A bibliai zsidó joggyakorlat alapjai Jézus korában

„Igazságosság és jogszerűség a Te királyi trónod erőssége” – vallja egyetlen zsoltárában Salamon nemzedékének harmadik legbölcsebb embere, az ezrahita Etán. A látszólag magától értetődő kijelentés óriási igazságot fogalmaz meg: Isten királyi uralma azért örök és megdönthetetlen, mert trónszékének alapját két szellemi valóság képezi: az igazságosság és a jogszerűség. Minden más birodalom megbukott idővel, és ezután is megbukik idővel. Ennek oka, hogy nem igazságra és jogra épülnek, hatalmuk fenntartása érdekében többé-kevésbé megengedik az igazságtalanságot és a jogtalanságot – ezzel maguk kódolják be önmagukba elkerülhetetlen bukásukat, rendszerükbe a repedéseket. Isten ezt nem engedi meg sem magának, sem birodalma építőinek, mert akkor nem érvényesíthetné örökké uralmát. A rabbik szerint Isten jelenléte az igazságtalan bíráskodás miatt hagyta el Izraelt. Ezt ennek egyik áldozata, maga Jézus is megerősíti a Máté evangéliuma 23. fejezetében. Az egyházban is kívánatos, hogy a hívők közötti vitás ügyek, konfliktusok vagy bűnök jogszerű és igazságos megoldást nyerjenek, mert az igazságtalan vagy szakszerűtlen ítélkezés nagy egyéni és közösségi nehézségeket okozhat. Ebben segítséget nyújthat a kinyilatkoztatás és a kiválasztott nép tanulságos története.

A Jézus korabeli zsidó joggyakorlat a mózesi Törvényen és annak rabbinikus értelmezésén alapult. Az alábbi összefoglalóban mindenhol igyekszem elválasztani a kettőt, az isteni kinyilatkoztatást és az ahhoz fűzött emberi értelmezést. Külön jelzem azt is, ha az Újszövetség is kifejezetten átveszi a tórai vagy a rabbinikus gyakorlatot.

Az ószövetségi zsidó bírósági rendszer keretei: tíz főnként egy bíró, ötfokozatú fellebbviteli rendszer

A Tóra rendkívül erőteljes, az egész társadalmat átszövő bírósági rendszert hozott létre, ami a közösségi élet jogszerűségének nagyon magas igényét fejezi ki. Ennek első megnyilatkozása a Törvényben Jethró Mózesnek adott tanácsa (2Móz 18:13–26), amely szerint minden tíz férfire egy hivatalosan ordinált (felszentelt, kinevezett) bírónak kell jutnia (ennek az alapelvnek a követése Jézus korában, sőt még az után is kimutatható, sőt további szigorítása is). Ezen felül ötven férfire (és öt bíróra) egy magasabb fellebbviteli szinten álló másodfokú bíró, száz férfire (és tíz elsőfokú és két másodfokú bíróra) egy harmadfokú bíró, ezer férfire (és száz elsőfokú, húsz másodfokú és tíz harmadfokú bíróra) egy negyedfokú bíró jutott, az egész nép fölé (és az összes első-, másod-, harmad- és negyedfokú bíró fölé) pedig a Törvény Isten emberét állította, aki akkor Mózes volt, később pedig az 5Móz 17:8–13 ezt a legfelsőbb bírói tekintélyt a mindenkori főpap és az abban a korban élő legnagyobb karizmatikus tekintély közös döntésére ruházza át.

Az Egyiptomból kivonuló, körülbelül hatszázezer felnőtt férfit számláló nép így összesen 78 600 + 1 főnyi hivatalosan kinevezett bíróval rendelkezett (részben közülük lázadt föl később 250 ember a Kóré és Dáthán-féle lázadásban Mózes ellen). Így nemcsak hogy tíz emberre jutott egy-egy bíró, de ráadásul ötfokozatú fellebbviteli rendszer jött létre, ami a jogorvoslatot nagyon nagy mértékben biztosította (bár a fellebbvitel részletei valószínűleg nem egyeztek a maival, mivel nem a peres felek, hanem a döntésükben bizonytalan bírák vitték feljebb az ügyeket). A zsidó társadalom 13 százaléka bíró volt. Összehasonlításképpen: ma Magyarországon körülbelül 3000 emberre jut egy bíró, azaz a társadalom kb. 0,3 százaléka bíró, ezért húzódnak az ügyek a végtelenségig, és sokszor kudarcot vall a jogorvoslat. Mire megítélnek egy kártérítést, a károsult már rég tönkrement.

