Ahol érzik a jövőt

Izrael teljesen másképp néz ki Izraelből, mint itthonról a médián keresztül. Az ország minden baja ellenére vidámabban jöttünk meg, mint ahogy elmentünk.

2004 március-április, az al-Aksza intifáda ideje. Már eldöntöttük, hogy elutazunk tíz napra Izraelbe, a politikai helyzet, az öngyilkos robbantások ellenére, amikor is helikopterről, rakétával kilőtték Jaszin sejket, a Hamasz terrorszervezet szellemi atyját. Némileg gondolkodóba estünk, menjünk-e, figyeltük, hogyan alakul a helyzet. Rokonaink aggódtak, néhány útitársunkat felkérték végrendelkezésre is. De nem tört ki háború, sőt robbantás sem történt, Izrael önvédelme nyilván teljes készültségben, csúcsra járatva működött, tehát ismét a kiutazás mellett döntöttünk.

Egy nappal indulásunk előtt aztán helikopterről, rakétával kilőtték Jaszin frissen megválasztott utódját, Rantiszit is. Nem tudhattuk, mi fog történni. Reggel indultunk, előző este tízpercenként lementem a konyhába vizet inni, mert ki volt száradva a szám. Akkor jöttem rá, hogy némileg szorongok. Úgy vettem észre, néhány útitársam hasonlóképp. Gyermekként indiánregényeken, felnőttként a Biblián szocializálódtam, úgy döntöttem tehát, hogy a félelem sohasem irányíthatja a döntéseimet, már csak azért sem. Ez bevált. Attól a pillanattól fogva, hogy a Ben Gurion repülőtérről kiléptünk negy-vennyolc fős zarándokcsoportunkkal, a félelemnek még az árnyéka sem érintett meg bennünket. Bátorság, bizakodás, erő, józan óvatosság, remény, vidámság és kedvesség a kapcsolatokban – ilyennek tűnt az ország hangulata. Izraelből nézve teljesen másképp néz ki Izrael, mint Európából.

***

Persze mi csak turisták voltunk. Izraelben már hosszabb-rövidebb ideig élt ismerőseim figyelmeztettek erre. „Ha ott élsz, sokkal nehezebb, keményebb világ ám az” – mondták. Biztos, hogy igazuk van. De akkor – gondolkodtam tovább – miért éreztük úgy, hogy jobb a hangulat, mint itthon?

Valószínűleg a beszéd, a kommunikáció miatt. A nehéz helyzetben is több a kedvesebb, mosolygó, jóakaratot sugárzó arc. Az emberek mintha már a tekintetükkel is bátorítanák, buzdítanák egymást, az idegenek is. Ugyanígy beszédükkel is. Nem ellenségesek az arcok – ahogyan itthon, a sokkal könnyebb helyzetben lévő országban annyira gyakran.

***

Egy másik szempont. Magyarországon körülbelül annyi ember halhat meg közúti balesetben, mint Izraelben terrorcselekmény következtében. Mégis, melyik magyar ül be szorongva az autójába mindennap, arra gondolva, hogy ma meghalhat a városban, az autópályán vagy az országúton, ha a szembejövő elalszik a volánnál – ahogy az pedig néha előfordul? Ugyanígy Izraelben sem tapasztalható félelem a jól védett részeken (máshová meg nem mentünk). Száz méterre, néhány utcányira a jeruzsálemi Óváros arab negyedétől egy hat és egy négy év körüli zsidó kislány önállóan ballagott vásárolni, vidáman, szülői felügyelet nélkül a keskeny utcácskákban. Az ember lelki alkalmazkodóképessége óriási. Ahogy megszoktuk a gépkocsiforgalmat, úgy látszik, képesek vagyunk megszokni még a terrorveszélyt is.

Gyerekek szülői felügyelet nélkül Jeruzsálem Óvárosának zsidó negyedében. Nem féltik őket

***

„Figyelje meg – mondta nekem az Utca Embere –, Amerikában és Európában egyre több terrorcselekmény fog történni, nálunk pedig egyre kevesebb. Mert mi megtanultuk ezt kezelni, Amerika és Európa pedig nem. Mi megismertük ezeknek az embereknek a mentalitását. A fiam a titkosszolgálatnál, a terroristaelhárításnál dolgozik. Ennek a munkának a kilencvenkilenc százaléka a pszichológiáról szól. Havonta hatvan-hetven terroristát lepleznek le még a saját házában, mielőtt kilépne az utcára. Állítson sorba száz embert, szagról meg tudom már mondani, melyikük terrorista. Az al-Aksza intifáda túljutott már a csúcspontján. Mi megtanultuk kezelni ezt a problémát. De félek, hogy Amerika el fogja veszteni a háborút Irak ellen, mert nem ismeri a muszlim terroristák mentalitását. Európa felől is nagyon aggódom.”

