Kézbesített gyógyulás

Kökény György lenyom öt fekvőtámaszt, aztán mosolyogva feláll. Ez nem nagy teljesítmény egy alig negyvenéves embertől. Az ő esetében azonban maga a csoda. Hiszen pontosan egy évvel ezelőtt még tüdőtranszplantációra várt…

– 1988-ban egy súlyos megfázás után orvoshoz kerültem. A kezelőorvosom beutalt az egészségházba, ahol a röntgenfelvételek tbc-re utaló jeleket mutattak. Ezek után a Korányi Frigyes Tüdőszanatóriumban helyeztek el kivizsgálás céljából, ahol tbc-t diagnosztizáltak. Azonban féléves kezelés után kiderült, tévedtek: nem vagyok tbc-s. Egy Boeck sarcoidosis nevű betegség támadott meg, aminek a lényege, hogy a tüdőn szétszórtan apró daganatos hólyagok jelennek meg, s ezáltal a tüdőlégzsákok kidurrannak. Az orvosok nem sok jót jósoltak nekem.

– Milyen fizikai tünetekben realizálódott a betegség? Mit éreztél?

– Nagyon erős köhögési rohamaim voltak, nem kaptam levegőt. Olyan érzések gyötörtek, mint amikor valakinek a fejét lenyomják a víz alá: nincs többé oxigén. Váladékozott is a tüdőm, néha sárgás, néha zöldes köpet jött ki belőlem. Élesen emlékszem arra a napra, amikor a szüleimnél voltam, és forró teát ittam. Hirtelen annyira nem kaptam levegőt, olyan fulladás tört reám, hogy a porcelánbögre szétrobbant a kezemben – ekkora erőt fejtettem ki a légszomj miatt. Leestem a földre, és azt hittem, meghalok. Kijöttek a mentősök, majd némi vizsgálat után közölték az ott álló rokonaimmal: már nem sok értelme van annak, hogy bevigyenek, mert néhány másodperc múlva úgyis elköltözöm. Végül aztán csak bevittek, még éltem.

A kórházban minden érzéstelenítés nélkül – talán nem volt rá idő – felvágták a bordáimnál a mellkasomat, szikével beszúrtak, és egy kompresszorra raktak, amivel elkezdték a levegőt kiszívni, ugyanis légmell alakult ki nálam. Ez azt jelenti, hogy a levegő a mellhártya és a tüdő közé kerül, nem a tüdőbe. Ez volt az első ilyen élményem, amikor nagyon közel kerültem a halálhoz.

Sajnos néhány napra rá a másik tüdőm is leszakadt. Majd úgy három hónapra rá mind a kettő egyszerre omlott össze. Rohammentővel vittek a kórházba, ahol egy nyolcórás műtétet hajtottak végre rajtam. A műtét nem volt könnyű, egy ízben újra is élesztettek. Furcsa, de valahogy végig a lélekjelenlétemnél voltam, mintha kívülről néztem volna magam, ahogy ott fekszem az asztalon. Tudtam, hogy a családom is ott van.

– Gondolom, a műtét után jobban kezdted érezni magadat…

– Éppen ellenkezőleg. Ezek után az állapotom egyre csak romlott: olyannyira, hogy hat hónapig szteroidkezelést kellett nálam alkalmazni. A légzsákok annyira kidurrantak és elfogytak, hogy a légzésfunkciós vizsgálatok egyliteres paramétereket mutattak – ami gyakorlatilag arra is alig elég, hogy valaki normálisan megformálja a szavakat. Nem tudtam menni, nem tudtam mozogni. A feleségem támogatásával jutottam ki még a vécére is. A szteroidok hatására meghíztam, és fel is puffadtam. Nem túl esztétikus, de el kell mondanom, hogy az ilyen jellegű tüdőproblémáknak a velejárója, hogy nehezen távozik a víz az ember szervezetéből, és alig sikerül a vizelet kiürítése.

Ekkor mondták az orvosok, hogy egy módon maradhatok életben, ha beleegyezem a tüdőtranszplantációba. Magyarországon azonban nem végeznek ilyen beavatkozást, csak Bécsben, az ára pedig úgy negyvenmillió forint körül van, bár egy részét szerencsére a társadalombiztosító támogatja.

Így kerültem a transzplantációs bizottság elé a Budakeszi Tüdőszanatóriumba, ahová Bécsből is érkeztek orvosok. Itt a fogászati vizsgálattól a szívkatéterezésen át egészen a pszichológiai vizsgálatokig mindent elvégeztek: alkalmas vagyok-e egy idegen tüdő befogadására. Majd a több napig tartó, iszonyúan kimerítő vizsgálatsor után közölték: sem a szívem, sem a vesém nem alkalmas a műtét elvégzésére.

