Nekem az élet Krisztus…

Németh Sándor, a Hit Gyülekezete vezetője beszél az elmúlt huszonöt év élményeiről, tapasztalatairól, hívő életének szellemi, emberi sikereiről, árulásokról az egyházban és árulásokról a közéletben. Boldogságról, családról, a létezésről és az örök életről.

– Te éveken keresztül a katolikus egyház tagjaként is imádkoztál Istenhez, majd megtértél, és jó huszonöt éve karizmatikus hívőként is teszed ugyanezt. Mi a különbség a kettő között? Mi játszódik le benned, mikor teljes meggyőződéssel, hittel szólsz Istenhez vagy Istenről, és mi játszódott le akkor, amikor a tradíciónak engedelmeskedve imádkoztál?

– Az én életemnek is volt egy olyan szakasza, amikor istenhívőnek és kereszténynek gondoltam és mondtam magam, mégis amikor kimondtam, hogy hiszek Jézus Krisztusban, a bensőmben zavar volt és hitetlenség. Ilyenkor mindig szólt az értelmemhez, a fejemhez egy belső hang: "Sándor, te ebben nem is hiszel, csak mondod."

– Ez a zavar most is megvan?

– Nem, dehogy.

– Mitől és hogyan múlt el?

– Csak a megtérésem után szűnt ez meg, de akkor teljesen. Mikor kimondtam, hogy hiszek Jézus Krisztusban, akkor már a bensőm, a lényem magja tudott azonosulni ezzel a kijelentéssel. Ugyanis ha az emberben bűn van, akkor nincs egység a szó, a megvallás és a szív között.

– Mi köze ennek a bűnhöz?

– Az, hogy a szív nem tud fölemelkedni a megvallás szintjére, mert a bűn terhe alatt áll. A szív állapota és az állítás tartalma egymásnak ellentmond. Hiába tesz az ember ilyen állapotban pozitív megvallásokat Istenről, a szív nem tud azonosulni a beszéddel. Sőt gyakran pontosan ilyen esetben kezd a lelkiismeret megszólalni, és indul el a belső vádlási mechanizmus: "hazudsz, nem úgy van, ahogy mondod, becsapod az embereket". Idővel aztán felismertem, hogy ez a lelki-szellemi őrlődés és öngyötrés nemcsak az én életemet, hanem a legtöbb lelkiismeretes katolikus vallású ember életét kíséri. Döntő szerepet játszott Istenhez való valóságos megtérésemben, hogy felismertem én is: a bűnbocsánatot, a megigazulást, az Istennel való megbékélést az Isten Igéjébe vetett hit által lehet megkapni. Az embert az igazság szabadítja meg, az ennek ellentmondó vallási szokások fogságában szükségképpen még jobban eltorzul az ember gondolkozása, magatartása. Vallásosságát pedig a bibliai értékektől való elidegenedés, az azokkal való szembefordulás jellemzi, ha e sajátos igeellenes tradíció alapján keresi belső meghasonlottságára a megoldást.

– Minden ember, tudatosan vagy ösztönösen, úgy próbálja az életét alakítani, hogy az a boldogság érzetét adja. Mi adhatja meg tartósan ezt az élményt egy élet során? Téged például mi tesz boldoggá? Az Istennel való személyes kapcsolatod? Ezt azért is kérdem, mert ismerek embereket – páran közülük jó barátaim –, akik kívülről nézve elégedettnek, harmonikus személyiségeknek, úgymond boldog embereknek tűnnek, holott nem foglalkoznak Istennel.

– Nagy kérdés, hogy az ember tud-e Isten nélkül boldog lenni, vagy csak Istennel. A Biblia világosan tanítja, hogy az ember teremtmény, és életének forrása az Isten. A boldogság központi tartalma pedig nem a létezés, hanem az élet, amelynek nem vet véget a halál. Meggyőződésem szerint, ahogy Ádám által adatott minden embernek a létezés, úgy Jézus Krisztus által adatik az embereknek a magasabb rendű örök élet, amely minden vonatkozásban messze az emberi szükség és elvárások felett adja meg a hívőnek a végső boldogságot, üdvösséget.

Szökőkút a Hit Parkban. Az isteni erő kiáradása feltölti a szívet, és az embert dinamikussá teszi

A világi felfogás az ember életét autonómnak véli, és a haláltól való megváltás helyett a halálig tartó létezés idejébe helyezi el az ember boldogságának okait, önmegvalósításának lehetőségeit. A halállal való megalkuvás, kiegyezés a mai világ általános jellemzője, ennek egyik súlyos hozománya pedig az, hogy az emberek jelentős részében le van fojtva, le van igázva a szellemük, lelkük, testük beteljesedését adó örök élet utáni szomjúság. Sokan úgy gondolják, hogy az örök élet akarása és keresése azért ésszerűtlen foglalatosság a földön, mert a valóságban nincs ilyen alternatívája az embernek. Ehelyett a boldogságot a tudásban, a hatalomban, anyagi javak felhalmozásában, emberi, földi értékek élvezésében, alkotó munkában, egymásért vagy a nemzetért élt életben keresik. Az élet végső értelmét a nemzedékek egymást váltó folytonosságában látják, amelyben a legnagyobb siker az, ha az egyén, a közösség jó pozícióban és minőségben adja át a fiaknak, utódoknak, a következő nemzedéknek a létezés anyagi, erkölcsi, szellemi járulékait, értékeit. A Biblia a létezésnek ezeket a természetes járulékait nem tagadja, de ezek önmagukban hiábavaló, értelmetlen dolgok lehetnek, ha az embert elidegenítik az örök élettől.

A halál ugyanis mindent értelmetlenné tesz, még a társadalom történelmi emlékezetét is az elődökről. Ahol halál van, ott nincs Isten, nincs élet és nincs boldogság. A halál az élet ellensége. Az ember világossága pedig – János apostol szerint – az élet. Tehát a boldogságot az találja meg, aki eljut saját magában az élet győzelméig a halál felett, vagyis a teljes személyisége, a teste is örökké életben marad. Ismereteink szerint erre a képtelenségre egyetlen ember volt képes a világtörténelemben: Jézus Krisztus. Ő adott értelmet az örök élet keresésének. Hitem szerint az Ő személyével való, igazságon alapuló szellemi közösség adhatja meg földi és transzcendens értelemben is az embernek a boldogság élményét, állapotát. A boldogság látszatát Isten nélkül is elérheti az ember, de megmarad a fő probléma: meg kell halnia egyszer; és e körülmény miatt már az egész nem is igaz.

– Mikor vannak olyan pillanatok, amikor azt mondod, "most boldog vagyok"?

– Az identitásunk összetett, különbség van a szellemi és a természetes identitás között. Okozhatnak hétköznapi események – mint például egy családi esemény, szerelmen alapuló házasságkötés, sportesemény, munkából, alkotásból származó sikerélmény – boldogságot. De ezek a történések csak az ember természetének külső "kerületeit" hatják át, nem érintik meg a személy lényegét. A boldogságot véleményem szerint Isten jelenléte tudja megadni az embernek. És nem is akármilyen jelenléte! Ez az emberi élet ünnepe. Ami egyrészt tartós folyamat, de másrészt olyan egyszeri élményeket is jelent, amelyek által mélyen gyökeret ver az ember szívébe Isten Szellemének a jelenléte, amelyektől az ember olyan lesz, mint egy feltöltött akkumulátor. Az isteni erő kiáradása feltölti a szívet, és az embert dinamikussá teszi természetes és természetfölötti síkon egyaránt. Ez energizálja folyamatosan Isten országának a keresésére és a létezés földi gondjainak megoldására.

