Tanulmány
A Gerle hangja
A kereszténység egy olyan közegben született, amelyben a „Szent Szellem” bevett fogalom volt, tevékenysége pedig ismerősen csengett. Erről tanúskodnak a rabbinikus források és a qumráni tekercsek is.
A Szent Szellem héber megfelelője, a Rúách HáKódes tulajdonképpen többféleképpen fordítható: „a szentség szelleme”, „a Szent [tudniillik a Mindenható] szelleme”, „a szent [hely] szelleme”, „a szent [dolgok] szelleme”, illetve a „Szent Szellem”.
A kifejezés a Héber Bibliában két helyen fordul elő. Az 51. zsoltárban, amelyben Dávid házasságtörése után Istenhez könyörög bűnbocsánatért: „Tiszta szívet teremts nekem, Isten, és szilárd szellemet újíts meg énbennem. Ne vess el engem színed elől, s Szent Szellemedet ne vedd el tőlem” (12–13, IMIT ford.); illetve Ézsaiás próféta könyvében Izrael népével kapcsolatban: „De ők engedetlenkedtek és megbúsították szentséges Szellemét, és ellenséggé változott irántuk, ő harcolt ellenük. Ekkor megemlékezett az őskor napjairól, Mózesről, a népe: Hol van, ki felvette őket a tengerből nyája pásztorával, hol van, aki beléje tette szentséges Szellemét? Aki járatta Mózes jobbján dicsőséges karját, meghasította a vizeket előttük, hogy szerezzen magának örök nevet.” (63:10–12)
Nézzük meg a következő verset: „Ki határozta meg az Örökkévaló Szellemét, ki a férfi, ki tanácsát tudatta vele?” (Ézs 40:13) A Héber Szentírás arámi fordítása itt az Örökkévaló szellemét Szent Szellemként fordítja, amiből arra következtethetünk, hogy az Örökkévaló szellemét a Szent Szellemmel azonosították, de legalábbis a két kifejezést párhuzamosan használták, s egymással felcserélhetőnek is gondolták.
Isten Szellemének a Héber Biblia több jellegzetességet tulajdonít: Isten kiválasztottjaira önti ki, hogy akaratát és parancsolatait, valamint a rájuk bízott hősi tetteket képesek legyenek végrehajtani (például 1Móz 41:38; 2Móz 31:3; 2Sám 23:2 stb.); az emberen nyugszik (Ézs 11:2, 42:1); körbeveszi, mint egy ruha (például Bír 6:34, 2Krón 24:20); ráesik (Ez 11:5); vagy kézként van rajta (Ez 37:1). Megosztható mással (4Móz 11:17); a próféták általa szólnak (2Sám 23:2; Zak 7:12). Jóel próféta szerint pedig eljön majd az idő, amikor Isten Szelleme minden ember számára elérhetővé válik (Jóel 2:28–29).
A rabbinikus irodalom, bár megszemélyesíti a Szent Szellemet, nem személynek, hanem Isten egyfajta attribútumának gondolja. Tevékenységét – egymástól teljesen el nem határolható, gyakran egymással felcserélhető módon – különböző szavakkal illeti, melyek megnyilvánulásainak egy-egy aspektusát mutatják be.
A prófétaság szelleme
A Szent Szellem (Rúách HáKódes) kifejezés viszonylag gyakran előfordul a rabbinikus irodalomban, s elsősorban az Istentől származó inspirációra, a prófétaság szellemére használatos, amely által az ember belelát a jövőbe és Isten akaratába. A próféták nem egyenlő mértékben részesülnek belőle, és tanítványnak is át lehet adni, például Józsué Mózestől, míg Elizeus Illéstől örökölte meg.