– Ha jól értem, itt gyakorlatilag azt próbálják kivédeni, nehogy ekkora összegű beavatkozást „feleslegesen” végezzenek el…

– Pontosan így van. Azt döntik el, pazaroljanak-e egy ilyen ritka eseményt, egy speciális körülmények között kioperált szervet és egy csomó pénzt az emberre. Nekem ekkor adtak harminc napot arra, hogy egy edzésterv segítségével javítsak anynyit a szívemen és bizonyos gyógyszerekkel a vesémen, hogy alkalmassá váljak egy ilyen műtétre. Sajnos az edzéstervnek már az elején elakadtam, egyszerűen csak feküdtem otthon, és vártam a halált. És arra gondoltam, mi lesz majd harminc nap múlva, vajon kapok-e mégis új tüdőt?

– Feltételezem, ezekben a napokban pszichikailag is teljesen összeomlottál…

– Naponta tizenhat órát töltöttem az oxigénmaszkom alatt. Egyre csak az járt a fejemben, hogy vajon ki fog eljönni a temetésemre, meg ki hoz majd virágot… Szerintem ezekben a napokban valamilyen szinten meg is őrültem.

Mariann, a feleség: – Ezekben a napokban nem mertem elaludni, mert mindig attól féltem, hogy mire ébredek föl reggel, vajon életben találom-e. Azt mondták az orvosok, hogy egy rossz mozdulattól is megfulladhat, mert olyan állapotban volt. A végén lépni sem tudott magától. Borzasztó volt. Az idegeinket kikészítette ez a betegség, kikezdte az anyagi állapotunkat, teljesen tönkrementünk. A gyerek úgy járt iskolába, hogy nem tudta, mire jön haza.

György: – Ekkor, ezekben a számomra már tényleg végső pillanatokban egyszer csak eljött hozzám az unokatestvérem, Kökény József, aki már vagy tíz éve a Hit Gyülekezetébe járt. Elkezdte nekem mesélni az evangéliumot, azt, hogy Jézus Krisztus kétezer éve a Földön járt, és ma is ugyanúgy gyógyít, mint egykor.

Ám én még ebben az állapotban is makacs maradtam, azt lihegtem neki, ide figyelj, Józsikám, van nekem elég bajom, hagyjál engem békén. Utólag persze bánom, de azt is tudom, hogy ennyi betegség után nagyon keserű volt a szívem, nagyon kemény lett, képtelen voltam hinni. Ám hála Istennek, ő nem adta fel, majd’ mindennap eljött hozzám, ült és imádkozott, és mindig új módokat talált ki, hogyan közelítsen meg engem. Utólag nagyon értékelem a kitartását, azt, hogy megérezte, hogy ebben a helyzetben ne legyen velem erőszakos.

– Tehát hamarosan mégis igent mondtál a mennyei hívásra?

– Még hosszú hetekig nem, sajnos. Csak azt vettem észre, hogy amikor nálunk van, amikor ott van velem, nem gondolok a halálra, és megtelik a szoba valami kellemes illattal, nyugodtság és béke száll rám, és már a műtétre sem gondolok… Azt vettem észre, hogy kell a jelenléte, kell nekem, hogy jöjjön, mert akkor egy kicsit boldogabbnak érzem magam és hogy ekkor mindig visszatér belém a remény. Persze ezeket az érzéseket titkoltam előle, nem mertem kimondani a számmal, csak a feleségemnek, Mariannak említettem meg, hogy jó nekem, amikor a Józsi jön hozzám.

Majd egyszer azt mondta, hogy adjak neki egy esélyt: nem kell, hogy elmenjek vele a gyülekezetbe, csak legalább egy pólót adjak. Ezt elviszi, megáldják, és úgy, ahogyan Jézus Krisztus sem ment el személyesen minden beteghez, csak a szava is elég volt a gyógyuláshoz, a pólón lévő áldás meg fog engem gyógyítani. Másnap meghozta a pólót, amit én persze nevetve vettem fel: viccesnek találtam a szituációt. Ám a legnagyobb meglepetésemre nem sokkal ez után vécére kellett mennem, és hirtelen rengeteg víz hagyta el a szervezetemet. Majd egy hatalmasat lélegeztem, hosszú idő óta először egy nagyot szippantottam a levegőből. És ezután folyamatosan tudtam lélegezni, több év után végre. Mondanom sem kell, öt napig volt rajtam a póló…

Mariann: – Igen, öt napig, alig lehetett levenni róla!