Jethró tanácsot ad Mózesnek: száz emberből tizenhárom bíró

A bírák felszentelésének módja és feltételei

A bírákat az első pillanattól fogva mindvégig hivatalosan kinevezték, és kézrátétellel felszentelték (ordinálták). Kiválasztásuk feltételei már Jethró tanácsa értelmében a következők voltak:

1. derék (erős személyiségű);
2. istenfélő;
3. igazságos;
4. gyűlöli a haszonlesést (nem megvesztegethető).

Később az 5Móz 16:18–20 ezt továbbiakkal egészíti ki:

5. nem fordítja („hajlítja”, azaz torzítja) el az ítéletet;
6. nem részrehajló senki iránt;
7. nem fogad el ajándékot (megvesztegetés céljából).

A bírák ordinációját a már korábban ordinált legfelsőbb szintű bírák végezték. Az archaikus, minden ókori népre jellemző vezetői intézmény, a vének általi vezetés (gerontokrácia), amelyet a zsidóság is követett korábban, fokozatosan egybeépült a mózesi bírói rendszerrel, s ezáltal a „vén” és a „bíró” gyakorlatilag szinonim fogalmakká váltak az Ószövetségben. A bírák kiválasztásakor előnyt élveztek a léviták, két fő okból: 1. ők ismerték legjobban az Írásokat, a Törvényt; 2. nem lévén saját földtulajdonuk, a tizedekből éltek, így fölszabadultak a tanítás, a törvényértelmezés, tanácsadás és bíráskodás tevékenységére. Ugyanakkor fontos tudni, hogy nem minden lévita lett bíró, illetve számos bíró nem volt lévita.

Keresztényként azt is fontos lehet megjegyezni, hogy a Szent Szellemmel való betöltekezettség nem volt követelmény a bírók kiválasztásánál, hiszen az Ószövetségben csak a király (amikor volt), a főpap és a próféta volt Szent Szellemmel fölkenve. Ezért csak a legmagasabb, ötödfokú bírói döntéseknél működött a Szent Szellem, az elsőtől a negyedfokú bíróságokig csak emberi szintű ítéletek születtek (de ez akkor így is volt rendjén). A Bírák könyvében szereplő valamennyi „címszereplő” bíró (Debóra, Gedeon, Ehud, Othniél, Sámson stb. és végül Sámuel próféta) olyan karizmatikus, Szent Szellemmel fölkent személyiség volt, aki a fent leírt bírói rendszerben a legfelsőbb (ötödfokú) bíró szerepét töltötte be a mindenkori főpappal közösen ítélkezve, egészen a királyság intézményének (Isten tökéletes akaratától eltérő) felállításáig.

Városi bíróságok a honfoglalás után

Az 5Móz 16:18–20 elrendeli, hogy minden településen állítsanak fel (a fentiekből következően a település létszámának megfelelő méretű) bíróságot, amelyek a város/falu kapujában minden jogi természetű ügyet kezel. A mindenfajta peres ügyben zajló ítélkezésen túlmenően ez helyi rendeletek alkotását („önkormányzati testület”) is jelentette, valamint a házasságok hitelesítését („anyakönyvvezető” – lásd Ruth 4:1–13), az ingatlan-adásvételek hi telesítését („földhivatal” – lásd ugyanott), különböző „jegyzői” funkciókat, sőt a közösségi hitélet kérdéseinek eldöntését is („teológiai akadémia” – a kapuban ülő bírák tevékenységének részleteiről lásd még: Jób 29:7–25).