Isten a Tórát közvetlenül adta Mózesnek, a Szentírás többi könyve azonban a Szent Szellem inspirációja által született. A zsidó hagyomány szerint: „Mikor az utolsó próféták, Hággáj [Aggeus], Zechárjá [Zakariás] és Maleáchi [Malakiás] meghaltak, a Szent Szellem eltávozott Izraelből.” Egy másik feljegyzés szerint az esemény a Második Templom pusztulásának környékére tehető.
A rabbik szerint a Szent Szellem nemcsak prófétákon nyugszik meg, hanem karizmatikus vagy kivételesen szent embereken is, de azok is részesülnek belőle, akik a Tórát nyilvánosan tanítják, vagy azok, akik Istennek akár csak egyetlen parancsolatát is teljes hittel megcselekszik.
A rabbik a Szent Szellem és az eksztatikus öröm között is párhuzamot vonnak, s azt a Sátrak ünnepének egyik ceremóniájával, a vízmerítéssel hozzák kapcsolatba. A Misna beszámol arról, hogy a szertartás óriási tánc, éneklés és zene közepette zajlott, s azt is megjegyzi, hogy aki nem látta a vízmerítés ünnepét, az soha nem látott valódi örömöt életében. A Jeruzsálemi Talmud azt is hozzáteszi, hogy azok a résztvevők, akiknek a szíve tele volt örömmel, magától a Szent Szellemtől vettek inspirációt.
A Talmud azt is feljegyzi, hogy a vízmerítés szertartásának alkalmával a vezető rabbik akrobatikus táncot lejtettek. A rabbik közül Gamáliel – aki az Apostolok cselekedeteiben is felbukkan, s helyes tanácsot ad az apostolok ügyében – volt a legügyesebb. Állítólag olyan profin táncolt – tulajdonképpen breakelt –, hogy senki más nem tudta utánozni. Amikor valaki mégis megpróbálta, összetörte magát.
A rabbinikus irodalomban a Szent Szellem beszél, cselekszik, időnként egyszerűen a Mindenható szinonimájaként használatos. Számos helyen azonban másik két kifejezéssel – s’chíná, bát kól – is átfedésbe kerül, mivel időnként azok is Isten szinonimájaként fordulnak elő.
Isten jelenléte
A babiloni fogságot követően, mikor Izrael fiai visszatérnek az Ígéret földjére, sokan már nem nagyon beszélik a hébert, a Szentírás felolvasásakor így tolmácsra van szükség. Létrejönnek a Héber Biblia arámi fordításai, az úgynevezett targumok (fordítások), melyek hellén befolyás következtében kerülik az antropomorf kifejezéseket. Mikor Isten cselekszik, emberhez hasonló módon nyilvánul meg, az arámi fordítások az Örökkévaló helyett a mémrá (szó, ige, beszéd), s’chíná (Isten jelenléte) vagy j’kárá (dicsőség) szavakat használják. (Például: a „nincs az Örökkévaló közepettetek” (4Móz 14:42) versrészlet Onkelosz targumában így áll: „nincs az Úr sekinája közöttetek”.) Ennek következtében Jézus korára a rabbik indirekt módon a „Szentháromság-tan” előkészítőivé válnak: hiszen az Ige, a Szent Szellem a zsinagógai arámi fordítások következtében a zsidó nép széles tömegei számára „személyként” viselkedik.
A s’chíná arámi szó ugyan, de a gyökere a héber sáchán, azaz letelepedni, lakni, időzni, ott tartózkodni ige, mely a Szentírásban is megjelenik.
A Szent Sátorral kapcsolatban a következőt olvassuk: „S befödte a felhő a találkozás sátorát, és az Örökkévaló dicsősége megtöltötte a hajlékot; s nem bírt Mózes bemenni a találkozás sátorába, mert nyugodott rajta a felhő, és az Örökkévaló dicsősége megtöltötte a hajlékot…” (2Móz 40:34–35) A sátor (miskán) szó ugyanebből a héber gyökből származik, s annyit tesz: nyugvóhely. A s’chíná – továbbiakban a magyarban elterjedt módon: sekina – jelentése így: lakás, tartózkodás, letelepedés, mely Isten jelenlétére, ott létére utal, mely elsősorban a Szent Sátorban, illetve a jeruzsálemi Templomban – legalábbis az elsőben – volt jelen. De megnyilvánult az égő csipkebokorban, a pusztai vándorlás során felhőoszlop formájában, a Szináj-hegyen a törvényadás alkalmával.
