evangélista

A 2–4. században író egyházi szerzők egybehangzóan azt állítják, hogy Simon olyan diabolikus erővel rendelkezett, mint a korai századokban senki más. Emellett a mágus otthonosan mozgott a kor szinte valamennyi okkult szellemi áramlatában, a Római Birodalom keleti népeinek kultúrájában, és így megszerzett tudását (gnózis) egy sajátos, szinkretikus vallássá gyúrta, melynek önmaga istenítésén kívül, a Megváltó megtestesülésének tagadása lehetett az egyik doktrínája.

Keresztény ellenfeleinek és bírálóinak műveiből rekonstruálható élettörténete során Szamariából Türosz érintésén át – itt egy bordélyházból magához vett egy Heléné nevű prostituáltat – Rómába jutott, ahol "egyházat" alapított követőiből.

Lukács tanúsága szerint pályafutásának korai, palesztinai szakaszában egy rövid időre kereszténnyé (hívővé) lett. A Szent Szellemmel és Isten felkent szolgáival való találkozás azonban rövid idő alatt megmutatta Simon szívének valódi állapotát. Cselekedeteit és szavait keserű irigység (méreg, epe) hatotta át: az egyházon belül ugyanúgy a maga hasznát, nagyságát, felmagasztalását kereste, mint ahogy szellemi kalandozásai egyéb állomásain. Az apostolok szolgálatát megirigyelve odáig jutott, hogy magának Istennek az egyik személyét, a Szent Szellemet is saját önző céljainak a szolgálatába kívánta állítani. Az utókorra maradt homályos élettörténetéből és tanításaiból levonhatjuk azt a következtetést, hogy énközpontúsága, egocentrizmusa, önistenítése miatt méltán tartották a szamariai mágust az eretnekségek – köztük a gnózis – atyjának, alapítójának.

A logosz János apostolnál

A logosz a görög filozófiában kezdettől fogva központi fogalom volt. A görög szó alapjelentése: szó, beszéd; értelem, bölcsesség; dolog, ügy. Az efeszoszi Hérakleitosz véleménye szerint ezt a kozmoszt nem az istenek teremtették, hanem az örökkévaló logosz, amely kormányoz "mindenen áthatva mindent". A görögök a világmindenséget ékes rendnek (= koszmosz) látták, amelyet értelmes természeti és társadalmi törvények irányítanak – szemben a káosszal, amelyből létrejött. A filozófusok általános felfogása szerint ez a rendezettség arra utal, hogy a világmindenséget egy kozmikus értelem, bölcsesség hozta létre, tartja fönn és irányítja folyamatosan. Ez a logosz, amely az egyetlen, de megismerhetetlen istennek mintegy a tudata, törvénye, értelme. Ez a Hérakleitosztól Platónon át a sztoikusokig sokféle variációban kifejtett és szerteágazó elméletekben tárgyalt logoszfogalom az Újszövetség korára általánosan jellemző alkotóelemévé vált a Római Birodalom hellenisztikus világnézetének.

János apostol evangéliumát és leveleit a hagyomány szerint Efeszoszban írta meg, idős korában. Evangéliumának elején a logoszról úgy beszél, mint amely "kezdetben volt", "Istennél volt", "Isten volt", "minden általa lett és nélküle semmi sem lett, ami lett", "benne volt az élet, és az élet volt az emberek világossága". Néhány sorral lejjebb János azt állítja, hogy "a logosz testté (szarx) lett" Jézus Krisztusban.

A modern vallástörténészek arra a következtetésre jutottak, hogy e feltűnő hasonlóság János és a görög filozófia fogalmazásmódja között arra utal, hogy az újszövetségi logoszfogalom nem a zsidó kinyilatkoztatásból, hanem a hellenisztikus pogány gondolkodásmódból ered (annál is inkább, mivel a hellenista zsidók nagy gondolkodói, például Philón, hajlottak is efféle nézetekre). Közelebbről megvizsgálva azonban ez a tudományos vélekedés egyáltalán nem szükségszerűen igaz, sőt valószínűleg nem helytálló. János apostol ugyanis az Ószövetségben (Példabeszédek 8. fejezet) lejegyzett messiási próféciát foglalja össze görögre fordítva röviden. A korai keresztény apologéták (hitvédők) még azt is megkockáztatják, hogy a görög logoszkoncepció is a salamoni bölcsességből származik eredendően – hiszen a görög filozófusok elméleteik kidolgozása előtt általában bejárták a Közel-Keletet, tanulmányozva az ottani népek bölcsességét – s így nem a hellenizmustól "vette át" a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás a teremtő bölcsességről és beszédről szóló tanítást, hanem fordítva történt.