– Jézus szerint a boldogság alapjait a Máté evangéliumban leírt "boldogmondások" határozzák meg…

– Jézus a "boldogmondásokban" a boldogság mibenlétének meghatározása után mindig arról a cselekvésről, magatartásról beszél, ami közel visz a boldogsághoz. Tehát nem lehet azt mondani, hogy valaki ezt elérte. A halhatatlanságot kereső ember úton van, de hordozza a vereség esélyét is. Az Isten országától való elszakadás esetén a boldogság elérhetetlen lesz számára. Sokan, sajnálatos módon, nem számolnak azzal, hogy van egy felsőbbrendű világ, és az ebben való letelepedés, otthonfoglalás sokkal nagyobb feladat és elementárisabb kihívás, mint a földi életben való boldogulás. Mivelhogy a transzcendens ismeret és élmény sokakból hiányzik, ezért a földi események, tapasztalatok alapján határozzák meg magukról, hogy boldogok-e vagy boldogtalanok. Ez a megközelítés az emberi sorsot kizárólag a születéstől a halálig veszi figyelembe, a halált megváltoztathatatlan ténynek fogadja el, az evilágon túli realitást pedig tagadja. A bibliai értékek alapján a szekuláris boldogságnak ez a tartalma öncsalás következménye. Jézus Krisztus egyértelművé teszi, hogy az ember földi életében is akkor járhat a boldogság útján, ha az Isten országába való bejutást, üdvössége keresését teszi meg fő céljává.

– Néha az ember – az alkotó folyamat egyik fázisaként – átmegy olyan katartikus élménysoron, ami inkább a szenvedésre hasonlít, mint a boldogságra. A végeredménye azonban ennek jó, mivel értékesebben, gazdagabban jön ki belőle. Az is igaz viszont, hogy egy normális, egészséges ember el akar kerülni mindenféle szenvedést. Szerinted a szenvedést át lehet-e élni hosszabb távon a boldogság részeként?

– A boldogság nemcsak az eksztatikus öröm kitörésében nyilvánulhat meg, hanem lehet például oka a szenvedés eltűrésének a képessége is. Ezért mondja Jakab apostol, hogy "íme, boldognak mondjuk a tűrni tudókat". A végső, természetfölötti boldogság miatt vállalták mindig is az istenfélő emberek földi sorsukban átmenetileg a nyomort, a szenvedést, mert reménykedtek abban, hogy végső állapotuk boldog lesz. De a szenvedést nem kell, és nem is lehet szeretni, csak eltűrni. Úgy látom, hogy Isten emberei – egy történelmi példát hozva – hasonlóan éltek, mint Napóleon. Mikor Napóleon meghalt, levetkőztették és megmosdatták, akkor döbbentek meg, hogy a testén mennyi seb van. Ő soha senkinek nem mondta el sebesüléseit. Gyakran a seregének az élére állt, és bátorságával, példamutatással lelkesítette katonáit a harcra. Amikor meghalt, akkor látták az emberei, hogy tele van a teste sebekkel. Azt gondolom, hogy a hit emberei is ilyenek, tehát különösebben nem foglalkoznak azzal, hogy mennyit szenvednek, hanem igyekeznek minden sérelmet túlélni. Továbblépnek, hogy tegyék holnap is az Isten akaratát.
 

Élhető közösségek
 

– Mondd, miért vannak mindig balhék a Hit Gyülekezete körül? Vannak, akik ezt összefüggésbe hozzák a szabadsághoz való ragaszkodásoddal …

– Mindig is volt, a természethez való közelségemből fakadóan is, egy óriási szabadságigény bennem. Megtanultam gyerekkoromtól fogva látni a horizontot, és igazán akkor éreztem szabadnak magam, mikor magam fölött láttam a felhőtlen, kék eget, és a szemem előtt a hatalmas horizontot. Nem vagyok igazán urbanizált ember. Rendkívül nehezen viseltem természetes szinten is a korlátokat.

– Ezt akár úgy is érthetem, hogy egy szűk lakást vagy szobát is?

– Igen, még egy lakást is. Már gyerekkoromban házkutatásokat éltem meg, de sok más élmény is szerepet játszott abban, hogy mindig is elutasítottam az elnyomás minden formáját. Aztán ott volt a nagyapám, aki jó ideig élt New Yorkban, és mindig Amerikáról mesélt, így aztán kisfiú koromtól kezdve mindig a szabadság birodalma lebegett a szemem előtt. 1969 óta vagyok bibliaolvasó ember, tulajdonképpen ezután kezdődött a szellemi szabadságom keresése és kiépítése. Mellesleg soha nem azonosítottam a szabadságot a függetlenséggel. Tudniillik az ember önmagának is lehet rabja. Valahogy mindig az élő Istenben láttam a szabadság megvalósulását. De azt is láttam, hogy Isten és a vallás között hatalmas különbség van, és a vallás is lehet rabság számomra. Éppen ezért állandó küzdelem van bennem az isteni életből való részesedés és a vallásosság között. De mindig az isteni életből való részesedés mellett igyekszem dönteni.

– És nem elegendő számodra ez a szellemi szabadság?

– Egyáltalán nem. A szabadságképembe sok minden beletartozik, ami még egyáltalán nincs meg. Nem érzem szabadnak magam sem társadalmi, sem gazdasági, sem politikai szempontból.

– És milyen szempontból igen?

– Csak erkölcsi, szellemi szempontból.

– Egy pillanatra térjünk vissza még a balhékhoz. Mit tesz a gyülekezet – vagy mit nem tesz –, ami miatt egyes vezető politikusok azt gondolják, hogy a Hit Gyülekezete hatalomra tör?

– Nem tudom, mitől alakulhatott ki ez a kép, hiszen mi semmi mást nem akarunk, mint azt, hogy az evangélium megélése és hirdetése számára meglegyenek a társadalmi, jogi és politikai feltételek. És ne csak a bevett vallások számára. Magyarországon nem volt soha az egyházaknak autonómiájuk, és nem ismerték el az egyénnek a veleszületett jogait sem. Ezekre a magán és közösségi felségterületekre az állam mindig is befészkelte magát. A Hit Gyülekezete pedig az első pillanattól fogva egy olyan szféra kialakítására törekedett, ahol a bibliai igazságok alapján alakul ki körülötte az élettér. Mindig konfliktushelyzetbe kerültünk, amikor igényeltük, hogy a hatalom húzódjon ki a hitéletünkből. A gyülekezet ezekből a problémákból adódóan fogalmazta meg azokat az álláspontokat, amelyeket politikai jellegűnek lehet mondani. Folyamatosan szembesültünk azzal a merev politikai közösséggel, amelyben benne voltunk, amelyet nekünk alakítanunk, változtatnunk kellett, hogy élhető legyen számunkra, és élhető legyen a jövőben is a tényleges kereszténység számára. A rendszerváltást követően is tart a küzdelem a szellemi szféra és a hatalom között. Ennek a küzdelemnek véleményem szerint óriási a tétje.

– A Hit Gyülekezete vezetőjeként mintegy ötvenezer embernek vagy valamilyen módon szellemi, hitbéli vezetője, prédikátorként ennyi ember életében próbálod Isten igazságait, gondolatait közvetíteni. Egy többórás vagy többnapos istentisztelet után otthon a családodban tudsz-e apu lenni? Hogy élsz otthon? Mit tartasz a keresztény családról?

– Négy gyermek apjaként lassan huszonöt éve, hogy sikeres házasságban élek. Sokféle tanítást hallottam, amit kipróbáltam a családomban. A következőt tartom fontosnak egy férfi szempontjából: a természetes szerepek szerint kell élni a családban, és nem a szakrális, egyházi szerepeket kell eljátszani. Sokat hallottam a hetvenes években, hogy a férfinak királynak, papnak, prófétának kell lenni az otthonában. Ezt is megpróbáltam, de nem működött. És rájöttem: nem is kell, hogy működjön, mert ettől boldogtalan lesz a család. A Biblia nem támaszt ilyen követelményt a férjekkel, apákkal szemben.

Jelenlegi ismeretem szerint az a legfontosabb, hogy mindenekelőtt krisztusi ember legyek, aki szellemi életet él a családjában is. Hogy a férj és apa természetes szerepeit tartalommal és értékekkel töltsem meg. Az a legnagyobb siker a házasságban, amikor a keresztény szolgálat és a külső feladatok teljesítése mellett is férje maradok a feleségemnek, ő pedig feleség marad számomra, és kettőnk között megmarad az intim, egyedülálló kapcsolat; és egymással nem szolgálótestvéri, munkatársi, vallási szerepeknek megfelelően viselkedünk. Arra törekszem, hogy a feleségem bennem elsősorban ne egy keresztény vezetőt, hanem embert, férfit, férjet lásson.