A sekina a zsidó gondolkodásmódban Isten érzékelhető jelenléte, manifesztációja, mely gyakran fénnyel, ragyogással áll összefüggésben. Háromféle módon használatos: Isten mindenütt való jelenvalósága; a kiválasztott népén, Izraelen való jelenléte; egyes személyeken, helyeken való ott lakozása. A sekina tehát a rabbik szerint bizonyos mértékben minden helyen jelen van, ahogy a nap beragyogja a világot, úgy a sekina is áthatja azt.
A rabbik szerint a sekina elsősorban Izrael népének adatott, pogányok akkor kerülhetnek „a sekina szárnyai [értsd: pártfogása] alá”, ha elismerik Istent. A Templom lerombolásakor a sekina a mennybe távozott. Ugyanakkor magát a zsidó népet Isten jelenléte akkor sem hagyja cserben, ha bűnt cselekszik, hiszen a Szent Sátorban is ott volt Isten jelenléte akkor, mikor bűnt követtek el.
„És szerezzen engesztelést a szentségért, Izrael fiainak tisztátalanságai miatt és bűntetteik miatt, mind a vétkeikkel; és így cselekedjék a találkozás sátrával, mely náluk áll, az ő tisztátalanságuk közepette.” (3Móz 16:16) Sőt, a rabbik szerint Isten jelenléte a fogságban is a zsidósággal van. Ezt az elképzelést Ezékiel próféta is alátámasztja: „Mivelhogy távol vetettem őket a pogányok közé, és szétszórtam őket a tartományokba, tehát én leszek nekik templomul rövid időre a tartományokban, amelyekbe mentek.” (Ez 11:16)
A zsidó hagyomány szerint Isten jelenléte karizmatikus személyeken, bölcs, gazdag, bátor embereken is megnyugszik, továbbá ott, ahol összegyűlnek imádkozni, vagy mikor igazságos ítélethozatal történik. Ott van a Tóra tanulmányozásakor, jótékonykodáskor, vendéglátáskor; az egymással békességben élő házastársak között; szűzeken; de ott őrködik a szükségben levők, beteg emberek ágya felett is. Nincs viszont ott, ahol az emberek bűnt követnek el, szomorúak, mélabúsak, lusták, felületesek, gúnyolódnak, rágalmaznak, pletykálkodnak vagy üresen fecsegnek. Akik viszont vidámak, s örömmel cselekszik meg Isten parancsolatait, azokon megnyugszik.
Az előbb vizsgált Szent Szellem kifejezéshez hasonlóan a sekina is kapcsolatban áll a prófétálással: a prófétai látomások Isten jelenlétében történnek (például Ézs 6:1). A sekina fénylő, sugárzó létező, Isten dicsősége, Ezékiel próféta szerint pedig lesz majd egy olyan korszak, amikor a földön mindenütt érzékelhetővé válik: „És íme Izrael Istenének dicsősége kelet felől jön és hangja, mint nagy vizek hangja, a föld pedig világos lett dicsőségétől.” (Ez 43:2)
Az Újszövetség ezt, illetve az arámi fordításokban használatos másik kifejezést (j’kárá) a dicsőség (doksza) szóval adja vissza. Például Jézus születésekor a pásztorokat Isten dicsősége vette körül (Lk 2:9). Az Ef 1:6 szerint Isten „kegyelme dicsőségének magasztalására” lettünk kiválasztva, míg a 2Kor 4:6-ban az áll: „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett.” (Károli-ford.)
