Jézus és a két lator

„Áldd meg, Uram, az én lakásomat, házamat és mindazokat, akik belépnek ide…” – ez a szembeszökő felirat fogad a Ferencváros legendás sportmasszőre, „Bodnár gyúró” kastélyának ajtaján. Nemcsak azért szokatlan ez a felirat, mert kastélyokon ritkán látni ilyet, hanem azért is, mert politikusok, sportolók, diplomaták járnak ide gerinckezelésre. A jókezű masszőr azonban most már a szívüket is „kezeli”…

– „És most bejön a pályára Bodnár gyúró!” – visszhangzik még a fülemben a sportriporterek hangja a televízióban még a nyolcvanas évek elejéről. József, mivel ennél többre nem emlékeztem a neved hallatán, megpróbáltam felkészülni az életutadat illetően. Azonban egyetlen ember sem tudott átfogó képet nyújtani veled kapcsolatban. Segítenél nekem?

– Valószínűleg azért nem, mert nagyon kacifántos életem volt. A sportéletem és a Fradihoz kötődő szakmai munkám miatt az egész ország megismert – hisz’ a Fradi volt az életem. Több mint negyven év köt a Ferencvároshoz. 1962-ben kerültem be, kerékpározásban kilencszeres magyar bajnok lettem. Mivel a kézügyességem rendkívüli volt, ott maradtam masszőrnek. Tizenkét masszőri diplomám van. Néhány év múlva én lettem a főmasszőr.

Alvilági kapcsolatrendszerem miatt azonban egy másik alteregóm is volt. Általában egy kilogramm arany volt a nyakamban, esténként öltönyben, selyemingben jártam… Az öltönyhöz természetesen pisztolytáska is tartozott. Márványpalotában laktam, enyém volt a Citadella diszkó. Piros Porschém volt, ezzel álltam meg az éppen „aktuális” helyen. Mindenem megvolt. Háromszor voltam Alaszkában, fényben és pompában körülrepültem a földet. Leggyakrabban ötcsillagos szállodákban laktam. Nézd, nem tudom egyszerűbben mondani: még ma is ebben a maffiakönyvben jegyeznek…

Harmadrészt pedig – mivel egy évvel ezelőtt átadtam az életemet az Úrnak – minden megváltozott. Így talán most megint csodálkoznak egy kicsit rajtam az emberek.

– Vegyük akkor sorra. Mit jelentett neked a Fradi?

– Mindent. Az eddigi sorsom alapját. A felemelkedést. A jövőt.

Henriett, József felesége:

– Én vagyok a tanú, hogy a férjem minden áldott nap két órával előbb ment be, mint ahogyan az edzések elkezdődtek. És akkor jött haza, amikor már a portás is elment. S mindezt nem azért tette, mert valaki kérte rá. A Ferencvárosnak élt.

– Kit szerettél ott a játékosok közül a legjobban? – kérdezem ismét Józsefet.

– Nyilasi Tibit. Mint edzőt is őt szerettem a leginkább. Csodálatos figura volt. Különben jó is, hogy ma jöttél: képzeld, tegnap választottak be igazgatósági tagnak. Megtisztelő, óriási dolognak tartom ezt… de nem vagyok még biztos benne, hogy elvállalom.

– Hogyhogy?

– Azért, mert rájöttem, hogy vannak fontosabb dolgok is a Fradinál. Nézd, igazán én sem értem, miért, talán egy folyamat eredménye ez… de nem vagyok már otthon ebben a miliőben… Kell még egy-két nap, hogy eldöntsem, hogyan tovább a Fradit illetően.

– És hogyan keveredtél bele az alvilágba?

