Naftali Bennett beszéde

Itt, az Egyesült Államokban folyamatosan szembesülnöm kell azzal, hogy mennyire máshogy működnek bizonyos dolgok, mint nálunk, Izraelben. Például nálunk udvariatlanság, ha hagyjuk, hogy beszélgetőtársunk befejezze a mondatát anélkül, hogy közbeszólnánk. Izraelben még a fizika törvényei is sajátosak: képesek vagyunk egy zsúfolásig telt liftbe bepréselni magunkat még azelőtt, hogy a kifelé igyekvők kiszállhatnának, de valahogy mégis működik a dolog.

Tudják, néha elgondolkodom azon, hogy ha egy időgép segítségével visszamehetnék az időben kétezer évet, akkor pontosan ugyanazon a helyen, ahol most élek, találkozhatnék az őseimmel. Kiderülne, hogy ugyanabban a Tórában, ugyanabban a Bibliában hiszünk, és még beszélgetni is tudnánk, hiszen ugyanazt a nyelvet beszélnénk. Ez csodálatos! A világ minden pontjáról összegyűltünk, és visszatértünk őseink földjére.

A kezemben tartok egy eredeti pénzérmét, amit az ősi Jeruzsálem falai mellett találtak meg. Majdnem kétezer évvel ezelőttről, i. sz. 66-ból származik. El tudom olvasni a rajta található héber feliratot: „Cherut Jiszráél”, vagyis „Szabadságot Izraelnek”. Sok-sok év után harmadszor sikerült elérnünk Sion szabadságát. Először akkor váltunk független állammá, amikor Dávid király egyesítette a tizenkét törzset, és megalapította a királyságot Jeruzsálem fővárossal. Tudják, az Önök alapító atyái is a Bibliára alapozva hozták létre az Egyesült Államokat, és azt mondták, hogy „Istenben bízunk”. De Dávid király miért pont Jeruzsálemet választotta fővárosnak? Miért nem Beersebát vagy Tiberiást? Erre alapos oka volt – Jeruzsálem volt az egyetlen olyan város Izraelben, amely nem tartozott egyik törzshöz sem, ő pedig rájött, hogy csak egy mindenki fölött álló várost fog minden törzs elfogadni fővárosának. Washington D. C. sem tartozott egyik államhoz sem. Az alapító atyák Dávid király példáját követték ebben is. Tulajdonképpen viccesen úgy is olvashatnánk Washington D.C.-t, hogy Washington – David’s City (Dávid városa).

Pár évvel ezelőtt egy erős vihar söpört végig Izrael határai mentén – az úgynevezett „arab tavasz”, ami időközben „iszlám télbe” csapott át. Ez a vihar pedig nem fog csak úgy elcsendesedni Tunéziában, Jemenben, Pakisztánban, Líbiában. Ehhez tíz, húsz, ötven, vagy akár száz évre is szükség lehet. A Közel-Keleten nagyon tág időkeretek vannak. Ebben a viharban Izrael a világítótorony! Ahogy a világítótoronynak, úgy nekünk is erős alapjaink vannak: stabil gazdasággal, a régió legerősebb hadseregével, és ami a legfontosabb, háromezer-nyolcszáz évre visszanyúló gyökerekkel rendelkezünk.

A világítótoronynak azonban nem elegendő erősnek lennie és önmagát megvédenie – fényt is kell sugároznia. Izraelnek az a küldetése, hogy fényforrás legyen a nemzetek számára, hogy jót tegyen. Ezen munkálkodunk, mindenekelőtt azáltal, hogy nyitott és szabad demokrácia vagyunk, ahol az emberek tüntethetnek, és nem tartóztatják le vagy végzik ki őket a véleményük hangoztatásáért; ahol a nőknek szabad autót vezetniük; ahol mindenki szabadon gyakorolhatja a hitét; ahol az 1,7 millió izraeli arabnak is ugyanolyan jogai vannak, mint bármely más izraelinek. Ez a Közel-Kelet egyetlen másik államában sincs így. Az elmúlt évtizedben pedig „start-up nemzetként” az innovációinkkal is ezt a fényt sugároztuk. Most tértem vissza Indiából, ahol egy Delhitől kétórányira fekvő, Karnal nevű városban létrehozott mintagazdaságot látogattam meg. (Indiában mintegy tucatnyi mintagazdaságot hoztak létre az izraeliek.) Ezen a farmon körülbelül húszezer ember dolgozik.

