Tanulmány
A próféták lélegzete
Előszó Jóel, Jóna és Ámósz próféta könyveinek új fordításához
Izrael tíz törzsének asszíriai fogságba hurcolása előtt – amelyből mind a mai napig még nem tértek vissza – a Mindenható kimerítően gondoskodott arról, hogy utolsó figyelmeztetéseit mindenki meghallhassa és átgondolhassa évtizedeken át. Két nemzedék alatt hat prófétát (Jóel, Jóna/Jónás, Ámósz, Hósea/ Hóseás, Mika/Mikeás és Jesája/Ézsaiás) küldött, akik egybehangzóan hirdették ugyanazt az üzenetet: Isten még egy utolsó lehetőséget kínál fel kiválasztott népének, és ha erre sem hallgatnak, élni fog legsúlyosabb fegyelmezési eszközével, a szétszóratással, hazájuk elvesztésével. Folyóiratunk mostani számában hármuk könyvének új fordítását adjuk közre.
Két vagy három tanú szavára minden dolog megáll” – rendeli a Tóra, az Izraelnek adott isteni Törvény. Irgalmából, és hogy üzenete kétségbevonhatatlan legyen mindenki számára, a Mindenható háromszorosan túlbiztosította a tanúk számát azzal, hogy hatan hirdették ki, nemcsak szóban, de írásban is az Örökkévaló utolsó figyelmeztetését.
A romlás kezdete
Ám a történet korábban kezdődött. A Föld legbölcsebb és leggazdagabb királya, a Biblia három könyvének – valamint két zsoltárnak – a szerzője, Salamon, Dávid Betsabétól született fia, jóllehet maga Isten töltötte be Szellemével és bölcsességével, igen súlyos életközepi válságba (midlife crisis) került hatalma és dicsősége csúcsán, vagy talán éppen emiatt: egész életét, mi több, az egész világot és létezést üresnek és értelmetlennek kezdte érezni (Prédikátor könyve), s ez elől az asszonyok karjaiba menekült (Énekek éneke), és ezer feleséget vett. Köztük sok idegen származásút is, akik ottani kultuszaikat, isteneiket és bálványaikat magukkal hozták, és öregedő férjük azzal fejezte ki irántuk érzett szerelmét, hogy ezeknek szentélyeket építtetett az Olajfák hegyén, sőt maga is bement meghajlással tisztelni meg őket. Izrael Istene kifejezte mély felháborodását e felett, és bejelentette, hogy Salamon bűne miatt a kiválasztott nemzet országa ketté fog szakadni.
A király tettének üdvtörténeti súlyát átérezhetjük, ha meggondoljuk: e három - ezer évvel előtti tette olyan romlást idézett elő, amelyet azóta sem sikerült senkinek helyreállítani – egyelőre még Jézusnak sem –, és még a mai napig nem értük el a hanyatlás és katasztrófa legmélyebb pontját, ami után a helyreállítás egyáltalán lehetségessé válik majd. Isten felkentjeinek, nagy embereinek bűnei és hibái – jóllehet ők maguk végül megtérve bejutnak az üdvösségbe, miként Salamon is – mindig nemzedékek hosszú során át húzódó kisiklásokat okoznak az üdvtörténetben.
Salamon halála után rövidesen be is teljesedett a prófécia: Izrael tíz törzse – közvetlen politikai okát tekintve adóemelések miatt – elszakadt Júdától és Benjámintól, és saját uralkodót választott magának. Jeroboám király hatalmát azzal igyekezett stabilizálni, hogy – tisztán politikai megfontolásokból, hogy népe ne járjon fel a jeruzsálemi Templomba Istent tisztelni, mert ez a két ország újraegyesüléséhez vezethetne – két aranyborjút állított fel északon és délen, melyekhez papságot is kreált a dologtalan senkikből, sőt még egy ünnepnapot is kijelölt új vallásához. Izrael északi királysága ezzel rohamos szellemi és erkölcsi hanyatlásnak indult; míg délen, Júdában ez a folyamat jóval lassabban zajlott, mivel ott fékezte a Templomban tevékenykedő papok istenismerete és szolgálata.
