Tanulmány
Az anyagba zárt ember
A test-lélek probléma a 20–21. században
Szkennelt máj, fejátültetés, fémszív, művér. Bébiszitter-robotok, robotautók – melyeket etikai döntések meghozatalára programoznak. Kiborgok, génmanipulált szuperhősök – melyekhez képest az ember elfuserált őslény. Az „örök élet” reményével kecsegtető, számítógépbe feltöltött tudat: az elhalálozott nagypapa örökké velünk él. Eme csodálatos jövő hallatán mégis tiltakozik bennünk valami. Tán valami emberi?
„Kultúránkban (már a XVII. század óta) érvényesül az a tendencia, hogy a fizikát fogadjuk el metafizika gyanánt, vagyis hogy az egzakt tudományokat tekintsük a »világ igazi és végső elemei« rég keresett leírásának. Ugyanígy, ennek közvetlen következményeként érvényesül az a tendencia is, hogy a »fizikai lehetőséget« tartjuk a tényleges lehetőség próbakövének. E felfogás szerint az igazság fizikai igazság, a lehetőség fizikai lehetőség és a szükségszerűség fizikai szükségszerűség” — írja Hilary Putnam, amerikai analitikus filozófus Agyak a tartályban című írásában. Ebből a fajta világ - látásból ered az is, hogy korunk tudományos main - streamje az embert pusztán fizikai létezőnek tartja, érzéseit, gondolatait, akarásait pedig nem másnak, mint hormonális állapotai, idegpályái — tulajdonképpen agya — megnyilvánulásainak. Ez a fajta világnézet azonban mind tudományos, mind bibliai alapon megkérdőjelezhető.
Micsoda az ember?
Az ember mibenlétével kapcsolatos problémát — tudniillik, hogy az ember csak test, vagy a testén kívül van valamiféle nem fizikai része is — test-lélek vagy test-elme problémának (body—mind problem) nevezik. A kérdéssel a filozófia metafizika, valamint ismeretelmélet — közelebbről pedig elmefilozófia nevű ága foglalkozik.
A 17. századi tudományos forradalomtól kezdve, Descartes nyomán a filozófia a lelket az antik és a középkori felfogástól eltérően többé nem olyan dologként tartja számon, amely az embert élteti, ami által az ember él, hanem egyfajta sajátos, mentális tényezőként, elmeként. Descartes szerint az embert az órához hasonló mechanikus szerkezetként kell elgondolni: az ember kiterjedése a teste, gondolkodó, tudatos része pedig az elméje. Ő tehát az első, aki a lelki jelenségeket mentális jelenségekkel azonosítja.
Az elmefilozófiában ma a mentális állapotoknak alapvetően négy fajtáját különböztetik meg: vannak észleleteink (pl. látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés); érzeteink (pl. fájdalom vagy éhségérzet stb.); érzelmeink (pl. szerelem, szomorúság stb.); gondolataink (pl. hitek, vágyak, szándékok). A mentális állapotok legfőbb jellemzői a következők: egyrészt valamire irányulnak (intencionálisak). Vagyis például a hitem, hogy Budapest Magyarország fővárosa, Budapestre irányul, s Budapestet reprezentálja számomra Magyarország fővárosaként. Másrészt „valamilyen” átélni őket (fenomenálisan tudatosak). Például valamilyen átélni számomra egy naplementét vagy egy fejfájást. Harmadrészt a mentális állapotok szubjektívek, másképp férünk hozzá sajátjainkhoz, mint másokéhoz (privilegizált hozzáférés): más nekem átélni egy foghúzást, mint másnak, más nekem megnézni egy naplementét, mint másnak.
Az elmefilozófia legtöbb elmélete nem tagadja azt, hogy léteznek a fizikai állapotoktól eltérő természetű — azaz mentális — állapotok, azt azonban már kétségbe vonja, hogy ennek oka az, hogy az embernek a testén kívül létezik még (legalább egy) alapvető része (szubsztanciája) is.
A szubsztancia a görög hüposztaszisz szó „tükörfordítása”, annyit tesz: alatta álló, alátámasztó, alap(zat), fenntartó, ami létben tartja a dolgot, ami nem engedi, hogy a dolog a semmibe hulljon alá, a dolog létezése, ami a dolog tulajdonságai „alatt áll”, azokat „tartja”, a dolgok alapjául szolgáló létező.