– A Fradiban a kettes szektor a kemény mag, a leghírhedtebb. Jóban lettem velük, keresték a társaságomat, nekem meg tetszettek. Egyre több „emberem” lett, egyre szélesebb háttér épült ki mögöttem. Mosolyogva becsaptunk mindenkit. Ha szólt valaki, hogy a szomszédja rosszul nézett rá, már másnap égett a háza. Vagy az autója. Én azonban a pszichikai terrorban voltam „nagy”, sajnos – vérontás nélkül úgy sakkban tartottam bárkit, hogy remegett… Volt például, hogy egy srác tartozott nekem pénzzel. Többször szóltam neki, mégsem igyekezett. Megcsináltattam hát neki a saját keresztjét: névvel, születési évvel és egy kérdőjellel a halála idejének helyén. A szalagra ráírattam: „Fájó szívvel búcsúzunk, mert hibáztál.” Este befejeztem a munkát, fölvittem hozzájuk a Szabadság-hegyre, s elhelyeztem a bejárati ajtó előtt. Reggel visszahozta. Na, délután fölhívtam a feleségét, mondja meg neki, hogy úriember voltam, tölgyfából csináltattam, nem akácfából, nem spóroltam rajta, de a koporsóján fogok, mert csak kis koporsó lesz, feldaraboltatom, úgyis belefér… Erre azonnal kifizették a tizenkétmillió forintot.

Talán ez is illusztrálja, hogy a félelemkeltésben használt a leginkább az ördög. Az emberek sohasem mondtak nemet nekem. Tasnádi itt röhögött a történeteimen, annyira tetszett neki, hogy ilyen „stílussal” csinálom a dolgokat… Simon Tibor volt a legjobb barátom, akit aztán egy szórakozóhelyen agyonvertek. Egy közegben éltünk – ő hová jutott, s én hová jutottam… Ilyenkor mindig megrendülök, milyen jó hozzám az Úr…

– Hogyan szólított meg Isten? Hogyan tudtál egyáltalán ebből a mélységből kitörni?

– A megtérésem nagyon egyszerűen történt. Itthon voltam, éppen felüléseket végeztem. A harminchetedik felülésnél éreztem, hogy valami hirtelen betöltött. Olyan volt, mintha egy isteni erő áradt volna rám. Aztán elkezdtem olvasni az Igét. A gyülekezetről semmit nem tudtam – csupán annyit, hogy létezik egy olyan ember, akit Németh Sándornak hívnak. Gera Zolit jól ismertem ugyan, hisz 2000-ben került a Fradihoz, és mindennap kezeltem, de nem alakult ki közöttünk ezen a téren kapcsolat. Gyakran megkérdeztem tőle: „Mit csináltok ti abban a gyülekezetben?” „Hát táncolunk és énekelünk” – volt a válasz. „No, neked is sikerült az élet!” – gondoltam magamban ekkor, s ennyi volt.

Mikor azonban már olvasni kezdtem az Igét, elkezdtem kinyomozni, hol is van ez a Hit Gyülekezete. Hamar rátaláltam, mert az autószerelőm szinte ott van mellette. Olvastam én addig is, hogy valami „Vidám Vasárnap” van kiírva, de megmondom őszintén, azt hittem, hogy ez valamilyen vidámparkot jelent… No, úgy karácsony környékén elhatároztam, bemegyek, és megnézem, mi ez. Láttam, hogy táncolnak, énekelnek az emberek. Semmit nem értettem, először azt hittem, jegyet kell venni. Nem nagyon akartak beengedni – eléggé világias, vagány imidzsem lehetett –, de hála Istennek, odajött Rákóczi István, mert látott azelőtt este nyilatkozni a Sport1-en. Megmondta, hogy a Fradi gyúrója vagyok, így beengedtek.

Csak ámultam és bámultam! Úgy imádkoztak a színpadon, hogy a víz kivert… Megtértem, és ez alatt az egy év alatt egyetlen vasárnapot vagy szerdát sem hagytam ki. Kedden pedig bibliaiskolába járok. Száva Zsolt – aki hasonló háttérből tért meg, mint én – gyakran foglalt nekem helyet a gyülekezetben.

– És ma sem mernek neked nemet mondani az emberek?

– Dehogynem! Egy hatalmas leckét adott nekem az Úr a gyülekezetben. Az történt, hogy éppen azzal a pásztorral, aki személyesen segített nekem, lett volna egy találkozóm. A gyerekeimet meg be akartam adni a gyermekszolgálatba. Azt akartam, hogy az elsős meg az ovis egy helyre mehessen. No de elküldtek, mert valamiért ezt nem lehetett. „Neeem? – kérdeztem a vigyázót. – Akkor menjek el? Ha együtt nem lehetnek, akkor én elmegyek. Menjek el?” – kérdeztem. „Igen” – felelte. Hát ezt képzeld el: én, az egykori nagyvezér, élet-halál osztója ezt be bírtam venni! Nemet mondtak egy alapvetően bagatell ügyben, és én inkább félreálltam! Erre azt mondanák, akik ismernek: nem hiszik el! Aztán persze megoldódott az ügy, de nekem ez győzelem volt – önmagam fölött.