A tíz törzs elzüllése
Izrael királyságának romlása néhány nemzedék múlva odáig jutott, hogy királyai már szinte hetente váltották egymást pártütések és gyilkosságok révén, a közbiztonság szinte teljesen megsemmisült, és a nép élete az idegen istenek imádása, a kanaáni animista kultuszokban és világnézetben való elmélyülés mellett megtelt gazdasági visszaélésekkel és szexuális kicsapongással egyaránt. A mély - pont akkor következett be, amikor Akháb király feleségül vette a szidóni, azaz kanaáni származású királylányt, Jézabelt (héberül Ízevel, ami annyit jelent: együttlakás nélküli), aki szenvedélyes rajongója – és valószínűleg papnője – volt a kanaáni főistenségnek, Baálnak, és női meg - felelőjének, Aserának. Az újdonsült királynő haladéktalanul üldözni kezdte és szinte teljesen kiirtotta Izrael Istenének prófétáit, a kanaáni vallás izraeli bevezetését pedig saját költségén finanszírozta; miközben habozás nélkül követett el jogtalanságokat, egészen az anyagi érdekből megszervezett koncepciós perekig menően. Az ország szellemi sötétségbe merült. Még a próféták „karizmatikus” mozgalma is összezavarodott és kettészakadt, a királyi udvar érdekeit kiszolgáló hamis próféták messze többségbe kerültek az igaz prófétákkal szemben, és az egyazon Isten nevében elhangzó, ám egymással ellentétes próféciák még tovább mélyítették a szellemi zűrzavart és bizonytalanságot a nemzetben.
Isten kegyelmének fantasztikus nagyságát mutatja, hogy Izrael történelmének Mózes után második legnagyobb prófétája, Illés e legmélyebb sötétségben lépett fel, hogy természet- és emberfeletti erőfeszítéssel tegyen kísérletet a katasztrófa megállítására, a hanyatlás visszafordítására – sikertelenül. Bár csodái, szavai és nem utolsósorban karakterének egyedülálló mélysége és ereje felülmúltak Mózes óta minden előtte – és Jézusig utána is – látott természetfölötti erőmegnyilvánulást, szavára többször is tűz szállt alá az égből, halottak támadtak föl, folyó vált ketté, emberek titkai derültek ki; imáját évekig tartó szárazság követte, majd újabb imáját eső – mégsem lehetett elérnie és megváltoztatnia a királynak és főként boszorkány feleségének a szívét, így a nemzetet sem. Illés végül belefáradt a küzdelembe, depresszió fogta el, öngyilkossági gondolatokkal küszködött, majd mintegy a „nyugdíjazását kérte” a Mindenhatótól, és meg is kapta. Nyomába tanítványa, Elizeus lépett kétszer akkora erővel és pontosan kétszer annyi csodával – neki sikerült találnia egy olyan ellenálló szívű, kemény harcost, Jéhut, akit nem tudott elbizonytalanítani Jézabel vádaskodása, varázslása és paráznasága, és sikerült megölnie őt; majd kiirtva annak gyermekeit is, valamint a Baál és Asera összes hívét, maga ült Izrael trónjára. Ám az neki sem állt érdekében, hogy a két aranyborjú politikai vallását felszámolja, mivel ő is tartott attól, hogy ez Izrael és Júda újra - egyesüléséhez vezetne. Így aztán rövidke enyhülés után Izrael szellemi-erkölcsi állapota ismét zuhanórepülésbe fordult. Erről a jelenségről írja Martin Buber, hogy míg a „világtörténelem” a sikerek története, addig „a Biblia nem ismeri a siker önértékét. A próféták a kudarcban élnek és lélegeznek; az a dolguk, hogy győzelem nélkül harcoljanak”. (A próféták hite) Elizeus prófétát ekkoriban Szíriába küldi Isten, hogy ott egy Hazáel nevű hadvezért kenjen fel királlyá. A próféta hosszú ideig mereven bámulja a szír seregparancsnokot, majd miközben az már zavarba jőve kérdezi, miért, még el is sírja magát Elizeus, miközben átadja üzenetét: „Mert látom, hogyan fogod pusztítani Izraelt, a terhes nőket kettévágatod, a csecsemőket földhöz vereted…”
Illés e hatalmas tanítványa halálos betegségben halt meg, miután az utolsó remény is szertefoszlott, hogy sikerülne a romlást megállítani és végleg legyőzni a szíreket.