Az Újszövetségben úgyszintén felsejlik az ott lakás, sátorozás kifejezés is. Például a Jn 1:14-ben azt olvassuk: „És az Ige testté lett és lakozék [eredetiben: sátorozott, sátrat vert] mi közöttünk (és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét), aki teljes vala kegyelemmel és igazsággal.” A Jel 21:3 pedig egy Ezékielnél is említett korszakra reflektál: „És hallék nagy szózatot, amely ezt mondja vala az égből: ímé az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük.”
Az Újszövetség Jézus Krisztust (Kol 2:9), de magát a megváltott embert is Isten templomának nevezi, akiben ott lakozik jelenléte: „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet: és az én Atyám szereti azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk” (Jn 14:23), illetve: „Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta: Lakozom bennük és közöttük járok; és leszek nékik Istenük, és ők én népem lesznek.” (2Kor 6:16)
Égi hang
A rabbinikus irodalom egy harmadik kifejezést – bát kól – is használ, amikor a kinyilatkoztatás közvetlen forrása nem érzékelhető. A kifejezés időnként a Rúách HáKódessel felcserélődik, bár tőle különálló entitás, s akár magára Istenre is vonatkozhat. A bát kól – szó szerint: hang lánya, azaz visszhang – égi hang, isteni szó, amely Isten akaratát nyilvánítja ki az ember számára, különösen választások, döntések, ítélethozatalok alkalmával.
A bát kól isteni kinyilatkoztatás, azonban míg a Rúách HáKódes az emberben van, rajta nyugszik, birtokolható, addig a bát kól nem birtokolható, az embertől függetlenül, „kívülről” érkező szó. Gyakran hallható hang, de van, hogy álomban „szólítja meg” az embert. Címzettje bárki lehet, bűnös személy, közösség is, Izraelen belül, vagy akár kívül. Létére a sekina eltávozása miatt van szükség. Karizmatikus személyiség felkenetésének hitelesítője.
A zsidó hagyomány szerint az égi hang a bibliai időkben is számtalanszor megszólalt, mikor tanácsot adott az embereknek, például szólt Salamonnak, mikor ítéletet hozott a két anya ügyében. A rabbik szerint a bibliai időkben a Szent Szellemmel, a prófétaság szellemével párhuzamosan működött, azonban a prófétai intézmény megszűnésével a bát kól maradt az Isten és ember közötti egyedüli kommunikációs eszköz. Bizonyos helyekből kiolvasható, hogy a Rúách HáKódesnél alacsonyabb rendű kinyilatkoztatásnak tartják, döntésekben nem mindig fogadják el a véleményét.
Mint kól (hang) a Héber Szentírásban is számtalanszor megjelenik. Például: „És szólt hozzátok az Örökkévaló a tűz közepéből; szavaknak hangját hallottátok, de alakot nem láttatok, csakis hangot” (5Móz 4:12), de Ezékielt (Ez 1:28), Illést (1Kir 19:12–13), Jóbot (Jób 4:16) stb. is hang szólította meg. Dánielnél a hang az égből száll le: „Még a király szájában volt a szó, és hang szállt le az égből: Neked mondják, oh Nebúkadneccár király, uralmad eltávozott tőled…” (Dán 4:8)
A mennyei kijelentést a targumokban, illetve a rabbinikus irodalomban a következő formula vezeti be: „egy hang jött/hallatszott az égből/a mennyből”.
A Rúách HáKódeshez hasonlóan gyakran galamb vagy gerle képében is megjelenik, de ha nincs látható megnyilvánulás, a zsidó hagyomány gyakran akkor is úgy tartja, a bát kól úgy búg, mint egy galamb.