György: – Ahogy tehát jobban lettem, szóltam a Józsinak, most már csak elmennék megnézni, mi van ebben a Hit Parkban. Nem akartam én megtérni, csak kicsit körülnézni. A dicséret alatt azonban kiáltottam Istenhez: érintsen meg, ha tényleg létezik, gyógyítson meg engem! És amikor kimondtam, hogy „Érintsél meg!”, egy hatalmas forróság töltött be felülről, elkezdtem remegni, járt a lábam, nem tudtam, mi lehet ez. Küzdöttem először ellene, le akartam állítani, de egy láthatatlan kéz a földre nyomott, valami hatalmas erő beterített, beborított, nem tehettem ellene semmit. És ez a meleg erő csak folyt bennem, a fejem búbjától a lábam ujjáig, majd vissza. Egy idő után felálltam, és amikor legközelebb kihívták az embereket megtérni, én is kimentem, és befogadtam Jézus Krisztust a szívembe. Otthon nem tudtam az ezt követő napokban aludni, persze nem is voltam álmos: még éjjel is az evangéliumokról néztem filmeket, olvastam, habzsoltam az Igét, mindent egyszerre akartam. Hiszen tudtam, Isten csodát tett velem, tizenhat évi iszonyatos szenvedést tudhatok magam mögött.

– No de mi történt a transzplantációs bizottsággal? Hiszen a harminc nap elteltével visszavártak.

– Igen, hamar eljött a május, el is mentem a bizottság elé. Megmondom őszintén, én otthon eltökéltem magam, hogy nem fogok arról beszélni, ami velem történt. Nem azért, mert nem szerettem volna – épp ellenkezőleg –, de valami azt diktálta belül, hogy teljesen felesleges, úgysem hinnének nekem. Ám annyira meglepődtek, amikor megláttak – látták, hogy kijött a víz a szervezetemből, lement a puffadás az arcomról, látták a hihetetlen javulást a vitalitásomban –, hogy egyből azt kérdezték, mit tettem, mi a titkom, ami miatt ekkora változás állt be. Azt kérdezték, nem szedtem-e Celladamot, mondtam, hogy nem. Nem hozattam-e Mexikóból csodapirulákat, mondtam, hogy dehogy. Végül aztán úgy voltam, lesz, ami lesz, és elmondtam nekik, hogy Isten Igéjén gyógyultam meg, meg azért, mert elhittem az evangéliumot. Végül nem tudtak mit tenni velem, elküldtek, mondván, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, valószínűleg nem fog sokáig tartani. Ám én tudom, kinek hittem: rajtam az orvosok tizenhat éven át a legnagyobb jóindulat mellett sem tudtak segíteni, csak Isten és a hitem. Számomra most már ez a valóság…

Kökény György ragyogó szemekkel előhúzza iratkötegei közül a legfelsőt, a tegnapi kontrollvizsgálat eredményét, amin ezt olvasom: „A Boeck sarcoidosis aktivitására utaló jel nem látható.”

***

Egyszerűen csoda
Bárdosné és kisfia, Dávid gyógyulása

„Ez az egész szervezetet elborító vérmérgezéses állapot a fertőzés végállapota. Hogy valaki kijön-e ebből a helyzetből, már nem rajtunk, orvosokon múlik. Dávid születésének pillanatában tehát az anya haldoklott, a gyermek pedig meghalt. Hogy ez a folyamat megfordult, és mind a baba, mind a mama túlélték az eseményeket… nos, nem tudom másként értelmezni… csoda… egy nem mindennapi esemény…” – mondja az orvos.

– Ami veletek történt – orvosaitok véleményét idézem –, még szakmai berkeken belül sem mindennapi esemény…

Bárdosné Tóth Lídia: – A negyedik gyermekünket vártam. Három héttel a tervezett szülés előtt a mellkasomban egy iszonyú szorítást éreztem. Késő délután volt. A szorítás egyre erősödött, és estére kelve végül már csak arra volt erőm, hogy kinyögjem: „Nem kapok levegőt!” Csakhamar kihívták a mentőket – és mint utóbb kiderült, eléggé helytelenül, a belgyógyászatra vittek, mivel szülésre utaló jeleket nem tapasztaltak. Inkább úgy vélték, valamilyen vírusos infekcióról van szó. A kórházban a folyosón vártunk több órát, mindig rám-rám néztek ugyan, megmérték a vérnyomásomat, de nem gyanakodtak különösebb problémára. Mire azonban az ultrahanghoz kerültem, a görcsök annyira felgyorsultak, hogy innen már nem is emlékszem tisztán a történésekre.

