Menekültkérdés testközelbõl

Durázi Ákos jelenleg a Halle-Wittenberg-i egyetem Közel-Kelet szakán folytatja tanulmányait. Ezt megelőzően két éven át a német - országi Villingen-Schwenningen nevű kisvárosban dolgozott a német kormány megbízásából egy menekülteket befogadó állomáson, s több mint ötven nemzetből származó menedékkérővel került kapcsolatba. Munkája során a menekültek befogadását igenlő korábbi szemlélete fokozatosan az ellenkezőjére változott – ennek okairól kérdeztük.

Tulajdonképpen mivel foglalkoztál, mi volt a munkád?

Rajtunk keresztül történt meg az első kapcsolatfelvétel a menedékkérők és a kormány között, szállást és teljes ellátást biztosítva számukra addig, míg menekültkérelmüket elbírálták. Nyilvántartásba vettük őket, és minden kérdésben, nehézségben a rendelkezésükre álltunk a hét minden napján huszonnégy órában. Fontos része volt a munkámnak a konfliktus- és válságkezelés, mely sokszor nagy kihívások elé állított. Itt közvetlen érintkezésben álltam a menekültekkel, később egy felkérést követően már csak közvetett viszonyban foglalkoztam az intézmény lakóival. A munkám ezek után inkább az intézményt érintő dolgokra összpontosult, ami a kormánnyal, a Belügyminisztériummal, valamint a rendőrséggel való folyamatos együttműködést jelentette.

Milyen volt a német lakosság és az elszállásolt bevándorlók viszonya?

A német lakosság a kormány által propagált „Willkommenskultur”-nak köszönhetően tárt karokkal fogadta a menekülteket, ebből kifolyólag rendkívül sok önkéntes segítette a munkánkat. Számos adomány érkezett be hozzánk. Viszont volt a társadalomnak egy olyan része, aki ellenezte az egészet. A nemtetszés kimutatása tettlegességben is megnyilvánult, gondolok itt a felgyújtott menekültszállókra. Ezek főként Német ország olyan tartományaiban voltak jellemzők, ahol magas a munkanélküliség. Ilyen jellegű atrocitás minket nem ért — a 2016-os kézigránátos incidenst leszámítva, de ott más állt az ügy hátterében.

Elkülönítették valamilyen módon az odaérkezőket?

Kerítéssel körbevették az épületeket, ahol egy tábla és a bejáratnál elhelyezett biztonsági szolgálat konténerháza jelezték, hogy ez egy menekültek részére fenntartott szükségszállás. Esetünkben ez összesen négy ilyen nagyobb egységből tevődött össze. Az itt elszállásolt 1500 személy szabadon ki és bejárhatott, azonban a mozgásterük a város 30 kilométeres körzetére korlátozódott. Amennyiben messzebbre kívántak utazni, erre vonatkozóan kérelmet kellett benyújtaniuk, melyet az esetek többségében a pontos tartózkodási hely és a kapcsolattartó személy adatainak megadásával jóváhagytak. Voltak ugyan olyanok is, akik csak úgy fogták magukat, és minden engedély nélkül eltűntek egy időre. Ezeknek a személyeknek a holléte ismeretlen volt számunkra. Egy eset volt, amikor egy személy arról számolt be, hogy éppen egy franciaországi nyaralásból, kiruccanásból tért vissza.

Miután megérkeztek a bevándorlók, mi történt velük?

Először is nálunk kerültek elszállásolásra, amíg a menekültkérelmüket az állami hatóságok el nem bírálták. Ennek előfeltétele volt a regisztráció, melynek során megpróbálták felvenni a személyes adatokat, továbbá ujjlenyomatot vettek tőlük, beoltották őket, és orvosi vizsgálaton kellett átesniük. Az erre nyitva álló törvényi határidő körülbelül öt-hat hét, maximum fél év lett volna, a valóságban azonban a bevándorlási hivatal túlterheltsége miatt egyes esetekben több mint egy évig is eltartott egy ilyen procedúra.

