Szabadulás a földi pokolból

Szereplőink nevét és arcát nem közöljük, de valamennyi elbeszélés valóságos. Sorsuk közös pontjai, hogy életükben a megtérés hozott gyökeres változást, és a mai napig alárendelik magukat Isten Igéjének.

Többnyire nős férfiak jöttek

Félig roma, félig sváb családba születtem. Sváb nagyapám már az édesanyámmal, azaz a saját lányával is erőszakoskodott, aztán egyszer, amikor átmentem hozzájuk aludni, mellém feküdt. Tízéves lehettem, nagyon sírtam, abba is hagyta, talán megijedt, hogy kitudódik a dolog, de én nem mertem szólni senkinek, mert az apám talán agyon is ütötte volna nagyapámat. Többet nem mentem át hozzájuk, kerültem még a tekintetét is nagyapámnak, nem akartam emlékezni arra, amit „akkor” éreztem.

A szexualitás azonban állandó gondolatommá vált. Tizenhárom évesen már alig vártam, hogy végre „megtörténjen” a dolog. Apám érezhette rajtam, és nem engedett el sehova, az öltözködésemmel is folyton baja volt, meg azt mondogatta, hogy ha megtudja, hogy valakivel lefekszem, agyonüt. Nem magyarázta el, hogy az miért rossz, ezért a fenyegetései csak inkább felkeltették a kíváncsiságomat. Tizenhat évesen aztán terhes lettem. A gyerek apja egy fiatal srác volt, akit elzavart az apám, nekem meg azt mondta, hogy ők majd vigyáznak a kicsire, én meg menjek el az olasz udvarlómmal, mert őt jó partinak tartották. Elmentem, Olaszországban éltem vele néhány évig, de rosszul viseltem, hogy csak hiteget, hogy majd kihozzuk a gyereket is, meg aztán én mellette sem tudtam ellenállni a „kísértésnek”.

Végül aztán hazajöttem, szakítottunk. Dolgozni kezdtem, egy szoláriumban találtam munkát, de persze abból, amit ott kerestem, nem lehetett úgy élni, mint kint az olasz barátommal, aki nagyon jól keresett. És valahogy ajánlkozni kezdtek nekem férfiak. Pénzt ajánlgattak. Eleinte tréfának vettem, bár egyszer belementem a játékba, és tényleg fizetett a srác, úgyhogy rájöttem: komolyan gondolják.

Megtetszett, hogy ilyen „egyszerűen” pénzhez juthatok. Olyan lett számomra a szex, mint a kábítószer: amíg eljutottunk az aktusig, élveztem a helyzetet, kellett a pénz is, utána mégis sírtam, napokig depressziós voltam, inni is kezdtem. Otthon is ivott mindenki, főleg az anyám. A családban emiatt már annyira eldurvult a helyzet, hogy a gyámügynek kellett figyelemmel kísérnie az öcsém meg a kisfiam sorsát.

Egyik nap eljött hozzám egy barátnőm. Elmesélte, hogy egy night clubban „konzumál”: fogyasztásra bírja a férfi vendégeket. Remekül keres vele, mesélte, és hívott engem is. Egyik este vele tartottam. Ültem a bárban, és figyeltem a lányokat. A barátnőm ugyan azt mondta, hogy senkivel sem kell lefeküdni, de valójában nem volt ott olyan lány, aki ne ment volna el különböző férfiakkal. Nézegettem őket, amikor visszajöttek egy férfitól, és úgy tűnt, kívülről legalábbis, hogy semmi bajuk nem lett. Így aztán úgy döntöttem, maradok.

A barátnőm és én hamarosan összeismerkedtünk egy olasz férfival, aki felajánlotta, hogy kivisz minket egy olasz bárba, amit akkoriban nyitottak. Ráálltunk. Már volt annyi eszem, hogy ne adjam oda senkinek az útlevelemet, a tulaj meg tényleg csak a fogyasztással foglalkozott, de sok olyan lánnyal beszéltem, akik az utcán „dolgoztak” – nem sokan kerültek oda jószántukból. A többségük kalandvágyból vagy bébiszitternek jött el otthonról, és valaki „segített” nekik, akinek aztán kint odaadták az útlevelüket. Sok esetben már a megérkezésükkor megerőszakolták őket, többen is, vagy irtózatosan megverték, aztán meg nem engedték többet sehova. Délelőtt bezárták egy lakásba, az utcán meg figyelték minden lépését, sosem lehetett egyedül, nehogy segítséget kereshessen. Több ilyen lánynyal is beszéltem kint, sokan közülük végül a stricijük veréseibe haltak bele, vagy abba, hogy vagy egy tucat férfi erőszakolta meg őket.

Egy megvert nő -

Mellettem a bárban román, cseh, brazil lányok „dolgoztak”, mind azért jött, mert el akarta tartani a családját, a gyerekét, és küldték haza a pénzt. Többnyire a gyereküket a szüleiknél hagyták, akik talán még tudták is, hogy mivel keresi kint a lányuk a pénzt. A lányok várták, hogy egyszer mennek ők is haza, de nemigen lehetett kiszállni. Sok lány füvezett, hogy kibírja. Többen béreltünk közösen lakást, és a férfiak durvaságától megcsömörlött lányok közül nem egy vált leszbikussá – én is kipróbáltam, de szerencsére nem tetszett. Olyan volt számomra a szex, mint a doppingszer, vagy a kábítószer: rászoktam, nem tudtam elképzelni nélküle az életet, de nem okozott örömöt, csak magához kötött.

Többnyire nős férfiak jöttek. Tetszett nekik, hogy meg tudnak venni minket, hogy örülünk a pénzüknek, az ajándékoknak. Mi is játszottunk csak persze, és próbáltunk az aktuális szerelmünkre gondolni. Hosszú kapcsolatok nyilván nem alakulhattak ki ilyen élet mellett, inkább olyasvalaki akadt volna, aki kitart – a felesége mellett.

Vagy egy évig ment ez így. Közben már telefonálgatott az öcsém, aki megtért, hogy jöjjek haza, térjek meg, meg lehet változni. Eleinte kinevettem, meg nem hittem, hogy én meg tudnék változni, de közben kezdett betelni nálam is a pohár. Az egyik telefonbeszélgetés után aztán fogtam magam, összecsomagoltam, és hazajöttem. Olyan hirtelen, hogy magam is meglepődtem rajta, a lányok meg el sem akarták hinni.

Otthon megtudtam, hogy a gyermekemet a gyámügy addigra intézetbe vitte. Én eljöttem az öcsémmel a gyülekezetbe, meg is tértem rögtön. Bár azt gondoltam magamról, hogy nem leszek képes ellenállni a szex csábításának, a megtéréssel azonban mintha kicseréltek volna. Nagyszerű érzés volt tisztán élni. Elmentem a gyámügyre, elmondtam, hogy meg akarok változni, és szeretném magamhoz venni a kisfiamat, aki már két éve bent volt. Hamarosan ráírták a papíromra: „Gyökeres változás állt be az anya életében, javasoljuk a gyermek elhelyezését az anyánál.” Az intézetben a portás azt mondta, hogy ő még nem látott olyat, hogy ilyen gyorsan hazaadjanak egy gyereket.

A sok személytelen kapcsolat hagyott bennem keserűséget, és bár eltartott egy darabig, de kihevertem. Két év telhetett el, amikor a gyülekezetben megkérték a kezemet. Férjhez mentem, a fiam is boldog, és ha eleinte nehéz is volt elfogadni, hogy a házasélet szent dolog – nekem valahogy mindig mocskosnak tűnt –, ezen már túl vagyunk. Az elmúlt öt évben annyi jó történt velem, ami meghatja a szüleimet is. Teljesen új életet kaptam az Úrtól.

Mindig bűnnek tartottam, ahogyan éltem

B. születése pillanatától hátrányos helyzetben élt: szülei nem vállalták a nevelését, ezért állami gondozásba került. Apja néhányszor meglátogatta az óvodában, édesanyjával azonban csak nyolcéves korában találkozott először. A hazalátogatás nem úgy sikerült, ahogy a kisfiú elképzelte: lefekvés után az ágyból hallgatta végig, amint anyja leszidja nővérét, aki megszervezte a találkozót. „Minek hoztad ide ezt a gyereket? Nincs itt semmi keresnivalója” – hasítottak szívébe a kegyetlen mondatok. A találkozók elmaradtak, a gyerek másik nevelőotthonba került. Itt kezdődtek a bajok: „Ez egy zárt közösség volt, felső tagozatos fiúk laktak együtt, és a nyolcadikosok terror alatt tartották a kisebbeket – emlékszik vissza. – Mindenkit megvertek, és sokakat szexuálisan is zaklattak, megerőszakoltak.”