A próféták írni kezdenek
Az Elizeus halála utáni prófétageneráció új formát és stílust választ: prófétai könyveket kezdenek írni. Korábban elődeik csak a történeti könyveket vezették nemzedékről nemzedékre mint egy nap lószerűen; illetve Mózes írt könyveket, melyek a világ és a nép addigi történelmét és a teokratikus zsidó állam és istentisztelet törvényeit tartalmazták. Illés és Elizeus, jóllehet Keresztelő Jánosig nem élt nagyobb próféta őket követően, semmit sem írtak – egy levélen kívül –, csak szóban és főként saját koruk számára prófétáltak. Ekkor azonban teljesen új műfaj születik: a próféták szükségesnek ítélik, hogy könyvekben rögzítsék üzenetüket. Ennek oka pedig az, hogy immár főként nem saját korukhoz, hanem messze utánuk következő nemzedékekhez szólnak. Összefügg ez azzal is, hogy ekkorra már teljesen szertefoszlott Izrael rövid távon való szellemi- erkölcsi – s így állami – helyreállításának reménye. Péter apostol szerint: „Ezzel a megmeneküléssel kapcsolatban kutattak és kérdezősködtek a próféták, akik a nektek szóló kegyelemről prófétáltak, vizsgálva, hogy melyik vagy milyen időszakra mutatta azt meg nekik a Messiás Szelleme, mikor előre tanúságot tett azokról a dolgokról, amik a Messiás szenvedéseire és az utánuk következő dicsőségekre vonatkoznak. E próféták előtt nyilvánvalóvá lett, hogy nem magukat, hanem minket szolgáltak mindazzal, amit most bejelentettek nektek az örömhír hirdetői a mennyből küldött Szent Szellem által. Ezekbe a dolgokba angyalok vágyódnak belelátni.” (1Pt 1:10–12) Ezek a próféták azt azért valószínűleg nem sejtették, hogy nem néhány évtizedről vagy évszázadról lesz csupán szó, hanem évezredek telnek majd el, mire szavaik beteljesednek, és Izrael nemzete visszanyeri Dávid és Salamon idejében élvezett szellemi-erkölcsi tisztaságát, s vele szilárd és független államiságát.
Az Elizeus utáni nemzedékben megérkezik Izraelbe a nép asszíriai deportálását előre jelző kinyilatkoztatás, amelyről egyidejű leg több próféta is tudomást szerez a Mindenhatótól.
Jóel
A Jeruzsálemben élő és prófétáló Jóel könyvének szerzőjéről és keletkezéséről a Bibliából semmit sem tudunk meg, sőt a történelemből sem. Látomásos képeiből egyetlen történeti utalás hámozható csak ki, amely egy „északi nép”-től való szabadulást említ, ezért a relatíve legvalószínűbb, de ténynek messze nem tekinthető koncepció szerint a könyvet éppen azzal a Hazáel vezette szír támadással szokták összefüggésbe hozni, amelyet, mint fentebb említettük, még Elizeus jelzett előre a leendő szír királynak. Ebben az esetben Jóel időben az első könyvet író próféta.
