A kétéltű ember

A szívünket, szellemünket, ami az Úrral való találkozás és kapcsolattartás színhelye, a Szentírás megkülönbözteti, sőt néha szembeállítja a lelkünkkel, amely által az érzékelhető külvilággal tartjuk a kapcsolatot. Ezért a keresztények néha hajlamosak megfeledkezni arról, hogy lelkük is van. Pedig ha az „előszoba”, vagyis a lelkünk tele van súlyos bútordarabokkal, amelyek eltorlaszolják a „vendégszobához”, azaz a szellemünkhöz és a szívünkhöz vezető bejáratot, ez természetesen kihatással lesz a vendégek fogadására, vagyis a szellemi életünkre is.

A szellemünk és a lelkünk többek között abban különbözik egymástól, hogy a szellemünk közvetlenül természetfeletti eredetű részünk, míg a lelkünk természetes eredetű valóság. Lelkünket – amely többek között a habitusunkban, viselkedésünkben, stílusunkban, gondolkodásmódunkban nyilvánul meg – alapvetően három tényező alakítja. Az egyik az őseinktől genetikailag örökölt hajlamok, amelyek valamiképp a véren keresztül határozzák meg a lelkialkatunkat. A másik a neveltetésünk, amely – jó esetben – képes ezeket a hajlamokat bizonyos keretek közé szorítani, hogy alkalmassá váljunk a társadalomban a közösségi életre. A harmadik tényezőt pedig a démonok jelentik, akik igyekeznek megkötözni lelkünk egyes területeit, hogy ezáltal olyan gondolatokra, érzelmekre vagy magatartásra kényszerítsenek bennünket, amelyeket magunktól nem tennénk meg.

E három tényező közül az őseinktől örökölt hajlamaink a legalapvetőbbek, amelyeket a Biblia általában bűnös természetnek, „óember”-nek vagy testi embernek is nevez. Péter apostol ezeket a hajlamokat hiábavalóknak nevezte, amivel arra utalt, hogy az örökkévalósághoz mérve az ember lelkének még azok a képességei is haszontalanok, amelyek a földi boldogulásunk szempontjából egyébként hasznosak lehetnek: „Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből [anasztrofé: hajlam, magatartásforma]; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pt 1:18–19) Amennyiben szó szerint vesszük Péter szavait, úgy az apostol csupán az őseinktől örökölt hajlamainkról (anasztrofé) beszélt, nem pedig az életünkről egészében véve. Annyiban azonban mégsem tévedtek a fordítók, amikor a hajlamot életnek fordították, hogy ezek a hajlamok egy idő után természetesen megnyilvánulnak az ember mindennapi életében is, hiszen amilyen vágyak fortyognak az emberben, és amikről állandóan ábrándozik, azokat egy idő után el is kezdi megvalósítani. Az ember lelkében lévő hajlamoknak a sorssal való kapcsolatát még jobban megragadja a görög pszükhé kifejezés. Ezzel a szóval a görögök nem csupán az ember érzelmeit, gondolatait és akaratát, vagyis egy szóval: a lelkét fejezték ki, hanem azt az egész folyamatot, ahogyan a lélekben lévő hajlamokból idővel kialakul egy emberi életpálya, sors is. Vagyis a görög emberek úgy látták, hogy a lelkükben lévő vágyak és hajlamok arra ösztönzik őket, hogy ezeket a vágyakat ki is fejezzék, meg is valósítsák, ezért magától értetődő volt a számukra, hogy ezek a hajlamok egy idő után formát öltenek az ember életében, sorsában is. Számukra tehát a pszükhé kifejezésben ez a két valóság, a lélek és a sors elválaszthatatlanul összefonódott.