Arisztotelész megkülönböztet egymástól elsődleges szubsztanciákat (egyedi dolgokat: például Petőfi Sándor) és másodlagos szubsztanciákat, vagy fajta-szubsztanciákat (például ember, emberség). A „mi tesz valakit Petőfi Sándorrá?” kérdés tehát tulajdonképpen két kérdést rejt magában: mi a lényege (az embernek); illetve mi teszi éppen azzá az egyedivé (Petőfi Sándorrá) az adott dolgot, személyt a fajtán belül? Az alábbiakban tehát ezekre a kérdésekre keressük a választ.
Az ember: test és elme
Azt az elméletet, mely szerint az ember legalább két alapvető részből — szubsztanciából — áll, szubsztanciadualizmusnak nevezzük. Az elmélet Descartes nevéhez köthető, aki — ahogy már említettük —, az emberre nézve két szubsztanciát különböztet meg egymástól: a testet és a lelket (elmét). Azt állítja, hogy e kettő különbözik egymástól: a test fizikai, a lélek/elme pedig nem fizikai entitás, e kettő képes egymástól függetlenül létezni, és képes egymásra hatni. Descartes négy érvet sorakoztat fel állítása mellett:
(1) A természetfilozófiai érv azt állítja, hogy egy mechanikusan működő (anyagi) rendszer nem képes összetett beszédre, tudatos cselekvésre — tehát kell, hogy legyen az embernek egy nem anyagi része is.
(2) A kétségbevonhatatlanságból vett érv szerint képzeljük el, hogy egy csaló démon kelti bennünk azokat az ideákat, hogy van testünk. Kételkedhetünk tehát abban, hogy van testünk, de továbbra is biztosak vagyunk abban, hogy létezünk, hiszen gondolkodunk. Vagyis az ember egy gondolkodó dolog, elme, ami ezért nem lehet azonos a testével.
(3) Az oszthatósági érv azt mondja ki, hogy a test osztható, a lélek oszthatatlan, egyszerű dolog. Vagyis mivel a test és a lélek/elme eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek, nem lehetnek azonosak.
(4) Az elgondolhatósági érv szerint, amit világosan el tudunk gondolni egymástól elkülönített állapotban — vagyis el tudom gondolni gondolkodó részemet a testemtől függetlenül —, azt Isten meg tudja alkotni olyannak, amilyennek elgondolom, azaz egymástól szétválaszthatónak. Tehát: képes vagyok létezni a testemtől függetlenül.
Bár ezeket az érveket többen és többféleképpen megcáfolták, általánosságban a legnagyobb ellenvetésnek az interakció problémáját szokták gondolni: vagyis hogyan képes a test és a lélek/elme egymásra hatni, ha alapvetően különböző természetűek? Hogyan állhat fenn oksági viszony a kettő között, ha egyetlen közös tulajdonsággal sem rendelkeznek?
A másik, ennél jóval súlyosabb ellenvetés Descartes szubsztanciadualizmusával szemben pedig a fizikai világról alkotott (modern tudományos) felfogás, melyet a fizikai világ oksági zártsága elvének szoktak nevezni. Amennyiben Descartes szubsztanciadualizmusához ezeket a téziseket is hozzávesszük, úgy ellentmondásos (inkonzisztens) elmélethez jutunk, ugyanis:
(1) A szubsztanciadualizmus tézise azt mondja ki, hogy két szubsztancia van, a test és a lélek/elme, tehát a mentális állapotok nem fizikai állapotok.
(2) A mentális okozás tézise szerint a mentális állapotaink okozhatnak fizikai eseményeket és fordítva.
(3) A fizikai világ oksági zártságának tézise szerint pedig minden fizikai eseménynek van önmagában elégséges fizikai oka.
A kortárs filozófusok szerint ahhoz, hogy ellentmondásmentes elméletet kapjunk, a három állítás közül valamelyiket fel kell adni. Az analitikus filozófusok többsége pedig ma az első állítás igazságát kérdőjelezi meg, s azt állítja, hogy a mentális állapotok fizikai állapotok.
Lélek pedig nincsen
Azt az elméletet, mely szerint a mentális állapotok — a lélek/elme — is fizikai természetűek, fizikalizmusnak nevezzük. (A fizikalizmus mint napjainkban uralkodó világnézet nemcsak erre a részproblémára kíván választ adni, hanem általánosan kimondja: a világ teljes egészében fizikai természetű.) Az alábbiakban a legalapvetőbb fizikalista elméletet, az azonosságelméletet, s annak két típusát nézzük meg részletesebben.