A legfelsőbb bíróság a honfoglalás után

Az 5Móz 17:8–13 állítja fel a Mózes halála után működtetendő legfelsőbb (ötödfokú) bíróság intézményét. Ennek kritériumai:

1. azon a helyen kell üléseznie, ahol a Szent Sátor áll; majd később természetesen a jeruzsálemi Templom- hegyen;

2. alapvetően két emberből áll: a főpapból és a legfelsőbb bíróból;

3. a döntésének való engedetlenség halálos bűn (azaz halálbüntetést von maga után);

4. olyan ügyekben is dönthet, amelyekre nézve a Biblia nem ad egyértelmű eligazítást („megfoghatatlan”), és ezekben az ügyekben döntései a Tóra szerint is (!) egyenrangúak a Törvény tekintélyével.

A későbbiekben a főpap és a legfelsőbb bíró egy hetvenfős tanácsadó testülettel is körülvette magát, amely részint papokból, részint az országosan legnagyobb tekintélynek örvendő bírákból, bölcsekből állt. Ez a szokás nincs előírva a Tórában, tehát nem törvényerejű, hanem annak mintájára alakult ki, hogy Mózes kérte Istent, ne egyedül kelljen ezeket a terheket hordoznia, s ekkor Isten hetven vénre kiárasztotta a Szent Szellemet, hogy vele együtt végezzék a vezetés munkáját. Nem tudjuk pontosan, mikor alakult ki ez a hetven plusz egy fős Nagy Szanhedrin – elképzelhető, hogy a babiloni fogság után, de az is lehet, hogy már a Mózes utáni nemzedékekben (tény, hogy létszámát az Ószövetség kifejezetten nem említi). Ez a tórai legfelsőbb bíróság (vagy később a Nagy Szanhedrin) dönt minden olyan ügyben, amely a négy alacsonyabb fokú ítélkezési szinten nem nyert mindenki számára megnyugtató lezárást; valamint Mózessel egyenrangú törvényhozói jogkörrel rendelkezik minden olyan kérdésben, amit maga a Tóra nem szabályozott (például a napév-holdév kiegyenlítésének módja az ünnepek megtarthatósága érdekében; a Szentírás kánonjának meghatározása stb.). Ezért mondja Jézus zsidó hallgatóságának még a korrupttá vált Nagy Szanhedrinről is: „Az írás tudók és a farizeusok Mózes [bírói] székében ülnek, ezért mind azt, amit parancsolnak nektek, tartsátok be és tegyétek meg; de cselekedeteiket ne kövessétek: mert ők mondják ugyan, de nem te szik meg.” (Mt 23:2–3)

A bíráskodás néhány további alapelve

A Tóra a bírák jellemére vonatkozó fenti alapelveken kívül még a következőket írja elő az ítélkezési folyamatra vonatkozóan:

1. ne hozzanak döntést a többség/ sokaság nyomása miatt (azaz merjék vállalni a kisebbségi álláspontot, ha az az igazság – 2Móz 23:2);

2. szegény embert ne ítéljenek anyagi helyzete miatt kedvezőbben (2Móz 23:3);

3. de ne is ítéljék kedvezőtlenebbül a szegényt (2Móz 23:6);

4. idegent/bevándorlót (nem zsidót) is ugyanúgy ítéljenek, mint a honfitársaikat (2Móz 23:9);

5. ne kedvezzenek a tekintélyes vagy hatalommal bíró embernek sem (5Móz 16:19 a héber eredeti szerint, 3Móz 19:15, 5Móz 1:17);

6. minden állítás bizonyításához két-három tanú szükséges, egy tanú szavára semmi sem áll meg (5Móz 19:15–21).

Sámson szobra Asdódban

Az Ószövetség szinte valamennyi könyve mindezeken felül is tele van a bírákat kötelességeikre figyelmeztető, feddő, instruáló, tanító részekkel. A becsületes bírák sok esetben támadások kereszttüzébe is kerülhettek a próféták leírásai alapján, ha a többséggel, a hatalmasokkal, vezetőkkel vagy a gazdagokkal szemben ítéltek. A Biblia rend - szeresen figyelmezteti a bírákat arra is, hogy Isten személyükben megítéli őket, ha ők hamis, rossz vagy megalapozatlan ítéleteket hoznak. A rabbinikus irodalom szerint a S’chiná, Isten Jelenléte a bírák hamissága miatt hagyta el Izraelt, és az igaz ítélkezés következtében tér vissza hozzá (de ez a vélemény igéken alapszik, tehát biblikus, lásd például 2Krón 19–20. fejezet).

