Tanulmány
A történelem végének az illúziójáról
Eufória, katasztrofális következményekkel
A közép-európai rendszerváltások és a Szovjetunió felbomlása optimizmussal töltötte el a hidegháborúban győztes nyugati demokráciák vezetőit és közvéleményét. Ha a nácizmus megsemmisülése 1945-ben a nemzedékekre szóló béke élményével kecsegtette Európa vezetőit és népeit, negyvenöt évvel később a kommunista blokk bukása felcsillantotta a liberális demokrácia világméretű győzelmének reményét.
A mi Európát illeti, ott a liberális demokráciák előretörése ebben az időszakban megkérdőjelezhetetlen volt. A Varsói Szerződés, majd a Szovjetunió felbomlása mellett (az előbbi folyamat során féltucatnyi új demokrácia született Európában, utóbbi során további tíz olyan állam jelent meg Európa területén, amelyek legalább rövid ideig magukban hordozták a demokratikus fejlődés ígéretét) a hetvenes évek közepétől a dél-európai diktatúrák sora tűnt el a kontinensről. 1974-ben Portugáliában szűnt meg negyvenkét év után a Salazar professzor alapította „új állam”, majd a ciprusi államcsíny kudarca Görögországban vetett véget az ezredesek rendszerének; egy évvel később pedig Franco tábornok halála vezetett a diktatúra vértelen kimúlásához Spanyolországban.
A nyolcvanas évek Latin- Amerikában is elhozták a katonai diktátorok alkonyát. A falklandi háború kudarca 1982-ben az argentin junta bukásához vezetett, de három évvel később Uruguay és Brazília is szabad elnökválasztást tartott. A közép-európai fordulat évében a paraguayi hadsereg buktatta meg vértelenül Alfredo Stroessner rendszerét, majd Pinochet tábornok adta át a hatalmat az 1990-ben megválasztott Patricio Aylwinnak.
Egyszóval a hetvenes és a nyolcvanas évek európai és latin-amerikai történései nyomán megalapozottnak látszott a liberális demokráciák jövőjével kapcsolatos nyugati optimizmus. Ennek legmeghatározóbb, a nyugati gondolkodásra 1989 után páratlan hatást gyakoroló kifejeződése volt Francis Fukuyama 1989 nyarán a National Interestben megjelent A történelem vége? című írása, majd az ennek nyomán 1992-ben megjelent A történelem vége és az utolsó ember című könyve.
A történelem kezdete és vége
Messze nem Fukuyama az első, aki az emberi történelem kezdetével és végével, valamint mozgatórugójával kapcsolatos kérdésekre megpróbált választ adni.
A Biblia egészen pontosan leírja az első ember megteremtésének történetét és a „történelem”, azaz a jelenlegi világkorszak végét is. A felvilágosodás filozófusai közül többeket foglalkoztatott a történelem kezdetének és végének kérdése. Thomas Hobbes és John Locke, az angolszász liberalizmus ősatyái például a történelem hajnalának „első emberét” barbár, erőszakos, kíméletlenségével saját magát is veszélybe sodró teremtményként írták le, a civilizációt pedig olyan szabályok összességének, amelyek azért születtek, hogy az „első ember” gyilkos ösztöneit és versengési hajlamát egy társadalmilag elfogadható, sőt üdvös cél, az anyagi boldogulás szolgálatába állítsák. Így lesz a klasszikus liberalizmus történelemszemléletében a háborúskodásból szabad verseny. Ezzel szemben Rousseau „első embere” romlatlan és szelíd volt, akit a magántulajdon és vele az önzés megjelenése, azaz a civilizáció rontott meg a történelem során.