Bárdos Zoltán, a férj: – Gyorsan átküldtek bennünket a szülészeti klinikára – ekkor már hajnal három óra volt. Utólag nagyon sajnálom, hogy nem ismertem fel még ott a mentőben, hogy eleve itt kellett volna kezdeni a dolgokat, a szülészeten. Persze nem vagyok szakember, így nem tudhattam, mekkora problémát okoz majd ez a helytelen döntés, és az ebből fakadó többórás kiesés.

Ekkorra a feleségem ajkai már lilák voltak, életemben nem láttam ilyen indigókék ajkakat. A kezelőbe már nem engedtek be, csak a hangokat hallottam, amint a feleségemet szólongatják: „Asszonyom! Éledjen fel! Érti, amit mondok?” Lídiát ekkorra olyan erős, epilepsziához hasonló görcsök kapták el, hogy gumislaggal támasztották ki a száját. Kommunikálni már egyáltalán nem lehetett vele. Két orvos kíséretében azonnal a szülőszobába vitték, és császármetszéssel kivették a hasából a gyermeket.

– Tehát akkor mégsem vírusfertőzésről volt szó?

– Csak az utólagos beszámolókból tudjuk, egyáltalán nem vírusfertőzésről volt itt szó, hanem terhességi toxikózisról. Azaz az esetünkben egy olyan hirtelen folyamatról, amelynek során az egész szervezetet méreganyagok borították el. A szülőszobában a kis Dávidot újraélesztették, mert nem élt. A feleségem pedig gyakorlatilag haldoklott – bár ezt nem mondta ki nekem senki.

Engem reggel hazaküldtek. Csak annyit mondtak, hogy nagyon rossz állapotban van a gyermek, a feleségem pedig még inkább. Elküldtem a nagyobb gyermekeket iskolába, ez reggel olyan hét óra körül volt. Mire visszaértem, a feleségemet a műtő felé tolták éppen. Csak az arcokon láttam, hogy itt elég nagy baj van. Óvatosan közölték: a mája szétfoszlott, a veséje is leállt. A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy nagyon vérzett, egyszerűen nem akart elállni a sok vér. Ezért kivették a méhet, és próbáltak mindent összevarrni, hogy elálljon a vérzés. Megpróbálták elmagyarázni, hogy hiába adják neki a rengeteg vért, a máj összeomlása miatt nem marad meg benne. A mérgezés hatására ugyanis az érfalak nem voltak képesek megtartani a vért, egyszerűen átengedték. A műtét során szerencsére beindult a veseműködés.

Amint megláttam a feleségemet, arra gondoltam, hogy milyen szép. És milyen jól áll neki, hogy most eltűnt a nagy pocak.

Este ismét hazaküldtek, otthon könnyek között mondtam el a gyermekeimnek, mi a helyzet. Számomra ezekben a napokban megváltozott a világ. Minden más lett, mint ami volt. Mintha egy álomból ocsúdtam volna fel. Rá kellett ébrednem, hogy az elmúlt években mennyi közöny, az életnek mennyi dolga telepedett rá az Istennel való viszonyomra. Sírva borultam az Úr elé.

Másnap, amint belépek a kórterembe, látom, hogy újra nagy a feleségem hasa. Nagyon megrémültem, ez most meg mitől lehet. Elmondták, hogy a hasfal és a hashártya közé befolyt a sok vér, és egy óriási haematóma keletkezett. Ettől nézett ki megint úgy, mintha terhes lenne. Ekkorra körülbelül 2,5 liter vért nyomtak már belé.

Feltűnt nekem, hogy ahogy ott téblábolok, és telik az idő, egyre jobban kerülnek az orvosok. Másnap telefonon hívtam a kórházat. A nővér letakarta a kagylót, és súgva kérdezte a másiktól: „A férj… Most mit mondjak neki?” A legszörnyűbb az volt, hogy senki sem tudott olyan támpontot adni, semmi olyan konkrétumot mondani, hogy mi történik igazából, és merre tartunk. Több hét is eltelt így. Amikor a máj már „csak” négyszázszorosan rossz értéket mutatott, próbáltam valami biztató szót nyerni: azt mondták, inkább ne gondoljak semmire.

– És hogyan élted meg ezt az időszakot belül? Hogyan imádkoztál, mit tettél?