Az Énekek Énekének targuma például magát az Énekek Énekét Izrael és a Mindenható kapcsolatának leírásaként értelmezi. A következő verssel kapcsolatban – „Mert íme a tél elmúlt, az esőzés elvonult, elment; a virágok mutatkoztak az országban, az ének ideje elérkezett, és a gerle hangja hallatszott országunkban; a fügefa érlelni kezdte gyümölcseit s a szőlőtők virágban állnak, illatot adnak: kelj föl, kedvesem, én szépem, és jöjj el” (Én 2:11–13) – megjegyzi: a tél nem más, mint az egyiptomi rabszolgaság ideje, a gerlehang pedig a megváltás Szent Szellemének a szava.
Az égi hanggal az Újszövetségben is találkozunk. Rögtön Jézus vízben való alámerítkezésénél olvasható: „És leszálla őreá a Szent Lélek testi ábrázatban, mint egy galamb, és szózat lőn mennyből, ezt mondván: Te vagy amaz én szerelmes Fiam, tebenned gyönyörködöm!” (Lk 3:22) Ezt a jelenetet mind a négy evangélium feljegyzi. Abban a zsidó társadalomban, ahol az játszódik, egyáltalán nem hat furcsán: a galamb, a karizmatikus személy felkenetését hitelesítő égi hang az isteni megerősítést fejezi ki. A János evangéliuma is leír egy hasonló helyzetet, mikor Jézus Atyjához kiált: „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet! Szózat jöve azért az égből: Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem. A sokaság azért, amely ott állt és hallotta vala, azt mondá, hogy mennydörgött: mások mondának: Angyal szólt néki. Felele Jézus és monda: Nem én érettem lőn e szó, hanem tiérettetek.” (Jn 12:28–30) De Péter, János és Jakab számára is Jézus megdicsőülésekor égi hang tesz tanúságot (Mt 17:5; Mk 9:7; Lk 9:35).
Az égi hanggal az Újszövetségben isteni utasítások kapcsán is találkozunk (például Jel 10:4,8; 18:4 stb.), de a kívülvalók számára Pált is a bát kól szólította meg megtérésekor (Csel 9:4–7). n
A qumráni tekercsek tanúsága
A qumráni tekercsek úgyszintén amellett hoznak bizonyítékot, hogy Jézus és az apostolok korában a természetfeletti világról, a Szent Szellemről tudomása volt az embereknek. S bár a Szent Szellem a qumráni iratokban sem jelenik meg egyértelműen független személyként, a rabbinikus irodalomtól eltérően még több közös vonást ismerhetünk fel az Újszövetség Szent Szellem „fogalmával” kapcsolatban.
A Közösségi Szabályzat például arról számol be, hogy kétfajta szellemet (rúchót) adott Isten az embernek, amelyben járhat a számonkérés időpontjáig. Az egyik az igazság, a másik a romlottság szelleme. Az igazság Szelleme a fénnyel áll összefüggésben, míg a romlottságé a sötétséggel, amelyhez tartozó szellemek azon vannak, „hogy elgáncsolják a fény fiait”. Az igazság Szellemét Isten szereti. Célja, hogy általa fényt gyújtson az emberek szívében, megtanítsa az embert az istenfélelemre, alázatosságra, türelemre, hitre Isten tetteiben stb. Aki az igazság Szellemét követi, annak osztályrésze a gyógyulás, a békesség, gyarapodás, örök áldások, örvendezés egy győztes életben, s a dicsőség koszorúja.