Gé-Hinnom, vagyis Hinnom völgye, ismertebb nevén: gyehenna. Az ószövetségi korban itt mutattak be Izrael engedetlen fiai gyermekáldozatokat a Moloch nevű istennek. Az ószövetségi próféták, az ókori rabbik és Jézus Krisztus egyaránt vallották, hogy a messiási királyság kezdetén ebben a jeruzsálemi völgyben keletkezik majd a tűzzel és kénkővel égő tó, amelyben az Antikrisztus, a hamis próféta és követőik örökké fognak égni. A völgy túlsó oldalán ma a jeruzsálemi szórakozónegyed épületei láthatók.

Ott-tartózkodásunk mind a tíz napja alatt kaptunk híreket sikeres vagy meghiúsított terrorakciókról más országokból: Jordánia, Damaszkusz, London, Manchester, Irak, Szaúd-Arábia stb. Izraelben ezalatt semmi ilyesmi nem történt.

***

Persze gazdaságilag megterhelte az országot a palesztin felőrlő terrorháború, az intifáda. A szegénység egyes helyeken kiütközik, meglátszik néhány házon, egyes utcákon, némely emberen. Látni sok bizonytalanságot tükröző arcot is.

Újra van víz. Az elmúlt években a Genezáreti-tónak, Izrael legfőbb víztározójának a vízszintje évente egy métert csökkent. A Közel-Keleten a víz központi kérdés. Az utolsó két évben azonban annyi eső esett, hogy a Genezáreti-tó szintje hat métert emelkedett! Partja mentén mindenütt lombkoronák állnak ki a vízből. „Csodálatos – mondják az izraeliek szinte ünnepi hangulatban –, ha még néhány centit nő, ki kell nyitni a zsilipeket.” A Szentföldön az ilyesmit – mint úgyszólván mindent – egy kissé égi jelnek is érzik, biztató üzenetnek. A Holt-tenger partján, a júdeai sivatagban – amely a Föld legszárazabb sivataga – azzal fogadtak vendéglátóink, hogy a megérkezésünk előtti napon esett az eső.

***

A Negev-sivatagban kérdezem az Utca Emberét, mi a véleménye a posztcionizmusról, arról az izraeli értelmiségi körökben terjedő felfogásról, amely szerint az államalapítók cionista eszméi tévesek voltak, és azokat felül kell bírálni, új ideológiai alapokat kell lerakni. „Ja, a baloldaliak? – kérdez vissza. – Ugyan már! A posztcionizmus azt jelenti: cionizmus utáni. De énszerintem a cionizmus még nem ért véget, hogyan lehetne úgy beszélni, hogy mi jön utána? Nézz körül – mutat körbe a Negev-sivatagban –, Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke itt élt, és azt hirdette, hogy a Negevet virágoskertté, paradicsommá kell tenni! Szerinted ez virágoskert? Az a néhány baloldali entellektüel, aki ki nem teszi a lábát a Tel Aviv-i lakásából, jöjjön ide, dolgozzon, tegye termővé itt a sivatagot, és ha majd ezt mind elvégeztük, lehet gondolkodni azon, hogy mi jön a cionizmus után” – fejezi be. Láthatóan komolytalan és lényegtelen tényezőnek tekinti az ország értelmiségi és művészelitje jelentős részének baloldali-liberális posztcionizmusát, amely a médiában is tág teret kap.

A Szodoma-hegy a Holt-tenger déli partjánál. Az Ábrahám korában elsüllyedt Szodoma városa feltételezhető helyén ma ez a tizenkét kilométer hosszú, széles hegy húzódik, amelynek kilencvennyolc százaléka só: csak annyi homok és por van benne, amennyit a szél bele- és ráfújt. Mélyfúrá-sokkal megállapították, hogy a föld a hegy alatt négy kilométer mélységig (!) sóból van.

Ariel Saron a Gázai övezetből, a palesztin autonómia területéről át akarja költöztetni a zsidó telepeseket a Negev-sivatagba, hogy „befejezzék” a Ben Gurion által kitűzött célt. A telepesek ezt hevesen ellenezték, de Saron terve bejelentésekor a társadalom harminckilenc százaléka támogatta csak őket. Néhány tüntetés, némi mozgolódás után azonban Saron támogatottsága kisebbségbe került a még nála is radikálisabb telepesekével szemben. Ez mindenesetre nem éppen a posztcionizmus tömeghatását mutatja.