Az azonosságelmélet szerint a mentális állapotok a fizikai (agyi) állapotokkal azonosak. A típusazonosság- elmélet, vagy más néven központi állapot materializmus (reduktív fizikalizmus) értelmében a mentális állapottípusok neurofiziológiai állapottípusokkal azonosak. Például a fájdalom mint mentális állapot azonos a C-rostok tüzelésével, mint agyállapottal. Ezt az elméletet — vagyis hogy az agyállapotok mentális állapotoknak feleltethetők meg — több modern tudományos kísérlet is alátámasztja, ráadásul a fizikai és a mentális ál- lapotok kölcsönös egymásra hatása is jól magyarázható vele. Ez a teória a pszichológiát egyszerűen neurofiziológiára redukálja. Ugyanakkor a típusazonosság-elmélettel több probléma is akad: például egy polip is érezhet fájdalmakat, miközben nincsenek C-rostjai. Tehát: a fájdalom nem lehet azonos a C-rostok tüzelésével. Másrészt mikroszinten mindannyiunknak más az agya.
Erre a problémára alkották meg az azonosságelmélet másik fajtáját, az ún. példányazonosság-elméletet (nem reduktív fizikalizmus). Ez azt mondja ki, hogy minden mentális állapotpéldány azonos egy bizonyos neurofiziológiai állapotpéldánnyal. Például egy bizonyos fájdalom egy adott neurofiziológiai állapotnak felel meg. Ez az elmélet az azonosságnál gyengébb relációt feltételez a fizikai és a mentális állapotok között, az úgynevezett ráépülés (szuperveniencia) viszonyát. Ennek értelmében, ha veszünk két almát, amely kémiai szerkezetében azonos, biztosak lehetünk benne, hogy édességük azonos mértékű. Azonban, ha veszünk két azonos édességű almát, még nem biztos, hogy kémiai szerkezetük megegyezik. Vagyis ez az elmélet nem tesz egyenlőségjelet a fizikai szerkezet és a mentális állapot közé, a mentális tulajdonságokat nem redukálja neurofiziológiai tulajdonságokra, hanem csupán azt mondja ki, hogy a mentális tulajdonságok ráépülnek a fizikai tulajdonságokra.
A fent említett két elméleten kívül még számos más fizikalista elmélet is létezik. Olyan teóriák is vannak, melyek szerint mentális állapotok egész egyszerűen nem is léteznek, pusztán a népi pszichológia, a nyelvünk tartalmazza ezeket, s valójában csak arra támaszkodhatunk biztosan, ami természettudományosan kezelhető. A fizikalizmus azonban nemcsak természetes intuícióinknak mond ellent, hanem tudományosan is több ponton támadható.
Tudod, milyen denevérnek lenni?
A fizikalizmus híveinek az egyik legnagyobb fejtörést a fenomenális tudatosság problémája okozza. A fenomenális tudatosság azt jelenti: van olyan, mint egy adott mentális állapotban lenni. Van olyan, hogy megnézni egy naplementét, elszenvedni egy foghúzást, átélni a didergést vagy a tikkasztó hőséget. Vagyis a fizikai tények és azok átélése, tapasztalata, valamilyensége között szakadék tátong. A legplasztikusabb példát erre Thomas Nagel fogalmazta meg, Milyen denevérnek lenni? című írásában.
A magyarázati szakadék érv felvázolásához lássuk tehát a denevéreket! A denevérek az emberektől teljesen eltérő módon — úgynevezett ekholokátorokkal — érzékelik a világot. Tételezzük fel, hogy minden tényt ismerünk a denevérek érzékelésével kapcsolatban, akár még bordásfalon fejjel lefelé lógva azt is kikísérletezhetjük, milyen fejjel lefelé lógni. Mindezekből azonban nem fogjuk megtudni azt, hogy milyen denevérnek lenni, milyen denevérként megtapasztalni a világot. Vagyis Nagel szerint hiába rendelkezünk egy élőlény teljes neurofiziológiai leírásával, soha nem fogjuk megtudni azt, hogy „milyen neki” olyannak lenni, amilyen ő, azt tapasztalni, amit ő. „Ha a tapasztalat tényei — az arra vonatkozó tények, hogy valami milyen a tapasztaló organizmus számára — csak egy meghatározott nézőpontból hozzáférhetők, akkor rejtély, hogyan tudná feltárni a tapasztalat valódi természetét a kérdéses organizmus fizikai vizsgálata” — írja Nagel.