Mi történik akkor, ha a menekültkérelmet elutasítják?

Egy harmincnapos türelmi idő lép érvénybe, hogy az érintett elhagyja az országot, és visszatérjen oda, ahonnan jött, melyhez a német állam minden feltételt, anyagi eszközöket is biztosít. Ha ezt nem teszi meg, akkor karhatalmi úton kísérelik meg a kitoloncolást. A gyakorlatban ez sajnos nem igazán működött, ugyanis amint egy menedékkérelem elutasításra került, és erről határozat született, ezek a lakóink rendszerint továbbálltak és eltűntek.

Hogy álltál hozzá a bevándorlókhoz? Mi volt a személyes tapasztalatod róluk?

Kezdetben nem voltam menekültellenes, az egészet úgy szemléltem, mint egy olyan eseményt, amire a történelemben eddig nem volt példa. Egyszerűen a része akartam lenni, és belülről vizsgálni, hogy mi lesz ebből, félrerakva minden előítéletet és elfogultságot.

A megélt tapasztalatok alapján mégis arra a következtetésre jutottam, hogy a menekültügy nem másról szólt, mint egy hatalmas zűrzavar kibontakoztatásáról a tolerancia nevében, mely porba tiporja Európát. A realitás az, hogy az ideérkezők integrációja a legtöbb esetben egy lehetetlen küldetés. A közbiztonság jelentősen romlott az elmúlt években, a rendőrség tehetetlen. Legyen szó rablásról, drogkereskedelemről vagy éppen súlyos testi sértésről, az ügyekről jegyzőkönyv készül, de az elkövető szabadlábon marad.

Találkoztam nagyon kedves, rendkívül hálás emberekkel is, közéjük tartoznak a jezidi kurdok, de bennük ott volt a vágy, hogy hamarosan visszatérjenek a háború miatt hátrahagyott otthonukba. A munka során fontos volt „vallásilag semlegesnek” lenni, de valójában minden az iszlám vallásúaknak kedvezett. Gondolok itt az intézményben lévő egyetlen imaszobára, a hálál étkezésre vagy a muszlim ünnepek megtartásának a biztosítására. Egy alkalommal ramadan ideje alatt egyedül tartózkodtam az irodában, az aznapi böjt végét az intézményben lakó gyerekek és családok hangos allahu akhbar kiáltásokkal jelezték, egy pillanatra fogalmam sem volt, hova csöppentem. Sokkoló kép volt, ilyen számomra eddig csak a Közel-Keleten volt ismert. Keresztényekkel alig találkoztam, nekik sok gyötrelmen kellett végigmenniük. Az egyedülálló nigériai keresztény nők terhesen vagy már gyerekkel érkeztek hozzánk, őket gyakran prostitúcióra kényszerítették, hogy eljuthassanak az ígéret földjére, Németországba. Ezen tapasztalatok következtében ma már disztingváltan igyekszem szemlélni az eseményeket. Véleményem szerint, akik háború vagy egyéb életüket fenyegető üldöztetés miatt menekülnek — legyen az politikai vagy éppen vallási alapú —, azoknak helytálló a menedéknyújtás. Természetesen addig, amíg az említett fenyegetettségek fennállnak. Ugyanakkor azokat a „kalandorokat”, akik szerencsét próbálni jönnek egy jobb élet reményében egy egészen más földrészről, kulturális háttérből, integrálódni nem feltétlen akarnak, nem kényszeríthetik rá Euró pára, hogy befogadja és megtűrje őket. Szokták mondani, hogy Európa három pilléren nyugszik, amelyek a római jog, a hellén kultúra és a zsidó— keresztény ki nyilatkoztatás — aki ezeket nem tudja befogadni és ezeknek alárendelni magát, annak szerintem életvitelszerűen semmi keresnivalója itt.