Az ügyek kivizsgálásának alapvető szabályai

E tekintetben a legalapvetőbb tórai szabály, hogy egy tanúságtételre semmi sem tekinthető bizonyítottnak. A bizonyítottsághoz két vagy három tanúságtétel szükséges (5Móz 19:15). Ezt a követelményt az Újszövetség is megerősíti és átveszi az egyházi ügyek vonatkozásában (Mt 18:16, 2Kor 13:1). A hamis tanúzást maga a Tízparancsolat is tiltja (2Móz 20:16). A hamis tanút azzal büntették, amivel elítélték volna az általa megvádoltat, ha igaz lett volna a tanúsága (ez akár halálbüntetés is lehetett, ha a vád arra vonatkozott – 5Móz 19:18–21). Az 5Móz 19:15 (héber szövege) azt is előírja, hogy minden egyes tényállítást külön-külön kell bizonyítani két vagy három tanúval, és minden olyan állítást, amelyre nézve csak egy tanú van (azaz ha a tanúvallomások abban a részletkérdésben nem egyeznek), el kell vetni. Ezt az elvet maga Jézus is megerősíti (Mt 18:16), tehát az újszövetségi egyházi bíráskodásban is mérvadó (egyébként magát Jézust e miatt az elv miatt nem tudták halálra ítélni, amíg ő maga meg nem nyilatkozott: Mk 14:55–59). Minden ettől eltérő ügy kezelést rágalmazásnak tekintettek, és súlyosan büntettek. Végezetül: az ítélet végrehajtását mindig a tanúknak kellett elkezdeni (5Móz 17:7), hogy ezzel is növeljék felelősségük súlyát (ugyanis ha például egy halálos ítéletet maga után vonó ügyben hamis tanúk voltak, akkor tudatos gyilkosokká lettek). Ebből következik, hogy nem volt „tanúvédelem”, titkos tanúságtétel: a tanúknak szemtől szembe vállalniuk kellett a tanúságtételt (ellenkező esetben csak rágalmazóknak minősültek).

A szándékosság/tudatosság figyelembe vétele

A mózesi Törvény hangsúlyosan különbséget tesz a tudatosan (az adott törvény ismeretében, szántszándékkal) elkövetett bűn, illetve a tudatlanságból (a törvény nem ismeretéből vagy helytelen értelmezéséből) elkövetett bűn között. Tudatosan elkövetett bűn esetében maga a Tóra soha nem engedélyezi a helyettesítő áldozat bemutatását, hanem az igazságos ítélet végrehajtását követeli meg (4Móz 15:22–31, vö. Zsid 10:26–28), még abban az esetben is, ha a bűnös kifejezte megtérési szándékát (!). Tehát ha minden kétséget kizáróan bebizonyosodott például, hogy a vádlott halálos bűnt követett el, noha tudatában volt az erre vonatkozó törvénynek és büntetésének, de az eljárás során kifejezte megtérési szándékát, akkor is végrehajtották a halálos ítéletet (ez tórai elv). Jézus korában ilyenkor rabbinikus rendelkezés szerint közvetlenül a megkövezése előtt egy megvallásba (megtérő imába) vezették be, és ha elmondta, biztosították arról, hogy üdvözülni fog, majd pedig a lehető legkíméletesebben (leggyorsabban) végezték ki. Tudatlanságból elkövetett bűn esetében viszont nem hajtották végre az ítéletet (bármi legyen is a bűn, akár gyilkosság, házasságtörés, bálványimádás stb.), hanem bűnáldozat bemutatására kötelezték a vádlottat, valamint nyomatékosan figyelmeztették (ennek eszköze volt a bűnáldozat és a rabbinikus korban általában a megvesszőzés) és megtanították a törvényre (így későbbi bűnismétlés esetében már bizonyított volt a tudatosság, és akkor végre is hajtották az ítéletet). Nem a vádlottnak kellett bizonyítania, hogy nem ismerte a vonatkozó parancsot, hanem a tanúknak kellett bizonyítaniuk, hogy ismerte (vagyis 2-3 főnek tanúsítania kellett, hogy jelenlétükben figyelmeztették az illetőt a parancsra). E bizonyítottság hiányában a bűnt automatikusan tudatlanságból elkövetettnek minősítették.