A konferencia egyik helyszíne a Capitolium volt

A gazdaságot vezető dr. Jadav elmondta nekem, hogy két évvel ezelőttig egy négyzetméteren évi egy kilogramm uborkát termeltek. Az izraeli technológia és módszerek segítségével (amelyek eladásából gazdaságunk is profitál) most ugyanott évente tíz kilogramm uborkát képesek termelni. Erről szól Izrael! Ezenkívül törekszünk minél hatékonyabban felhasználni minden csepp vizet, mivel Izraelben nagyon kevés víz van. A vezetékes vizünk felét mi magunk állítjuk elő. Fejlesztéseink vannak az alternatív energia terén is, és rengeteg internetbiztonsági újítással is rendelkezünk. Én magam is alapítója és tagja voltam egy olyan internetbiztonsági cégnek, amelynek fejlesztéseit sokan Önök közül is használják anélkül, hogy tudnának róla. Ha most bejelentkeznének a chase.com, a citibank.com vagy a Bank of America oldalán, és elindítanának egy pénzügyi tranzakciót, az általunk fejlesztett program ellenőrizné, hogy valóban Önök jelentkeztek-e be fiókjukba, vagy valaki feltörte az Önök profilját, és úgy akar hozzáférni a pénzükhöz. Jelenleg tízből hét észak-amerikai és nyugat-európai internetes tranz- akció ezen a rendszeren megy keresztül. Erről szól a küldetésünk: tégy jót másokkal, és te is élj jól ezáltal. Ez a legjobb kombináció, hogy miközben másokkal jót teszünk, mi magunk is jól élünk.

Ide, Washingtonba is egy küldetés hozott bennünket. Végzetszerű napokban élünk, talán a legkritikusabb időszakban. A következő évtizedet az dönti el, amit most teszünk. Most dől el, hogy lesz-e egy nukleáris 9/11, hogy felrobban-e egyszer New Yorkban egy bőrönd méretű atombomba, hogy egy napon atombombák hullanak-e majd Iránból Rómára, Párizsra, Madridra vagy Tel Avivra. Ha ne adj’ Isten így történne, akkor az okokat vissza tudnánk vezetni ezekre a napokra. Hadd tegyem világossá, hogy mi a küldetésünk! Irán rendelkezik az urán feldolgozásához szükséges infrastruktúrával. Ez egyfajta csőrendszer, amiből az uránium egy tárolóba folyik. Mi nem azt akarjuk elérni, hogy ezt a gépezetet átmenetileg leállítsák, ez egy rossz megállapodás lenne — pedig ez a javaslat született. 2006-ban 164 centrifuga üzemelt a rendszerükben — ma 18500! Egy bomba előállításához háromezer centrifugának kell egy éven át működnie. Ha egy kicsit számolnak, rájönnek, hogy jelen körülmények között Irán hat héten belül ki tudna fejleszteni egy atombombát. Most azonnal nem fogják elkészíteni, hiszen akkor a világ teljesen izolálná őket, és gazdaságilag Észak-Korea sorsára jutnának. Ezt nyilvánvalóan nem akarják. Ennél sokkal okosabb tervük van: most azt mondják, hogy „a szankciók teljesen a padlóra küldték a gazdaságunkat, szeretnénk egy kis levegőhöz jutni. Tudjátok mit? Mi megnyomunk egy gombot, és leállítjuk a programunkat!” Természetesen a megállapodás szerint nem is kell teljesen leállítaniuk, 3,5 százalékon működtethetik, de most feltételezzük, hogy teljesen leállnak. Mi történik ekkor? A szankciókat megszüntetik, ők pedig várnak. Várnak a megfelelő pillanatra, ami lehet nyolc hónap vagy másfél év múlva, amikor valami számukra kedvező fordulat, mint például egy újabb globális válság folyamán a világ már nem figyel rájuk. Ekkor újra megnyomják az indítógombot, és hat héten belül lesz atombombájuk.

Emlékezzenek vissza, hogy 2006-ban, amikor még csak 164 centrifugájuk volt, az ENSZ Biztonsági Tanácsa határozatban szólította fel Iránt, hogy azonnal állítsa le az atomprogramját. Nem ezt tették, tovább építették az üzemeiket. A határozatot egy újabb határozat követte, majd egy harmadik és egy negyedik. Irán viszont, mint valami bűnöző, teljesen figyelmen kívül hagyta ezeket. Mi a megoldás? Megjutalmazni őket ezért a hozzáállásért, és azt mondani nekik, hogy „jól megvezettetek minket, úgyhogy tartsátok csak meg nyugodtan a centrifugákat”? A mi célunk nem az, hogy a „pause” gomb megnyomásával ideiglenesen megállítsuk ezt a műsort, hanem hogy a kazettát kiszedjük a lejátszóból, szétszereljük Irán nukleáris gépezetét. Ez forog most kockán. Abban mindenki egyet ért, hogy nem akarjuk, hogy Irán nukleáris fegyverhez jusson. Arról viszont már heves vita zajlik, hogy ezt miként tudjuk megakadályozni. A kérdés az, hogy csak feltartóztassuk vagy szét is szereljük a gépezetet. Ha szétszereljük, Irán leghamarabb három év múlva juthat atomfegyverhez. Ha azonban megtarthat mindent, ezt a célt mindössze hat hét alatt elérheti. Ezért vagyunk ma itt. Nem azért, hogy megakadályozzuk a megállapodást, hanem hogy elejét vegyük egy rossz alkunak. Ez olyan, mint egy furcsa bokszmérkőzés, ahol az ellenfél a padlón van, a bíró már kilencnél tart a számolásban, és akkor mi odamegyünk és fölemeljük, megetetjük, és mindent elengedünk neki.