Mindezek fényében azt mondhatjuk, hogy az Újszövetségben szereplő logosz fogalma nem a görög filozófiákból származó átvétel a kinyilatkoztatásban, hanem a héber dávár (szó, beszéd; ügy, dolog) és a chochmá (bölcsesség) szavak fordítása. Az Örökkévaló Ige, Isten bölcsessége és teremtő szava egyúttal egy hatalmas, isteni, személyes szellemi lény, Isten Fia, "aki által, akiben és akiért teremtetett minden", és lett testté, emberré a názáreti Jézusban, aki szenvedett és meghalt a bűnökért, majd feltámadott, és elfoglalta helyét Isten jobbján.

A gnosztikus rendszerek és a bennük található illegitim kinyilatkoztatások egy része az embernek, az egyénnek, az énnek a számára idegen világba vetett sorsával és az ebből önmegváltás általi megszabadulással foglalkozik: "Kik voltunk, és mivé lettünk? Honnan származunk és hová vettettünk?" – kérdezi sokat sejtetően az egyik gnosztikus. A bibliai kijelentés viszont így szól a hívő életéről: "nekem az élet Krisztus" (Fil 1:21); és máshol: "…többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem. Amely életet pedig most testben élem, az Isten Fiába vetett hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta érettem." (Gal 2:20) Az Apostolok cselekedetei fenti szakasza úgy mutatja be Simont, mint aki saját magát nyilatkoztatta ki, és követői ezt a kinyilatkozást – vagy talán a mágust magát – "az Isten Hatalmasnak nevezett erejének" (Hatalmas Erő: Dünamisz Megalé) hívták, a hagyomány szerint a követőit erre a megszemélyesített erőre, a Dünamisz Megaléra – lehet, hogy voltaképpen a maga nevére? – keresztel-te meg.

Simon, a mágus a misztériumvallások, a sűrű levegőjű kelet szellemi konjunktúráját kihasználó hullámlovas. Életcéljai: önmaga és az öncélú hatalom. Istent – talán – megismerte, mégsem dicsőítette Őt Istenként. Az Apostolok cselekedetei híradása nem hagy kétséget afelől, hogy az ilyen embereknek nincs osztályrészük, örökségük Isten országában.

Mérgezett kutak

Az időszámításunk szerinti első század, ötvenes és hatvanas évek, Kis-Ázsia és Görögország: Efeszosz, Kolosszé, Korinthosz

Harminc évvel a Szamariában történtek után a "hazugul gnózisnak (beavatott tudásnak) mondott" eretnekség a század hatvanas éveiben felütötte a fejét a Timotheosz gondjaira bízott efeszoszi gyülekezetben is, hasonlóan ahhoz, ahogy korábban Krisztus testének más tagjaiban, Korinthoszban és Koloszszéban. Pál ezekben az években több alkalommal megosztotta a gyülekezetekkel és vezetőikkel a gnosztikus nézetekre és jelenségekre vonatkozó véleményét. Az apostol a Timotheoszhoz küldött első levelében így írt:

"Timotheosz, őrizd meg, ami rád lett bízva, fordulj el a szentségtelen, üres beszédektől, és annak ellenvetéseitől, amelyet hazugul "tudás"-nak mondanak, s amit némelyek magukénak vallva eltévelyedtek a hittől. A kegyelem veletek!" (1Tim 6:20–22)

Fontos megemlítenünk, hogy Pál a gnózist, a tudást, az Isten megismerésére irányuló emberi szándékot nem tartja negatív jelenségnek, rossznak. Az ítélet csak és kifejezetten a "hazugul gnózisnak mondott", a pszeudo (ál, hamis) tudásnak szól.

Az apostol fején találta a szöget, amikor szentségtelen, üres beszédekről és áltudásról beszélt. A gnosztikus tudás nem természetes ismeret, nem objektív tényekre vonatkozik, a gnosztikusok nem tudósok, nem a tudomány, hanem a misztika, az ezoterika világában élnek. Hiedelmeik ördögi forrásból származó babonaságok, minden alapot nélkülöző elméletek, melyek sem a látható, sem a láthatatlan világról nem hordoznak reális ismeretet. A kereszténység határmezsgyéjén, vagy éppen az egyházak falain belül munkálkodó gnosztikusok tudásuk forrásaként mérgezett kutakat mutatnak meg: Jézusnak vagy más bibliai tekintélyeknek tulajdonított – az avatatlanok elől elrejtett – apokrif, titkos kijelentéseket.