A legfelsőbb bíróság alapvetően két emberből állt: a főpapból és a legfelsőbb bíróból

A tanúságtételekre vonatkozó további rabbinikus szabályozás

Tekintettel arra, hogy az ítélettől emberi sorsok alakulása, akár élet-halál is függhetett, és a bírákat a Szentírás arra figyelmeztette, hogy Isten minden helytelen ítéletet megtorol a bírákon, a bírói gyakorlat évszázadai alatt további, a tórai parancsokon túl - menő, elővigyázatosságból fakadó szabályozás alakult ki és hagyományozódott tovább. Ezek közül a legfontosabbak a következők:

1. Tanúnak csak tényleges szemtanút fogadtak el (azaz az illetőnek látnia kellett a cselekményt, amit tanúsított – tanúsága nem származhatott másodkézből, hallomásból, szóbeszédből vagy mégoly logikus egyéni következtetésből sem). A rabbinikus példa erre: egy ember látta, hogy két ember be ment egy házba. Az egyik kezében kard volt. Néhány perc múlva ez kijött, a kardja véres volt. A tanú utána bement a házba, és a másikat ott találta holtan, karddal leszúrva. Ebben az esetben a gyilkosság nem bizonyított, mert a tanú nem látta magát a gyilkosságot, csak következtetett rá. Valójában a házban bármi más is történhetett (pl. öngyilkosság vagy baleset), márpedig ha csak szikrányi lehetősége is fennáll annak, hogy a vádlott nem bűnös, akkor nem lehet elítélni. Hasonlóra utal az Újszövetség is: Mária terhességével kapcsolatban nem merül föl Józsefben az esetleges halálbüntetés lehetősége, csak a nyilvános megszégyenülésé. A korabeli rabbinikus joggyakorlatban ugyanis Máriát nem ítélték volna el, mert a paráznaság eseményét senki sem látta, s így senki sem tanúsíthatta. Mivel a rabbinikus bírósági eljárás számol a csoda lehetőségével (szemben a mai materialista joggyakorlattal), ezért ha Mária azzal védekezik, hogy a Szent Szellemtől terhes, senki sem tudta volna bizonyítani a bűn megtörténtét, így Máriát felmentették volna (viszont ki lett volna téve az emberek gyanakvásának és a szégyennek).

2. Nem fogadtak el tanúnak elfogultsággal vádolható személyt (közeli rokont például sohasem).

3. A két vagy három tanú kritériumát úgy értelmezték, hogy halálbüntetést maga után vonó esetek bizonyításakor csak három tanút fogadtak el, kettőt nem.

4. A tanúknak bizonyítaniuk kellett a tudatosságot is (a szándékosság kritériumát).

5. A vádlott nem lehetett tanú saját perében, azaz a beismerő vallomást nem fogadták el tanúságtételnek (!), és ha nem volt meg a vádlott személyétől független két vagy három tanú, akkor nem tekintették bizonyítottnak a vádat. (Ez látszólag értelmetlen butaság, de a számukra betartandó isteni Törvény betűjéhez maradéktalanul hűséges, mert az valóban tanúkról beszél, azok létszámáról, és semmit sem mond a beismerő vallomás értékéről, és nem utal arra, hogy a vádlott is lehetne tanú maga ellen.) Valószínűleg ezt a rabbinikus rendelkezést túlzásnak kell tekintenünk.

Mindezen nagyon aggályos elvek mögött az a voltaképpeni szándék húzódott meg, hogy

1. véletlenül se hozzanak elítélő döntést egy ügyben, ha az nem százszázalékosan bizonyított a Tóra szellemében (mert ebben az esetben a bírák ítélet alá kerülnek Istentől);

2. a kiválasztott nép (testvéreik) közül minél kevesebben haljanak meg.