A másik legfontosabb dolog, hogy a gyermekeim számára én elsősorban apu maradjak. Tehát azt tudnám mondani, hogy ha valaki király szeretne lenni a családjában, akkor előbb-utóbb diktátor lesz, amiből nem származik senkinek haszna. Ha prófétai szerepre törekszik, akkor nem fogják tisztelni az otthonában, mert meg van írva, hogy egy prófétának sincs tisztessége a maga házában. A harmadik pedig: ha papi szerepet akar, akkor az egész családját természet- és életellenes irányba fogja befolyásolni, és a gyermekei nem életszerű, hús-vér emberként nőnek fel a családban.

Nem fogsz találni a Bibliában olyan kijelentést, amely azt mondja, hogy egy keresztény férfi a családjában király, pap, próféta legyen. Azt viszont állítja, hogy istenfélők legyenek, ne legyenek keserű kedvűek a feleségükkel, hanem szeressék, Krisztus tanítása szerint neveljék a gyermekeiket stb. Tehát a természetes szerepek értékkel való megtöltését hangsúlyozza.

Ezért úgy gondolom, hogy kerülni kéne a fellengzős, vallásos porhintéseket. Mert ha valaki nem próféta a gyülekezetben, akkor az otthonában sem lesz próféta. Itthon én nem úgy mászkálok, mint egy karizmatikus keresztény vezető. Mit csinálna velem Szilárd fiam, ha itthon egész nap prédikálnék meg prófétálnék neki, és másra sem ösztönözném, mint hogy "gyere, imádkozzunk"? Nem nyomhatom agyon a gyülekezeti tekintélyemmel a családomat, nem mernének hozzám szólni. Így mernek, sőt, meg is mernek inteni, hogy "ezt ne mondd, apu, miért mondod ezt". Tehát nem kell pózolni, mesterséges, vallásos szerepeket játszani, mert ennek a képmutatás lesz az eredménye, megszűnik a közvetlen, őszinte, személyes kapcsolat a gyermekek és a szülők között. Huszonöt évi házasságom után egyre több örömömet lelem a családom tagjaiban.

– Sokat mozgok hívő és nem hívő emberek között, és gyakran a vallásos emberek érzelmileg sivárabbnak tűnnek, mint sok nem hívő. Mitől lehet ez?

– Talán, mert vallási eszméket, törvényeket, normákat követnek, és nem engedik, hogy az élet áradjon belőlük, hogy életet vegyenek, és életet közvetítsenek. A szeretet és az élet is dinamikus, mozgó szellemi realitás, amely elsősorban a másokkal való személyes viszonyban nyilvánul meg. Amíg az ember csak önmagának él, amíg saját magát dióba zárva tartja, addig nem érzi, hogy szeretett lény, és nem is képes szeretetet adni másoknak. De mikor kilép magából, és valóságos személyekkel találkozik (Istennel, emberekkel), utána képes másokért élni, és felismerni az egymás életéből való kölcsönös részesedés örömét.

Az Ige az emberről úgy beszél, mint egy személyről, nem dologiasítja el az embert. Ezzel szemben az elvont emberi, vallási, világi eszmék az emberről, társadalomról, Istenről stb. mindig is az eldologiasodás, személytelenség irányába hatnak.

Az ige az emberről úgy beszél, mint személyről, nem dologiasítja el az embert

– Például?

– Például a társadalom és a nemzet is egy eszme. Nem valóság. A valóság mindig a konkrét, hús-vér emberek, és a velük való találkozás mindig többet ad az embernek. A nemzettel vagy a társadalommal csak elvont kapcsolatom lehet, mert ilyenkor egy eszmével érintkezem. A nacionalisták is azt hiszik, hogy szeretik a nemzetüket, úgy viselkednek, mintha meg tudnának halni a nemzetükért – és sokan tényleg meg is halnak –, de amikor találkoznak a nemzet egy hús-vér képviselőjével, akkor problémájuk van vele, nem tudják elfogadni. Tehát kiderül, hogy az ilyen ember nem a nemzetét – a nemzetét alkotó embereket – szereti, hanem azt az eszmét, amit a nemzetről kialakított. Én azt gondolom, hogy gyakran a vallásos emberek sem az Igét követik, hanem az Igéről, a kereszténységről kialakított eszméiket. Ennek pedig szükségszerű következménye az emberi lélek elsivárosodása, lelki-érzelmi kiüresedés, bigottság és fanatizmus.
 

Hűség és árulás
 

– Beszéljünk egy kicsit azokról a pár évvel ezelőtti történésekről, melyekről az egész ország hallhatott a médián keresztül. Három év távlatából hogyan értékeled a "reformhites" jelenséget, a Hit Gyülekezetéből kivált, úgynevezett "autonóm gyülekezetek" létrejöttét?

– A korrekt elemzéshez idő kell, különösen akkor, ha az ember nagyon érintett. Csak bizonyos távolságból lehet objektíven értékelni az eseményeket és leszűrni a tanulságokat. Mindenesetre én ebben semmi rendkívüli dolgot nem látok. Olyan szakadás és szakadár mozgalom kíséri a Hit Gyülekezetét, amely az egyháztörténelemben, az ébredések történetében megszokott, és a leghatékonyabb ébredési mozgalmak szinte elmaradhatatlan kísérőjelenségének számít. Megrázkódtatást azért okozott bennem, mert azt gondoltam, hogy ez velem esetleg nem történik meg, de én sem tudtam kikerülni, másokhoz hasonlóan.

Ami a Hit Gyülekezetében 98-ban történt, az egyben előjátéka volt annak is, ami később más szervezetekben, pártokban is lezajlott, és zajlik napjainkban is. A Hit Gyülekezete nem volt válságban, és Isten kenete sem hagyta el, ahogyan azt a szakadárok állították. Abban az időben a BS-ben több száz sikeres összejövetelt tartottunk, melyekre külföldről és az ország minden tájáról autóbuszokkal érkeztek az emberek, hogy dicsérjék az Urat, beteljesedjenek Szent Szellemmel. Mutass nekem még egy ilyen szervezetet Magyarországon! Istentiszteletről istentiszteletre százával fogadták be a szívükbe Jézus Krisztust, több száz embert kereszteltünk meg vízben rendszeresen a Sportcsarnokban. Istentiszteleteinket a Szentlélek megnyilvánulásai kísérték, ezrével szabadultak föl az emberek démonikus megkötözöttségek alól, és nyerték vissza fizikai és lelki egészségüket. Az evangéliumi ébredés szinte minden jele kísérte az istentiszteleteinket.

Az evangéliumi ébredés szinte minden jele kísérte a BS-ben tartott istentiszteleteinket

– Ez az időszak gazdaságilag nem volt ráfizetéses?

– Anyagi szempontból is minden összejövetelünk sikeres volt. Nemcsak a bérleményeket tudtuk pontosan kifizetni, hanem ezzel párhuzamosan képesek voltunk finanszírozni a Gyömrői úton lázasan zajló csarnoképítésünket is. A Hit Gyülekezete nemzetközi hírnévre tett szert, világszerte ébredési centrumként kezdték számon tartani a karizmatikus-pünkösdi mozgalmat vizsgáló szakemberek. Ezek voltak az objektív tények.

A Nagybátonyi utcai székházból a Gyömrői úti Hit Csarnokba való költözés előtti időszakban új pozíciók jöttek létre, és elindult a helyezkedés. A vezetéshez, a menedzsmenthez tartozó személyek, akik úgy érezték, hogy mellőzöttek, és nem kaptak annyi lehetőséget, hogy bizonyítsanak, vagy pedig fegyelmezés alatt álltak, érdekeik érvényesítése végett elkezdtek hibákat kreálni, és a fejlődést, növekedést kísérő ellentmondásokat fölnagyítani. Ezt aztán dramatizálták. Ez volt az első időszakban.