Az első kérdés, ami itt felmerül, hogy mit csináltak a tanárok. Sajnos semmit. Eleve kevesen voltak, a legtöbb esetről nem tudtak, mert a kisebbek féltek, és szégyellték elmondani a történteket. Ráadásul a tanárok között is volt homoszexuális, aki az intézeti gyerekek közül válogatta partnereit.

Az ötödikes B. alighogy bekerült új „otthonába”, rárontottak a nyolcadikosok. Az intézet parkjában kapták el, és csak a fiú heves ellenállásának volt köszönhető, hogy nem sikerült megerőszakolniuk. A boszszú azonban nem maradt el: pár héttel később megkötözték, és fél napra berakták egy magas fa odvába. „Állandó rettegésben teltek ezek az évek, lelkileg megtörtem, teljesen bezárkóztam” – meséli. Az első szexuális zaklatás mély nyomokat hagyott benne. „Igaz, hogy nem sikerült nekik, de mégis olyan mocskosnak éreztem magamat, hogy amikor évekkel később nőkkel akartam kapcsolatot létesíteni, egyszerűen leblokkoltam. Úgy éreztem, hogy a velem történtek miatt méltatlan, szennyes vagyok, és nincs jogom ahhoz, hogy másokat is bemocskoljak.” Mindebben az a döbbenetes, hogy B. – akkor még – nem volt homoszexuális, sőt vonzódott a női nem iránt: feleségre, gyermekekre vágyott.

Tizenhét évesen végezte el a szakmunkásképzőt, és az intézetekre jellemző homoszexuális légkör, a rendszeres verbális és többszöri fizikai zaklatás ellenére érintetlen volt.

Végzete ugyanabban az évben teljesedett be: egy harmincöt év körüli férfi megerőszakolta. „Egy nyári este a körúton sétáltam, amikor észrevettem, hogy követ. A Nyugatitól a Blaha Lujza térig jött utánam, és nem bírtam lerázni. A végén már annyira féltem, hogy berohantam egy lépcsőházba.” Felszaladt a legfelső emeletre, és a rémülettől megnémulva várt. A férfi lépései lassan kopogva közeledtek. „A körülmények is összejátszottak ellenem, mert senki nem vett észre semmit. Valószínű, hogy a felső lakók nem voltak otthon.”

Pár hónappal később megismerkedett egy „egyetemi emberrel”, aki bizalmába – és otthonába fogadta. Annak megértéséhez, hogy ennyi negatív szexuális élmény után B. miért engedte közel magához a férfit, tudni kell, hogy a szakmunkásképző elvégzése óta hétvégéinek nagy részét az utcán töltötte: bár a törvény szerint az állami gondozottakról 18. életévükig az állam köteles gondoskodni, B.-ről „elfelejtkeztek”. Hétfőtől péntekig ugyan volt szállása egy kollégiumban, de mivel társai nem „intézetisek”, hanem vidékiek voltak, hétvégenként hazautaztak. „Egy ember miatt nem tartották nyitva a kollégiumot, így kerültem az utcára.”

Az „egyetemi ember” megértő volt vele, és amikor néhány ott alvás után közeledni kezdett, B. nem tiltakozott. „Nem kívántam azt a fajta szexet, de féltem, és hagytam magamat.” Nem a férfitól félt, hanem attól, hogy elveszíti azt a megértést, azt a szeretetet, amire gyerekkora óta vágyott, s amit az „egyetemi embertől” most megkapott – még ha nem is ellenszolgáltatás nélkül. Ma úgy látja, a férfi egyszerűen kihasználta a szeretetéhségét. B. az elkövetkezendő időben megszokta a homoszexuális nemi életet, és fizikai örömöt is talált benne, de mint hangsúlyozza, „agyilag” egyetlen percig sem volt képes értelmezni és feldolgozni ezt az életformát. Hogy ne is maradjon ideje az elmélkedésre, mind sűrűbben váltogatta partnereit. A következő hét évben több száz férfival létesített viszonyt: „A katonaságnál előfordult, hogy egy nap alatt héttel.”

Különböző társaságokba kerülve B. meglepetten látta, milyen sokan élnek hozzá hasonló életet. „Ez bátorított: belül ugyanis folyamatosan éreztem, hogy rossz az, amit csinálok, de amikor láttam, hogy mennyi hozzám hasonló ember van, azt gondoltam, mégsem olyan nagy a probléma.”

Utólag elemezve a történteket, B. biztos benne, hogy nem született homoszexuálisnak. Hogy mégis azzá vált, egy ördögi folyamatnak tartja: „A gyerekkoromban ért fizikai és lelki terror hatására elvesztettem a képességemet normális kapcsolatok kialakítására. Önhibámon kívül kiszorultam erről a pályáról, ugyanakkor voltak nemi vágyaim.” Az ehhez társuló nehéz anyagi körülmények, a család és a nevelés, valamint a szeretet hiánya összegződve egy olyan kényszerpályára állította, melyet előzőleg sosem kívánt. Mindemellett saját felelősségét sem tagadja. „Mindig is bűnnek tartottam azt, ahogy akkoriban éltem, és emiatt komoly lelki válságokon mentem át” – mondja B., aki a homoszexuálisok azon csoportjába tartozott, akik soha nem tudtak megbékülni életformájukkal. „Egy idő után azt vettem észre, hogy ha erről gondolkodom – mivel nem találom a magyarázatot a miértre –, lassan beleőrülök. Ráadásul a borzasztó szégyenérzet miatt segítséget kérni sem mertem.” Külseje és viselkedése alapján B.-ről nem lehetett megállapítani, hogy a saját neméhez vonzódik. Átlagosan öltözködött, egy étteremben dolgozott, és hétvégenként focizni járt a parkba.

Ez utóbbinak az ad jelentőséget, hogy egy ilyen focimeccs során találkozott azzal az emberrel, aki révén megtalálta a homoszexualitásból kivezető utat. „Az egyik srác annyira jól játszott az ellenfélnél, hogy a meccs után szóltam neki, jöjjön el a mi csapatunkba, mert éppen egy kupában indulunk, és kell az erősítés. Azt mondta, egy feltétellel: ha meghallgatom. Nem értettem, mit akarhat, de leültem vele beszélgetni.” Kiderült, hogy a focista hívő keresztény: Jézus Krisztusról tett bizonyságot B.-nek. „Mindig vágytam arra, hogy bárcsak lenne Isten, de egy idő után ezzel kapcsolatban már csak cinikus kérdéseim maradtak: ha van, miért engedi, hogy ilyen nyomorban, ilyen mocsokban éljek?” A fiatalember bizonyságtevése megérintette B.-t. Elfogadta a meghívást a Hit Gyülekezetébe. Az első alkalommal megtért, átadta az életét Jézus Krisztusnak. A bűnvallás után – melynek során B. homoszexuális életvitelét is megbánta – a lelkész imádkozott érte. B. érezte, hogy forróság önti el, és az ima után már hitte, hogy megszabadult.

Több mint nyolc év telt el azóta, és B. nem rabja többé a homoszexualitásnak.

Élmény volt tisztán felébredni

Z. az a ritka eset, akivel nem történt tragédia. Pedig történhetett volna, ha az időzítés csak egy percet is csúszik. Az egész úgy kezdődött, emlékszik vissza Z., hogy a filmekben nem a hős férfiakon akadt meg a szeme, hanem inkább a hősnőt bámulta. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, amikor a barátaival a nagymamánál nyaralt. Ott is aludtak, és éjjel az egyik kislány – talán egy évvel lehetett idősebb Z.-nél – meglehetősen szorosan bújt oda hozzá. Z. belement, és bár a másnap kínos volt, a lányt azonban nem látta többé, így Z. a tudata legmélyére rejtette az esetet. „Talán ezért érdekelt a pszichológia” – mereng Z. a szabadság távlatából.

Tizenhat évesen került elő a tudata mélyéből a különös vonzódás, akkor egy buszon, a tájat szemlélve döntött úgy, hogy ő ilyen, és így fog ezután élni. Nem volt feltétlenül negatív a gondolat – de a külvilág és a család azért mégsem tudhatott róla. Érdekes módon az, hogy egyetlen nővel élje le az életét, nem tűnt reálisnak Z. számára, és vonzónak sem – egy öregedő női test mellett ébredni nap mint nap…

Z. főiskolára került, anélkül, hogy egyszer is „materializálódott” volna leszbikus vonzalma. Olyannyira, hogy egyetlen kapcsolata relatíve „normális” mederben zajlott: több mint fél évig járt egy fiúval. A szakítás is normális: „banális dolgokon múlt” – kommentálja Z. A főiskola azonban átlendítette a holtponton: körülötte nyíltan vagy legalábbis egymás számára felismerhetően mozogtak homoszexuális fiatalok, ez némileg felbátorította. Összeismerkedett egy fiatal nővel. Az illető amúgy kizárólag Z. miatt érdeklődött saját neme iránt, és amikor Z. kikerült a képből, férjhez is ment, gyermeket szült, és ma is boldogan élnek – tudjuk meg Z.-től. Akkor azonban még egymás iránt gerjedtek vágyra, és Z. megérezte, fordulóponthoz érkezett az élete. Most dől el, hogy elkötelezi-e magát a homoszexualitás mellett – vagy elmenekül előle.