A másik nevezetes antifizikalista érv Frank Jackson úgynevezett tudásérve, mely egy gondolatkísérleten alapul. Mary egy szupertudós, aki egy fekete-fehér szobában él. Bőre fehér, haja fekete, a szobában tükör nem található. Fekete-fehér tévét néz, körülötte minden fekete-fehér. Mary ugyanakkor az emberi látás elmélyült kutatója: minden fizikai tényt ismer az emberi látással, színérzékeléssel kapcsolatban. Egy napon azonban kiengedik a szobából, s a szabadba lépve megpillant egy piros paradicsomot. Felkiált: „hurrá, most már tudom, milyen pirosat látni!” Vagyis a tudásérv értelmében bár Mary minden releváns fizikai tényt tudott az emberi látásról, a szobából kilépve újat tudott meg: azt, hogy milyen pirosat látni. Tehát ebből az következik, hogy nem minden tény fizikai tény, vagyis a fizika teljes ismerete, a totális fizikai tudás nem azonos a mindentudással.
A harmadik, sokat emlegetett antifizikalista tézis az úgynevezett elgondolhatósági érv, mely David Chalmers nevéhez köthető. Képzeljük el, hogy léteznek zombik. De nem amolyan megelevenedett hollywoodi holtak, hanem pusztán csak olyan zombik, akik fizikailag, funkcionálisan ugyanolyanok, mint mi, de nem rendelkeznek fenomenális tudatossággal. Számukra nincs olyan, mint zöld színt ész- lelni, málnaszörpöt ízlelni, fájdalmat érezni, dideregni, nem tudják, milyen megnézni egy naplementét vagy egy teliholdat. Ezeknek a zombiknak is vannak mentális állapotaik, csakúgy, mint nekünk, de az ő mentális állapotaik nem rendelkeznek fenomenális tulajdonságokkal. Ellentmondás nélkül el tudjuk képzelni az ilyen zombik létezését. Amit ellentmondás nélkül el tudunk képzelni, az fizikailag lehetséges. Vagyis: ha a zombik metafizikaliag lehetségesek, akkor a fizikalizmus hamis. Ugyanis ha el tudunk képzelni olyan zombikat, amelyek ugyanolyan fizikai tulajdonságokkal bírnak, mint mi, azt leszámítva, hogy nem tudják, milyen átélni a dolgokat, akkor nem igaz a fizikalizmus azon állítása, hogy minden mentális tulajdonság fizikai tulajdonságokra épül rá. Tehát a fizikalizmus hamis.
Mindent összevetve, bár a mentális okozás problémájának megoldása a fizikalizmust valószínusítené, a fenomenális tudatosság kérdésének megoldása a dualizmust. A fenomenális tudatosságon kívül azonban a fizikalizmus sok egyéb dologra sem tud magyarázatot adni: például nem tudja megmagyarázni, milyen öntudattal — azaz az „én” fogalmával — rendelkezni, s azt magunkra alkalmazni; nem tudja megmagyarázni a tudatosságot, vagyis azt, hogy milyen tudatában lenni egy adott mentális állapotnak, például tudatában lenni annak, hogy fáj a fejem, vagy annak, hogy most épp írom ezt a cikket; nem tud magyarázatot adni a szubjektív érzések eredetére; és nem képes feloldani a szabad akarat és a természet oksági törvényei közötti ellentmondást sem.
Különbözik-e az állat az embertől, vagy a különböző tudományos kísérletek alapján állat és ember közé egyenlőségjelet lehet-e tenni? Az állatokkal kapcsolatban a Bibliában azt olvassuk, hogy azokat is Isten teremtette, azonban nem személyesen lehelte beléjük a szellemét, hanem mintegy az élet általános szelleméből részesedtek, a test és a szellem találkozásából így jött létre lelkük. Ezért lehetséges az, hogy az állatok is rendelkeznek valamiféle egyediséggel, s hogy az állatáldozatok – az állatok vére/lelke – valamiféle hasonlóság folytán engesztelésül szolgált az emberek bűneiért (3Móz 17:10–11).