Aztán a második szakaszban ez egyre inkább telítődött indulattal, gyűlölettel, és frontális támadást intéztek személyem és a Hit Gyülekezete ellen. Rövid távú céljuk az volt, hogy megszerezzék a kulcsfontosságú gazdasági és szellemi pozíciókat. Mikor látták, hogy ez nem sikerül, akkor szakadás megszervezéséhez fogtak hozzá. Rágalmazásokkal, hazugságokkal, manipulációkkal, brosúrák fabrikálásával néhány száz embert sikerült befolyásolniuk, akik a magukat "reformereknek" kikiáltó, szakadár vezetők mellé álltak. Végső céljuk a Hit Gyülekezete többségének és a csarnoknak a megszerzése volt, valamint személyem kirekesztése az ébredésből.

A klasszikus varázsláson alapuló jelenségben – amikor is befolyással rendelkező egyházi emberek durva testi bűnök által kívánják a karizmatikus pozíciókat, hatalmat megragadni és félrevezetni az embereket – a fő hajtóerő a pénz és a pozíció szeretete volt. Tisztátalan motívumaikról anyagi és teológiai vádaskodásokkal igyekeztek a figyelmet elterelni. Szakadár mozgalmuknak semmi köze nincs a Szent Szellem vezetéséhez, ugyanis Ő sohasem hagy jóvá árulásra, varázslásra, rágalmazásra és szakadár magatartásra épülő gyülekezetet. Az "autonóm" mozgalomban én most is csak ezt tudom látni, és nem mást.

– Kaphattak külső segítséget, esetleg titkosszolgálatoktól is?

– Véleményem szerint volt valamiféle forgatókönyv, nyilvánvaló volt, hogy kaptak külső segítséget. A legbefolyásosabb napilapok azonnal átvették állításaikat, majd a televíziók is nyilvánosságot biztosítottak nekik, és elindult a Hit Gyülekezetének a nyilvánosság előtti szapulása, rágalmazása, vádlása a "reformerek" hatékony közreműködése által. Ennek aztán következményei lettek, a Hit Gyülekezete politikai, gazdasági üggyé vált. A "reformerek" rágalmazásai alapján parlamenti vita tárgyává is váltunk, minek következtében egy kisgazda képviselő feljelentett bennünket a legfőbb ügyésznél. Közösségünk ellen több mint tizenhét vizsgálat indult el, melyek kettő kivételével már befejeződtek, és egyik sem támasztott alá egyetlen ellenünk hangoztatott vádat sem. Azért, hogy a Hit Gyülekezetének az elmúlt három évben a zaklatás időszakát kellett átélnie, nem a titkosszolgálatokat vagy a kormányt, hanem Piszter Ervint és társait terheli a legnagyobb felelősség. A többi mellékes kérdés számomra.

Hit Csarnok. Soha nem titkoltuk, hogy egyházunkat a hívők önkéntes adakozásából tartjuk fenn és fejlesztjük

– Mindezt a gyülekezet legtöbb tagja árulásként élte át. Mi minősül árulásnak, és hogyan valósul az meg?

– A nagy tömegek felé szolgáló keresztény vezetők köré szerveződött adminisztráció, menedzsment számos információ hordozójává válik. A keresztény szolgáló teambe bizalom, hűség és felkészültség alapján kerülnek be az emberek. A szolgálatba való bekerülésnek megvannak a maga Bibliában rögzített szellemi és erkölcsi követelményei.

A tapasztalat azt igazolja, hogy a munkavégzés során a bizalmon alapuló munkatársi viszonyban zavarok keletkezhetnek, különösen akkor, ha például egy második vagy harmadik számú vezető, vagy akár az egész menedzsment azt képzeli magáról, hogy ők a siker valódi forrásai, amit ismertetniük kell a nyilvánossággal. A szakadások történetében előfordult az is, hogy a sikert biztosító első számú keresztény vezetőre a legszorosabb munkatársai közül némelyek irigyek lettek, vagy azt hitték magukról, hogy ha ők lennének a reflektorfényben, akkor jobban mennének a dolgok. Az ilyen ambíciók megmérgezhetik a vezető kapcsolatait munkatársaival, különösen akkor, ha a feltörekvő munkatársaknak sikerül másokkal elhitetni, hogy a vezetőjük diktátor, kegyetlen, kizsákmányoló stb. A belső puccsoknak ez egy szokványos, tipikus technikája, melyet velem szemben is alkalmaztak némelyek, különösen a "reformereink".

– Hogyan tudnád körülírni az árulást?

– Árulásról akkor lehet beszélni, ha a bizalmon alapuló kapcsolatokon keresztül megszerzett, a törvény által is védett személyi, közösségi adatokat, információkat rosszakaratból, irigységből vagy bosszúvágytól vezérelve átadja valaki egy ellenérdekelt csoportnak, személynek vagy akár ellenségnek, hogy a bizalmát élvező vezetőnek, közösségnek ártson, kárt okozzon. Az árulást gyakran – mint velünk szemben is – a leleplezés álarcába bújtatják, hogy az árulók erkölcsi fölényben tüntethessék fel magukat a sértettekkel szemben. Ezért is állítottak be bennünket titkos szervezetnek, melynek valós tevékenységét a társadalom nem ismeri: "Nem azok, aminek mutatják magukat – sulykolták az embereknek –, mi tudjuk róluk az igazságot, mert szoros kapcsolatban álltunk velük" stb.

Az azóta eltelt időben lezajlott vizsgálatok is igazolták, valamint a gyülekezet eddigi élete és szolgálata is alátámasztotta, hogy semmi olyan törvénytelen és keresztény normákkal szemben álló dolgot nem cselekedtünk, amelyek a társadalom előtti "leleplezésünket" indokolttá tehették volna. A nyilvánosságtól soha nem féltünk, inkább arról van szó, hogy bizonyos erők félnek attól, hogy közösségünk nyilvánossághoz jut. Ezért is tesznek meg mindent, hogy elszigeteljenek bennünket az emberektől. A televízióban, rádióban nem adnak műsoridőt, az újságokban is legtöbbször akkor írják le a nevünket, ha valamiféle negatívummal lehet bennünket összefüggésbe hozni. Soha nem titkoltuk, hogy hitéletünk karizmatikus jellegű, egyházunkat a hívők önkéntes adakozásából tartjuk fenn és fejlesztjük, közismert volt az is rólunk, hogy a rendszerváltáskor, választásokkor tagjaink egy része politikai tevékenységet végzett.

Álláspontunk az volt, hogy nekünk, és nem másoknak kell egyházunkat bemutatni a társadalomnak, ezért is utasítottuk vissza azokat a manipulatív képeket, amelyeket közösségünket nem ismerő vagy azt szándékosan meghamisító, befeketítő egyének igyekeztek rajzolni rólunk a nyilvánosságnak. Szervezeti felépítésünk, működésünk megfelel a törvényeknek és az Isten Igéjének. Ugyanakkor kötelességünknek tartjuk, hogy az egyházunk tagjainak vallási életével kapcsolatos információkat magánügyként védelmezzük a külső kutakodásokkal, belső árulásokkal szemben. A Hit Gyülekezete ellen követtek el jogsértéseket azok, akik elloptak irodáinkból okmányokat, iratokat, kazettákat, hogy az ezekben szereplő adatokat, véleményeket, kiszakítva eredeti szövegkörnyezetükből, felhasználják vádjaik igazolására. Jogtalannak tartom azt is, hogy engedélyezésünk nélkül nyilvánosságra hoztak olyan személyes adatokat, melyek pusztán tagjaink vallási életével álltak kapcsolatban. Ezeket egészítették ki féligazságokkal, legendákkal, koholmányokkal, hogy egyházunkkal szemben minél nagyobb álbotrányt keltsenek a társadalomban, és hatósági fellépést kényszerítsenek ki velünk szemben, ami aztán hamarosan be is következett, és évekig elhúzódott. Az ügyben szerepet vállaló ellenfeleink, ellenségeink magatartásában nem a társadalmi felelősségtől vezérelt leleplezést, hanem a bosszúvágytól, irigységtől, a rombolás szándékától motivált árulást látok.

– Hogyan lehet védekezni ez ellen, hogy ne ismétlődjön meg? Hogyan lehet elérni, hogy az ember ne maradjon gyanakvó a környezetével szemben, sőt, hogy továbbra is bizalmat szavazzon folyamatosan az embereknek?