Gyermek és anyja az utcán - Szülei bűneit hordozza?

Z. úgy döntött, itt az ideje, hogy beavassa édesanyját a történtekbe. Különlegessége ekkorra terhessé vált. Édesanyját az segítette át a „szembesítésen”, hogy akkor már hívő keresztény volt. Ráadásul a vallomás nem volt öncélú: Z. változtatni szeretett volna. Kívánsága teljesült. „Élmény volt tisztán felébredni” – számol be a megtérése utáni reggel első érzéséről. Ez az érzés azóta is tart. „Úgy tettem le a homoszexualitást, mint egy nehéz csomagot. Egy pillanatig sem hiányzott utána.”

Homoszexuális voltam

D.-t több éve ismerem a gyülekezetből. A jól öltözött, határozott, negyvenes férfi – feleségével az oldalán – mindig is a rendezett családi háttérből indult, konszolidált polgár benyomását tette rám. Így hát nem kis meglepetést okozott, amikor azzal hívott fel, hogy szívesen beszélne életéről a volt homoszexuálisokat is bemutató írásunkban. „Ha te nem árulod el, én soha rá nem jöttem volna, hogy korábban homoszexuális voltál…” – kezdtük a beszélgetést. „Pedig az voltam, tizenkét éven keresztül” – válaszolt.

D., B.-hez hasonlóan szintén azt állítja, hogy ő sem született homoszexuálisnak. Saját maga választotta tudatosan ezt az életformát. A miértre két fő okot említ: az egyik az apai szeretet hiánya, a másik a lányoktól elszenvedett kamaszkori elutasítások. „Szüleim ugyan együtt éltek, de kapcsolatunkra rányomta a bélyegét, hogy én nem kívánt gyerek voltam. Édesanyám bosszúból szült meg, hogy ez által tartsa maga mellett az apámat.”

Az apa gyakran éreztette fiával, hogy egyáltalán nem örült világra jöttének. Ráadásul sokat dolgozott, így D. anyás lett: az apai nevelés és szeretet teljesen kimaradt az életéből. Édesanyja ugyanakkor nagyon szorosan próbálta fogni. „Azt akarta, hogy rendes ember legyek, ezért szinte magához láncolt. Én viszont menekülni próbáltam ebből a miliőből, egy olyan világot kerestem, ahol elfelejthetem a viharos családi veszekedéseket és az elutasítást.”

Elutasítás azonban nemcsak otthon érte, hanem a középiskolában is. „Fiúk-lányok együtt jártunk az osztályba, és én ugyanúgy megnéztem a lányokat, mint a többi fiú, de tovább nem jutottam. Valószínűleg egyiknek sem tetszettem, talán az alakom miatt, mindenesetre állandóan visszautasították a közeledésemet” – fejti ki bővebben a második okát D. annak, hogy miért választotta a homoszexualitást. „Tizennyolc éves koromban egy férfi leszólított az utcán. Pontosan tudtam, hogy mit akar tőlem. Úgy döntöttem, elmegyek vele. Így jött össze az első homoszexuális kapcsolat.”

– Miért engedelmeskedtél annak a férfinak?

– Azért, mert normálisan nézett ki, szimpatikus volt számomra, sokkal szimpatikusabb, mint az apám. Ahogy megfogta a kezemet, abból nyilvánvaló volt, hogy mit akar, de hagytam, hogy a gyöngédséget, a szeretetet úgymond kifejezze irányomba. Ezeket az érzelmeket a családomban nem kaptam meg, még anyám sem tudta kifejezni ezeket, ezért nagyon hiányoztak.

– Ha jól értem, egyszerűen eleged lett az állandó visszautasításból, és amikor végre valaki közeledett hozzád, már az sem érdekelt, hogy az illető szintén férfi?

– Igen, erről volt szó. Nem úgy indult a kapcsolat, hogy homoszexuálisként akarnék élni, nem volt bennem ilyen vágy, csak ki akartam próbálni. Aztán ott maradtam közöttük.

– Hogyan élted meg az első kapcsolatot? Nem érezted visszataszítónak?

– Az első kapcsolat akkor érdekesnek tűnt, nem visszataszítónak. Bár tudtam, hogy ez az életmód nem jó, folytattam, mert mind szexuálisan, mind lelkileg jólesett. Azt mondtam, hogy ha ezen az úton találom meg a boldogságot, akkor ezt az utat választom a visszautasítás helyett.

Az első kapcsolat futó kaland volt, s miután vége szakadt, már D. kereste a homoszexuálisok társaságát. Elkezdett kijárni Budapest ismert meleg találkozóhelyeire, különböző bárokba, az Egyetem presszóba, a Duna-korzóra, és ott szerzett partnereket. Az ismerkedés könnyen ment, de mivel otthon állandóan hazudnia kellett a programjaival kapcsolatban, ezek a lopott órák nem tudtak felhőtlen örömet okozni. „A szüleim előtti állandó színészkedés nagyon sok energiámat emésztette fel” – emlékszik vissza.

Apja és anyja soha nem szereztek tudomást fiuk homoszexualitásáról, nővére azonban igen. D. ugyanis naplót vezetett életéről, s a napló egyszer nővére kezébe akadt. „Onnantól kezdve nagyon megromlott a kapcsolatunk, mert a nővérem teljesen elutasított. Szinte megutált.”

D. homoszexuális korszaka tizenkét éven át tartott. Ez alatt több mint 100 férfival volt szexuális kapcsolata. Első partnere a női szerepet jelölte ki számára. D. elfogadta, majd megszokta, hogy ő a „nő”, így ezen a téren a partnerváltások után sem történt változás. „Akkor nem éreztem ezt megalázónak, mert szexuálisan én is örömöt éltem át.” D. később olyan munkahelyen dolgozott középvezetőként, ahonnan rögtön kirúgták volna, ha kiderül, hogy meleg, ezért „eléggé igyekeznem kellett, hogy napközben férfiasnak látsszak”. A mozgás, a gesztikuláció és a hanghordozás nagyon árulkodó lehet, ezért munka után teljesen át kellett alakulnia. Napközben férfiként viselkedett, munka utántól másnap reggelig nőként, leszámítva az öltözködést.

– Lelkileg vagy agyilag hogyan lehet naponta kétszer nemet váltani? Egyáltalán, melyik volt az igazi éned?

– Eleinte könnyen ment az átalakulás, mert szerepjátéknak fogtam fel a dolgot. Aztán egyre nehezebbé vált, egyre több energiámat vonta el, és egyre stresszesebb állapotba hozott. Az utolsó években már nem tudtam, hogy valójában ki is vagyok.

– Mostanában egyre többet hangoztatják, hogy a melegek, illetve a leszbikusok ugyanolyan hosszan tartó párkapcsolatok kialakítására törekszenek, mint az átlag heteroszexuálisok. Te milyen tapasztalatokat szereztél ezen a téren?

– A homoszexuálisokra nagyon jellemző a promiszkuitás – az érzelmeket figyelmen kívül hagyó, gyakori partnerváltás –, a hűség szinte ismeretlen fogalom. Nagyon kevés homoszexuális él hosszú párkapcsolatban.

– Mivel magyarázod a melegek átlag feletti szexuális aktivitását?

– Talán a múló időt akarják megragadni, mert egy melegnek a fiatal évei a „szép” évek. Miután kiöregszik, általában nem kell senkinek, legfeljebb pénzért talál partnert. Egy homoszexuális harmincéves kora körül már öregnek számít, ezért próbálja kihasználni a fiatal éveit.

– Miért számít valaki öregnek harminc körül?

– Ebben az életformában hamar meg lehet öregedni, harmincéves korára egy férfi olyan kiélt lesz, hogy 10-15 évvel idősebbnek is látszhat. Az „elhasználódásnak” két fő oka van: egyrészt a gyakori éjszakázások, másrészt a lebukástól való félelem, és az állandó izgalom.

– Visszatérve a te életedre, meleg korszakodban hogyan értékelted magadat, a sorsodat?

– A tizenkét év során nehezen tudtam szembenézni magammal, gyakran legszívesebben szembeköptem volna magamat a tükörben. Óriási ellentmondást éreztem, mert szerettem volna megnősülni, gyermekeket nemzeni, de a homoszexualitás miatt nem jutottam ötről a hatra. A sok partner ellenére lényegében egyedül éltem.