A Fukuyamára és rajta keresztül az ezredforduló nyugati gondolkodására a legnagyobb hatást gyakoroló G. F. W. Hegel német filozófus ezzel szemben a „történelem kezdetét” ahhoz a pillanathoz kötötte, amikor egy „véres viadal” során a vereséget szenvedett ember rabszolgává, a győztes pedig a legyőzött ember urává vált. Hegel szerint sem a történelem kezdetét jelző „véres viadal”, sem az emberi történelem fő mozgatórugója nem a puszta anyagi haszonszerzés — az angolszász liberálisokkal szemben ő a platóni thümoszban, azaz az emberi léleknek a személyes méltóság elismerésére vágyó részében vélte megtalálni azt az erőt, amely a történelem során a szereplők cselekvését elsősorban mozgatja. Hegel (és nyomában Fukuyama) szerint a történelem akkor ér véget, amikor a lehető legtöbb embernek kielégül az a vágya, hogy emberi méltóságát elismerje a társadalom, amelyben él, míg a szintén Hegel-féle történelem értelmezésből kiinduló, de azt „a fejéről a talpára állító” Marx szerint a történelem vége nem az egyenlő emberi méltóság, hanem a teljes (például vagyoni) egyenlőség eszméjének diadala lesz.
Emberi méltóság és kereszténység
A lehető legtöbb ember emberi méltóságának elismeréséhez vezető útra Hegel szerint az emberiség rá sem léphetett volna, ha nincs kereszténység. Jézus Krisztus nélkül az ókori társadalmak rabszolgái soha nem ébredtek volna rá saját emberi mivoltukra; kereszténység nélkül sosem jöttek volna létre sem az 1776-os amerikai, sem az 1789-es francia forradalom eszméi, nem beszélnénk emberi jogokról; és Hegel egyáltalán nem tartja véletlennek, hogy az emberi jogok egyetemességébe vetett hit éppen azokban a társadalmakban jutott diadalra, amelyek keresztény gyökerűek voltak.
Fukuyamának a történelemről szóló felfogása — amely a Szovjetunió összeomlásától egészen az Iszlám Állam felemelkedéséig meg - határozta a nyugati gondolkodást — alapvetően a Hegelféle történelem szemléletből indult ki. Fukuyama a történelmet a platóni thümosz diadalútjaként fogja fel, olyan küzdelemként, amely a lehető legtöbb (ideális esetben minden) ember egyenlő méltóságáért folyik, és akkor ér véget, amikor az emberi jogok érvényesülését leginkább lehetővé tevő társadalmi berendezkedés, a liberális demokrácia globálisan diadalra jut, azaz nem lesz többé a nyugati civilizáció sajátja, hanem univerzális berendezkedéssé válik a Földön. Amíg ez be nem következik, a Földön egymás mellett fognak létezni a „történelem utáni korban” és a „történelemben élő” országok, amelyek kölcsönösen igyekeznek befolyásolni egymás éle - tét. Az előbbit azok a társadalmak alkotják, amelyekben már diadalra jutott a liberális demokrácia, az utóbbit pedig azok, amelyekben az ezért folyó küzdelem még folytatódik.
Alapjogok vs. „új jogok”
Fukuyama maga is elismerte, hogy az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában a kilencvenes években zajló folyamatok nem feltétlenül indokolják elmélete eredendő optimizmusát. Az egyik ilyen folyamat során a liberális demokráciákban megkezdődött az alapvető emberi jogok, azaz az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz fűződő jog relativizálása olyan „új jogok” elterjedése révén, mint a teljes foglalkoztatottság, az abortusz, a szabad nem választás és így tovább. „Magától értetődik, hogy e jogok egy részének homályos a társadalmi tartalma, és sok közülük ellentmond egymásnak. Könnyű megjósolni, hogy ezek az újsütetű jogok (…) komoly összeütközésbe kerülnek a Függetlenségi nyilatkozatban és az alkotmányban meghatározott alapvető jogokkal” — írta Fukuyama könyvében, hangsúlyozva: a liberális demokráciákat alapvetően balról, az emberi jogok újabb és újabb kiterjesztése és ezáltal az alapvető emberi jogok relativizálása oldaláról éri „belső” kihívás.