– Az árulással szemben senkinek nincs teljes védelme a földi pályafutása során, ezzel egyszer s mindenkorra tisztában kell lenni. Nem tudunk olyan biztonsági rendszert kiépíteni magunk vagy a tevékenységünk körül, hogy abszolút garanciánk legyen az árulással szemben. Különösen nem a keresztény kapcsolatokban, melyekben a bizalom döntő szerepet játszik, mivel egy keresztény jót vár a másik kereszténytől. Bizonyos mértékig Jézus Krisztus is ki volt szolgáltatva árulójának és az árulásnak. Ha egy vezető figyelembe veszi az erkölcsi és szellemi követelményeket munkatársainak kinevezésekor, akkor is megvan az esélye annak, hogy a Sátán a környezetében lévő embereket megkísérti, hogy általuk megosztásokat, szakadásokat okozzon. Az árulás lehetőségét ugyan lehet korlátozni, de teljesen megszüntetni nem lehet. Mindenki saját magában tudja az árulásra való hajlamát legyőzni, és megőrizni, fejleszteni hűségét azok iránt, akik bizalmukkal megajándékozták. A válásban is a legvisszataszítóbb az, amikor az elváló felek ország-világ előtt kikiabálják egymásról szerzett intim információikat, tapasztalataikat.

Leonardo: Utolsó vacsora. Az árulással szemben nincs teljes védelem, bizonyos mértékig még Jézus Krisztus is ki volt szolgáltatva az árulásnak

– Mik azok a pozitív személyiségjegyek, amelyek alapján közelebb engedsz magadhoz embereket, munkatársakat?

– A legjobb ajánlólevél az Isten személyéhez és ügyéhez való jó viszony. Döntő szempont az, hogy egy ember az Istennel való viszonyában tud-e szolga lenni, képes-e Isten tökéletes akaratának engedelmeskedni akkor is, ha az érdekeivel és szubjektív akaratával ellentétben áll. A másik fontos dolog a máséhoz és a kevéshez való hűség. Tehát ahhoz a kicsihez, amije van, ahhoz ragaszkodjon, és ne más emberek sikeréhez, teljesítményéhez mérje magát, hanem a saját cselekedeteire nézve alakítsa ki identitását és értékminősítését. Ugyanakkor az is fontos, hogy a sajátjánál sikeresebb és kiterjedtebb szolgálatot képes-e önzetlenül támogatni, annak fejlődését előmozdítani.

Ezek a magatartások az emberben kifejlesztik az alázatot és a hűséget, melyek nélkül senki nem képes tartósan áldás alatt maradni a keresztény szolgálatban. Nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy amikor elkezdtük az Urat szolgálni, tökéletlenek voltunk, és nagyon sok jellembeli fogyatékosságot hordoztunk magunkban. Ha Isten küldött a szolgálatba bennünket, akkor az Úr a munkavégzés közben is pozitív változásokat hoz létre bennünk, mert Ő megtisztítja produktív szolgáit. Fontos ezért figyelembe venni azt is, hogy egy gyengeségekkel rendelkező kereszténynek merre mutat a "haladási iránya".

– Milyen tanulságokat adott az "ügy" számodra?

– Némely ember több bizalmat kapott tőlem, mint amire méltó volt. A szeretetet nem, de a bizalmat ki kell érdemelni. Erre a kipróbáltságra megfelelő időt kell biztosítani mindenkinek. A munkatársi kapcsolatokban a bizalomnak nem lehet alapja a haverkodás, a hízelgés, a törtetés, hanem az eredményes munka és a jó erkölcs. A magyar emberek közismertek az elégedetlenségükről és a destruktív kritikára való hajlamukról. Tragikus lenne az egyház számára, ha ezt az emberek behoznák a világból a keresztény szolgálatba. Ezért is meg kell győződni arról, hogy az Istennel és emberekkel való kapcsolattartásban egy szolgálatra készülő keresztényben a hálaadás dominál-e, vagy pedig kemény és harsány kritikával akarja a társai figyelmét felhívni magára.

– Mit okoz, okozhat szerinted az emberben az elárultatás? Te hogyan élted át?

– Földrengésszerű megrázkódtatást okozhat az árulás lelkileg, szellemileg, anyagi szinten egyaránt, hogyha – Dáviddal szólva – "édes bizalmi" kapcsolatot szakított meg az áruló. Ilyenkor valami olyan zajlik le az emberben, mintha bizonyos lelki-szellemi részeit amputálnák, szívét ellopnák. Az elárult ember különös lelki-szellemi szenvedésen megy keresztül, és gyakran úgy érzi, hogy nem is tudja túlélni, belebetegszik. Amikor bizalmat adunk egy embernek, akkor a szívünkbe fogadjuk, s ő utána ott él, hordozzuk magunkban a hűség jegyében mindhalálig. Legalábbis a tisztességes emberek ezt így élik meg. Amikor egy bizalmasod megtagad téged, ellened fordul, értékeidet, jó híredet, munkádat sárba tapossa, befeketíti, meggyalázza személyedet, sőt azt magával a gonosszal azonosítja, akkor az ember szívében ezek az árulók elkezdenek elhalni. A jelenség elején reménykedik az ember, hogy a dolog jóra is fordulhat, de számos esetben a volt bizalmasok, barátok olyan messzire mennek, ahonnan már nincs visszaút a bizalom felé.

Amíg az ember szívében elhalnak azok, akik árulóknak bizonyulnak, rendkívül fájdalmas lelki és szellemi folyamat zajlik le. Kifosztottnak, megalázottnak érzi magát az elárult, ami után kétségkívül szellemi-lelki rehabilitációra van szüksége. Ezek az élmények démonizálódásnak is lehetnek az okozói. Olyan szellemek, mint a csalódás, csüggedés, keserűség, frusztráltság stb. szinte folyamatosan ostromolják az ember lelkét-testét. Az ember képes ezeken a negatív tapasztalatokon is felülkerekedni, ha továbbra is az Úr útján jár, és szívétől távol tartja a destruktív erőket. Új barátokra, új kapcsolatokra tesz szert, olyanokra, amelyekben az értékek, az igazság az egységesítő erő. Semmiféleképpen nem szabad leragadni az ilyen negatív élményeknél, hanem túl kell ezeken lépni, rábízni magunkat a Vigasztalóra, a Szentlélekre. Ennek következtében az ember lelke, szelleme megújulásokat él át, a dolgok a helyükre kerülnek, és így nem egy megkeseredett, csalódott, elárult emberként éli le az életét, hanem pozitív személyként, krisztusi céloknak megfelelően tevékenykedik tovább.

Judittal. Arra törekszem, hogy a feleségem ne egy keresztény vezetőt, hanem embert, férfit, férjet lásson

– Minek tudod be, hogy mára ez a szemlélet – még mindig az árulásról beszélek – megfertőzte a közéletet, a politikai életet és a magánszférát is?

– Csak sejtéseim vannak. Hiszem azt, hogy kormányváltáskor a szellemvilágban is történik egy átrendeződés. Olyan szellemek kapnak kulcsfontosságú pozíciókat, amelyek előtte háttérben voltak. Tehát jelen volt a befolyásuk, de nem játszottak döntő, domináns szerepet. Azt gondolom, hogy 98-ban az árulás és más hasonló gonosz szellemek döntő pozícióhoz jutottak, és ott, ahol az erkölcsi értékek nem szilárdak, ez a korszellem – ami mostanra valóban korszellemmé lett! –, elsodorja, kimozdítja az embereket a hűségből. A legtöbb politikai pártot ez rázta meg, és vitte válságba. Csak egyetlenegy pártot kímélt meg ez a szellem, ebből láthatod, körülbelül hol lehet ennek a forrása.