Ez a romlás egy kis ábrándozással kezdődik a lélek egy rejtett zugában

E nélkül az összefüggés nélkül nehéz megértenünk, hogy a korai kereszténység második generációjában kibontakozó aposztáziát az apostolok miért pont a lélek területére vezették vissza. Mielőtt azonban ezt megvizsgálnánk, még egy fontos dolgot el kell mondanunk ezekkel a hajlamokkal kapcsolatban. Amikor olyan hajlamokról és magatartásformákról beszélünk, amelyek ellenkeznek Isten akaratával, nem csupán a romlott és bűnös vágyakra gondolunk, mint amilyen mondjuk a paráznaság vagy a gyűlölet. Hiszen ha belegondolunk, nem csupán a kifejezetten bűnös hajlamok képesek szembefordítani egy embert az Isten akaratával. Egy alkalommal például odament Jézushoz egy fiatalember azzal, hogy a jövőben még az eddigieknél is jobban szeretne Istennek tetsző életet élni. Ekkor Jézus mindössze annyit mondott neki, hogy adja el mindenét, és kövesse őt, amire viszont ez a fiatalember már nem volt képes. Noha a mózesi Törvény alapján nem követett el semmilyen cégéres bűnt, mégis nyilvánvaló, hogy döntése által szembefordult Isten akaratával és azzal a sorssal, életpályával is, amit Isten a számára kijelölt. Az életére vonatkozó isteni tervtől mindössze az tartotta távol, hogy jobban vágyott a csendes vidéki életformára a tanyán, mint arra a „mozgalmi” jellegű életre, amely Jézus mellett várt volna rá. Ő az Isten akaratának a megcselekvését abba a farmer életformába szerette volna beilleszteni, amelyet a felmenői minden valószínűség szerint már generációk óta folytattak ugyanazon a tanyán. Noha a Biblia sehol sem nevezi ezt az életmódot önmagában bűnnek, mégis ennek a fiatalembernek a személyes elhívása és sorsa szempontjából az említett életforma iránti vágya akadálya lett annak, hogy bekerüljön Isten tökéletes akaratába.

Erről pedig azért nagyon fontos beszélnünk, mert a Biblia szerint egy ember csak akkor lehet igazán boldog, ha azon a helyen van, ahol Isten akarja látni, és azokat az életfeladatokat hajtja végre, amelyekre Isten rendelte. Ha ezt a helyet valami miatt nem tudja elfoglalni, a szíve mélyén akkor is egy betöltetlen űr marad, ha amúgy az életének minden területe sikeres és áldott. Sajnos azonban amikor az ember ilyen helyzetben van, a benne lévő hiányérzetet vagy frusztráltságot általában nem azzal hozza kapcsolatba, hogy a saját hajlamainak engedve eltávolodott az Isten akaratától, hanem inkább másokban keresi a hibát, és minden apróság miatt megsértődik. Ez az elidegenedési folyamat azután azzal lesz teljes, hogy a vélt vagy valós sérelmeiből egyfajta teológiát teremt, és megmagyarázza magának, hogy miért van teljesen igaza, ha elhagyja a gyülekezetét, később pedig az Urat is.

Egyébként Jézus is annyira fontosnak vélte ezeknek a hajlamoknak az egész életünkre, sőt örökkévaló sorsunkra gyakorolt hatását, hogy nagyon sokszor beszélt róla. Ezzel kapcsolatos üzenetét rendszeresen azokkal a szavakkal fejezte be, hogy „aki meg akarja tartani az ő életét [pszükhé],elveszíti azt, aki viszont elveszíti az életét [pszükhé]értem, az megnyeri azt”. Már önmagában az is sokatmondó, hogy ezek a szavak milyen sokszor elhangoztak Jézus szájából (pl. Mt 10:39; Mk 8:35; Lk 9:24; Jn 12:25). Ugyanis nem azért találkozunk velük olyan gyakran a Bibliában, mert ugyanazt az eseményt négy szerző is lejegyezte, hanem azért, mert Jézus – nyilván fontosnak érezve – számos helyszínen elmondta más és más hallgatóság előtt. Noha látszólag ennek az üzenetnek semmi köze az emberi lélekhez, alaposabban megnézve azt látjuk, hogy az élet kifejezés helyén az eredeti szövegben mind a kétszer a pszükhé kifejezés szerepel, amelyről viszont már tudjuk, hogy a – Péter által hiábavalónak nevezett – vágyakból kibontakozó emberi sorsot jelenti.

