Tanulmány
Az ébredés receptkönyve
Jézus Krisztus halála és feltámadása előtt megígérte a Szent Szellem eljövetelét, akit „másik Paraklétosz” -nak nevezett. A Názáreti nemcsak arra utalt ezzel, hogy saját magát tekinti „első Paraklétosz” -nak, hanem hogy a Szent Szellem az eljövetele után ugyanazt a munkát folytatja majd, amit Ő megkezdett. Ennek lényegét fejezi ki tömören a görög paraklétosz kifejezés – amely annyira közismert volt az izraeli zsidóság körében, hogy kölcsönszóként az arámba is átkerült (paraqlit) . A szó jelentése: ’védőügyvéd, pártfogó, közbenjáró, segítő, vigasztaló’.
János evangéliumában Jézus három kijelentést közöl az eljövendő Szellem konkrét munkájával kapcsolatban, amit későbbi magyarázók az Újszövetség hármas felosztására is vonatkoztattak. Jézus megígérte, hogy „a Pártfogó, a Szent Szellem, akit az Atya küld majd a nevemben, megtanít titeket mindenre, és eszetekbe juttatja mindazt, amit mondtam nektek” (Jn 14:26). A bibliamagyarázók szerint ez az evangéliumokra vonatkozik, melyek Jézus kijelentéseit, tanításait tartalmazzák. A másik ígéret így szólt: „amikor eljön a Pártfogó, akit küldök majd nektek az Atyától, a valóság Szelleme, aki az Atyától jön ki, ő tanúskodik majd mellettem – de ti is tanúskodtok, mert elejétől fogva velem vagytok” (Jn 15:26). Ez a kijelentés az egyház küldetésére vonatkozik, amely az Apostolok cselekedeteiben, az Újszövetség egyetlen történeti jellegű könyvében lett megörökítve. Végül a harmadik ígéret szerint: „amikor ő, a valóság Szelleme eljön, bevezet majd benneteket a teljes valóságba: mert nem magától fog beszélni, hanem amiket hall, azokat mondja el, és hírt hoz nektek a jövőbeli dolgokról” (Jn 16:13). Ez az Újszövetségre vonatkoztatva a Jelenések könyvét jelenti, amely elejétől a végéig az egyház, Izrael és a világ jövőjére vonatkozó prófécia.
Lukácsnak az a megtisztelő kiváltság jutott, hogy Jézus első és második ígéretének beteljesítésében is szerepet játszhatott. Bár az elmúlt századokban sokan vitatták a Lukács evangéliuma és az Apostolok cselekedetei szerzőségét és a két könyv öszszetartozását, kétség sem férhet ahhoz, hogy mindkettőt ugyanaz az evangélista jegyezte le, és eredetileg a két könyv (azaz két tekercs) egy művet alkotott. Az összetartozást belső és külső bizonyítékok is alátámasztják. Itt van mindjárt a két könyv ajánlása. Lukács evangéliumát a „nagyrabecsült Theofilosz” -nak ajánlotta (Lk 1:3), a Cselekedeteket – rangjelzés nélkül – szintén neki címezte, bár a beszélő név (Theofilosz = Istent szerető) arra is utalhat, hogy Lukács általában a hívőket szólítja meg. Érdekes még az Apostolok cselekedetei első versében a logosz szó használata, amely azt is kifejezi, hogy nem puszta írásműről, hanem felolvasásra, gyülekezeti használatra szánt iratról van szó, amely az Evangélium szerves folytatása. Lukács evangéliuma az „Atya ígéretével”, vagyis a Szent Szellem kiáradására vonatkozó próféciával, illetve Jézus mennybe emelkedésével ér véget (Lk 24:49–51). Az Apostolok cselekedetei pedig éppen ezzel kezdődik: „amikor fölemeltetett, miután a Szent Szellem által utasításokat adott az apostoloknak, akiket kiválasztott magának. (…) Miután egybegyűltek, megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várják be az Atya ígéretét” (1:2,4). Az sem merő véletlen, hogy a cselekedetekről szóló könyvnek mindjárt a második fejezetében találkozhatunk az ígéret beteljesedésével.
Hajótörések az ókorban
A tengeri hajózás veszélyeit sokan átélték az ókorban. Egy ilyen esetről számol be részletesen a maró tollú római szatíraíró, Iuvenalis, aki egy barátjának utazását írja le költeményében. A viharba került hajót előbb a villámcsapás fenyegette, majd a sűrű hullámcsapások következtében megtelt vízzel. A kormányos parancsára ekkor az utasok bedobálták a hajó terhét a tengerbe: bíbor köntösöket, ezer mívesen kidolgozott ezüsttálat, vegyítőedényeket, kelyheket, mert „hol merné más a világon / többre becsülni fejét az ezüstnél, üdvöt a pénznél?” . A vihar dühe azonban továbbra sem csillapult, így a matrózok fejszét ragadtak, és az árbocot is kivágták. Végül a szinte ronccsá vált, szedett-vedett rongyokkal „felvitorlázott” bárka befutott Ostia kikötőjébe.