A bizonyítási eljárás ilyen (és más, még ezen is túlmenő, lásd a későbbiekben) megszigorításával elérték, hogy nagyon ritkává vált a ténylegesen végrehajtott halálos ítélet. A Tóra beszél arról is, hogy a bizonyíték hiányában el nem ítélt, de tényleges bűnösöket Isten úgyis kiirtja (karet) a nép közül, ezért úgy tartották, hogy jobb felmenteni, ha a bizonyítás nem abszolút bizonyos, mert ha mégis bű - nös volt, úgyis meghal fiatalon. Egyes igehelyek alapján az volt az általános felfogás, hogy „az élet felénél” bekö - vet kező korai halál (40 és 50 éves kor között) minden esetben ilyen rejtett („titkos”) halálos bűnök miatt történik.

A bíró széke Korazin városkapujában

A bíróságok működésére vonatkozó további, rabbinikus rendelkezések

A Jézus korára már kialakult rabbinikus szabályozás értelmében a „könnyebb” ügyek (főként például minden anyagi, pénzügyi természetű vita) elbírálásához nincs szükség ordinált bírákból álló testületre. Az ilyen ügyeket laikusokból álló háromfős ad hoc „bíróság” elé kell vinni. Ezt a szokást megerősíti és az egy - házi joggyakorlatba is átviszi az Újszövetségben a Mt 18:16 és az 1Kor 6:4–5. (Ez a szokás a zsidóságban máig él: az ilyen természetű vitákat sokszor a reggeli közös ima előtt intézik el a helyben fölállított laikus bíróság előtt, hogy az imádkozás már az ítélet tétel után, viszálytól mentesen zajlódhasson. Ez az intézmény még a haláltáborokban is működött a zsidók között.) Ha mégis ordinált bíró elé viszik az anyagi természetű ügyet (dín mamóná), akkor egyetlen bíró vagy lévita is elég a döntéshez. A valamivel jelen tősebb, a közösség életét is érintő ügyekhez három-, öt- vagy hétfős, ordinált bírákból álló testület szükséges (a páratlan szám a szavazategyenlőség elkerülése végett fontos).

Halálos ítéletet azonban csak a 23 ordinált bíróból álló, úgynevezett kis szanhedrinek, vagy a 71 fős Nagy Szanhedrin hozhatott. 23 fős kis szanhed rinnek lennie kellett minden 120-nál több férfi lakossal rendelkező településen. A 23 fős létszám a Tóra egyes utalásaiból lett kikövetkeztetve többszörös következtetéssel, amelynek értelmében a vádlottat ügyvédként védelmeznie kell egy „gyülekezetnek” (héberül édá, ez 10 fő), és a vádat is egy 10 fős „gyülekezetnek” kell képviselnie ügyészként, ezek felett kell állnia még három bírónak. Halálos ítéletet csak kétfős szavazattöbbséggel hozhattak, felmentő ítéletet azonban egyfős szavazattöbbséggel is. Ha mind a 23-an elítélik a vádlottat, akkor föl van mentve, mert felmerül a koncepciós eljárás valószínűsége. A legsúlyosabb ügyekben (hamis próféta vagy hamis tanító vizsgálata, egy egész város vagy törzs elítélése stb.) csak a 71 fős Nagy Szanhedrin ítélkezhetett, ugyanezen elvek alapján. Jézus is elismeri a kisebb bíróságok és a szanhedrinek létjogosultságát, sőt megerősíti, hogy a messiási királyságban is lesznek ilyenek (Mt 5:22).

A vádlott védekezésére adott lehetőség

Mind a rabbinikus (Jn 7:51), mind a római jog (Csel 25:16) biztosította a vádlott számára a lehetőséget, hogy az ellene felhozott vádakkal szemben a tanúk jelenlétében, velük szemtől szemben (Csel 24:19) védekezhessen a bíróság előtt.

Ezeknek az alapelveknek jelentős részét, ha nem is mindet, az Újszövetség is átveszi, ezért a keresztény gyülekezetek belső működésében is kívánatosak, hiszen azok Isten országának részei, amelynek alapja és erőssége az igazságosság és a jogosság.