A melegmozgalmak újabb és újabb követelései, továbbá a Planned Parenthood (abortuszpárti alapítvány — a szerk.) körüli viták ezt a félelmet messzemenően igazolták. Abban viszont a jelek szerint Fukuyama tévedett, hogy igazán komoly „külső” veszély immár nem fenyegeti a szabad, „történelem utáni” világ országait. Erre a tévedésre hívta fel az akkor még töretlenül optimista amerikai közvélemény figyelmét Fukuyama egykori tanára, Samuel P. Huntington a Foreign Affairs folyóiratban 1993-ban megjelent A civilizációk összecsapása című cikkében, majd az ennek nyomán kiadott A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című 1996-ban megjelent könyvében.
Huntington vitába szállt Fukuyama azon, a hegeli történelemértelmezésen alapuló felfogásával, amely szerint a liberális demokrácia győzelme az emberi történelem végállomása lenne. Szerinte az emberi jogok tiszteletén alapuló társadalmi berendezkedés nem az egyetemes emberi civilizáció végső formája — egyszerűen azért, mert nem létezik egyetemes emberi civilizáció. Az ő megközelítésében az „egyetlen világra” vonatkozó Fukuyama-féle „eufórikus és harmonikus” elmélet éppúgy nem ad választ a hidegháború utáni világ kérdéseire, ahogyan az első és a második világháború végének optimizmusa is alaptalannak bizonyult. Azok az elméletek viszont, amelyek a hidegháború utáni világot közel kétszáz nemzetállam egymás elleni küzdelmeként vagy éppen a teljes káosz világaként írják le, túlságosan bonyolultnak és szintén kevés magyarázó erővel rendelkezőnek tartotta.
Ehelyett úgy látta: a Szovjetunió összeomlása utáni világ hét-nyolc nagy civilizáció világa, mégpedig — a gyarmatbirodalmak, majd a hidegháborús tömbök felbomlásának köszönhetően — egyszerre sokcivilizációs és sokpólusú világ, amelyben az egyes nemzetállamok közötti szövetségesi és ellenséges viszonyt is döntően az adott nemzetek civilizációs hovatartozása határozza meg. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az egyes civilizációkon belül ne lennének akár heves összecsapások; azonban ezek nem fenyegetnek globális konfliktusokkal. Huntington szerint ez a világkép kevésbé leegyszerűsítő, mint Fukuyama és követői „egyetlen világról” alkotott elképzelése, ugyan akkor egyszerűbb és áttekinthetőbb, mint a nemzetállamok egy más elleni küzdelméről szóló magyarázatok.
Katasztrófát hozó optimizmus
Fukuyama optimizmusának messzemenő következményei lettek: a nyugati döntéshozók és a közvélemény legalább két — mint azóta kiderült, téves — hipotézisből indult ki a nyugati államok külpolitikájának alakításakor.
Az egyik: a liberális demokrácia a legmagasabb rendű emberi társadalom, amely tértől és időtől függetlenül mindenhol életképes, és amelyet a „történelem utáni” korszakban élő világ vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak nemcsak joga, de kötelessége is a Föld minél több országában elterjeszteni és megszilárdítani. A másik: civilizációs kötődésétől függetlenül minden ember (éljen bárhol, illetve érkezzen bárhonnan a nyugati világba) akkor lesz a legboldogabb, ha liberális demokráciában élhet — akár szülőföldjén, akár bevándorlóként valamelyik nyugati országban. Az első tévedés következménye lett a liberális demokrácia exportjára tett megannyi kísérlet Iraktól Líbián át Ukrajnáig; a másiké a nyugati demokráciák elmúlt évtizedben követett bevándorláspolitikája.
Pedig már a kilencvenes évek optimizmusát megalapozó világpolitikai fordulat is magában hordozta a civilizációk hidegháború utáni össze - csapásának csíráit. A Szovjetunió bukásához nagyban hozzájáruló afganisztáni konfliktusban kulcsszerepet játszott az — a liberális demokrácia világméretű elterjedésében reménykedőkhöz hasonlóan globális célokat maga elé tűző — erő, amely ma a nyugati társadalmak legsúlyosabb kihívását jelenti — ez pedig a modern iszlamizmus szaúdi gyökerű, „dzsihádista szalafista” irányzata, amely az 1980 -as évek antikommunista afganisztáni háborújából nőtt ki. (Erről lásd: A globális dzsihád bölcsője. Hetek, 2015. augusztus 19.)