– Próbáltál valamilyen kiutat keresni?

– Mivel sok meleghez hasonlóan én is éreztem, sejtettem, hogy nem jó az, amit csinálok, úgy próbáltam feloldani a lelkiismeret-furdalásomat, hogy eljártam a templomba. Sajnos ez nem segített, mert miután végigültem a negyvenöt perces misét, ott folytattam, ahol abbahagytam. Az is megtörtént, hogy egyedül mentem be a templomba, de kifelé már egy új partnerral jöttem. Szóval, a templomba járás igazából nem jelentett gyógyírt a bajomra.

D. huszonnyolc éves volt, amikor a kilencvenes évek elején először hallott az AIDS-ről. Nagyon megijedt, mert a média tele volt a betegségről szóló hírekkel. Úgy döntött, felhagy homoszexuális életvitelével. Többet nem létesített viszonyt férfival, bár belül égette, emésztette a vágy. „Nehéz időszak volt, megnősülni nem tudtam, férfiakkal kapcsolatba kerülni már nem mertem. Tudtam, hogy valaminek történnie kell, mert ez így nem folytatódhat.”

Először akaraterejére támaszkodva próbált megváltozni: az utolsó években ugyanis már nemcsak éjszakánként volt nőies, a figyelmes szemlélő nappal is hamar észrevehette szexuális irányultságát. Az első lépés tehát az lett volna, hogy eltünteti az árulkodó nyomokat. Megpróbálta, s bár az utolsó partnerral történt szakítás után sokáig gyakorolta a férfias mozgást és mimikát a tükör előtt, egy idő után rádöbbent, hogy tizenkét évet nem lehet néhány hét vagy hónap alatt nyomtalanul kitörölni az életéből.

A mélyreható változás akkor kezdődött, amikor D. munkahelyére újjászületett keresztényeket vettek föl. Ő lett a főnökük. Az új beosztottak többször is beszéltek neki az evangéliumról, és azt is elmondták, hogy Isten a homoszexualitásból is képes megszabadítani az embereket. D. először durva szavakkal visszautasította a hallottakat, de amikor látta beosztottjai kitartását, új módszerhez folyamodott: „Amikor megint elő akarták hozni a megtérést, dupla munkával halmoztam el őket, hogy egyszerűen ne legyen idejük beszélni.” Fél év elteltével mégis megtört a jég: D. munkatársai invitálására ellátogatott egy keresztény istentiszteletre, és megtért.

Vitatják a homoszexualitás okait

Interjú Czeizel Endre genetikussal

– A tudomány jelenlegi állása szerint mit gondolnak a homoszexualitás kialakulásáról? Igaz az a mostanában napvilágot látott hír, mely szerint egy bizonyos gén felel a másságért?

– Háromfajta kutatás ismert férfi homoszexuálisok körében. Az első azt igazolta, hogy ha az egypetéjű ikerpár egyik tagja homoszexuális, akkor körübelül 50 százalékos gyakorisággal az a másik is. Ezzel szemben a kétpetéjű ikreknél ez az arány csak körülbelül 20 százalék. Ez az első kutatás tehát arra utalt, hogy a homoszexualitás biológiailag meghatározott. Később végeztek egy másik kutatást, amit „családvizsgálatnak” neveztek, és ez egy érdekes összefüggésre mutatott rá: szemben a teljes társadalomban mutatkozó 4 százaléknyi homoszexuálissal, a fiútestvérek esetében ez az arány 12-15 százalék. Ez, összevetve a kétpetéjű ikreknél mért 20 százalékkal azt mutatja, hogy nem lehet a külső hatásokat sem kizárni, hiszen a kétpetéjű ikrek genetikailag semmivel sem hasonlítanak jobban egymáshoz, mint két nem iker testvér. Ugyanakkor egy másik eredmény megint a genetikai meghatározottságra utalt: az anyai ágú nagybácsiknál és unokaöcsöknél körülbelül 8 százalék volt az arány, ami azt jelenti, hogy száz homoszexuális férfi nőtestvérének fiúgyermeke közül 8 homoszexuális. És ez vetette fel először azt a gondolatot, hogy esetleg egy olyan génről van szó, amely az X nemi kromoszómában van, tehát az anyukák viszik át, és a fiaikban jelenik meg. Ehhez csatlakozott a harmadik kutatás: dr. Hammer New Yorkban a vizsgált homoszexuálisok közel 70 százalékánál tudta azonosítani ezt a gént az X kromoszóma hosszú karjának a végén. És így látszólag a kép összeállt, mert mindhárom kutatás azt igazolta volna, hogy az X kromoszómában van egy olyan gén, amely bizonyos hajlamot jelent a homoszexualitásra. De meg kell azt is mondani, hogy később Kanadában is elvégeztek egy vizsgálatot, és ez egyértelműen nem támasztotta alá ezt a génazonosítást. Tehát folyik a vita.

– Említette, hogy a vizsgált egypetéjű ikreknél 50 százalékban homoszexuálisok mindketten, a másik 50 százaléknál viszont csak az ikerpár egyik tagja homoszexuális. Mi van ezzel az 50 százalékkal? Ha a homoszexualitás genetikai okokkal magyarázható, akkor 100 százalékos eredményt kellene kapni, hiszen az egypetéjű ikrek tulajdonképpen egymás klónjai, genetikai szempontból teljesen azonosak.

– Ez azt igazolja, hogy a homoszexualitás nem egyértelműen genetikailag meghatározott, hanem csak egy genetikai hajlamról van szó. A humán genetika alaptörvénye az, hogy a P – nevezzük így a produkciót –, vagyis az ember megnyilvánulása mindig a G és az E interakciója, ahol a G a genetikai hajlamot jelenti: ez a hajlam bizonyos körülmények között megnyilvánul, és elképzelhető, hogy bizonyos körülmények között nem. A homoszexualitás nem egységes, hanem különböző típusai vannak. Én azt gondolom, hogy a fő típusban van egy genetikai hajlam, amely azonban nem azt jelenti, hogy az ilyen ember biztosan melegként is fog élni. Mint ahogy egy balkezes is nyugodtan átnevelhető jobbkezesre. Ez akarat és elhatározás kérdése is, és a külső hatásoktól alapvetően függ. A hajlam és a tényleges életvitel közti különbségre megemlíthetem, hogy egyik ismert költőnk – már nem él – homoszexuális volt, de soha nem létesített viszonyt férfival, mert annyira istenhívő volt, anynyira fontos volt számára a vallás, hogy megtartóztatta magát.

„Nagyon szégyelltem magam, lángolt az arcom, azt hittem, mindenki engem figyel. Mégis előrementem megtérni, és akkor úgy éreztem, hogy hatalmas kövek gördültek le a szívemről.” D. következő pozitív benyomása az volt, hogy akkor sem utasították el, amikor a lelkészeknek beszámolt előéletéről. „Megtérésem után még éveken át tartott a szabadulásom, sokszor imádkoztak értem a gyülekezet lelkészei. Az imák során nemegyszer olyan erő járt át, hogy összetörtem a széket, vagy a kezem sérült meg a széktől” – emlékszik vissza hívő életének korai szakaszára D. Bár a teljes szabadulás több évbe telt, fontos megállapítani, hogy megtérése napjától D. egyetlenegyszer sem létesített többé homoszexuális kapcsolatot. Az idő a múlt elfelejtéséhez, és a férfias jellem helyreállásához kellett. Az Olvasóban persze joggal merülhet fel, hogy D. már a megtérése előtt felhagyott a meleg életvitellel. „Valóban, kezdetben az AIDS miatti félelem motivált, tehát nem hit által hagytam abba. Viszont ha nem térek meg, biztos vagyok benne, hogy a vágy néhány hónap alatt elnyomta volna a félelmet, és visszatérek a melegek közé. Az pedig, hogy a homoszexuális vágyaim egyik napról a másikra elmúltak, egyértelműen a megtérésem eredménye” – szögezi le D., aki Isten kegyelmének tartja a sorsában beállt gyökeres fordulatot. „Természetesen én magam is nagyon igyekeztem, hogy megerősödjön a hitem, és meggyökerezzem a gyülekezetben” – teszi hozzá szerényen.

D. kilenc évvel megtérése után ismerkedett meg azzal a hölggyel, aki ma már a felesége. Miután a néhány hetes ismerkedés után mindkettőjük számára egyértelművé vált, hogy az eljegyzés következik, a férfi a hölgynek is beszámolt előéletéről. „Úgy éreztem, ez így korrekt, nem akartam őt az esküvő után kész tények elé állítani. Ő maximálisan mellém állt, és összeházasodtunk.” D. életében felesége az első nő, s mint ahogy egybehangzóan állítják, nagyon boldog házasságban élnek. Szexuális értelemben is. „Egészen más, amikor az ember a feleségével él házaséletet” – zárja le a beszélgetést D.