Folyamatosan azt hallom, hogy „mi csak próbáljuk megismételni a Gorbacsov-forgatókönyvet, Rohani is pont olyan reformer, mint Gorbacsov volt”. Nos, akkor menjünk vissza egy kissé az időben! Gorbacsov nem önszántából lett reformer — Amerika kényszerítette rá. 1986-ban a reykjavíki találkozón, amikor Reagan és Gorbacsov találkoztak, az oroszok tettek egy rossz alkujavaslatot. Mit tett ekkor Reagan? Hazament! Azt mondta, „nyet”. Miután hazaért, még nagyobb nyomást helyezett a Szovjet unióra. Nem enyhítette a nyomást; nem mondta, hogy beszélgessünk, és majd csak javul a helyzet valahogy. Még erősebb nyomást gyakorolt rájuk, és pontosan ezzel érte el a célját. Most ugyanezen a ponton vagyunk. Most kell növelnünk a nyomást, még egyszer nekifeszülnünk. Azt kérdezik tőlem: „Megőrültél? Gondolod, hogy az irániak majd felszámolják ezt a kulcsfontosságú projektet?” A válaszom: igen. Ha egy egyértelmű vagy-vagy helyzettel szembesítjük őket, tehát vagy megtarthatják a rezsimjüket, de fel kell számolniuk az atomprogramjukat; vagy tovább dúsítják az uránt, de akkor tönkre fog menni a gazdaságuk, és meg fog bukni a rendszerük is. Ha e két lehetőségen kívül bármi más opciót adunk nekik, lesz atomfegyverük. Éppen ezért Netanjahu miniszterelnök úr és rendkívül tehetséges új washingtoni nagykövetünk, Ron Dermer úr, de még az izraeli ellenzék is teljesen egyetért abban, hogy a jelenlegi megállapodási javaslat rossz. Ebben a kérdésben nincs kormány és ellenzék, teljes az egység.

Azt mondják nekünk, hogy várjuk ki türelemmel, hogy mi lesz a végső megállapodás. Hadd mondjam el, hogy ha van egy olyan rezsim, amely nyíltan kimondja, hogy Izraelt el akarja törölni a Föld színéről, és ez a rezsim nyílegyenesen halad az atomfegyver megszerzése felé, akkor nem áll szándékomban várni és majd a tévében megnézni, hogy miben állapodnak meg. Kötelességünk felszólalni, és ezt meg is teszem!

Végezetül, mostanában sokat halljuk, hogy ha nem osztjuk fel országunkat és Jeruzsálemet, akkor jön a harmadik intifáda és a nemzetközi elszigetelődés. Hadd fogalmazzak világosan: nincs az a földi hatalom, amely rábírhatná Izraelt arra, hogy felossza Jeruzsálemet! Jeruzsálemet izraeli fennhatóság alatt egyesítették három ezer évvel ezelőtt, Dávid király idejében, és ezért egységes is marad, izraeli fennhatóság alatt, a következő háromezer évben, majd az azt követő és az azutáni háromezer évben is, mert Jeruzsálem Izraelhez tartozik!

Erősen kell állnunk, és állhatatosan tovább kell építenünk a világítótornyunkat. Fényt kell sugároznunk, és nem szabad félnünk. Egy háromezer-nyolcszáz éves múltra visszatekintő nép nagyobb távlatokban is képes gondolkodni, ezért türelmesek leszünk. Vannak, akik azt mondják most nekünk, hogy még sosem voltunk ilyen rossz helyzetben, de én úgy vélem, hogy ameddig erősek az alapjaink, és jót cselekszünk, jó irányba haladunk.

Befejezésül engedjék meg, hogy újra köszönetet mondjak Önöknek! Egyetlen kérésem van: bárhol is legyenek, emeljék fel a szavukat! Tudják, a gonoszság csak akkor tud teret nyerni, ha a jó emberek némák maradnak. Az ellenünk irányuló, elképesztő mennyiségű dezinformáció és hazugság kereszttüzében is, amikor azt mondják rólunk, hogy megszállók vagyunk, Önök bátran kérdezzenek vissza: a saját otthonában lehet-e valaki megszálló? Arra kérem Önöket, hogy vigyék magukkal ezt az üzenetet, hogy az erős Izrael egyet jelent az erős és szabad világgal, hiszen így a jövő biztos bibliai alapokon fog állni. És ne feledjék, hogy az a tudat, hogy Önök mellettünk állnak, hatalmas bátorítást jelent nekünk. Nagyon köszönöm! Toda raba! (Fordította: Üveges Bálint, Üveges Sára)