Elizeus sírva közölt látása ugyanis hamar bekövetkezett: a halála utáni években az új szír király megtámadta és különös kegyet lenséggel végigrabolta, -pusztította Észak- és Kelet-Izraelt, azaz Galileát és a Jordán keleti partvidékét (amely ma Jordániához tartozik) egészen a Jordán torkolatáig. Majd délről megkerülve a Holt-tengert, betört Júda országába is, és azt is feldúlva már Jeruzsálem ostromára készült. Ezzel azonban túl is lépte Istentől engedélyezett hatáskörét.
Hogy emellett a feddhetetlennek éppen szintén nem mondható Júda országát cserebogár-, hernyó- és sáskajárás is pusztította-e akkoriban, mint ezt az első fejezet írja, vagy ez is csak képes beszéd a szír támadásról, nem tudhatjuk, de elképzelhető. A második fejezetben ugyanis a sáskajárás képe látványosan túllépi a természetes kereteket, és apokaliptikus vízióvá növekedve egy Jeruzsálem ellen támadó rettenetes hadsereg leírásává alakul át, amelyet „északi nép”-nek nevez a próféta. A sáskahad jellemzése egészen nyilvánvaló összefüggésben áll a Jelenések 9:1–11-ben látható sáskaszerű démoni lények pusztításával, akik a mélység kútjából szállnak fel egy gonosz angyal, Abaddón (Apollión, azaz Pusztító, Kárhoztató) vezetésével (ugyanez az angyal volt a felelős az egyiptomi elsőszülöttek haláláért Mózes 2. könyvének héber szövege szerint). Ezért az az értelmezés is megállja a helyét, miszerint Jóel maga is e vég időkbeli démoni invázióról beszél; de az is elképzelhető, hogy a Hazáel vezette szír támadás kegyetlensége révén nem más, mint történelmi elő képe (tüposza) az Apokalipszis „sáskáinak”. S mivel egyetlen történeti információnk, hogy egy „északi népről” van szó, ez bármelyik Izraeltől északra eső nemzetet vagy koalíciós támadást jelentheti a mai Libanontól (akkor Fönícia) és Szíriától Törökországon át egészen a volt Szovjetunió országaiig (amely pedig bibliai nevén Góggal és Magóggal is azonosítható).
A próféta ekkor azonnali, mély, szívből való megtérésre szólítja föl Júda és Jeruzsálem népét, élén a Templomban szolgáló papsággal, mint a megmenekülés egyetlen esélyére. A nemzet hallgat is az intésre (ellentétben Izrael tíz északi törzsének országával), és ez szerencsére kiváltja Isten haragjának enyhülését, amelyben előtte épp csak hogy reménykedtek. A Júda népének megtérésén örvendező Örökkévaló a helyreállítás és az öröm túláradó képeivel ígéri meg a kárpótlást, és ezen a ponton – mint a prófétai könyvekben oly sokszor – egészen az Új Szövetségig még eltelő nyolc évszázadon villámlik át a kinyilatkoztatás hirtelen, amikor a Szent Szellemnek az egész nemzetre, sőt az egész emberiségre való kiáradását is kilátásba helyezi; ezek a szavai Péter apostol értelmezése szerint a Jézus halála és feltámadása utáni pünkösdkor kezdenek el beteljesedni, de mindmáig, évezredeken át, szemünk előtt is megvalósulnak, és továbbnyúlnak az apokalipszis közvetlen előzményeiig. Innentől fogva a végső látomás kiszélesedve, túllépve a történelem korszakain, évezredeket ölel már át egyetlen képben, ahogy ez a legtöbb prófétai könyv végére jellemző, és Izrael és Júda végső, messiási szabadulásáról beszél. Jóel valószínűleg nem is sejtette, hogy szavainak beteljesedési intervalluma mintegy háromezer év lesz – annyit azonban megtudhatott, „kutatva és kérdezősködve” a Szellemben, „hogy melyik vagy milyen időszakra mutatta azt meg neki a Messiás Szelleme”: hogy „nem magát, hanem minket szolgált mindezzel”. Ezért rögzítette írásban is látomását, és könyve oly sok viszontagságon át így maradhatott fenn a Bibliában isteni oltalom alatt iránytűként és zseblámpaként hasonló sötétségbe boruló napjaink hívői számára.