– Bevallom, először nem is tudatosan, de egy több napból álló böjtbe kezdtem. Egyszerűen nem tudtam enni. Csak a feleségem, az egyetlen társam állapota foglalkoztatott: nem akartam elveszíteni őt. És az, hogy újra olyan intenzív és mély kapcsolatba kerülhessek Jézussal, mint akkor, amikor megismertem. Az első két napban folyamatosan olyan képek bombáztak, hogy intézzem a temetést. Annál jobban imádkoztam, és a harmadik napon mindez megszűnt. Aztán a sok ima és könyörgés hatására úgy a hatodik-hetedik nap táján kezdett áttörni bennem valami. Egyszerűen csak azt éreztem, tudtam, biztosan tudtam, hogy akármit is mondjanak ezután, a feleségem megmarad! Minden rendben van. És érdekes módon ekkor teljes nyugalom áradt belém. Nem mondom, féltem még ezután többször is, de a félelemmel együtt rögtön jött a belső hang is: Ne félj!

Lídia: – Pedig ezután is történtek még velem nagyon veszélyes dolgok – a kómának még napokig nem is volt vége, aztán pedig éber kómában voltam. Volt egy olyan műtét is, amikor kimosták a hasamból a sok vért. Ez sajnos nem sikerült, a haematóma annyira be volt tokosodva. Később a laboreredmények voltak annyira rosszak, hogy a laboros hölgy az egyik nap feljött, mert nem akarta elhinni, hogy még él az a személy, akinek ilyen eredményei vannak…

A férjem naponta járt be hozzám, és amikor jobban a tudatomnál voltam, mondtam is az orvosoknak, csak engedjék hozzám a férjemet, mert nekem többet ér, ha a kezét foghatom, mint bármelyik gyógyszer… Csak utólag mesélte el, hogy egyfolytában imádkozott, és kérte az Urat, hadd hozzon nekem erőt, könyörgött, hadd tudja átadni Isten erejét. Ezért szorította és fogta annyiszor a kezemet. Egy ilyen látogatás után erős köhögés tört rám. Olyan erős, hogy az összevarrt hasfal kissé felszakadt, és megnyílt a berögzült haematóma, és kiömlött a sok vér. Ekkor nagyon nagy megkönnyebbülést éreztem.

– Összesen tehát hat hét telt el a közvetlen életveszély állapotában. Nézem itt a zárójelentéseket: leállt a máj, leállt a vese, kivették a méhet, vagy hat liter vért kaptál, több „kisebb” operáción is átestél – valahogy olyan érzésem van, hogy annyi minden történt ebben a másfél hónapban, hogy már nem is győzték itt felsorolni.

– Őszintén szólva mi sem tudjuk számon tartani, mennyi mindenen kellett átmennünk ezekben a hetekben. A műtéteket végző profeszszor az utolsó napon visszaadta a hálapénzt, és azt mondta, költsük az új gyermekre. Mi erősködtünk és hálálkodtunk. Ekkor ránk nézett, és azt mondta: „Ne nekem. Higygyék el, nem fogadhatom el. Mindez, hogy most itt hárman állunk, nem rajtam múlt.”

Ma már csak a vágások jelzik a testemen, hogy mi történt velem. Ám egy dolgot megtanultam: hálát adni. Istené az életért a dicsőség!

Dr. Székely Margit gyermekorvos: – 1983 óta vagyok a Bárdos család gyermekorvosa. A két nagyobbik gyermek fejlődése problémamentesen alakult. Az utolsó gyermek, Dávid születése kapcsán azonban – ami meglehetősen tragikusan indult meg – intenzívebb módon követtem nyomon a baba és a mama életét.

Az anya a 37. héten hosszú ideig eszméletlen állapotba került; súlyos szepszis, azaz a kórokozók elszaporodása miatt minden szerve beteg lett, elsősorban a mája adta fel a szolgálatot. Ez az egész szervezetet elborító vérmérgezéses állapot a fertőzés végállapota. Hogy valaki kijön-e ebből a helyzetből, már nem rajtunk, orvosokon múlik.

A gyermeknek algid asphyxiája (fulladás utáni súlyos oxigénhiányos állapot, amely során a test fehér, rideg tapintatú) volt, egyszóval halva született. Ilyenkor a magzat eszméletlen és hófehér, pontosan olyan, mint egy élettelen porcelánbaba. Dávid születésének pillanatában tehát az anya haldoklott, a gyermek pedig meghalt. Mind a mama, mind a baba zárójelentését olvasva kijelenthetem: az, hogy ez a tragikus állapot megfordult, az anya végül életben maradt, a gyermek újjáélesztés utáni Aphgar-értéke pedig 3-5 lett, és a hosszan tartó oxigénhiányos állapotnak nem lettek maradandó következményei… nos, nem tudom másként értelmezni… csoda. Dávid ma okos, jó tanuló kisfiú. Nincs még ekkora öröm a számomra, mint ez a gyermek.