Ennek fényében viszont Jézus mondanivalójának a lényege arra az imént említett hajlamokból származó elidegenedési folyamatra világít rá, amely hosszú távon beleviheti az embert a teljes hitehagyásba. Eszerint aki ragaszkodik azokhoz a lelkében lévő hajlamokhoz, amelyek szemben állnak Isten akaratával, az rövid távon ugyan megvalósíthatja álmait, és élhet olyan életet, amilyet elképzelt magának, hosszabb távon azonban egy hiányérzet fog keletkezni a szívében, amit mások hibáztatásával igyekszik majd kompenzálni, és ennek következtében egyre jobban el fog távolodni az Úrtól. Vagyis egy egész életben gondolkodva, sőt az örökkévalóság távlatából nézve az emberi sorsot, drága árat fizet azért, hogy úgy élt, ahogy lelkének vágyai diktálták, hiszen az Istentől való belső elidegenedés miatt még akkor is kockáztatja az üdvösségből való kiesését, ha nem kifejezetten bűnös vágyak távolították el őt az Isten akaratától. Ellenkező esetben pedig, ha az ember képes nemet mondani az apjától örökölt azon hajlamaira, amelyek el akarják választani Isten akaratától, és képes nemet mondani arra az életmódra is, amely ebből ki akar fejlődni, akkor rövid távon ugyan lehet, hogy némi lemondásra kényszerül, azonban nagyobb távlatokban nézve a sorsát egyfelől már itt a földön megelégedett, megállapodott és boldog ember lehet, másfelől pedig – és ez még fontosabb – át tudja majd menteni a lelkét az örökkévalóságba. Tehát az ember lelkében nemcsak azok a hajlamok lehetnek – Péter szavaival élve – hiábavalóak, amelyeknek megcselekvése azonnal valamilyen cégéres bűnbe ránt bele minket, hanem sok olyan hajlamot is örökölhettünk az őseinktől, amelyek első megközelítésben ugyan nem bűnösek, hosszú távon azonban mégis bűnbe, hovatovább az Istentől való végleges elszakadásba sodorhatnak bennünket.

Kettős lelkűek

Az újjászületés során lényegében ezeket a romlott vágyainkat és hiábavaló hajlamainkat erőtlenítette meg a Szent Szellem, hogy képesek legyünk egy Istennek tetsző, új életet élni. A Szent Szellem e munkája által válik elérhetővé a számunkra, hogy betöltsük a nagy parancsolatot, amely Jézus szerint úgy hangzik, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből” (Mt 22:37). Bennünket most elsősorban ennek a parancsolatnak a középső része érdekel, amely arról szól, hogy a lelkünk teljességével is szeretnünk kell az Urat, vagyis minden érzelmünkből, teljes értelmünkből és teljes akaratunkból. Tehát az az Isten akarata, hogy az újjászületést követően a lelkünk is kövesse a szellemünket, és beálljon abba a csapásirányba, amelybe a szívünk és a szellemünk már beállt. Vagyis szabaduljon ki a világi kívánságok fogságából, és teljes egészében orientálódjon az Úr felé és azok felé a dolgok felé, amelyek az Úrnak kedvesek.

Amikor azonban egy keresztény ember a lelkének valamely területén olyan vágyakat táplál, amelyek ellentétesek Isten akaratával, akkor már nem teljesíti a nagy parancsolatot, ugyanis a lelkének csupán az egyik részével szereti az Urat, nem pedig az egészével, a lelkének egy másik részével pedig más, világi dolgokat szeret. Az ilyen keresztényeket nevezi Jakab kettős lelkű keresztényeknek: „ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; a kettős lelkű[dipszükhosz],a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak 1:7–8) Mivel azonban a kettőslelkűségre is érvényes az az alapelv, hogy a lélekben lévő vágyak egy idő után az ember életében, cselekedeteiben és sorsában realizálódnak, így a kettős lelkű emberek sorsában a kezdeti kétféle vágy idővel két párhuzamosan futó életben fog megnyilvánulni. Vagyis a kettős lelkű ember egyrészt szereti az Urat, és jár gyülekezetbe is, ugyanakkor lassanként kifejlődik egy olyan élete, amelyből Isten teljesen ki van zárva, és amely a Biblia szempontjából nézve teljesen elfogadhatatlan.