Az 1980-as évek afganisztáni háborúja amerikai nézőpontból antikommunista szabadságharc volt, a Washingtonnal a Vörös Hadsereg visszaveréséért szorosan együttműködő Szaúd-Arábia és zsoldosai szemszögéből viszont az „iszlám földjére” betolakodott „hitetlenek” ellen folytatott dzsihád. Az Egyesült Államok és az antikommunista dzsihádisták adatbázisát (azaz az al-Kaidát) ebben az időszakban felépítő Oszama bin Laden lehettek taktikai szövetségesek a Vörös Hadsereg elleni harcokban, de mivel különböző civilizációt képviseltek, az általuk fontosnak tartott értékek valójában élesen szembeállították őket már akkor is.
A világuralomra törő szalafizmus
Az Afganisztánban a Vörös Hadsereg ellen egy évtizeden át harcoló dzsihádistákat freedom fightereknek (szabadságharcosoknak) tekintő amerikai közvéleménynek néhány év alatt a saját kárán kellett megtanulnia, hogy mennyire mást jelentett a közösen megvívott harc a Bin Laden által összegyűjtött, a világ minden tájáról érkezett muszlim harcosok és az őket számtalan módon segítő nyugati szövetségeseik számára.
Miután 1989. február 15- én az oroszok elhagyták Afganisztánt, a sorsára hagyott kommunista rezsim még három évig állta a mudzsahedinek csapásait, majd 1992-ben összeomlott. A dzsihádisták hátországát jelentő pakisztáni Pesavar menekülttáboraiból pedig a világ minden tájára szétszéledtek azok a harcedzett „dzsihádista veteránok”, akik 1979 és 1989 között megízlelték a „hitetlenek” elleni győztes háború ízét. Ráadásul Oszama bin Laden egy percre sem vette le róluk a szemét — ha kellett, családja építőipari vállalkozásainál szerzett munkát egykori harcostársainak, ha kellett, a világ legkülönbözőbb pontjaira küldte őket dzsihádista szalafista sejteket alapítani. Ilyen dzsihádista központ lett a brit fővárosban Londonisztán, ahol Gilles Kepel francia akadémikus megállapítása szerint a kilencvenes években újratermelődött Pesavar szektás frakcióharcok, fegyver- és drogkereskedelem és a lehető legszigorúbb iszlámértelmezés által meghatározott mikroklímája. Mire az 1990—91-es kuvaiti háború nyomán Oszama bin Laden szakított egykori mentoraival, az Egyesült Államokkal és Szaúd-Arábiával, az al- Kaida jelen volt azokban az országokban, amelyek később az áldozatai lettek. (Lásd: Londonisztán születése. Hetek, 2015. szeptember 25.)
Hibasorozat a Közel-Keleten…
Az erőszakos, értelmetlen, sőt kártékony demokráciaexport és az önveszélyes bevándorláspolitika az ezt követő években is kéz a kézben járt. Huntington hiába intette a Fukuyama optimizmusától és saját sikereiktől megrészegült nyugati kormányok vezetőit, hogy a liberális demokrácia értékei nem univerzálisan elfogadott emberi alapértékek, hanem „csupán” a nyugati civilizáció sehol máshol nem életképes tartozékai, figyelmeztetése süket fülekre talált. Pedig ha odafigyeltek volna rá, nem okozott volna meglepetést, hogy az Egyesült Államok vagy épp a nyugateurópai országok kormányai és népei hiába várták, hogy Afganisztán, Irak, vagy Líbia népe ujjongva köszöntse az adott országok diktátorait megdöntő nyugati csapatokat. A Bagdadot elfoglaló amerikaiak, a Kadhafi uralmát megroppantó brit—francia légierő pilótái, vagy épp a tálib rezsimet megdöntő NATO-csapatok még azok szemében sem voltak felszabadítók, akik — mint az iraki síiták — a megdöntött rezsim üldözöttei voltak. A győztes nyugati katonák ugyanis — függetlenül attól, hogy miként tekintettek magukra — egy idegen civilizáció képviselői maradtak a felsorolt országok lakói szemében, azaz hódítók.