***

A mákos riós
Varga Tamás története

„Rio de Janeiro volt az álmom. Az életem, a mindenem – az istenem. Míg másnak a feszület van kint a szobája falán, én ezt írtam ki rá: Rio. Jó nagy, húszcentis betűkkel. Ez volt az életem célja: a karnevál, a latin zene és a latin nyüzsgés.”

– Sok történetet hallottam már rólad. Például azt, hogy néhány hónapja volt egy bírósági pered, ahol drogkereskedelem miatt elsőrendű vádlottként idéztek be. Hogyan lettél drogdíler?

– Nem akartam én drogdíler lenni. Tinédzserként ugyanúgy éltem, mint a legtöbb mai kamasz: végigkísérte az életemet a dögunalom, gyűlöltem a tanulást, egyedül a sport érdekelt. Gyöngyösön igazolt játékos voltam a teniszszakosztályban, emellett fociztam is, a Budapesti Honvéd is megnézett próbajátékon. Végül központifűtés-szerelő lettem, s tizenkilenc évesen egy laza kis munkahelyre tettem szert, egy olyan állásra, ahol nem nagyon kellett dolgozni. Ezekben a lebzselő, semmittevő napokban azonban egy szörnyű tragédia történt velem: egy hatalmasat reccsent a derekam, s egyik pillanatról a másikra iszonyú fájdalom költözött az életembe – évekre. Csakhamar kiderült, hogy öröklött kétoldali gerincízületi gyulladásom, valamint kockacsigolya tendenciám van, SPA, azaz a nyakcsigolyától a farkcsontig az összes csigolyám be van gyulladva. Hónapokon át kórházról kórházra jártam, voltam Hévízen, a Máv Kórházban, hogy csak néhányat említsek. Különböző gyógyszereket és injekciókúrákat kaptam. Volt olyan kúra, amelynek során három hét alatt háromezer injekciót adtak, közvetlenül a gerincbe – eredménytelenül. Végül leszázalékoltak, alig tizenkilenc évesen. Megtanultam mankóval járni. Nem tudom érzékeltetni a fájdalmat, amelyen keresztülmentem.

Így jött be az életembe a drog, amivel a fájdalmat szerettem volna elűzni. Főleg amfetaminszármazékokhoz nyúltam, mert ezeknek erőteljes fájdalomcsillapító hatásuk van. Erre költöttem az összes táppénzemet és a nyugdíjamat.

A droggal együtt azonban csakhamar egy új világ is beszippantott: egy stricikből, fegyverkereskedőkből, autótolvajokból, rockzenészekből és drogdílerekből álló társaság. Furcsa, de mindez pillanatok alatt történt – szinte úgy, ahogyan egy hirtelen örvény leviszi az embert a mélybe. Egyszerűen jó volt, hogy enyhíthetem a fájdalmakat, később meg anyagilag is láttam benne fantáziát. Elindultak tehát a kisebb-nagyobb ügyek. A drog nagyon sok pénzt hozott, meg otthonról is eladogattam ezt-azt, például százezerért a herendi porcelánt. A pénzt persze elvertük a haverokkal. Elképesztő módon tékozoltunk, nagyon szerettünk utazni, szerettük a pompát és a csillogást. Ausztria, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Mallorca szigete, Teneriffe s a többi. Imádtuk a kaszinókat is – volt, hogy rengeteget nyertünk, néha harmincötszörös pénzt. Jártunk például Estorilban is, Portugália leghíresebb kaszinójában.

Nem akartam én drogdíler lenni. Egyetlen füves cigivel kezdődött az egész, s mire felocsúdtam, már mélyen benne voltam ebben a mocskos világban.

– Mennyi anyagra volt szükséged? Mik voltak pontosan ezek a „kisebb-nagyobb ügyek”?

– Gyakran egy „bélyeg” és négy füves cigi elég volt. De szerettük az „őrültségeket”: volt, hogy összevissza kevertük a szereket…

Egerben a Szépasszony-völgy volt a kedvenc helyünk. Itt csináltuk a legtöbb üzletet. Végül kialakult egy tradíció: egy bizonyos szórakozóhely előtt minden szombaton nyolc és kilenc óra között járó motorral „leparkoltunk” – induljon, ha valami gáz van –, berohantunk a szórakozóhelyre, majd átvettük az anyagot, és sebesen elrobogtunk. Aztán volt olyan is, hogy egy este két menet is történt, egy nyolc és kilenc között, majd egy másik tizenegytől éjfélig.