A gnoszticizmus rendkívül szerteágazó, sok különböző világnézeti koncepciót lefedő, egymáshoz csak laza szálakon kötődő irányzatokból álló hamis kijelentés- és hiedelemrendszer, a beavatott kevesek tudásvallása. Mivel nem rendelkeztek sem központi tekintéllyel, sem kánonnal, a gnosztikusok igen különböző hazugságokat hirdettek. A következőkben azokat a hamis kijelentéseket és az azokra alapuló életgyakorlatot foglalom össze, amelyekre az apostolok felhívták a figyelmet.

A gnosztikus mozgalmak egyik legfőbb támadási pontja az volt, hogy a keresztények szerint az egész világot kormányzó, fenntartó, konstituáló isteni értelem, a logosz emberré, azaz szenvedésnek kitett, meghalni képes hús-vér testté lett Jézusban. Ez olyan kiáltó abszurditás, ellentmondás volt a hellenisztikus világnézet talaján állóknak, amely a kereszténységet szinte őrültséggé tette a szemükben. A különböző gnosztikus irányzatok egységesen azon a véleményen voltak, hogy ilyesmi nem történhetett meg, és ezért, amennyiben a logosz tényleg megjelent a földön, az csak valamilyen isteni, angyali látszattestben történhetett meg, amely nem szenvedhetett, és nem halhatott meg valóságosan. (A logosz kifejezésről lásd keretes írásunkat.)

Valószínűsíthető, hogy János apostol már ezekre az ellenvetésekre reagálva írta meg evangéliumának bevezetőjét, valamint a leveleit, amelyekben az antikrisztus szellemével azonosítja a fenti gnosztikus tanítást. "Szeretteim, ne higygyetek minden szellemnek, hanem vizsgáljátok meg a szellemeket, hogy Istentől vannak-e, mert sok hamispróféta jött a világba. Erről ismeritek fel az Isten Szellemét: Minden szellem, amelyik elismeri, hogy Jézus Krisztus testben jött el, Istentől van, viszont az összes szellem, amelyik nem ismeri el, hogy Jézus Krisztus testben jött el, nem Istentől van, hanem ez az antikrisztus [szelleme], amelyről hallottatok, hogy eljön, és most már a világban van." (1Jn 4:1–4) János ragaszkodott ahhoz, hogy az Élet Igéje, akiről írásaiban bizonyságot tett, hallhatóvá, láthatóvá és tapinthatóvá lett Jézus Krisztusban. Az antikrisztus szellemével való teljes és radikális szakítást parancsolta meg a hívőknek, amikor megtiltotta a gnosztikus nézeteket vallókkal még a kommunikációt, érintkezést is: "[az antikrisztusi tanítást vallót] ne fogadjátok be a házatokba, búcsút se vegyetek tőle! Mert aki búcsút mond neki, részese lesz gonosz cselekedeteinek." (2Jn 10–11)

A megtestesülés tagadásából egyenesen következik, hogy a gnosztikusok a Biblia középponti tanítását, a hívők hitének legfőbb tárgyát, reménységük célját: a test feltámadását is tagadták. Pál apostol ezzel a hazugsággal szemben állva fejtette ki a Korinthosziakhoz írt első levelében a test feltámadására vonatkozó igazságokat.

Ide kapcsolódik az, hogy Korinthoszhoz hasonlóan az efeszoszi gyülekezetben is voltak bizonyos emberek – a Timotheoszhoz írt második levél néven is nevezi őket: Hümenaiosz és Filétosz –, akiknek zavaros felfogásuk volt a feltámadásról: "…ezekre emlékezz, és az Isten színe előtt tégy bizonyságot arról, hogy ne vívjanak értelmetlen szócsatákat, amelyek a hallgatók romlását okozzák! Igyekezz kipróbált embernek bizonyulni Istennél, olyan munkásnak, akinek nem kell szégyenkeznie, aki szálirányban hasogatja az Igazság Beszédét. A szentségtelen, üres beszédek elől pedig térj ki, mert egyre jobban belemerülnek az istentelenségbe, és beszédük úgy terjed, mint a rákos daganat. Ezek közé tartozik Hümenaiosz és Filétosz, akik eltévelyedtek az igazságtól, mert azt állítják, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyek hitét. " (2Tim 2:14–21)

Nem ismerjük pontosan, hogy mi lehetett a két eretnek tanításának a magja és a gyökere, de elképzelhető, hogy valamiféle gnosztikus megváltástan foglyaiként abban hittek, hogy "belső isteni énjük" felébredése a feltámadás. (Lásd a gnoszticizmus definícióját keretes írásunkban.) Egyikük – Hümenaiosz – olyan messzire ment el a hit megtagadásában, hogy Pál a Timotheoszhoz szóló első levelében úgy ír róla, mint akit átadott a Sátánnak, hogy megtanulja, hogy ne legyen istenkáromló.