Vendégek - Marilyn Hickey

Vendégek - Lester Sumrall

Vendégek - Mahesh Chavda

Vendégek - Rodny H. Browne

Mikor a Fidesz hatalomra került, az árulásnak és a kíméletlen leszámolásnak erre a miliőjére éreztek rá "korunk hősei", a Bartusok, a Molnár Róbertek és más percemberek. Az árulás szele mára újra elárasztotta az egész országot, hullámlovasai vidáman szörfözgetnek vele. Sajnos a közélet ma arról szól, hogy ki kit nyír ki, illetve, hogy ki kit fog kinyírni. A kádárizmus egyik meghatározó vonása az árulás volt, úgy tűnik, hogy a rendszerváltás utáni közéleti-politikai kultúrának is ez marad az egyik alkotó és mozgató eleme. Az emberek ebből azt érthetik meg, hogy a sikerhez, felemelkedéshez vezető út egyik hatékony eszköze a hatalomnak nem szimpatikus polgárok, csoportok, közösségek feljelentgetése, elárulása és az ezekkel való leszámolásban való aktív szerepvállalás. Az egészben az a legkiábrándítóbb, hogy mindez egy keresztény értékek védelmét hangoztató kormányzat ideje alatt történik.

– Az előbb úgy beszéltél az árulásról, mintha az egy szellemi lény lenne.

– Igen, az árulás egy szellemi lény is.

– Mi módon lehet legyőzni?

– Ahogy utaltam rá, az ellenszere a hűség, a ragaszkodás, melyet a mai világ ugyan nem tekint pozitív erénynek, ennek ellenére a keresztényeknek tudniuk kell, hogy erkölcsös emberekké akkor válnak, ha megszeretik a hűséget, és tudatosan kifejlesztik magukban. Az árulással mint szellemi lénnyel szemben Isten szellemi fegyvereivel lehet felvenni a küzdelmet, hogy kiszoruljon a családokból, közösségekből, közéletből.
 

Az élet nem harc
 

– Beszélgetésünk elején egyik mondatodban határozottan megkülönböztetted, sőt szembeállítottad a létezést az élettel. Ha valóban különbség van a kettő között, miben áll ez? Mi az élet, ha nem azonos a létezéssel?

– Az élet nem fogalom, hanem személy, Krisztus, akiről mindenféle értelmezési kísérlet torz, hamis képet alakít ki. Örök életet hordozó személyt nem lehet meghatározni – találkozni lehet vele. De a róla szerzett információknál, ismereteknél mindig nagyobb, más és több. Személyes közösségben élek vele, de keresem is Őt, hogy még közelebb kerüljek a jelenlétéhez, és az Ő élete az életem minél több területén váljék láthatóvá.

Azokkal értek egyet, akik a kereszténységről azt állítják, hogy az eredendően nem vallás, hanem élet. A Biblia fő témája ez. Sajnálatos, hogy sokan a vallás kategóriájába tartozó, kultikus elemeit ragadják meg csupán, szem elől tévesztve azt, hogy a kinyilatkoztatás igazi célja az isteni élet megosztása az emberi nemmel. Az üdvösség lényege az örök élet elnyerése.

Idealista emberként elutasítom a materialista szemléletet az élet keletkezéséről és magáról az életről is. A földi, biológiai élet is Istentől, tehát nem az anyag belső energiájának a mozgásából, nem is a bolygónktól, hanem egy transzcendens személytől és Isten országából ered, ahogy Pál apostol állította Athénben a materialista filozófusoknak: "Ő ad mindeneknek leheletet, életet és mindent" (Csel 17:25). A "tohu és bohu" Földön nem volt élet, az idő előtti Föld hasonló volt például a Mars, Hold mostani állapotához. Kietlen bolygónkba az Ige és a Szent Szellem által ültette be a Teremtő az életet.

Az anyagi világban a legmagasabb rendű életet az első emberpár hordozta. Teremtésük leírásából világosan következik, hogy nem a test adja az embernek az életet, hanem a szellemből ered a fizikai élet. A szellem és a materiális rész egyesülése által született meg a nefes, az élő lélek: az ember. A történelem kezdetéről szóló kinyilatkoztatás szerint az ember viszonylag rövid idő alatt elveszítette az életet a szellemi részéből, és csupán lelki-testi élete maradt, mely a szellemét elfoglaló halál uralma alá került. Az ember állapotában bekövetkezett negatív fordulatnak az lett a legsúlyosabb következménye, hogy elveszítette életének forrásával, az Isten országával való közösségét. Élete halandó, romlandó lett, életideje pedig drámai módon lerövidült. A bibliai felfogás szerint az ember élete nem élet, hanem csupán egy rövid, páraszerű létezés, amit a halál megfosztott a lényegtől és a teljességtől. Ezért hiábavaló, semmi és kárhozott lett.

Ezt a létfelfogást tükrözi például a tékozló fiú története, aki bűnbánattal tért vissza az atyjához, az pedig efölötti örömét a következőképpen indokolta: "Ez az én fiam meghalt és föltámadott, elveszett és megtaláltatott." (Lk 15:24) A történetből tudjuk, hogy a tékozló fiú természetes értelemben nem volt halott ember, akkor sem, amikor tékozolta javait, és idejét bordélyházakban töltötte a prostituáltakkal. Az Írás a bűnnek élést a halállal azonosítja. Ebben az állapotában az embernek nincs élete, csupán létezik, valóságban a halál fia, halott ember, ahogy Pál apostol is mondja: "holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt" (Ef 2:1). Ez nem csupán erkölcsi minősítés, hanem ennél jóval többet tartalmaz ez az állítás: az ember tényleges valóságát tárja fel, azt, hogy a halál befolyása és irányítása alatt áll létezésének ideje alatt – ez pedig nem az élet. A lelki és fizikai szintre leszűkült élet nem képes visszatalálni eredeti, természetfölötti forrásához, teljességéhez. A kettő között álló halált csak az emberi oldalról lehet úgy legyőzni, hogy abból az emberiségnek haszna származzon.

– Az élet tele van harcokkal, sőt sokan a lényegét is a harcban, az ellentétek összecsapásában látják. Mondani szokták, hogy "minden rosszban van valami jó is", egyesek pedig attól tartanak, hogy a mennyben unalmas lesz az élet, ha nem lesz küzdelem. De ha ez így van, akkor az életnek tartalmaznia kell a jóval szemben a rosszat is, tehát magában az életben van valami belső meghasonlottság is, nem?

– Nem hiszek abban, hogy az élet harc. Az életet a Szent Szellem kijelentése osztja meg velünk, aki azt a mennyben tartózkodó Jézus Krisztusból veszi. János apostolnak az Úr képszerűen megmutatta az életet. Ő ennek eredetét az Atyában és a Messiásban látta, akikből az élet természetfölötti, szellemi, kristálytiszta folyamként árad ki, hogy megérintse a nemzeteket, embereket, s azok élethordozókká váljanak. Az élet folyamai dinamikusak, de nem viharosak. Az élet a létezés harcai fölött áll, ott, ahol harmónia, gondtalan békesség van, s az ember teljes életét a szellemi, lelki, fizikai jólétnek az állapota fejezi ki. Az élet létezésünk feladata, harcunk és utazásunk fő célja. Létezés és élet között végtelen a távolság, és ennek áthidalásakor olyan akadályoztató, hátráltató erőkkel kell megküzdenünk, mint a saját romlott természetünkkel, az isteni élettel kapcsolatos sötétségünkkel, butaságunkkal, s a legkülönfélébb zsákutcákat közvetítő evilággal, amely értelmetlen vakvágányokkal: a hatalommal, tudással, gazdagsággal csábít szinte folyamatosan. Ezek mögött pedig ott állnak a legnagyobb megtévesztők és csábítók: az élet nélküli démonok és a "fekete angyalok". Ezekkel szemben van harcunk, hogy a helyes haladási irányt megtartsuk.

Jutkában mindig voltak olyan célok, amelyeket az elhatározásának megfelelően meg is tudott valósítani. Ez forradalmasította az életemet

– Ezek szerint egy ember, akárhogy is él – istenhívő, igaz emberként vagy hitetlenül; hívőként, de bűnösen, vagy bárhogyan –, nincs módja ezeket a harcokat, küzdelmeket kikerülni?

– A legtöbb embernek nincs lehetősége, hogy a harcot megkerülve nyerje el az örök életet. A harc szükségessége nem az életből, nem Istentől ered. Az élet jó, nemes, nincs benne lényegének ellentmondó vagy ezzel szembeforduló tényező. Egylényegű. Nem része a halál. Ez az élettől független valóság, s uralmi térségének kiterjedése is korlátozott, időhöz kötött, szemben az élettel, amelynek kiterjedési lehetősége végtelen, minden időt képes magában foglalni, és ez előtt is, e fölött is és az idő után is élet marad.