Persze ez a leromlás soha nem egyik napról a másikra megy végbe egy emberben, hanem egy kis ábrándozással kezdődik a lélek egy rejtett zugában. Vannak olyan keresztények, akik rendszeresen járnak az alkalmakra, tevőlegesen nem követnek el semmilyen bűnt, úgymond példás életet élnek, a többiekkel együtt dicsérik az Urat az összejöveteleken, de amikor hazamennek, virtuálisan szabadjára engedik a lelkük egy titkos tartományát, és olyan dolgokról képzelegnek, amelyek a Biblia szerint bűnös dolgok. Jóllehet – legalábbis kezdetben – eszük ágában sincs megcsinálni. De a későbbi házasságtörések és más egyéb cégéres bűnök, amelyek közül sajnos egyre többről hallani az egyházban is, soha nem egyik napról a másikra fejlődnek ki egy emberben. Sokkal valószínűbb, hogy csírájában már évekkel korábban elkezdődött benne az a dolog. Amikor éppen nem olvasott Bibliát, és nem is imádkozással töltötte az idejét, illetve nem is éppen egy prédikációt hallgatott a gyülekezetben, akkor elkezdett ábrándozni, képzelegni egy olyan dologról, amit egyébként maga is bűnnek ítélt, és nem is akart, de nem is mert volna tevőlegesen elkövetni. A pásztorlási tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy ha egy ember hosszú időn át hallja az Igét a bűnös dolgokról való ábrándozásaival kapcsolatban, de nem szánja magát oda teljes szellemi és lelki, sőt ha kell, fizikai erejéből is a megtérésre ezekből az illegális ábrándozásokból, akkor idővel egyre inkább meggyengül az erkölcsi ellenállása azzal a dologgal kapcsolatban, és egyre inkább felszabadul arra, hogy először csak titokban, majd egyre nyíltabban meg is tegye azt a bűnt. Minél tovább halogatja valaki egy ilyen képzeletbeli bűnnek a teljes és radikális felszámolását, mondanám, kiirtását a lelkéből, az a dolog annál jobban felerősödik benne. Ugyanis a bűnnek olyan a természete, hogy minden újabb alkalom, amikor képzeletben, tehát szívben és lélekben, illetőleg tettekben meg tud nyilvánulni, megerősíti a bűn valóságát az emberben. Hasonlóan ahhoz, amint a bűnnel szembeni egyes győzelmek is egyre jobban megerősítik az embert a szentségben és a bűnnel szembeni ellenállásban.

Az I Believe in Visions című könyvében Kenneth E. Hagin is leír egy ilyen esetet, amelyet egy látomásban maga Jézus mondott el neki. Ez a történet egy keresztény asszonyról szólt, akinek az elméjébe egy démon azt sugallta, hogy a gyülekezetben elsikkad a zenei talentuma, ezért próbáljon meg a világban is érvényesülni. Az évek során azután ez a démonikus gondolat annyira felerősödött a lelkében, hogy először együtt próbálta megélni a kereszténységét a világi zenéléssel, majd később teljesen elhagyta az Urat. Jézus az ő bukását azzal hozta összefüggésbe, hogy nem állt ellene annak a démonnak, amely megtámadta a lelkét ezzel a gondolattal.

Mivel tehát az emberi lélekben lévő illegális vágyak és hajlamok is állandóan arra törekednek, hogy megnyilvánulhassanak az emberi sorsban, nem meglepő, hogy a kettős lelkű keresztényeket később Jakab már egyenesen parázna férfiaknak és nőknek nevezte: „Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-e, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? Aki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz… Engedelmeskedjetek azért az Istennek; álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg kezeiteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg szíveteket, ti kettős lelkűek[dipszükhosz].” (Jak 4:7–8)

A menekvés egyetlen útja

Mondhatná azonban valaki, hogy Júdás, Jakab vagy János az ébredés első nagy hullámának a kései kifejletéről, az őket felváltó generáció erkölcsi felhígulásáról beszélt, nem pedig a mi huszonegyedik századunkról. Sajnos azonban Jézus az utolsó időkkel, vagyis az ő visszajövetelét közvetlenül megelőző korszakkal kapcsolatban sem kecsegtet bennünket sok jóval, hiszen azt állítja, hogy ez az időszak a képmutatás magasiskolája lesz a földön. Az emberek inkább lehazudják a csillagokat az égről, mint hogy be kelljen ismerniük másoknak vagy akár saját maguknak, hogy van egy rejtett életük. Márpedig napjaink egyre mélyülő erkölcsi válságát látva számos, Bibliát ismerő emberben felmerül a gondolat, hogy már be is léptünk a nagy képmutatásnak ebbe az időszakába, amelyet a keresztények vonatkozásában a kettőslelkűség virágkorának is lehetne nevezni.