A test fent említett megvetésével is összefügg az, hogy a gnosztikusok szerint a világot nem az Örökkévaló, Mindenható Isten, hanem egy alárendelt szerepet játszó tudatlan démiurgosz – a görög szó jelentése: kézműves, a görög filozófiában a világ természetfeletti létrehozóját jelöli – teremtette. Ehhez a démonikus tanításhoz misztikus ismereteket kapcsolva a gnosztikusok saját angyaltant, világértelmezést, világrendet, kozmológiát alakítottak ki. Egyes bibliakutatók szerint a Kolosszébeliekhez írt levelében Pál ezeknek a nézeteknek a felismerésére és elutasítására hívta fel a hívőket: "Vigyázzatok, nehogy valaki foglyul ejtsen titeket emberi hagyományon, a világ elemein, és nem Krisztuson alapuló filozófiával és üres csalással." (2:8); és: "Senki se vitassa el tőletek a győzelem díját tetszelegve az alázatoskodásban és angyalok tiszteletében, ellesve bizonyos dolgokat, hiábavaló módon felfuvalkodva testi értelmével, nem ragaszkodva a Fejhez, akiből az egész, kapcsok és kötelek által megtartott és összefogott test növekszik az Istentől való növekedéssel." (2:18–19)

A fenti világ- és létértelmezések távol esnek a Biblia által kinyilatkoztatott valóságtól, mégis azt látjuk az apostoli levelekben, hogy az első századi gyülekezetekben a keresztények mellett megtalálhatók a gnózis és más eretnekségek hívei. Ezeket az embereket valóságos szellemi parazitaként mutatják be Júdás, Péter és Pál apostolok. Leveleikből kitetszik, hogy sok helyen (például Korinthoszban) a gnosztikusok a gyülekezet részét, egyik irányzatát képezték. Egy dolog azonban mindig elárulta őket: a Szent Szellemmel, és az Úr Jézus Krisztus által az egyháznak adott szolgálati ajándékokkal – Isten embereivel – szembeni ellenállásuk.

A gyülekezeteket alapító és felügyelő apostolok több esetben kitérnek leveleikben a fenti hamis tanításokkal öszszekapcsolódó életvezetés, életmód bírálatára is. Erkölcsi tekintetben a gnosztikus felfogás az Újszövetség és az egyházatyák egymással összecsengő állításai szerint két egymástól távol eső szélsőséget hozott létre: szigorú aszkétizmust és kicsapongó, szabados életmódot. Már említettük, hogy a gnosztikusok Isten teremtett világát rossznak, romlottnak látták, ezért egyes csoportjaik tiltották a házasságot, illetve a házaséletet csak a gyermekek nemzése szempontjából tartották elfogadhatónak. Erre példa a Timotheoszhoz írt első levélben: "Ezek meg vannak bélyegezve a lelkiismeretükben, tiltják a házasságot, és az ételektől való tartózkodást hirdetik, amelyeket Isten teremtett azért, hogy hálaadással fogyasszák a hívők, és azok, akik felismerték az igazságot. Mert az Isten minden teremtése jó…" (4:2b–4a) Pál – visszautalva a Szentírás első soraira, Mózes első könyvére – Isten teremtését és a vele való élést jónak mondja. A kozmoszban meglévő rossz okának a zsidó–keresztény gondolkodás a "diszharmónia fejedelmét", a Sátánná lett Lucifert tartja. (A témáról részletesen szól Németh Sándor Az "istenemberek": a történelem főszereplői című írásában. In: Hetek, 1999. február 26.)