F., a feleség mindezt így élte meg: „Konzervatív vallásos családból származom, ahol mindig is elítélően gondolkoztunk mindenféle erkölcstelenségről, így eléggé sokkoló volt, amikor D. elmondta, hogy milyen életet élt megtérése előtt. Ez azt követően történt, hogy eljöttünk édesapjától, akinek bemutatott mint jövendőbeli feleségét. Tehát sokkoló volt a bejelentés, de hazamentem és imádkoztam, és az a bibliai rész jutott eszembe, amikor a Szent Szellem azt mondja Péternek: »Te ne mondd tisztátalannak azt, amit az Isten megtisztított.« Úgy éreztem, ebben a konkrét helyzetben is el kell fogadnom ezt az igét, ami itt azt jelenti, hogy ha Isten egy embert megszabadított és megtisztított egy bűnből, akkor arra nekem is úgy kell néznem, mint egy szent és feddhetetlen emberre. D.-nek karakán fellépése van, nem egy akaratgyenge, döntésképtelen ember. Ha nem mondja el, hogy milyen életet élt, én soha rá nem jöttem volna. Ez is azt bizonyítja, hogy teljesen megváltozott, minden külső jegy eltűnt. Hálás vagyok az egyenességéért, mert ha utólag tudom meg, hogy honnan jött, biztos, hogy egész életemre becsapottnak éreztem volna magam.”

Egy rabszolga története

– A szüleim, főleg az anyám, nagyon vigyáztak rám, tizennyolc éves koromig nem engedtek sehova. Akkor aztán azt mondta az anyám: mostantól kezdve azt csinálsz, amit akarsz, de tudjál róla, hogy büntethető vagy.

– Ezt hogy jutott eszébe leszögezni? Próbálkoztál valamivel már korábban is?

– Nem, addig nem is gondolkoztam olyasmin, hogy mit csinálnék, ha „szabad” lennék. Egyik percről a másikra történt a dolog: lementem a térre, belekerültem egy baráti társaságba, és minden előzetes elgondolás nélkül már füveztünk is. Aztán hamarosan következett a heroin.

– De ilyen védett környezet után nem volt benned félelem, hogy kipróbálj ilyesmit?

– Nem volt bennem félelemérzet – az apámtól örökölhettem, ő a hetvenes években nagyon benne volt a drogozásban. Az utolsó lökést egyébként a szüleim válása adta meg: huszonegy éves voltam, amikor anyám elköltözött egy másik férfihoz. Bár sosem volt túl jó a kapcsolatunk, nagyon megviselt a család kettészakadása. A húgom, aki akkor tizennégy volt, attól fogva jött velem mindenhova, hogy ne legyen egyedül. Sajnos ő is hamar belekeveredett a dolgokba. Lett egy barátom, vele szereztük az anyagot, és a baráti társasággal lőttük be magunkat. Ment az idő, én már szerettem volna abbahagyni. Elvonókúrára mentem, bekerültem a Lipótra is – na, ott mindent lehet, csak abbahagyni nem.

– Hogy érted? Nem tudtak segíteni?

– Csupa alkoholista, drogos meg félőrült között csak még inkább rászoktam. Közben az apám megtért, járt a Folyondár utcába, csak nekünk nem szólt semmit. Amikor kijöttem a kórházból, fogott, és elvitt a gyülekezetbe. Megtértem. Nem sokkal később a barátom is megtért. Szépen alakultak a dolgok, le tudtam mondani a heroinról – de a barátomról, a paráznaságról nem. Így aztán elmaradtunk, újra drogozni kezdtem, egy szép nap aztán az apám is kitett a lakásból. Közben már ő sem járt a gyülekezetbe, egy férjes nővel kezdett viszonyt, és a kettőt – helyesen – nem tartotta összeegyeztethetőnek. Szóval az utcára kerültem, ráadásul „anyaghiányos” állapotban.

– Merre indultál?

– Egy dolog vezetett: hogy anyaghoz jussak. Nem érdekelt, hogy hogyan, nem voltam abban az állapotban, hogy ezen gondolkodjak. Mászkáltam a városban, és egy aluljáróban összeakadtam három roma sráccal. Valószínűleg rögtön levették, hogy mi a helyzet, és felajánlották, hogy szereznek nekem heroint. Cipeltek magukkal jobbra-balra, de a végén tényleg lett anyag, én benyomtam, aztán nem tudom, hol aludtam, vagy mi történt, nem is érdekelt már.

– Másnap meg szépen hazamentél?

– Mondom, nem volt hova hazamenni, az apám a cuccaimmal együtt kipakolt otthonról. A fiúk egyébként sem engedtek el csak úgy, közölték, hogy most ki kellene fizetnem a tegnapi heroin árát. Azt mondták, adósak maradtak a dílernek, egyiküknek ott kellett hagynia az óráját zálogba, és ki akarják váltani. De persze lehet, hogy az egészet kitalálták előre.

– Miből tudtad volna kifizetni?

– Ezen gondolkodtak egy darabig a srácok is, aztán kiötlötték, hogy mivel nincs pénzem, eladnak engem, és abból fizetik ki a dílert.

– Eladnak?!

– Igen. Tanakodni kezdtek, hogy ki fizetne értem hatvanezer forintot. Elvittek először egy haverjukhoz, aztán egy másikhoz…

– Te meg mentél velük…?

– Le voltam robbanva fizikailag, ráadásul még az előző esti adag hatása alatt voltam. Addigra hozzánk csapódott két roma lány is, akiket szintén nem kell félteni, ha verekedésre kerül a sor, így már öten vettek körül, nem nagyon tudtam volna ellenkezni. Végül, mivel senki nem akarta értem kifizetni ezt az összeget, eljutottunk egy szakadt kis kocsmába, onnan telefonáltak valakinek a srácok. Megérkezett az illető: egy fiatal, korrekt üzletember benyomását keltő, öltönyös férfi, aktatáskával. Leült mellénk, megkérdezte, hogy én is benne vagyok-e a buliban, és mivel a többiek miatt nem mertem azt mondani, hogy nem, kifizetett értem hetvenezret, és hazavitt. Egy kétszobás panellakásban lakott egy lánynyal. Másnap elvitt orvoshoz, feliratott nekem gyógyszert, hogy le tudjak állni a heroinról, aztán fodrász, kozmetikus, butik – és este kivitt a nyolcadik kerületbe strichelni. Volt ott egy ház – egyébként éppen szemközt a rendőrséggel –, ahova fel lehetett menni szobára a kliensekkel, az előtt ácsorogtunk. A srác, aki „megvett”, azaz a strici, ott ült végig az utcán egy padon, és figyelt. Amikor jött a „vendég”, feljött, átvette tőle a pénzt, és lent megvárt.

– Meddig ment ez így?

– Úgy egy hónap telt el, amikor kezdtem ráébredni, hogy miben vagyok benne, de nyakig. Attila, a strici egyébként a többiekhez képest jól bánt velem: úgy kezelt, mint egy minőségi befektetést, orvoshoz járt velem, fodrászhoz, kozmetikushoz vitt, ruhákat vásárolt; ha bevitt egy butikba, és valamire rámutattam, megvette; nem vert meg, nem erőszakolt meg – csak minden este kivitt „dolgozni”. A többiekkel nem így bántak, ezért a férfiak többsége örült, hogy olyan lányt talál az utcán, akinek még megvannak a fogai – nem verték ki. Azért ahhoz, hogy a heroint ki tudjam hagyni, és persze, hogy rábírjam magam a munkára, speeddel (amfetaminszármazék kábítószer – a szerk.) mindennap ellátott minket Attila – mert mondanom sem kell, hogy Attila barátnője is kijárt „dolgozni”. Este héttől reggel hétig „dolgoztunk”, nyolcra hazaértünk, lefürödtünk, aludtunk úgy kettőig-háromig, akkor elmentünk enni valahova, hétkor meg újra irány a nyolcadik kerület. Olyan jó befektetésnek bizonyultam, hogy amikor egy hónap után Attila elé álltam: „Figyelj, kerestem neked vagy másfél millió forintot, most már elmennék”, egyszerűen az arcomba nevetett.

– És maradtál…

– Kezdtem nagyon megijedni attól, amibe belekeveredtem. Attól kezdve csak a pillanatot vártam, hogy leléphessek.

– Hova mentél volna?