Ugyanerre figyelmeztette az angolszász demokráciák vezetőit a nyugati baloldal által nemes egyszerűséggel lefasisztázott Oriana Fallaci, amikor még napokkal a Szaddám Huszein uralmát megdöntő iraki invázió kezdete előtt is a Wall Street Journal-ban óva intette Bush amerikai elnököt és Blair brit miniszterelnököt Irak megtámadásától. A Bush terrorellenes harcát máskülönben elszántan támogató Fallaci egy pillanatig sem hitt az iraki sikerben. Úgy vélte: Szaddám Huszein legelszántabb ellenségei, az elnyomott iraki síiták a zsarnoktól történő megszabadulás pillanatától egy, a szomszédos, szintén síita Iránhoz hasonló Iraki Iszlám Köztársaság kikiáltására fognak törekedni, azonnal kibékíthetetlen érdekellentétbe kerülve az Irakot elözönlő amerikaiakkal.
Amire ő sem számított: az invázió nem csupán az iraki síita többség Irán-barát érzelmei, de a Szaddám Huszein diktatúrája idején privilegizált szunnita kisebbség szélsőségesei előtt is utat nyit. Az iraki al-Kaida, majd az Iszlám Állam tevékenységét az amerikaiak, a síiták, vagy a „nem megfelelően” viselkedő szunniták elleni brutális öngyilkos merényletek szegélyezték. Ráadásul miközben a nyugati demokráciák Irak megtámadásával és az afganisztáni háborúhoz hasonlóan félreértett „arab tavasz” támogatásával hozzájárultak a Közel-Kelet destabilizálódásához, szintén nem tudtak mit kezdeni a részben az egymás után kirobbanó polgárháborúk okozta migrációs krízissel Nyugatra érkezőkkel.
…és Európában
A második tragikus félreértés oka ugyanaz volt, mint az elsőé. A menekültüggyel foglalkozó civil szervezetek és európai kormányok egyaránt úgy vélték, hogy a sok esetben valóban életveszély elől menekülő, más esetekben jobb megélhetést kereső bevándorlók azért érkeznek Európába, mert a nyugati világ nyitott társadalmainak (nem materiális) értékei vonzzák őket, miközben ezt az állítást semmi nem támasztotta alá.
Tulajdonképpen logikus: ha az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormánya 2003-ban úgy hitte, hogy Irak népe felszabadítóként fogja köszönteni a Szaddám Huszein rémuralmát megdöntő csapataikat, miért ne hitte volna 2015-ben Németország kormánya, hogy az Irakból vagy Szíriából menekülő százezrek megmentőjükként tekintenek az őket befogadó nyugat-európai demokráciákra? Ám ha Bush vagy Blair várakozásai — csakúgy, mint a brit és a francia kormány Líbiával kapcsolatos feltételezései — illúziónak bizonyultak, egy szerűen azért, mert Irak és Líbia népe más civilizációhoz tartozik, mint az őket zsarnokaiktól kéretlenül megszabadító nyugati hatalmak, miért gondolnánk, hogy a menekültkrízis Merkel-féle idealista megközelítése helytálló lenne? Miért gondoljuk, hogy a lakóhelyváltás bárkinél kultúraváltást is jelent? Miért várjuk bárkitől, hogy pusztán azért, mert szülőföldjén — akár önhibájából, akár azon kívül — ellehetetlenült az élete, máról holnapra ugyan - azok a dolgok legyenek fontosak neki, mint nekünk? És ha ettől az illúziótól megszabadultunk, tegyük fel a következő kérdést: vajon önazonos maradhat egy olyan társadalom, amely nagy számban fogad be olyan embereket, akik nem osztják legalapvetőbb értékeit?