– Én csak úgy hallottam először rólad, hogy te vagy a „riós gyerek”. Mit takar ez a becenév?

– Rio de Janeiro volt az álmom. Az életem, a mindenem – az istenem. Míg másnak a feszület van kint a szobája falán, én ezt írtam ki rá: Rio. Jó nagy, húszcentis betűkkel. Ez volt az életem célja: a karnevál, a latin zene és a latin nyüzsgés. Számomra Rio de Janeiro volt a netovább, a bulizás, az élet szimbóluma… Állandóan ezt kerestem, a filmekben is ezt bámultuk.

– Hogyan buktatok le?

– A rendőrség szombaton érkezett a házunkhoz. Először csak kamu szöveggel jöttek, hogy az egyik diszkóban verekedés történt, s apámnak azt mondták, mint szemtanút kérdeznének engem, hátha tudok valamit. Egy perc múlva azonban iszonyatos balhét csaptak, kutyákat is hoztak, budapesti kommandósok voltak. Drogot kerestek. Apám csak nézett, anyám bőgött. Teljesen feldúlták a lakást. Villámgyorsan elvittek, betuszkoltak a kocsiba, s már bent is találtam magamat a fogdában.

Szóval, ahogy belöknek a fogdába, épphogy körülnézek, mit látok?! Rio de Janeiro, ez volt a falra írva… Életem egyik legkeményebb pillanata volt ez. Sok minden végigfutott bennem, például az, hogy ez nem véletlen történik velem. Tudtam, hogy egy láthatatlan kar nyúlt bele az életembe akkor. Tudtam, hogy Isten teszi ezt velem. Volt ott még egy rajz is, egy dobókocka egyes oldala. Azonnal láttam, ez azt jelenti: ember a négy fal között. Brutális érzések fogtak el. Tíz napig őrlődtem ezen. Kilenc napig tagadtam, a tizediken beismerő vallomást tettem. Elkezdtem érezni a szívemben, hogy le kell ezt az életvitelt vetnem. Ekkor, a beismerő vallomás után elengedtek, és per indult ellenem.

– Tehát úgy érezted, ez a Rio isten csak egy tévút, és van egy igazi, láthatatlan kezű Isten?

– Valami ilyesmi. Ám ez a láthatatlan, félelmetes kéz tovább rázott. Ahogy kijöttem, kezembe veszem a Heves Megyei Hírlapot, és megláttam egy cikket, amelyik arról szólt, hogy ugyanabban az időpontban Egerben, ugyanazon a szórakozóhelyen, amikor és ahol az üzleteket bonyolítottuk, egy leszámolás történt. Két autó megállt, szétlőtték a bárt, több sebesült és halott is lett… Ugyanaz a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés vett erőt rajtam, mint a börtönben: Te jó ég, ott lettem volna, ha nem kapnak el a rendőrök! – gondoltam. A láthatatlan kéz megmutatta nekem, hogy most már vége: Öcsike, térj észre, ha tovább szórakozol, nincs több kegyelem! Valahogy akkora figyelmeztetést kaptam belülről, hogy ezt egyszerűen sohasem fogom elfelejteni.

– Gondolom, ezután hozott el hamarosan ez a „láthatatlan kéz” a gyülekezetbe…

– Még abban az évben tett bizonyságot az unokabátyám, aki a Hit Gyülekezetébe járt. Azt mondta, hogy a betegek meggyógyulnak, a drogosok megszabadulnak, és egy Németh Sándor nevű ember beszél. Elképesztő, hogy milyen nyitott voltam a dologra. Azonnal elmentem a Folyondár utcába, minden nagyon tetszett, de valahogy nem mertem megtérni. Már egy éve a Folyondár utcába jártam, volt, hogy még útba is igazítottam egy-két embert… Olvastam a Bibliát, énekeltem, senki meg nem mondta volna, hogy még nem vagyok keresztény. Aztán egy alkalommal Nagy József igehirdetése során azt mondta, hogy most még egy, egy harmadik dalt is el fognak játszani, hogy menjen ki az, aki eddig visszatartotta magát. Hogyhogy? Hiszen csak két dalt szoktak játszani! – tört fel bennem kétségbeesetten. Tudtam, mindez megint nekem szól… Megtértem, és minden droggal kapcsolatos kísértésem eltűnt. Ott, egyetlen szempillantás alatt meggyógyultam, az iszonyatos feszítő érzés eltűnt. Orvosi papírokkal ezt nem tudom igazolni, csak én vagyok a garancia rá, hogy ezután egy percet sem fájt a gerincem.