– Haza nem mehettem, meg apám látott is egyszer az utcán, de nem jött oda, azt hitte, hogy a heroin miatt csinálom. Elkezdtem félretenni a pénzből. Attila csak az „alapdíjat” vette el, de mindenért, amit ezen felül kért a „vendég”, külön kellett fizetni. Az meg bent zajlott a szobában. Attila nem tudhatta, mennyit keresek hozzá, de a nagy részét azért ennek is odaadtam, mert féltem, hogy mi lesz, ha rájön.

– Nem értem, hogy lehetett ezt kibírni akár speeddel is. Te hogy élted meg ezeket a mindennapokat?

– Az első időben talán még kábult lehettem a heroinozástól, talán fel sem fogtam teljesen, mit csinálok és miért. A kábítószer ráadásul rezignálttá is tett a sorsom iránt, eleinte nem is érdekelt igazán, hogy mi történik velem. De amikor ráébredtem, hogy mi történik, szerettem volna minél előbb szabadulni a helyzetből. Amúgy igyekeztem kedves lenni a „vendégeimmel”. Olyan is volt nemegyszer, hogy kifizették a fél órát, egy órát, aztán csak beszélgetni akartak. Érdekes módon a „vendégek” közül többen is próbáltak lebeszélni arról, hogy ott maradjak.

– A rendőrséggel szemben hogy lehetett szabadon strichelni?

– Egyszer bevittek, de még a rendőr is azt mondta, hogy mit keresek én itt, menjek el, nem vagyok idevaló. Volt egy pár fiatal srác, egy baráti társaság, akik jöttek időnként, ők is ezt mondogatták. Egyikük a telefonszámát is megadta, hogy ha úgy döntök, hogy abbahagyom, ő segít.

– És?

– És éltem vele! Egyik reggel, miután nyolc körül elaludtunk, váratlanul felébredtem. Kilenc óra lehetett csak, de én úgy éreztem magam, mint aki végigaludta az éjszakát. Elérkezett a pillanat. Felkeltem, gyorsan beledobáltam néhány cuccot egy táskába, belopóztam Attilához, elvettem az ágya mellől a lakáskulcsot, kiosontam, kinyitottam az ajtót, visszaosontam a kulccsal, aztán usgyi lefelé. Kirohantam az utcára, a metróhoz. Aztán egy fülkéből felhívtam a srácot, aki megadta a számát. Egy óra múlva értem jött, nála alhattam egy pár napig. Tényleg segített. Attól fogva nem prostituált voltam a számára, hanem egy lány, aki segítségre szorul – nem is próbált többet közeledni.

– Nem erre számítottam, de örülök, hogy van ilyen. És ezen a ponton végleg megoldódott az életed?

– Még tettem egy kört, mielőtt valóban rendeződött a sorsom. Felhívtam a régi barátomat is, aki nem tudta, hova tűntem két hónapja. Újra együtt voltunk, de ezzel a heroin is visszatért a mindennapjaimba. Nem volt hova mennünk, vagy egy hónapig minden este másnál aludtunk, volt, hogy éjfélkor még csatangoltunk, nem tudtuk, aznap hol hajthatjuk le a fejünket. Egy nap aztán rájöttem, hogy nem akarok én még meghalni, huszonnégy évesen. Felhívtam egy lányt, akit még a gyülekezetben ismertem meg annak idején. Nagyon kedvesen fogadott, megígérte, hogy segít. Pontosan tudtam, hogy ha elmegyek a gyülekezetbe, véget ér ez a rémálom. Mondtam a barátomnak is, de ő azt mondta, neki jó így – akkor már azt tudtam neki mondani, hogy rendben, akkor én megyek, te meg maradsz. Megtértem az első alkalommal, amikor eljöttem istentiszteletre. Igazam lett, véget ért a rémálom. Elvonási tünetek nélkül leszoktam a kábítószerről. Rá tudok nézni fiúkra undor és keserűség nélkül. Egyébként sem hibáztatok senkit azért, amin végigmentem. Se a szüleimet, se a barátomat, de még Attilát sem. Örülök, hogy Isten megszabadított. Megtaláltam a helyemet Istennél és a világban is, szakmát tanultam, dolgozom, és kész vagyok arra, hogy családom legyem. Három éve járok a gyülekezetbe, azóta nem kísértett meg a régi életem. A slusszpoén pedig az, hogy a három roma srác közül, akik „eladtak”, kettő már ide jár a gyülekezetbe.

– Még egy kérdés: nem nyúlt utánad az alvilág? Nem keresett a futtatód például?

– Biztosan keresett, de én nem találkoztam vele többé. Egyszer két másik strici, akik ismertek, szembejött velem az utcán. Na, akkor kivert a víz egy pillanat alatt, megálltam a járda közepén, moccanni sem tudtam. Ők viszont elmentek mellettem, egyszerűen átnéztek rajtam. Amúgy nem szoktam ettől félni, biztos vagyok benne, hogy ennek vége van, ahogy abban is biztos voltam, hogy ha eljövök a gyülekezetbe, vége lesz a régi életemnek.

Egy nemzet, egy vallás

A balkáni konfliktus vallási háttere

Sokan állnak értetlenül a Balkán-félszigeten történő események előtt. Mi történik, miért, és mikor lesz vége? Magyarország több szempontból is érintett, így ez is fokozza az érdeklődést. Sok kérdésre azonban a médiából nem kaphatunk egyértelmű választ. Néha az az érzése az embernek, valami még hiányzik ahhoz, hogy a kép teljes legyen. Nemcsak a politikát kellene elemezni, ugyanis az események jobb megismeréséhez szükség van a helyi vallási viszonyok áttekintésére. Sokan állítják, hogy nem vallásháborúként kell felfogni azt, ami arrafelé mostanság történik, de ebben nincs teljesen igazuk. Sok mindent nem a politikusok okoztak vagy hajtottak végre, hanem az emberek vallásos meggyőződése alakított.

Politikusok és katonák egyaránt nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, ami a volt Jugoszlávia területén, a titói rendszer felbomlása után kialakult. Sokan kérdezték, hova lett az az erő, ami addig összetartotta az egész szerkezetet. A térséget jobban ismerők – legyenek történészek, újságírók vagy átlagos, gondolkozó emberek – egyetértettek abban, hogy nagyon nagy dolgoknak kellett volna történniük ahhoz, hogy az egység fennmaradhasson. A megoldást sem helyben, sem Európában nem találták meg. Ennek ellenére a konfliktust oldani próbáló kísérlet elkezdődött, és a hagyományos balkáni érdekeltségüket feleleveníteni szándékozó németek beavatkoztak: a bomlás jeleit már erősen mutató térségben a horvátokat kezdték támogatni. Tény, hogy a történelmi hagyománynak és a vallásnak is volt ebben szerepe. Mint eddig mindig, most is sikerült egy katasztrófasorozatot elindítani. Az európai nagyhatalmak nem tanultak a korábbi esetekből.

A balkáni népek

A legjobb egy rövid kitérőt tenni a múltba, mert a mai események gyökerei elég régre nyúlnak vissza. A természeti szempontból szép területnek nem volt éppen békés történelme. A Római Birodalom peremterületeként kereskedelmi útvonalak helyszíne volt több kereskedővárossal együtt, melyek a nyugati és keleti provinciákat összekötő utak mentén jöttek létre. A birodalom hanyatlásával és a népvándorlás korával kezdődött a mai kép kialakulása. A szlávok érkeztek ide először. Le is telepedtek szinte egész Közép- és Délkelet-Európában, az Égei-tengerig és a mai Isztambulig. A 6–7. századtól viszonylag elhatárolhatóan alakultak ki az új szláv „államok”.

Az újonnan érkező szlávok integrálását a meglévő rendszerbe Bizánc és Róma is megpróbálta minél hamarabb elindítani. Nyugaton inkább erőpolitikával és asszimilációval próbálkoztak: papjaik fegyveres segítséggel kísérelték meg az emberek megtérítését. Bizánc kezdetekben inkább a „pogányok” elleni harcokat választotta, térítés nélkül. Ennek ellenére a keleti egyházhoz tartozó Cirill és Metód neve maradt fenn. Az ő munkájuk teremtette meg a szláv írásbeliséget, és közvetve ugyan, de ők voltak, akik megkezdték a szlávok megtérítését. A testvérpár anyanyelvi szinten beszélte a szlávot, így a Bibliát ezen a nyelven is át tudták adni az embereknek. Tevékenységük miatt összeütközésbe kerültek a nyugati papsággal, így Rómával is. Róma félt, hogy a két keleti térítő túl nagy befolyásra tesz szert, és ezáltal Bizánc nagyobb teret nyerhet a Balkánon. Pápai kiátkozás és elüldözés lett az osztályrészük, melynek során a német papok Metódot börtönbe zárták Bajorországban. Metód halála után a német és sváb papok elüldözték tanítványaikat, akik a mai Horvátország területén és az akkor még bolgár fennhatóságú Belgrádon keresztül a bolgár állam központjában telepedtek meg – ez a mai Macedónia.