Visszatérve most a történelmi időbe, annyit tudunk, hogy Jeruzsálem valóban megmenekült akkor még Hazáel embertelen hadaitól. Túl a megtérésen konkrét politikai cselekvés is szerepet játszott ebben: „Ebben az időben jött fel Hazáel, Siria királya, és megszállotta Gáthot, és be is vette azt; azután megfordult Hazáel, hogy Jeruzsálem ellen menjen. De Joás, Júda királya, vevé mind a megszentelt ajándékokat, amelyeket az ő atyái, Josafát, Jórám és Akházia, Júda királyai az Úrnak szenteltek volt, és amelyeket ő maga szentelt néki, és minden aranyat, amely találtaték mind az Úr házának, mind pedig a király házának kincsei között, és elküldé Hazáelnek, Siria királyának, és az elment Jeruzsálem alól.” (2Kir 12:17–18) Minden esetben jól látható a Bibliában, hogy a valódi hit – szemben a vallásos bugyutasággal – mindig tesz valamit a gyakorlatban is azért, hogy a szabadulás megtörténjen, nem vár passzívan pusztán Isten beavatkozására. Az emberélet védelme érdekében felfüggeszthetők a rituális jellegű parancsok, így ha fájdalmas áron is, de sikerült Hazáelt elterelni Jeruzsálemtől. Legalább ekként jól bevésődött a jeruzsálemiek és a papság szívébe, hogy a bűnnek még Isten irgalma esetén is nagy ára van.
Jóna
Izrael északi tíz törzse azonban, Júdával ellentétben, Hazáel kegyetlenkedései ellenére sem a megtérés mellett döntött, ezért a következő nemzedékben több próféta is bejelentette egy időben és egybehangzóan, hogy a felemelkedőben lévő Asszír Birodalom az északi királyságot fogságba fogja hurcolni, így ők elvesztik hazájukat. Ez köztudottá vált már a prófétai mozgalom tagjai előtt, és ebből érthetjük meg Jóna (Jónás) próféta furcsa, ellentmondásos történetét.
Sokan azt hiszik ugyanis, hogy e próféta híres engedetlensége – melyet még a katolikus magyar költő, Babits Mihály is megénekelt – valamiféle szégyenlősségből, gátlásosságból, félénkségből, félelemből vagy más pusztán személyes, lelki okból fakadt. Pedig egyáltalán nem. Amikor a galileai – azaz izraeli – Jónás Istentől parancsot kap, hogy menjen el a felemelkedőben lévő Asszíria fővárosába megtérést hirdetni az ottaniaknak, már tökéletesen tisztában van azzal – mint ezt később szemére is veti Istennek –, hogy Ninive meg fog térni, saját népe azonban nem, és az ő feladata éppen az, hogy igehirdetésével áldásba juttassa azt a pogány népet, amely így képessé válik arra, hogy az ő testvéreit, rokonságát legyőzze, fogságba hurcolja, deportálja, áttelepítse, hogy így hazájukat, ki tudja, milyen hosszú időre, teljesen elveszítsék. Már Elizeus is hosszas merev bámulás, hallgatás után sírva tudta csak átadni az idegen hadvezérnek az Isten üzenetét Hazáel átmeneti és részleges pusztításáról Izraelben; érthető tehát, hogy Jóna a sokkal nagyobb, teljesebb, rettenetesebb és hosszabb büntetésnek semmiképpen nem kíván eszköze lenni. Isten kiválasztott népében mindig is nagyon komolyan vették, hogy az ember a rokonainak ne okozzon soha kárt. Pál apostol még üdvössége elvesztését is felajánlja Istennek, ha ezzel meg mentheti a zsidóságot történelmi szenvedéseitől – Isten azonban sem tőle, sem Jónától nem fogadta el ezt a felajánlást. Jóna megkísérel a lehető legmesszebb, Gibraltáron (Társis) is túlra menekülni küldetése és Isten elől, hogy meghiúsítsa ezt a tervet, vagy legalábbis ne legyen részese annak. A kiválasztott nép iránti szeretete – amely maga is tartalmaz