Nagy tévedésbe esünk, ha a földi állapotokat, az ember természetes sorsát és jellemzőit kivetítjük a mindenségre. Ugyanis az Univerzum nagyobb része, szférája Isten uralma alatt maradt, ahol ismeretlen a bűn, a halál, a szegénység stb. Az emberiségnek nem feladata az, hogy szánalmas civilizációját, ideiglenes létezését exportálja más bolygókra, naprendszerekbe; hanem a legfőbb, egyszerű feladata az, hogy a mennyből érkezett ajánlatot, az élet felkínálását – amit Isten tett meg Jézus Krisztus által, hogy a világ el ne vesszen, hanem megmeneküljön – elfogadja.

A felsőbbrendű világ, a menny ajánlata heves ellenkezést váltott ki a földön. Krisztus megtestesülése hírének hallatán Heródes őrjöngött. Ez az őrjöngés azóta is tart Isten országa ellen a földön. Az igazi keresztények Ráchel fiai, betlehemi gyermekek, akikre azért zúdul az evilág urainak, Heródeseinek gyilkos gyűlölete, mert Krisztussal élnek és akarnak élni. Ezek az erők azt akarják, hogy a világ régi maradjon, ne változzon meg, Krisztus élete nélküli legyen, az emberek pedig a létezés gondjaival bajlódjanak, míg mások javaikat élvezzék. Azt akarják, hogy a világ maradjon hétköznapi, biológiai, és ne foglalkozzon senki az örök kárhozat és örök élet kérdésével. Vagy ha foglalkozik, akkor ne találja meg a megoldást; ha pedig mégis megtalálta az élet és halál kulcsát, akkor erről hallgasson, őrizze meg a titkot önmagának. A föld és az emberiség már most megszállás alatt áll az életellenes szellemi erők által. Emiatt az életbe vetett hit szükségképpen a harc olyan dimenzióit nyitja meg az ember előtt, amelyről fogalma sem volt az újjászületése előtt. Pál apostol szerint "sok háborúság (harc) által megyünk be az Isten országába" , vagyis az életbe.

A helyzetet egy klasszikus világirodalmi remekművel is meg lehet világítani, az Odüsszeiával. Ithaka és Pénelopé számomra a mennyet és az életet jelenti. A tenger: a földi élet, amely gyűlölködő, haragvó, emberellenes és élvhajhász isteneknek a felségterülete. A Pénelopé házába betolakodó kérők azok, akik építés és harc nélkül szeretnék feleségül venni Pénelopét, hogy terített asztalhoz üljenek, felépített, működőképes világot irányítsanak, és javait élvezzék. Odüsszeusz az az ember, akinek ellensége uralmi térségén kell áthajóznia, hogy Ithaka partjaira léphessen. Nagyon sok buktatója van ennek az utazásnak, de a cél nagy, jó és szép. Azért érdemes a harcot folytatni, mert van Ithaka. Vagyis van örök élet.

Pásztorok imádkoznak a pásztorért

– De bocsánat, Hitler is, a kommunisták is, más szélsőségesek is gyakran beszéltek, beszélnek harcról. Van különbség nemes és nemtelen, igaz és igaztalan harc között? Hogyan lehet különbséget tenni?

– A Biblia sokféle harcról beszél: nemesről, gonoszról, szabálytalanról, testiről, szellemiről stb. Másrészt Isten országának és a Sátán királyságának Naprendszerünkben fennálló dualizmusából fakadóan része vagyunk egy gigantikus, kozmikus küzdelemnek is. Az egymással szembefeszülő realitások küzdelmét számos rendellenesség mutatja, amelyek nemcsak az emberi létezés folytonos kísérői, hanem ez az anyagi világban, a természetben is nyilvánvaló. Az állatvilágban kegyetlen harc dúl az állatok között. Ez sem volt mindig így, és nem is végleges állapota az állatvilágnak. Noé bárkájában például az oroszlán és a borjú békésen élt egymás mellett. Néha úgy tűnik, a föld, az anyag is kegyetlenül harcol az ember ellen, különösen a természeti katasztrófák jelzik ezt. A természettel való kapcsolatot sem a harmónia uralja.

A Biblia ezenkívül beszél arról, hogy Isten és az ember között is harc zajlik, azután Isten és a Sátán királysága között is; valamint az utóbbi és az emberiség között is elkeseredett küzdelem dúl évezredek óta. Nincs semleges terület vagy állapot a földön. De aki ebből aztán azt a következtetést vonja le, hogy az élet mégis harc, az téved. A létezés a halálnak és az életnek egyaránt az előszobája. Létezésünk ideje alatt kell a nagy kérdésre választ adnunk: melyik kijáraton át akarunk távozni e teremből. A küzdelem java részét azok ellen a kényszerítő erők ellen vívjuk, amelyek a halál kijárata felé akarnak bennünket kényszeríteni.

– Ahogy mondani szokás, a háborúban minden megengedett. Vannak-e a harcnak törvényei is?

– Az Isten szerinti, jó harcnak megvannak a törvényszerűségei, például ne testi, hanem szellemi harcot folytasson a hívő. A rosszat jóval győzze le. Ne merüljön el a létezés gondjaiba és élvezeteibe, hanem szabályos küzdelmet folytasson a rosszal szemben. Legyen járatos az igazság beszédében, hogy különbséget tudjon tenni jó és rossz, bűn és igazság, halál és élet között. A kettő közti harcban ne álljon köztes helyen vagy a rossz mellett, mert csak az élet, a jó, az igazság oldalán lehet győztes, és nyerheti el az élet koronáját. A test és a szellem küzdelme is végigkíséri az életünket a földön. A testet a halál, a szellemet az élet energizálja egymással szemben folytatott harcukban. Amelyik oldalra állsz, az fog benned győzni. A szellem oldalára állsz? Akkor a szellemből aratsz örök életet. A test oldalára állsz? Akkor meghalsz.

– Ezért azonosítják sokan a jó erkölcsöt, az erényeket magával az élettel?

– A Biblia nem arról beszél, hogy Krisztusban az erkölcs jelent meg, vagy az ész, vagy az erények, hanem az élet. Azt gondolom, hogy az erkölcs, a pozitív jellemvonások, az erények az életnek a megnyilvánulásai, gyümölcsei az ember magatartásában. Hibának tartom, ha a keresztények elválasztják a jellemet az élettől, és mondjuk csak a hűségre, irgalmasságra, vagy akár az erőre törekszenek, mert ezek mind az élettel való beteljesedésnek a mutatói. Ha pusztán a jellemvonásokat helyezzük önmagunk elé megvalósítandó célnak, akkor lehet, hogy kifejlődik bennünk például az irgalmasság vagy akár a hűség mint pozitív tulajdonságunk, de emögött nincs bennünk élet.

A beteljesedő élet formálja ki az emberben az erkölcsi érzéket. Az élet állapotából lehet felismerni a rosszat, és lehet azzal szemben döntéseket hozni; és az ilyen döntések sorozatának eredményeképpen válunk erkölcsi lényekké. Találkoztam olyan keresztényekkel, akik az isteni erőre koncentráltak. Ez is egyensúlyzavart eredményez, mert az erő az enyészhetetlen életnek a megnyilvánulása. A bibliai sorrend az, hogy az ember először vegyen életet Krisztustól, utána töltekezzen be Szent Szellemmel, majd utána vegye az erő kenetét, amely képessé teszi őt az Újszövetség szolgálatára, isteni dolgok megcselekvésére. Ne a jellemre, az erőre, hanem a Krisztusban való életre koncentráljunk! A keresztényeknek életorientált emberekké kell válniuk, akikben a teljes élet bontakoztatja ki az értékeket. Pál apostol beszél arról, hogy nekünk az élet illatát kell hordoznunk a belső emberben, a külső emberben pedig, a bűn érzéki emberében annak halálának az illatát. A keresztény élet akkor lesz szép és izgalmas, ha az örök életet a maga dicsőségében látjuk magunk előtt, és nemcsak részterületeit, megnyilvánulási formáit az isteni életnek. Krisztusban az élet egész és teljes. Hiba azt földarabolni, részekre osztani, ezért mondja az apostol, hogy figyelmünket az élet fejedelmére, vagyis a személyére összpontosítsuk.
 