Róma és Bizánc viszonyának nem egészen felhőtlen volta abban az időben már erősen érezhető volt. Az újonnan alakult államok területi határai egyben vallási határokká is váltak. Horvátország, Dalmácia és Szlovénia ennek megfelelően Róma hatáskörébe került. Bosznia pont az ütközőzónában helyezkedett el. A tőle keletre eső területek Bizánchoz tartoztak. Mivel az egyházszakadás bekövetkezte idején (1054) még nem voltak stabil határok a térségben, harc indult az itt élők lelkéért. Bizáncnak igen jó kapcsolatai voltak az akkor formálódó, főleg szláv államokkal. Magyarországért is hasonló csata folyt.

Vallási villongás a balkánon. Átrajzolt határok és lerombolt városok maradtak emlékül

A szerb önállósodás a 12–13. századra érte el tetőpontját. Ekkorra már széles szakadék tátongott Róma és Bizánc között. A szerbek az ortodoxiát választották. Sokat emlegették mostanában Rigómező nevét a médiában, de hogy mennyire volt ez fontos, akkor lehet megérteni, ha pontosan tudjuk, mi fűződik ehhez a névhez. Az első független szerb királyság létét – majd a törökök hódítása révén a középkorban bekövetkező végét is – ez a hely jelentette. Hol is van Rigómező? Ez a mai Koszovó, annak is a központi része. A török hódoltság ideje alatt az itt működő kolostorokban élt tovább az írásbeliség. Az innen kikerülő papok prédikáltak az országban, és fenntartották az alapszintű oktatást. A nemzeti újjászületés idején is komoly szerep jutott az itt képzett papoknak.

A török hódítás teljesen lefedte az ortodox területeket. Vallási türelemről nem minden esetben lehetett beszélni a mozlim hitet valló törökök esetében. Igaz, a balkáni területeken nem mindenhol volt jellemző az erőszakos térítés, de volt rá példa. Főleg a biztos hátország miatt a bolgár területeken történtek ilyenek. Ellenkező példa a se nem katolikus, se nem ortodox boszniai vallási közösség, a bogumilok esete, akik ellen pápai utasításra a magyar királyság is harcolt, természetesen a katolikus hit védelmében. Tagjaik, bár etnikailag szlávok voltak, önként és igen gyorsan áttértek a mozlim hitre. Ezzel alakult ki a mai hármas vallási tagozódás: katolikus, ortodox, muzulmán.

Mosztár. Az indulatok nem szűntek meg az elmúlt száz évben. Vér és vallás

A balkáni régióban kitörő lázadásoknak is a valláskülönbség volt az oka. Az elégedetlenkedő ortodoxokat véres megtorlásokkal „nyugtatták le”. A kevés számú boszniai katolikusnak szintén voltak hasonló esetei. Az igazi feszültségek ekkoriban kezdtek megjelenni. Valójában egy etnikum lakta ekkor a horvát–szerb–bosnyák és montenegrói régiót. (Természetesen a bolgárokat, görögöket és albánokat kivéve.) Sem komoly nyelvi, sem kulturális különbség nem volt közöttük. Egy dolgot kivéve, és ez a vallásuk. Legélesebben Bosznia-Hercegovinában volt ez látható.

Az albánok a török hódítással együtt lettek muzulmánok. Végig a leghűségesebb és legkegyetlenebb harcosai voltak az oszmán birodalomnak. A szultán sokszor vetette be őket a helyi konfliktusokban, mert biztos volt abban, hogy az utolsó pillanatig küzdenek majd. Ezért cserébe viszonylagos önállóságot is élveztek. Kevésbé ismert azonban, hogy léteznek ortodox és katolikus vallású albánok is, igaz, hogy kisebbségben, de többségük pont a válság által érintett területen lakik – pontosabban fogalmazva, lakott.

Európa közbelép

A mostani események a kilencvenes évek elejére nyúlnak vissza. A horvátok kinyilvánították függetlenségüket. Az akkorra már jórészt nemzeti alapon történő politizálás mögött megbújtak a vallási érzések is. A független horvát kormány erősen konzervatív beállítottságú volt, mely a hagyományosan katolikus horvát nacionalizmus előtérbe kerülését jelentette. Mivel a horvátok mindig vágytak a vezető szerepre, ezért elszakadásuk elkerülhetetlenné vált. Az úgynevezett Jugoszláv Néphadsereg ekkor szinte teljesen szerb befolyás alatt állt, így a fegyverek nagy része az ő kezükben volt. Európa, élén Németországgal – Helmuth Kohl és Hans-Dietrich Genscher vezetésével – közvetíteni szándékozott. A hagyomány és a vallás a horvátokhoz kötötte őket. A világon elsőként ismerték el a magát függetlennek nyilvánító Horvátországot.

Helmuth Kohl és Hans-Dietrich Genscher

Ekkor a szerbek szemszögéből nézve rossz emlékek bukkantak fel a múltból. Annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia (OMM) volt az első, amely a szerb államiság esküdt ellenségévé vált. Az OMM éppen a szerb érdekek ellensúlyozása érdekében kebelezte be Bosznia-Hercegovinát. Emlékezetes, hogy ennek eredménye lett az a politikai gyilkosság, mely miatt végül kirobbant az első világháború. A horvátok ugyan szintén szerették volna megszerezni a területet, de már az is vigasztalta őket, hogy nem szerb kézre került, és így is az OMM-n belül maradt. A második világégés alatt ismét német területekről érkezett az igény: meg kell szüntetni az önálló szerb, és ezzel együtt a délszláv államot. Egyben vallási érdekek is mozgatták a szálakat. Az így német támogatással kreált usztasa hatalomtól rengeteg ortodox szenvedett.

Egy rossz emlék. Horvát usztasa a német hadsereg tagjaként

Vallás és föld

Szlovénia nem véletlenül maradt ki a vérengzésekből: ha területi sérelmeit orvosolni akarta volna, a sokkal nagyobb Olaszországgal kellett volna szembenéznie. Nem tette. A többi tagállam viszont gazdasági problémákkal birkózott. Tito rendszere azért tudott viszonylag jól működni, mert a horvát származású, de meggyőződéses kommunista népvezér ügyesen elégítette ki a különböző délszláv nemzetek igényeit. Ehhez viszonylagos anyagi jólét és gazdagodás is társult, e kettő együttes hatása volt az ideiglenes béke. A kilencvenes évek elejére azonban a Tito alatti jólétnek kezdett nyoma veszni.

A vallási nacionalizmussal átitatott kormányok természetesen elsőként a történelmi igazságtalanságok helyrehozatalába fogtak, ettől várták a gazdasági helyzet jobbra fordulását. Vallás, vér és föld lett a horvát, szerb és bosnyák politikusok jelszava. Az uszító propaganda ugyanazon a nyelven hangzott el a katolikus, az ortodox és a mozlim vezetők szájából. A vallási nacionalizmus célpontja a történelemben nem először Bosznia-Hercegovina lett. A vallási ütközőzónának bizonyuló területen elkezdődött az emberek „beoltása”.

Joszif Brosz Tito

A szerbek és horvátok etnikai tisztogatása valójában a vallásilag egynemű területek kialakítását szolgálta az etnikailag azonos emberek között. Hiába volt a közös múlt, hiába értették meg egymást tolmács nélkül is. Az embereket vallási területen fanatizálták, és ez volt az igazi eszköz a politikusok kezében. A különböző etnikumú szabadcsapatok vezetői a helyi vallási vezetők „felkentjei” lettek – papok és pópák egyaránt felszentelték a „szent ügyért” harcba indulókat. Egy terület „megtisztítása” vallási sikerként is el lett könyvelve. A győztes felszabadítók első tette a másik vallás isteneinek szolgáló helyek lerombolása volt – templomok, mecsetek, kegyhelyek és temetők tűntek el teljesen. Bizonyíthatóvá vált, hogy melyik nemzet istene az erősebb. Sokszor járta be ilyen eseményekről tudósító képsor a világot. Ez alól egyik fél sem volt kivétel. Mondhatjuk, hogy hihetetlen barbarizmus, mert igazából az. A vegyes lakosságú városokban együtt élő emberek élete gyökeresen megváltozott. Szarajevó, Mosztár és a többi hely, ahol ma a vallási hovatartozás mentén állnak a határok. Szerb ortodox negyed, horvát katolikus rész és bosnyák muzulmán kerület. Bosznia-Hercegovina felosztása is e vonalak mentén történt meg.