egy hatalmas igazságot, még ha ez jelenleg ellentétbe is került Isten igazságszolgáltatásával –, hazafisága az oka annak, hogy Isten súlyos konfliktusuk ellenére mindvégig nem haragszik meg rá igazán, és nem szakítja meg kapcsolatát a prófétával, nem választ helyette mást a feladatra, sőt viszonylag enyhe bánás mód - dal tereli vissza engedetlenségéből. Ez a megbocsátó mosoly húzódik meg a könyv szelíd, isteni humora mögött is, amellyel Jónás Isten iránti haragját kezeli. Hiszen nem is lenne szép, és még kevésbé méltó egy prófétához, hogy ellentmondás nélkül álljon szolgálatára egy olyan ügynek, amely hazája és népe pusztulását szolgálja – még ha tudja is, hogy „Istennel szemben sosem lehet igazunk” (Kierkegaard). A próféták életében nem volt ritka, hogy Isten igazságszolgáltatásának útjába álltak, gondoljunk csak Ábrahámra, aki Lót érdekében nem félt figyelmeztetni a Mindenhatót az igazságosságra („Távol legyen tőled, hogy ilyet tegyél, hogy elveszítsd az igazat a gonosszal együtt! Talán az egész föld bírája nem szolgáltatna igazságot?”); Mózes - re, aki többször is elfordította Isten harag - ját Izraelről; vagy éppen Jézusra, aki népe és az egész emberiség érdekében Isten haragja elé állva inkább magára vette mindannyiunk büntetését, semmint hogy az ránk zúduljon.
Végül nyilvánvalóvá válik Jóna tehetetlensége Isten akaratával szemben, és nincs más választása, mint Ninivében prédikálni, ami az asszír főváros őszinte – bár csak egy nemzedékre szóló – megtérését eredményezi. Jóna újra „méltán haragszik mindhalálig” ennek láttán, miközben saját népe, rokonai masszívan ellenállnak saját prófétáik sokkal bőségesebb intésének. Az asszír nép a zsidó prófétának köszönhető megtérése által Isten áldása alá kerül, és emelkedni kezd birodalmi kiteljesedése felé – hogy aztán nemsokára megszállja és deportálja majd a próféta nemzetét.
Mindezek által Jóna magának a Messiásnak is látványos történelmi előképévé lett, amint erre maga Jézus utal: „A gonosz és házasságtörő nemzedék jelet követel, de nem kap jelet, legfeljebb Jónás próféta jelét. Mert ahogy Jónás a cet gyomrában volt három napon és három éjszakán át, így lesz az Ember fia a föld szívében három napon és három éjszakán át. Ninive fér fiai föltámadnak majd az ítéletkor ezzel a nemzedékkel együtt, és el ítélik, mert ők megtértek Jónás prédikálására; és látjátok, nagyobb van itt Jónásnál.” (Mt 12:39–41) Azonban nemcsak ebben hasonlítanak egymásra, hanem abban is, hogy Jézus is elsősorban saját népe megtérítésén dolgozott, az „első körben” tanítványait nem is engedte nem zsidó területekre prédikálni, a kanaáni asszonynak pedig azt mondta, nem küldetett máshoz, csak Izrael fiaihoz. Jézus is sírva vette tudomásul és mondta ki, hogy Jeruzsálem nem fog megtérni az ő idejében, és ezért elkerülhetetlenül rá fog zúdulni az isteni ítélet. Ő is jelezte, hogy saját akarata eltér az Atya akaratától („ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”), amely az volt, hogy életét adja a nemzetekért. Miután pedig a mi bűnein kért ugyanannyi időt töltött a föld gyomrában, mint Jónás a cethaléban, ő is a nem zsidó népekhez küldetett Pál apostol igehirdetése nyomán, miközben saját népe minden addiginál tragikusabb és drámaibb ítélet alá került. Mindez hozzátartozik a „Jónás jeléhez”, és ez azt is mutatja, hogy Jóna élete és szolgálata a Messiás Szelleme által zajlott le.