Cin pusztája. „De nem vala vize a gyülekezetnek, összegyűlének azért Mózes és Áron ellen. És feddőzék a nép Mózessel, és szólának, mondván: Vajha holtunk volna meg, mikor megholtak a mi atyánkfiai az Úr előtt! És miért hoztátok az Úrnak gyülekezetét e pusztába, hogy meghaljunk itt mi, és a mi barmaink? És miért hoztatok fel minket Egyiptomból, hogy e rossz helyre hozzatok minket, hol nincs vetés, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma, és inni való víz sincsen! ... És összegyűjték Mózes és Áron a gyülekezetet a kőszikla elé, és monda nékik: Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet? És felemelé Mózes az ő kezét, és megüté a kősziklát az ő vesszejével két ízben; és sok víz ömle ki, és ivék a gyülekezet és az ő barmai. És monda az Úr Mózesnek és Áronnak: Mivelhogy nem hittetek nékem, hogy megdicsőítettetek volna engem Izráel fiainak szemei előtt: azért nem viszitek be e községet a földre, amelyet adtam nékik. Ezek a versengésnek vizei, amelyekért feddőztek Izráel fiai az Úrral; és megdicsőítette magát őbennök.” (4Móz 20:2–5;10–13)

***

Egy beszélgetésben egyszer csak elhangzik ez a fordulat: „de aztán hoztunk egy törvényt…” Mivel ez már a sokadik példa erre a magyar fülnek különös fogalmazásmódra, elgondolkodom: mikor beszélnek közemberek Magyarországon többes szám első személyben a politikai vezetésről, így: „hoztunk egy törvényt”? Nálunk mindig „ők” hozzák a törvényt, a hatalom, és nem „mi”. Mennyivel jobb érzés lenne így beszélni itthon is! Vajon mit kellene ahhoz megváltoztatni, hogy ez hitelesen is hangozzék?

***

Wertzberger Laci bácsi, izraeli nevén Binjamin, a Siratófal mellett a föld alatt húzódó alagút és múzeum portása. Becslésem szerint úgy nyolcvan körül járhat. Lőrinciben, egy Hatvanhoz közeli faluban – ma kisváros – született és élt a világháború előtt. A hatvani gettóból hurcolták el a haláltáborokba a többi zsidóval együtt. Negyvenötben, amikor hazatért, családjából senkit sem talált életben, így hát mindjárt akkor ki is vándorolt Izraelbe. Hosszú időn át az volt a munkája, hogy ő mosta a Falat. Amikor már túl idős lett, másra akarták bízni ezt a munkát, ő azonban könyörgött, hogy még hadd csinálja, mert ez számára annyira nagy megtiszteltetés – meséli egy huszonéves jesiva-tanuló nekünk.

Mint magyar ember, akinek egyébként személyesen is közöm van Hatvanhoz és Lőrincihez egyaránt, bocsánatot kértem Laci bácsitól a magyarok részvételéért a holokausztban. „Ó, a következő nemzedék nem felelős az előző bűneiért – válaszolta. – Sőt akkor is nagyon sok jó ember volt, aki próbált segíteni. Persze igaz, sokan belesodródtak a rosszba, de hát az egy nagyon nehéz időszak volt. Sohasem volt előtte a történelemben annyira rossz, nehéz időszak, soha, mint akkor. És reméljük, nem is lesz soha. Voltak, akik belesodródtak…” Legalább négyszer használta ezt a szót Laci bácsi: belesodródtak. Neheztelésnek az árnyéka sincs a szavaiban, sőt inkább felmenteni igyekszik az embereket. Zsidó barátom közben sírva fakadt, és arrébb ment, hogy ne vegyük észre. Nekem az jut eszembe: remélem, Isten is ennyire irgalmas hozzánk.

„Nehéz embernek lenni” – fejezi be felmentő beszédét a nyolcvanéves portás bácsi. Megkérdezem, üzen-e valamit a magyarországi, lőrinci, hatvani embereknek. Idézem szó szerint: „Innen küldöm szívélyes, meleg üdvözletemet a lőrincieknek és az összes többi volt földijeimnek: jókívánság, boldogság. Sok-sok örömet lássanak mindenben, gyermekeikben, unokáikban. Mindenkit szeretettel látunk itt a Szentföldön, hogy élvezzék az ország nevezetes szent helyeit. Mindannyian vágyunk boldog jövőre gyermekeink és unokáink számára: ők nyújtanak boldogságot, békét és szeretetet. Jókívánság mindenkinek meleg szívből.” A bácsiból, aki a Falat mosta, csak úgy ömlik az áldás.

Kimentünk Magyarországról, visszajöttünk az EU-ba. Néhány napig nehéz volt megszokni a sok szomorú, feszült arcot.

***

Egy általam bölcsnek tartott ember megkérdezte tőlem, mi volt az alapélményem, neki is azt feleltem: annak ellenére, hogy nagyobb nehézségekkel küzdenek az izraeliek, mint a magyarok, optimistábbnak tűnnek. Kérdezte, szerintem mi lehet ennek az oka. Nem tudtam igazán megválaszolni ezt a kérdést. „Talán érzik a jövőt” – válaszolta. Ha így van, akkor egy dolgot bizonyosan sikerült ott megéreznünk: a jövő jó lesz.

(R. T.)