Az irat a romlottság szelleméhez a gonoszságot, hazugságot, elbizakodottságot, kevélységet, rágalmazó nyelvet, kemény szívet, mocskos utat és tisztátalanságot társítja. Aki ezt követi, annak osztályrésze a szenvedés lesz, örök romlás, „állandó félelem és örök rettegés a sötét helyek tüzének megsemmisítő szégyenével”, mígnem elpusztul. Ezek határozzák meg az emberek természetét. Küzdelem van köztük mindaddig, míg el nem jön a végső ítélet, amikor Isten „minden emberi tettet alávet igazsága próbájának, és némelyeket megtisztít a maga számára: elpusztítja testük belsejében a romlottság szellemének minden (nyomát), és megtisztítja őket a gonosz tettektől a Szent Szellem által. Meghinti őket az igazság szellemével, megtisztulásul a hazugság minden undokságától és a szenny szellemében forgolódástól. Az egyeneseket képzetté teszi a Legfelsőbb tudásában és az égi lények bölcsességében, hogy okossá tegye azokat, akik a feddhetetlenség útján (járnak), mert Isten őket választotta ki az örök szövetségre, és övék az ember minden dicsősége. És nem lesz szenny, és szégyenné válik minden fennhéjázó cselekedet. Addig azonban az ember szívében harcolni fognak egymással az igazság és a romlottság szellemei.” (1QS III:18–IV:26, ford.: Komoróczy Géza) Ez a rész többek között az 1Kor 2:12-vel hozható párhuzamba. Kifejezetten a Szent Szellemmel kapcsolatos párhuzamok még a következők:
A Szent Szellem „beszennyezhető” bűn által: „…És ugyanígy, beszennyezték Szent Szellemüket is, mert rágalmazó nyelvvel nyitották ki szájukat Isten szövetségének előírásai ellen…” (CD V:11–12, ford.: Komoróczy Géza) Az Újszövetség az ember testét Isten templomának nyilvánítja, amelyben a Szent Szellem lakik, s ezért nem szabad bemocskolnia bűn elkövetése által (például: 1Kor 6:18–19).
A Szent Szellem a prófétaság szelleme: „És őket az Ő Szent Szellemében fölkent (személy) révén tájékoztatja, és ez (a személy) lesz az, aki ismeri az igazságot…” (CD II:12, ford.: Komoróczy Géza) Ez a momentum szintén ismeretes mind a Héber Szentírásból, mind az Újszövetségből. Például a Szentírás könyveinek kanonizálásával kapcsolatban a rabbik egyik követelménye volt, hogy a könyvet a Szent Szellem kellett, hogy inspirálja. Ez a 2Pt 1:20–21-ben is megjelenik.
A Szent Szellem tanácsadó: „Én, a Bölcs ismerlek Téged, Istenem, a Szellem által, amelyet belém adtál, és híven hallgattam csodálatos tanácsodra. Szent Szellemeddel megnyitottad számomra bölcsességed titkának ismeretét, erő forrását…” (1QH XII:11–13, ford.: Fröhlich Ida) Az Újszövetségben a Szent Szellem szintén bölcsességre tanít: „Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondottam néktek.” (Jn 14:26; 1Kor 2:9–13)
A Szent Szellem vezető és védelmező: „Köszönöm Neked, Uram, hogy támogattál engem erőddel; Szent Szellemedet árasztottad rám, hogy ne botladozzak. Megerősítettél engem a gonoszság csatái előtt és azok minden csapása alatt.” (1QH VII:6–7 ford.: Fröhlich Ida) „Szilárd állhatatossággal támogattál engem; Szent Szellemeddel gyönyörködtél bennem, és [vezettél engem] mindmáig.” (1QH IX:32, ford.: Fröhlich Ida) Az Újszövetség ugyancsak így gondolja: „És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.” (Jn 14:16–17) „Mert akiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai.” (Róm 8:14)
A Szent Szellem megtisztít a bűnöktől: „…mert ki-ki csak Isten igaz tanácsának szellemében nyerheti el az engesztelést útjának valamennyi bűnére – hogy az élet fényébe nézhessen. És bűneitől csak a közösség Szent Szellemében (és) igazságában tud megtisztulni, és vétkeire csak az egyenesség és alázat Szellemében nyerheti el az engesztelést, és teste csak lelkének az Isten minden törvénye iránti alázatosságában tisztul meg…” (1QS 3:6–8 ford.: Komoróczy Géza) Az újszövetségi párhuzam: „Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által.” (1Kor 6:11)