Jézus ezt a korszakot így jellemezte: „Ha pedig ama gonosz szolga így szólna az ő szívében: Halogatja még az én uram a hazajövetelt; és az ő szolgatársait verni kezdené, a részegesekkel pedig enni és inni kezdene; megjő annak a szolgának az ura, amely napon nem várja és amely órában nem gondolja, és kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja.” (Mt 24:48–51) Jézus ebben a próféciájában nem azoknak a képmutató és kettős lelkű keresztényeknek a sorsáról beszélt, akik mondjuk a középkorban éltek, hanem kifejezetten azokéról, akik az utolsó időkben élnek majd. Szavait más igék fényében körülbelül úgy lehet értelmezni, hogy ebben a végső korban a keresztények olyan démonikus nyomások közepette lesznek kénytelenek megélni a hitüket, amely körülmények között csak azok tudnak megmaradni az Úrban, akik a lelkük egészével fordulnak Isten felé. Akik viszont csupán a lelkük egyik részével szeretik az Urat, másik részével pedig bűnös dolgokról ábrándoznak, majd idővel meg is cselekszik azokat, azok hosszabb távon tönkreteszik az életüket. Vagyis egy idő után a belső állapotukban meglévő kettősség a sorsuk kettéhasadásában fog megnyilvánulni („kettévágatja őt, és a képmutatók sorsára juttatja”) , és valamilyen szomorú esemény – mondjuk egy válás – formájában láthatóvá válik a környezetük számára is, hogy kik voltak valójában. Lényegében tehát Jézus azt foglalta össze, hogy a nagy képmutatásból és aposztáziából hogyan lehet átsodródni a teljes széthullásba.

Ráadásul Jézus még azt is sejteni engedte, hogy az ilyen emberek nagy többsége már nem is lesz képes visszafordulni erről az útról, hanem az örökkévalóságnak is vesztesei lesznek. Valószínűleg valami olyasmi történik velük, amit János apostol mond saját korának aposztatáival kapcsolatban, akik olyan sokáig maradtak meg a hitehagyás állapotában és az erkölcstelenségeikben, hogy már az antikrisztus szelleme előtt is megnyitották magukat. Az antikrisztus szellemének a hatására ezek a néhai keresztények pedig azzal súlyosbították korábbi helyzetüket, hogy már nemcsak önmagukra voltak veszélyesek, hanem másokra is, mivel ellenségeivé váltak annak a munkának, amelyből annak idején kiszakadtak.

A kétlelkűség felszámolása egy megtéréshez hasonló belső döntéssel, odaszánással kezdődik, majd szükség szerint esetleg a démonok kiűzésével folytatódik azokon a területeken, ahol az ember minden odaszánása ellenére sem ura a saját akaratának. Fontos azonban, hogy az akaratbeli odaszánást kellően hangsúlyozzuk, mert akik csak passzívan várják a megszentelődést és a változást, azok nem tudnak úgy előrébb jutni, mint azok a társaik, akik nagyon odaszántan küzdenek is, és akarják is a kétlelkűség felszámolását. A megszentelődésnek pedig azért kell a figyelem középpontjába kerülnie, hogy a Messiás közelgő látogatásának ne a vesztesei, hanem a nyertesei legyünk. János apostol is erre figyelmezteti azokat a keresztényeket, akik közvetlenül az Úr visszajövetele előtt fognak élni a földön: „Akiben megvan ez a reménység őiránta – vagyis hogy a Messiás hamarosan vissza fog jönni –, az mind megtisztítja magát.” (1Jn 3:3)