A Prédikátor könyve – mely az emberi életet földi, materialista perspektívából mutatja be – az emberek és állatok közé egyenlőségjelet tesz, s a következőket állítja (Préd 3:18–22): az emberek (olyanok, mint az) állatok; az emberek és az állatok életének vége azonos, ugyanúgy hal meg mindkettő; mindkettőnek van szelleme; az embernek nincs semmiféle előnye/többlete az állathoz képest; s mindegyik porból való és porrá lesz. Még az sem tudható biztosan, hogy halála után az állat szelleme lefelé, a földre megy-e, az emberé pedig felfelé megy-e. A Prédikátor tehát földi, materialista – ha tetszik fizikalista – perspektívából gyakorlatilag egyenlőségjelet tesz az ember és az állat közé. A könyv mégis egy különbségtétellel zárul: az Isten az embert számon fogja kérni cselekedeteiért feltámadása után.
Ezzel szemben a cselekedetek számonkérése – egész konkrétan az emberölés – állatok esetében Mózes törvénye alapján csak a földön érvényesül. A földön lévő állatok kimúlásukkor a földbe térnek vissza, szellemük az élet egyetemes szellemébe tér vissza. Személyes megváltásban nem részesülnek, azonban Jézus vére a teremtett világgal együtt, mintegy globálisan őket is megváltotta. A Jelenések könyvében különböző állatokról is olvashatunk, így vannak állatok a mennyben is.
Kierkegaard dán filozófus A halálos betegség című művében fejti ki részletesen úgynevezett „keresztény pszichológiai” nézeteit. Művében az embert szellemként definiálja, a szellemet pedig Énként. Az ember mint szellem „a végtelenség és végesség, a mulandó és az örök, a szabadság és a szükségszerűség szintézise, röviden szintézis”. Kierkegaard szerint az Én – azaz az ember szelleme, valódi önmaga – nem képes önmagától egyensúlyba kerülni, megnyugodni, „csak úgy, ha önmagához viszonyulván ahhoz viszonyul, ami az egész viszonyt létrehozta”.
Kierkegaard szerint minden ember – akár tudatában van, akár nem – kétségbeesett, kivéve az igazi keresztényt. A kétségbeesése abból származik, hogy Isten – aki megalkotta – elengedte őt, s akkor számolódik fel, ha mint Én tudatosan Istenben – azaz megalkotójában – akarja megalapozni önmagát. Ha az ember ezt nem teszi, kétségbeesése – annak tudatos vagy tudat alatti tudása, hogy örök, de Istentől függetlenül – megmarad, pusztán „látszatra ember”, aki az anyagvilágnak, a végesnek él. A kétségbeesés „halálos betegség”, mert halálhoz vezet, azonban úgy, hogy az ember nem tud meghalni, a halál, mint végső remény nem létezik számára – hiszen az ember lényegét tekintve örök, szellemi lény. Aki kétségbe van esve – vagyis aki nem alapozta még meg magát Alkotójában –, az halálosan beteg.
A legtöbb emberben élete során nem tudatosul, hogy szellem. Amennyiben az emberben az érzések, megismerés és/vagy az akarat válnak dominánssá a szellemtudatúság helyett, úgy az Én szertefoszlik. Ekkor azonban az ember elveszik, teljesen végessé válik, elveszti eredetiségét. Egy szám lesz a tömegben, aki tökéletesen végrehajtja kötelességeit, jól mennek a dolgai, könnyen és biztosan él, de fél önmaga lenni, így pusztán szürke lény, olyan, mint mindenki más. A tömegember tehát nem meri elveszíteni önmagát, így nem is nyer meg semmit! A hit ellenben az, mikor „elveszítjük eszünket, hogy megnyerjük Istent”.
A szellem nélküli ember Isten nélküli ember, nyárspolgár, Én nélküli lény. Ellenben aki hisz, az teljesen Alkotójára meri bízni önmagát, s így „végtelen realitása lesz az Énnek azáltal, hogy tudatában van: Isten előtt létezik, és hogy olyan emberi Énné válik, amelynek mértéke Isten!” Ilyen módon – írja Kierkegaard: „…Énnek lenni, Énnel rendelkezni a legnagyobb dolog, végtelen adomány, ami az ember osztályrésze lehet, egyúttal azonban az örökkévalóság őt érő kihívása.”