Az erkölcsi eltévelyedés másik szélsősége, a szabadosság (libertinizmus) paradox módon ugyanúgy, ahogy a gnosztikus aszkézis szemlélete, a teremtés és benne az emberi test romlottságából indul ki. Az egyházatyák azt állítják, hogy néhány gnosztikus szándékosan elmerült a romlottságban és a szexuális kicsapongásban. Ennek a felfogásnak már az első századforduló korinthoszi gyülekezetében is jelen voltak a képviselői: "Mindenfelé hallani, hogy paráznaság található közöttetek, méghozzá olyan paráznaság, amilyen még a pogányok között sincs; az ugyanis, hogy valaki apjának feleségével él." (1Kor 5:1) A tudástól (gnózis) felfuvalkodott, radikális és szélsőséges szabadosságot hirdető irányzat képviselőit az apostol szigorúan figyelmezteti: "egyetlen jogtipró sem veheti örökül Isten országát" (6:9).

Laokoón és a kígyók

A második század közepe, Róma

Az apostoli kor végével a harc nem ért véget a gnózis és a kereszténység között. Az első századnak az Újszövetségben megnevezett vagy a névtelenség homályában hagyott gnosztikusait hamis tanítók tucatjai követték. A Szent Szellemmel való együttélés gazdag valóságától egyre inkább elszakadó, az Ige erőssége helyett teológiai sáncok közé igyekvő keresztény tömegek egyre kiszolgáltatottabbá lettek a hamis gnózis befolyásának. Az apostoli atyákkal és a második századi apologétákkal kezdetét vevő korszakban még a legnagyobb hitvédők és legigazabb tanítók sem tudták minden tekintetben megőrizni életüket és szolgálatukat, a rájuk bízott kincset az eretnekségek befolyásától.

Markion.

A legjelentősebb – gnosztikusokhoz hasonló – eretnektanítója ennek az időszaknak egy keresztény püspök fia, a pontuszi Szinopéból származó Markion. A hajókereskedőből egyházalapítóvá lett férfiú erős és durva színnel gazdagította az eretnekségek már amúgy is rikító palettáját. Megtagadva az Ó- és Újszövetség egységét, megszegve az "el ne végy belőle, és hozzá se tégy" parancsolatát, tíz általa átszerkesztett páli levélből és Lukács evangéliumának megcsonkított változatából saját kánont konstruált. Műve súlyos terhét – Izrael (nem csak általa hangsúlyozott) elvetését, és az Ószövetség szó szerinti értelmének megtagadását – a mai napig cipeli a kereszténynek mondott egyházak jó része.

És folytathatnánk a sort tanítókkal, hamis apostolokkal, egyházalapítókkal és önjelölt prófétákkal mindkét – gnosztikus és keresztény – oldalon. Korántsem biztos, hogy kiállná a tüzetesebb vizsgálódás próbáját az az egyháztörténészi vélemény, miszerint a negyedik századra a gnózis visszaszorult, és a középkorra földalatti áramlattá vált. A "ki kit győzött le?" kérdés megválaszolása ebben a tárgyban sem könnyű.

Valaki a hamis kereszténység arcára feltett halotti maszkhoz hasonlította a gnózist.

Laokoón-csoport (részlet)

Hasonló a gnózis és a hazugul kereszténységnek mondott irányzat viszonya a Laokoón-csoport című szoborhoz is, amely Laokoón trójai papot és két fiát egy kígyó halálos szorításában ábrázolja. Első látásra nehéz eldönteni, hol kezdődik a fiait védő apa, és hol végződik a kígyó. A mű eredetije Rómában, a Vatikáni Múzeumban tekinthető meg.

János Evangéliuma 1. fejezet

¹Az Ige volt kezdetben, és az Ige Istennél volt, mert Isten volt az Ige. ²Kezdetben ez Istennél volt. ³Minden általa keletkezett, és egyetlen dolog sem jött létre nélküle, ami létrejött. ⁴Élet volt benne, és az élet volt az emberek világossága. ⁵A világosság a sötétségben mutatkozik meg, és a sötétség ezt nem tartja vissza. […] ¹⁴Az Ige [emberi] testté lett, velünk lakott, és úgy láttuk a dicsőségét, mint az Atyától származó egyszülött dicsőségét, [aki] tele van kegyelemmel és valósággal. ¹⁵János bizonyságot tett Róla, és így kiáltott: Ez volt az, akiről azt mondtam, hogy aki utánam jön, nálam korábban lett, mert előbb volt, mint én. ¹⁶Mert mi mindnyájan az Ő teljességéből vettünk kegyelmet kegyelemért cserébe, ¹⁷mivel a törvényt Mózes által kaptuk, [viszont] a kegyelem és a valóság Jézus Krisztus által lett. ¹⁸Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú, aki az Atya keblén van, Ő jelentette ki [Őt].