Ámósz
Közel ugyanebben az időszakban Júdában egy birkapásztort is elhív és kiküld az Örökkévaló, aki nem is volt tagja a prófétai „karizmatikus mozgalomnak”, mint általában a próféták, sőt nem is tartotta magát prófétának – mégis az volt. „Az oroszlán ordít – ki ne rettegne? Az Úr szólt – ki ne prófétálna?” – mondja. Ámósz Júdából izraeli területre megy át, hogy ott idegenként megtérést hirdessen – nem is fogadják túl barátságosan, maga a király üzen neki fenyegetően, hogy hagyja abba az izraeli politikai kultusz, vagyis a két aranyborjú ál-vallása elleni prédikálást, és kotródjon haza Júdába. A juhászt azonban, aki visszaüzen, miszerint ő nem is próféta, nem lehet megfélemlíteni, isteni ítéletet hirdet a király és családja ellen is válaszul.
Az asszír fogságravitel előtti próféták könyveinek különösen értékes szellemi kincse, hogy rendkívül részletesen leírják koruk Izraelének társadalmi, közösségi, gazdasági életének jellemzőit, így Hósea, Ámósz, Mika és Jesája könyveiből annyira részletesen tájékozódhatunk a közállapotokról, mintha korabeli – persze független – napilapokat olvasnánk. Ez pedig azért rendkívül fontos, mert a korrupció, gazdasági vissza élések és bűncselekmények, kizsákmányolás, elnyomás és zsarolás, házasság törés és paráznaság stb. isteni értékeléséről, sőt Isten érzelmeiről a legapróbb részletekig tájékoztatást kapunk éppúgy, mint a hamis vallásos kultuszokéról. Ki gondolná, hogy Isten személyesen sérelmezi és föl van háborodva, ha egy zöldséges hamis mérleget használ, vagy fölül re teszi a szatyrunkban a szépet, miközben alatta a rothadt gyümölcsöt sózza ránk? A Mindenható minden egyes ember iránt érzett szeretete és együtt érzése talál utat a próféta szavaiban, amikor a Szent Szellemnek az egyes emberek ellen elkövetett bűnökkel kapcsolatos érzelmeit hangoztatja: „Ezt mondta az ÚR: Izrael bűnt bűnre halmozott, ezért nem térítem vissza: mert eladták pénzen az igaz embert, a szegényt meg egy pár saruért, akik legszívesebben elásnák a gyengéket, és a kisember ügyét elferdítik. Apa és fia is »lányhoz jár«, hogy meggyalázzák szent nevemet. És zálogba vett ruhákon pöffeszkednek mindegyik oltár mellett, és bírság fejében lefoglalt bort isznak isteneik házában (…) Csönd legyen! Halljátok meg, akik a szegények rosszakarói vagytok, és kipusztítanátok a kisembert az országból! »Mikor telik már le az újhold – mondjátok –, hogy gabonával kereskedjünk, meg a szombat, hogy terménnyel piacozzunk: kisebb mérőedénnyel, nagyobb súlyokkal meg hamis mérleggel csaljunk, hogy pénzen felvásároljuk a gyengéket, a szegényeket meg egy pár saruért, és eladjuk a hulladék gabonát!« Megesküdött az ÚR Jákob büszkeségére: Sosem felejtem el, mi mindent műveltek! Persze, hogy emiatt reng a föld – gyászol is minden lakója…”
Márpedig az Örökkévaló soha nem változik meg. Ahogyan akkor érzett az ilyen dolgok felől, s ami akkor volt a véleménye ezekről, ugyanaz ma is, itt is. A Biblia arra való, hogy megismerjük Isten érzéseit és gondolatait. Napjaink Magyarországa és Európája, sőt saját életünk felől is.