A szellem és a szív
A Biblia emberről alkotott felfogása szerint az ember szellem, van lelke, és testben lakik. Isten az első embert a földből formálta, a teste mintegy „edény” volt a Mindenható számára, amelybe belefújta Isten az életek szellemét (nismát chájjím), így lett az ember élő lénnyé (nefes chájjá). A szellem szó (héber: nesámá, rúách, görög: pneuma, latin: spiritus) szelet, erőteljes fúvást, szellemet, leheletet jelent. A Szentírás szerint a szellem az ember egész lényének a középpontja, „lényének legmélye”, „legbensőbb énje”, „igazi önmaga”. Az ember a szellemét, legbensőbb lényét Istentől kapta. Bár a Biblia megjegyzi, hogy ez a szellem teszi értelmessé az embert, a szellem mégsem csak intellektuális valóság, hanem a lelkiismerettel, intuícióval is azonosítható. Az ember személyiségének belső erőforrása, központja, a természetfeletti világot érzékelni képes „érzékszerve”.
Ezzel szemben a lélek (héber: nefes, görög: pszükhé, latin: anima) a szellem és a test találkozásából jött létre, a kettő között mintegy hidat képezve, így a természetfeletti és az érzéki valósághoz egyaránt kötődik. Mikor létrejött az ember lelke, az ember akkor ébredt öntudatára. A lélek az érzelmek, gondolatok, szándékok összességének lakhelye. A Bibliában a lélek szó lefedi az egyes ember személyiségét, egyéniségét, életét, egyedi sorsát, de teljes egzisztenciáját (kapcsolatait, anyagi javait stb.) is. A Biblia tanúsága szerint a szellem többször szembefordul a lélekkel, az abban lévő érzelmekkel, akaratokkal, gondolatokkal, mivel a lelket sokszor a test, a külső világ érzései, kívánságai vezérlik.
A lelket a Biblia a vérrel is azonosítja: „Mert a testnek élete (nefes = lelke) a vérben van…” (3Móz 17:11a). Tehát az ember lelke természetes alkotórész, melyet egyrészt genetikai összetevők, másrészt az ember neveltetése, életkörülményei, élettapasztalatai formálnak. A lélek/vér mint olyan ilyen módon teológiailag megoldja a fizikai és a mentális szubsztancia közti interakció problémáját.
Az ember — azaz az emberi faj — lényege egyetemesen tehát az, hogy van Istentől személyesen kapott szelleme, s Isten képmására és hasonlatosságára teremtett lény, egyetemlegesen is meghatározott életfeladatokkal. Az egyedi ember lényege viszont a Szentírás szerint a szív — azaz a szellem, lélek és test összetartó része, találkozási pontja —, mely meghatározza minőségét, melyből egész sorsa kifolyik. Az ember egyedi szíve, lelke folytán egyéni karakterrel, tehetségekkel, feladatokkal, Istentől rászabott küldetéssel rendelkezik.
A bűnbeesés következtében az ember szelleme, szíve elszakadt Istentől, elveszítette a természetfeletti világra való érzékenységét, Isten megismerésére és imádására való képességét. Ahhoz, hogy az ember visszanyerje eredeti állapotát, megváltásra, azaz a szellem/szív, lélek, test megváltására volt szükség. A Biblia szerint ugyanis az embernek nemcsak a szelleme, hanem a lelke is megmarad az örökkévalóságban, sőt a feltámadáskor testben támad fel.
Az embernek (mint fajnak) tehát két alapvető szubsztanciája van: a szelleme és a teste, a kettő között pedig interakciót az egyedi megkülönböztetésre szolgáló lélek/vér képez. Feltámadás után azonban az ember egyetlen oszthatatlan — feltámadott testből, lélekből és szellemből — álló szubsztanciává válik.
Természetesen az ember teremtésével, mibenlétével, működésével kapcsolatban a Bibliának is még rengeteg — mindmáig egzakt módon feltáratlan — tanítása van, az alapvető állítások azonban jól kiolvashatók. A szellem, lélek, szív fogalmai megértésének nehézsége pedig egyszerűen abból fakad, amit Immanuel Kant transzcendenciának nevez. Kant szerint ugyanis a transzcendens fogalmak paradoxonokat rejtenek magukban, melyek emberi elme számára teljes egészükben soha nem megragadhatók.