Nem sokkal a megtérésem után egy osztálytalálkozóra kellett mennem, ahol elmondtam, mi történt velem: hogy most már nem gengszter, hanem egy más ember vagyok. Meggyógyultam, mankó nélkül járok, és lett egy jó munkahelyem. Mindez nagyon tetszett az osztályfőnökömnek. Ott helyben megkért, hogy amennyiben vállalom, menjek el az osztályfőnöki órájára, és a tizenhárom éves tanulóknak mondjam el ezt a történetet.

El is mentem ebbe az iskolába, és az Úr által olyan sikert arattam, hogy legközelebb már három osztályt nyitottak egybe, hatvan-hetven diák hallgatott. Ezt követően egy másik általános iskolában nem egy, de három-négy órát is nekem kellett megtartanom. Számomra is érthetetlen, hogy miért, de szájról szájra elindult a hírem, gimnáziumok, az Erdészeti Főiskola is megkeresett, és egyre több Gyöngyös környéki faluból is jöttek: menjek el, és beszéljek a gyerekeknek a drogos múltamról, és hogy mi vagyok most. Annyi felkérés érkezett, hogy azon vettem észre magam, alig bírom… Tagja lettem az SOS Alapítvány Drogprevenciós csoportjának.

– És mi lett az ellened indított perrel?

– Hitem szerint ebbe a dologba is Isten avatkozott be, ugyanis kilenc éven át sohasem tudták letárgyalni az ügyeinket.

– Na várj, hogyhogy? Ezt most tényleg nem értem, miért?

– Azért tolódott el a tárgyalás, mert tizennégyen voltunk vádlottak – én voltam az elsőrendű vádlott –, de hol ezt nem találták, hol azt nem. Egyszerűen soha nem jött el egyszerre mindenki. Volt, hogy a másodrendű és a harmadrendű vádlott Amerikába szökött. Volt olyan is, hogy egyedül csak én jelentem meg. Egyszóval kilenc évig halasztódott az ügy, végül az idén, 2004 áprilisában került újra napirendre.

Velem kezdték a dolgokat, az ügyész elmondta a vádakat: kábítószerrel való visszaélés és egy minősített eset, mert egy tizenhat év alattinak is adtam drogot. Majd megkérdezték, mit tudok felhozni a mentségemre.

Én elmondtam, hogy amit 1994–95-ben tettem, súlyos bűncselekménynek tartom. Nagyon-nagyon megbántam, és mindazt, amit elkövettem, nagyon sajnálom. Egyetlen dolgot tudok csak felhozni a mentségemre: azóta megtértem, befogadtam Jézus Krisztust a szívembe. Járok egy gyülekezetbe. Sőt, részt veszek az SOS Alapítvány Drogprevenciós csoportjának munkájában. Elmondtam, hogy az utóbbi években már több ezer gyermeknek tettem bizonyságot, százak odaadták a mobilszámukat, a mai napig kapcsolatban vagyok legtöbbjükkel. Elmondtam, hogy van egy kis boltom, a Bethlen utca 25. szám alatt, többen eljönnek, mert tudják, hogy ott egész nap megtalálnak. Sokszor csak egy vállveregetés kell nekik, sokszor jó tanács. Sokszor a droggal van a gond. Ugyanakkor elvégzem a munkámat becsületesen, de tudom építeni a kapcsolatokat is.

Elmondtam, hogy embereket akarok menteni a drogtól, a sötétségtől. És hogy ezt nemcsak a tárgyalás napjáig csináltam, hanem ezután is csinálni akarom…

– Hogy fogadta mindezt a bírónő? Nem furcsállta?

– Az első reakciója az volt, hogy elhajította a tollát. Erre világosan emlékszem. Később széttárta a karjait, és azt mondta, ez egy olyan történet, amilyet ő még soha nem hallott. Később pedig azt fűzte hozzá, hogy engem példaképül kéne kitenni az egész ország elé, meg hogy ilyen embereket kellene mutogatni a tévében a szenny helyett. Majd pedig, hogy ilyen embert, aki ennyi mindenen átment, most pedig így harcol a jóért, egy percre sem hajlandó a börtönbe küldeni. Az esküdtszék mindezt tudomásul vette, és az öttől nyolc évig terjedő szabadságvesztés helyett végül is csak két év felfüggesztettet és negyvenezer forint pénzbüntetést kaptam.