Az Abaaoud család példája
A fenti kérdésekre a válasz végtelenül lehangoló, de legalábbis illúzióromboló. Ugyanis a különböző civilizációhoz tartozás még olyan esetekben is az integráció teljes kudarcához vezethet, amikor mindkét fél részéről megvan az akarat a másik értékeinek elfogadására. Erre bizonyíték a kilencvenes évek (algériai polgárháborúval szorosan összefüggő) franciaországi terrorhulláma, majd a 2015-16-ban a molenbeeki iszlamista sejt által elkövetett párizsi és brüsszeli vérfürdő, amelyek azt mutatták, hogy még a nyugati társadalmakba kifejezetten beilleszkedni kívánó első generációs bevándorlók gyerekei esetében sem ritka a szüleiket annak idején befogadó országok demokratikus berendezkedésének totális elutasítása. Különösen tragikus példa a párizsi vérfürdőt levezénylő Abdelhamid Abaaoud családjának története.
Abaaoud apja Marokkóból érkezett Belgiumba, és korántsem volt azzal vádolható, hogy ne próbált volna beilleszkedni a belga társadalomba. Abdelhamid 1987-ben Brüsszelben született, és olyannyira nem kapott iszlamista nevelést, hogy textilkereskedő apja katolikus iskolába íratta. Abaaoud végül sok más molenbeeki fiatalhoz hasonlóan Khalid Zerkani szalafista prédikátor befolyása alá kerülve lett dzsihádista — szüleivel kapcsolata akkor szakadt meg, amikor Szíriába szökött, ahova magával vitte akkor tizenhárom éves öccsét, Younes Abaaoudot.
A százharminc ember meggyilkolását levezénylő Abdelhamid Abaaoud pályafutása annak bizonyítéka, hogy a civilizációk Huntington által pontosan leírt összecsapása — különösen az általa az „iszlám véres határainak” nevezett területeken, azaz ott, ahol nagy létszámú (elsősorban szunnita) muszlim közösség él együtt más vallású csoportokkal — elkerülhetetlen, és természetes szinten a civilizációs kötelékből még egyéni elszántsággal is a lehetetlennel határos kiszakadni. Ez alól sem Molen beek, sem Párizs, sem Irak, sem Csecsen föld, sem Kasmír, sem Nigéria nem kivétel.
Vissza a gyökerekhez
Általánosabb tanulságnak tűnik, hogy az elmúlt időszak minden olyan kísérlete, amely a nyugati civilizáció értékeinek egyetemes emberi értékekként történő elfogadtatását célozta akár a Közel-Keleten, akár a nyugat-európai bevándorló közösségekben, kudarcot vallott. A kudarcok következtében a Nyugat, amely nemrég még saját civilizációjának egyetemessé tételével próbálkozott, maga került válságba, mert nem saját önazonosságának megőrzésén, civilizációs gyökerei megerősítésén fáradozott, hanem meddő erőfeszítéseket tett, hogy értékeit elfogadtassa olyan embertársainkkal, akiknek erre egyáltalán nincs igényük.
Talán még nem késő Huntington tanácsát megfogadni: „A Nyugat életben maradásának feltétele az, hogy az amerikaiak megerősítsék nyugati identitásukat, a nyugatiak pedig elfogadják, hogy civilizációjuk egyedi, de nem egyetemes, ezért összefognak, hogy azt megújítsák és megőrizzék a nem nyugati társadalmak felől érkező kihívásokkal szemben. A civilizációk világháborújának elkerülése azon múlik, hogy a világ vezetői elfogadják-e a világpolitika sokcivilizációs jellegét, és együtt tudnak-e működni annak fenntartásában.”
A saját zsidó-keresztény gyökereiket és a saját civilizációjuk értékeibe vetett hitet megtagadó nyugati országok vezetői az elmúlt évtizedekben hibát hibára halmoztak. A demokráciaexport-kísérleteik során ott mutattak erőt, ahol a türelem sokkal kifizetődőbb lett volna, bevándorláspolitikájukban pedig ott bizonyultak gyengének, ahol kifejezetten erőre lett volna szükség. Talán még nem késő visszatalálniuk a helyes útra — ehhez azonban az kell, hogy belássák: a történelem végét nem emberi okoskodás fogja elhozni, és a realitások figyelmen kívül hagyása könnyen civilizációs katasztrófához vezethet.