A horvátok felfegyverzése egyik pillanatról a másikra történt. A Tudjman vezette „gyengébb fél” fegyverbeszerzéseit, természetesen az „esélyegyenlőség” jegyében, nem vette tudomásul a külvilág. Az európai fegyverkereskedés újra beindult. Az akkori magyar kormány elhíresült kalasnyikov-botránya is ebbe a körbe tartozott. Az Antall-kormány római katolikus konzervativizmusa a horvát felet találta elesettebbnek, annak ellenére, hogy a Szerbiához tartozó Vajdaságban élt a magyar kisebbség túlnyomó része. Itt is tettenérhető, hogy a történelmi hagyomány erősebb volt a józan külpolitikánál. Ráadásként az akkori magyar sajtó gyakran hangoztatta a vallási sérelmeket, például az eszéki templom lerombolásával mutatták be a „szerb barbárok” tetteit. A teljes embargó alatt álló Jugoszlávia csak az orosz segítségben reménykedhetett. Önkéntes légiósok érkeztek is a nagy szláv testvértől, de a fegyvereket a volt nagy-jugoszláv néphadsereg arzenáljából pótolták. A bosnyákoknál a „próféta” nevében történt a védekezés. Megsegítésükre a mohamedán világ fegyvereket és légiósokat küldött.

Fegyverbegyűjtés. Miután az albánok a legmodernebb fegyverek birtokába jutottak, a régiek könnyebben adták át a NATO-nak

Egy nemzet, egy vallás?

Az egy nemzet, egy vallás elvét bizonyítja, hogy a horvát vagy szerb nemzeti hősöket első hely illeti meg a vallási rendezvényeken. Kiadatásuk esetén – lásd Horvátországot, ahol az elmúlt időben több nemzeti engedetlenségi mozgalom is kitört ennek kapcsán – derül ki, hogy valójában véres kezű gyilkosok. A koszovói albánoknál is elkezdődött a „mártírok és hősök” felkutatása, a reakciók egyelőre ott még kiszámíthatatlanok.

Egyetemes Horvát hadsereg. Franjo Tudjman, a volt horvát elnök. Ha horvát, akkor katolikus

Miért fontos az azonos származású emberek között vallási szempontból különbséget tenni? Jó kérdés. A szekularizált Nyugattal ellentétben itt ez napról napra fontosabb lett. Talán erről feledkezett el az európai közösség. A háborúkat és üldöztetéseket megért emberek között is ezen az alapon válogattak – tegyük hozzá, hogy ehhez akarva-akaratlanul a beavatkozó nagyhatalmak is hozzájárultak. Egy falu megszállásakor a betörő katonák vallása határozta meg, kinek kell mennie, és ki maradhat. A felégetett házak tulajdonosai és a meggyalázott emberek között csak ebben volt különbség. Az elmúlt évszázad is csak száz évig tartott, ez nem volt elég a feltépett sebek begyógyulásához.

Egy kicsit sarkítva: a horvátok szerint aki nem katolikus, az nem horvát, a szerbek szerint pedig egy igazi szerb csak ortodox lehet. Többször is lehet hallani a helyi vallási vezetőktől: aki elhagyja a hitét, az már a nemzetnek sem tagja többé. Egy nemzet, egy vallás. Azaz itt nem az azonos etnikai származás határozza meg a nemzet létét, hanem az azonos vallás.

A szerb ortodox egyház a többi ortodox egyházhoz hasonlóan úgynevezett autokefál egyház. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti egyház független, és nem alárendeltje valamilyen nagy, központi hierarchiának, vagy egy másik nemzeti egyháznak, hanem egymás mellett, az egyetemes egyház egyenlő és független tagjaiként működnek. A bolgárra és a görögre is ez igaz. Így ezek a nemzeti egyházak egy ország területén belül szeretnék látni híveiket. A háborúkban elszenvedett területi veszteséget egyben hitéleti veszteségként élik meg. Ebben a közegben a katolikusokra és mozlimokra is igaz ez.

Koszovó

A kommunistának nevezett Milosevics sem a hagyományos „vörös” demagógiával szerzett magának híveket. Nem véletlenül köthető sikere Koszovóhoz és a vidéki területekhez. A szerb pátriárka többször az állami fogadások és rendezvények részese lett. A vallási ünnepek újra nagyobb hangsúlyt kezdtek kapni. Milosevics természetesen gyakran részt vett az ilyen eseményeken. Az emberek csak azt látták, hogy az egyház is mellette áll, a szerbek érdekét kívánja, csak jó ember lehet. Ráadásul Koszovóban is rendet akart tenni. A szinte teljesen mozlim vallású albánok terjeszkedése ugyanis igen bántotta az egyház szemét. A szerb lakosság egy jelentős része is sértve érezte magát. Nem tartották igazságosnak, hogy csak a szerbeket bünteti a Nyugat. Miért ne lehetne végre egy nagy Szerbia? – kérdezték.

Milosevics és a nemzeti egyház képviselői

Mivel az albánok sem érezték igazságosnak az európai nagyhatalmak által megrajzolt határokat, így náluk sem aludt ki teljesen a nagy Albánia iránti vágy. Ez a vallási és nemzeti történelmen alapuló eszme került összeütközésbe a nagy Szerbia eszméjével. Mindkét oldal a maga módján kezdte eszméjét megvalósítani.

Bin Laden - A szent ügy. Az USA és esküdt ellensége együtt támogatta az albán szélsőségeseket

Sikerült végül ebbe a helyi konfliktusba olyan hatalmakat is belerángatni, mint az Amerikai Egyesült Államok. Az USA, mely hagyományosan nemigen szokta az iszlám nacionalizmust támogatni, most mégis sikeresen adott védelmet egy ilyen mozgalomnak. Közben a területen iszlám ébredésnek lehetünk a szemtanúi. Az egész Balkánon, Bulgáriában, Macedóniában, Albániában és Boszniában sorra épülnek a mecsetek. Az igen szegény sorban élő, tehetséges gyerekek iráni ösztöndíjakkal válnak a próféta hű tanítványaivá. Szintén a mozlim világ tagjai támogatják a fegyverbeszerzéseket is. Oszama bin Laden neve sem ismeretlen az albán gerillák között, aki hírhedt terroristaként a „szent ügy” egyik legfőbb támogatója. Az albánok által tudatosan elpusztított vagy megtámadott ortodox kegyhelyek is ezt igazolják. Igaz, a világsajtót inkább a megrongálódott mecsetek és dzsámik képe járta be.

A koszovói válság idején tanúsított görög hozzáállás a vallási összetartást is szimbolizálja. A görögök kategorikusan ellenezték a NATO-beavatkozását, annak ellenére, hogy ők maguk is NATO-tagok. A bombázások alatt az oroszokon kívül csak ők álltak napi kapcsolatban a belgrádi vezetéssel. Az oroszok szintén egy vallási eszme alapján tartottak fenn szoros kapcsolatokat Belgráddal. A pánszlávizmus és az ortodoxia volt az igazi kapocs. Természetesen közrejátszik, hogy az orosz nagypolitika a saját befolyását szerette volna megőrizni a Balkánon, de ez nem nélkülözte a vallási felhangot sem.

Puskaporos hordó

Mára a NATO-n belül sincs egységes vélemény a helyi konfliktusokkal kapcsolatban. Az USA tartózkodása több mint feltűnő, és európai szövetségeseik sem túl optimisták. A világsajtó – és vele a magyar is – igyekszik egy kicsit más képet mutatni, de eddig az események sok mindenben kényszeríttették őket viszonylagos korrekciókra. A sajtó ugyan hatalom, de az eseményeket mégsem ő irányítja. Talán ezért is felemás az a kép, ami az emberekben megmarad a balkáni helyzettel kapcsolatban.

Amit a világ látott - A NATO missziója és egy lerombolt mecset. Képek, amik nem mutatják meg a valóságot.

Magyarországon is igaz ez, ahonnan talán még torzabb a látvány. Legyen példa erre egy nem régen történt esemény. A Franjo Tudjman vezette Horvátország szinte teljesen el volt szigetelve a nemzetközi politika részéről. Nem véletlen, hiszen az antiszemita és soviniszta kormányzási metódust sehol sem tolerálták a világon. Nyugati politikai vezetők csak azért mentek Zágrábba, hogy jobb belátásra bírják Tudjmant. Nem sikerült. Temetésén külföldi vezetők nem vettek részt, a magyar miniszterelnök volt az egyik kivétel. A magyar sajtóban azonban egy mintaállam jelent meg, amellyel jó gazdasági és politikai kapcsolatokra van szükségünk, hogy a Nyugat elfogadjon bennünket. Még véletlenül sem mutatkozik ilyen törekvés a más vallású szerbekhez való közeledésre.

Aki eddig a balkáni hordóhoz nyúlt, mindig megállapíthatta, hogy valóban robbanóanyaggal van feltöltve.