– És mi változott ez alatt az egy esztendő alatt?

– A megtérésem óta az itthon végzett kezeléseim is nagyon megváltoztak – nem a politikát vagy az Újpestet szidom, hanem Jézusról beszélek az embereknek. Itt nem kell sietni, nincs telefon. Kezelem a gerinceket, izmokat, igazi ellazulás történik, s közben szellemükben is változnak az emberek. A végén pedig Jézus nevében együtt imádkozunk. Képzeld el, ez alatt az egy év alatt még senki nem utasította vissza az imádkozást! Hozzáteszem: néhányan olyan emberek, akik az életükben nem vették volna különben a szájukra az Úr nevét.

– Kik járnak hozzád, József?

– Mindenféle ember. A nevüket a megkérdezésük nélkül nem akarom mondani, de országos hírű sztárok, énekesek, sportolók, orvosprofesszor – aki szakmailag nagyon bízik bennem –, híres színészek, többszörös olimpiai bajnok. Ezek mind befogadták Jézust. Persze más kérdés aztán, hogy ezt a nyilvánosság előtt felvállalják-e.

(Kinyílik egy spirálfüzet: „Akik imádkoztak velem” – olvasom. Rengeteg nevet látok. Itt van a „kettes szektor” vezére, egy egyetem rektora, egy vezető ügyész, egy külföldi konzul, egy multicég igazgatója…)

– És a gyülekezetről is mesélsz nekik?

– Igen. Pontosan ezt tartom még nagy dolognak, hogy lerombolhatom az emberekben felépült hazugságfalakat meg az irigységet. Jönnek azzal, hogy ezt meg ezt hallották a gyülekezetről meg a vezetőiről, én meg azt felelem, hogy nem értem, miről beszélnek, mert én oda járok. Ez és ez az igazság. Így aztán nagyon szépen tisztul az agyuk.

– Rengeteg mez van itt a falon. Hogy kerültek ezek hozzád?

– Ezeket a játékosokat hosszú évekig mind én kezeltem. Többnek helyreraktam a gerincét is. Azzal kedveskedtek, hogy nekem adták a mezüket. (Egy másik szobába megyünk. Kezelőasztal. A falakon további mezek, fényképek, újságcikkek…)

Henriett: „Férjem a Fradinak élt”

Ezt a három bokszmezt például Kokótól kaptam. Ebben nyerte az olimpiát, ebben a világbajnokságot, ebben pedig az Eb-t. Ilyenkor érzem, milyen nagy dolog, hogy ennyire értékelik a munkámat. Alapvetően úgy érzem, hogy szeretnek ezek az emberek. Dicsőség ezért Istennek!

– Melyik a kedvenc bibliai történeted?

– Azt hiszem, az, amikor Jézus a halál előtti pillanatokban a két latorral beszélget a kereszten. Jézust bűnözők között feszítették meg. Az egyik még ott is szidalmazta Jézust, a másik azonban a halála előtti percben így szólt: „Uram, emlékezzél meg rólam…!” Jézus megígérte, hogy még aznap este együtt kerülnek a paradicsomba…

Ez a történet a latroknak szól, akik nagy fájdalmat okoztak az emberiségnek. Azoknak, akik sosem vették szájukra az Ő nevét. Akikben sosem lakott a Krisztus szelleme… Mégis, az utolsó pillanatban is bocsánatot kérhetnek. És Jézus nem fordul el… Életet ad, örök életet!

– Köszönöm a beszélgetést!

– Én is köszönöm. De kérhetek még valamit?

– Parancsolj!

– Szeretném most megragadni az alkalmat, hogy minden embertől bocsánatot kérjek, akinek valaha is kárt vagy fájdalmat okoztam. Az igazság az, hogy annyi rosszat tettem, hogy mindenre már nem emlékszem. Mostanában is jött ide valaki, aki elmondta egy régi durvaságomat, és nem is emlékeztem rá. Szóval bocsássanak meg nekem, kérem, és ne haragudjanak rám…

– Köszönöm. (B. K.)