A kiváló testőrök
 

– Te a gyakorlatban, a hétköznapokban hogyan szoktad keresni, megtalálni a Szentlélek vezetését, Isten vezetését?

– Az eddigi hívő életemben a Szentlélek leggyakrabban a lelkiismeretemen, belső bizonyság, körülmények vagy Isten Igéje által vezetett. Voltak ezen kívül más megtapasztalásaim is, mint például látomás, elragadtatás, de ezek kivételes jellegűek voltak.

A legfontosabb dolognak azt tartom, hogy a keresztények legyenek tisztában azzal, hogy ők szellemi lények, és Isten is Szellem. Ő Szelleme által szól a szellemünkhöz, ha abban Krisztus élete van. A lelkiismeret a belső ember hangja a lelkünkhöz, a belső ember pedig nem más, mint az újjászületett szellemünk, akinek már most örök élete van. A hívő életemben arra törekszem, hogy ez a belső ember tartsa uralma alatt azt a külső óembert, amelyet a vízkeresztségben megfeszítettem Jézus Krisztus halálával. Ebben az állapotban a lelkiismeret, a szellemem hangja azt mondja a lelkemnek, amit a Szentlélektől hall. Tisztán kell megőriznünk a lelkiismeretünket, hogy kiváló biztonsági őre, testőre legyen életünknek. Ha olyat tettem, ami ellentétben állt az igazsággal, akkor a szellemem vád alá helyezett, s ez alól csak akkor tudtam megszabadulni, ha tettemet megbántam Isten előtt, és megvallottam a bűnömet. A lelkiismeret cselekedeteinkkel való egyetértését is kifejezi. Ennek jelzői az öröm, békesség, bizalom Isten ítéletével kapcsolatban.

Meg is romolhat a lelkiismeret, sőt működésképtelenné is válhat, ha valaki a szellemét elszakítja a Szentlélektől, újra átadja a bűnnek, s ennek következtében a lelkiismerete tisztátalan szellemek uralma alá kerül. Ilyen állapotban a lelkiismeret rossz és alkalmatlan vezetője az embernek. Ezért fontos, hogy a lelkiismeretünket Jézus vére megtisztítsa minden bűntől, és az kizárólag a Szent Szellemmel maradjon közösségben.

Gyakran vezetett a Szentlélek belső bizonyosságon keresztül is. Ebben a vezetési módban a belső emberem egységesen tett tanúságot, hogy mit tegyek. Ilyen állapotban az ember biztosan tudja, mit kell tennie, illetve mit nem. Körülményeken keresztül is gyakran vezetett a Szentlélek. Nem könnyű felismerni természetes dolgok alakulásában Isten kezét. Gyakran ez inkább az aranykereséshez hasonló szellemi foglalatosság, amikor is az aranyröghöz nagyon sok más anyag, por, agyag, kavics, homok, sár tapad. A körülményekben akkor látom meg gyakran az Istennek a vezetését, ha élettapasztalataimat a bensőmben az eddigi istenismeretem fényében elkezdem szitálni, tisztítani, egészen addig, míg csak az érték marad meg belőle a bensőmben.

Folyamatosan kell tanulnunk Isten vezetését, számos esetben tévedtem én is, de Isten mindezidáig a korrekcióra is adott kegyelmet. A Szentlélek vezetésében is az a lényeg, hogy Jézus Krisztus az életét folyamatosan osztja meg velünk. Önmagát adja a Szentlélek és az Ige által. A mi feladatunk pedig az, hogy ebből minél nagyobb mértékben részesedjünk, hogy a halhatatlan élet elnyelje bennünk a halandóságot.

Munkatársak. A legjobb ajánlólevél az Isten személyéhez és ügyéhez való jó viszony

– Mik voltak életed során azok a döntéseid, amelyekkel nagyon a céltábla közepébe trafáltál? Tehát amikor úgy igazán elkaptad, eltaláltad Isten akaratát, vezetését?

– A legnagyszerűbb döntés életemben a megtérésem és a Szent Szellemmel való betöltekezésem volt. Ezen belül is évekig halogattam a vízkeresztséget, mert olyan karizmatikus emberekre hallgattam, akik azt mondták, hogy ne keresztelkedjek meg felnőtt korban, mert akkor a katolikus egyháztól elszakadok, és szektás leszek. Nagyszerű döntésem volt, hogy megkeresztelkedtem. Talán soha nem tudtam volna az igazi egyházat és Isten népét megismerni e döntés nélkül. Tökéletes választás volt az is, hogy Jutkát vettem el feleségül, bár házasságunk első éveit feszültségek is kísérték. Abban is szerencsés voltam, hogy viszonylag fiatal keresztényként felismertem azt a szolgálati területet, melyre Isten elhívott.

– És mik voltak a nagy tévedéseid vagy kudarcaid?

– Kudarcok is értek – amelyeknek én voltam a legfőbb oka. Például házasságkötésünk után egy keresztény vezetésére bíztam magamat, aki albérletet keresett nekünk, amit mi elfogadtunk. Egyik napról a másikra nagyon sok szellemi gyötrésben, szenvedésben lett részünk. Depresszió kezdett el gyötörni, erős kísértéseim voltak, hogy a házasságunk nem az Úrtól van. Aztán rövid időn belül kiderült, hogy egy halottidéző ember lakását béreljük, és ezen a helyen több szeánszra került sor. Ez kimaradhatott volna az életünkből, ha a Szentlélekre figyelünk.

Munkatársaim megválasztásában sem voltam mindig sikeres, pszichikai tényezők is befolyásoltak, s ebből fakadóan emberek pozícióba helyezésében tévedtem. A másik kevésbé sikeres terület az életemben a pihenés, a regeneráló jellegű foglalatosság megválasztása. Hosszú ideig nem éreztem fáradtságot, és főleg arra figyeltem, hogy a szellemi életem, szolgálatom a Szentlélek vezetése alatt álljon. Egy idő óta éreztem, hogy a szervezetem kezd elhasználódni, és szükségem van olyan aktív pihenésre, amely a fizikai kondícióm megújulását segíti elő. Nos, ahogy a tények is mutatják, ezt a fajta foglalatosságot, jó értelemben vett kikapcsolódási formát még keresnem kell, mert nem találtam meg eddig a számomra leghatékonyabbat. Későn ismertem fel, hogy az embert akkor érheti baleset, ha mást csinál, mint amit megszokott. Némely keresztény vezető barátom a vadászatban találta meg, mások lovaglásban, mások pedig golfozásban. Az biztos, hogy a vadászatban és a lovaglásban már nem fogom keresni az aktív kikapcsolódást.

– Mi az az érték, pozitívum – ha úgy tetszik, pozitív változás – benned, amit egyértelműen a feleségednek, Juditnak köszönhetsz?

– Jutkának sok mindent köszönhetek. Fiatal koromban hiányzott belőlem az a fajta következetes és kitartó erőfeszítés, mely egy komoly cél megvalósításához szükséges. Az életet szinte parttalanul, a maga sokszínűségében szerettem, és sok irányba haladtam. Ez rendjén is van egy tinédzsernél, de bizonyos kor után már infantilizálja az embert. Az időmmel sem tudtam jól gazdálkodni. Ha azt mondtam, mindjárt jövök, abból lett egy nap. Az élmények, az impressziók lehengerlő módon meg tudtak ragadni, és el is tudtak sodorni. Nem tudtam azt mondani, hogy eddig és nem tovább. Jutkában mindig voltak olyan célok, amelyeket az elhatározásának megfelelően meg is tudott valósítani. Ha valamit céltudatosan eldöntött, azt változtatás nélkül megcsinálta. Ez forradalmasította az életemet, kimozdított a tespedt, várakozó álláspontról, átvitt az élvezetből, a szórakozásból, a szemlélődésből a kreativitásba. Megtanított dolgozni. De a gyermekeim is hatottak rám. A lányaim hatására gyengédebb, érzékenyebb lettem. És gondolom, hogy a nagyapai szerep is gazdagítani fog, az is beljebb viszi majd csónakomat az élet gyönyörű vizén.