Nem csoda, ha az ókorban a hajósnépeket tartották a legbabonásabbaknak, hiszen jóformán minden út halálos veszélyt jelentett számukra. A Misna egyik traktátusa például megtiltja, hogy zsidók pogányokkal üzletet kössenek nyilvános vagy magán ünnepeken (például születésnap alkalmából); de ugyancsak tilos bizniszelni egy pogánnyal aznap, mikor hajóútjáról megérkezett, mivel ez alkalommal bizonyosan bálványimádó szertartásokban vett részt. Hogy a tengeri utazás milyen veszélyeket rejtett: „fogadalmi táblák száza reá a bizonyság templomainkban” – hogy ismét Iuvenalist idézzük. A költő megállapítását a régészet is igazolta. Egyiptom déli részén, a Vörös-tenger melleti El-Kanaïs egyik Pánnak szentelt templomában kilencven fogadalmi felirat került elő, amelyben a szerencsésen partot ért utazók hálálkodnak isteneiknek, köztük egy zsidó is: „Dicsőség Istennek! Theodotosz, Dórión fia, zsidó [állította], miután megmenekült a tengerből”. Ugyancsak az egyiptomi Koptoszban előkerült fogadalmi feliraton így hálálkodik egy hajós ember: „A nagy szamothrakéi isteneknek! A thérai Apollóniosz, Szószibiosz fia, fedélzeti tiszt [állította], mivel nagy veszélyekből menekült meg, mikor kihajózott a Vörös-tengerről, fogadalomképpen”.
A hajótörések gyakoriságát bizonyítja az Újszövetség is, hiszen Pál élete során összesen négyszer szenvedett hajótörést (1Kor 11:25; Csel 27). Lukács egy hajónapló részletességével számol be a Caesareától Puteoliig tartó utazásról: a hajó nevét, a szelek irányát, a kikötők fekvését, az időjárás változását is lejegyezve. Pál vitába száll a római tiszttel és a kormányossal, hogy megtegyék-e a Kaloi Limeneszből Foinixba (a mai Fineka) vezető rövid utat (Csel 27:9–12). Az ellenkezés oka a rossz idő mellett a kései szezon lehetett. A római hadtörténész, Vegetius szerint a tengeri utazás május 27. és szeptember 14. között tekinthető biztonságosnak, november 10-ig nagy kockázatot vállal, aki útnak indul; november 10. és március 10. között azonban „zárt a tenger”, vagyis semmiképpen nem szabad hajóval útra kelni. A hajózási tilalomnak nemcsak a gyakori viharok, hanem a szinte állandó felhősödés is (lásd Csel 27:20) oka volt, ugyanis a Nap, a Hold és a csillagok nélkül nem lehetett a tengeren tájékozódni. Pál utazásának megkezdésekor már túl voltak az engesztelés napján (jóm kippur, vagyis tisri hó 10-e, ami i. sz. 56-ban valószínűleg október 9-re esett, lásd Csel 27:9), vagyis az út kockázatosnak minősült.
A hajózási szezonon túl Pált két ízben is alexandriai gabonaszállító hajókon viszik tovább Itália felé. Ez szintén megfelel a történeti tényeknek. A gabonaszállító teherhajók – amelyek minden veszéllyel dacolva, egyfolytában jöttek-mentek Egyiptom és Róma között – flottába verődtek, mint azt egy Ostiában talált felirat is bizonyítja: „Imperator Commodus Augustus üdvéért és megmaradásáért [állíttatták] az alexandriai gabonaszállító flotta naukléroszai” . A Lukácsnál is szereplő nauklérosz (27:11) nemcsak hajótulajdonost jelent, hanem vonatkozhat olyan hajóbérlőre is, aki alvállalkozóknak adja ki a hajót. A foglyot szállító római centurio és a hajóskapitány közti vita (27:9–12) mindenesetre arra mutat, hogy a hajón a katonatiszt parancsolt, így lehet, hogy az egész flotta császári tulajdonban volt. Ennek ellenkezőjére utal viszont, hogy éppen Claudius volt az, aki mindent megtett Róma gabonaellátásának biztosítására: ezért a szállítási vállalkozóknak megígérte, hogy ha a téli időszakban is biztosítják az utánpótlást, esetleges káraikat az államkincstár fedezni fogja.
A két könyv összetartozóságát bizonyítja továbbá, hogy az azonos témák meglepően nagy számban fordulnak elő bennük. Ilyen az Isten Királysága (régebbi fordításokban: Isten Országa), amely Lukács evangéliumában harmincszor szerepel, s az Apostolok cselekedeteiben is fontos szerepet játszik (például 1:3; 8:12; 14:22; 19:8; 20:25; 28:23,31); de ilyen Jézus Krisztus kínszenvedése, halála és feltámadása (3:18; 8:32–35; 17:3; 26:23); a szamaritánusokkal kapcsolatos események (az irgalmas szamaritánusról szóló példázat – Lk 10:30–37; a meggyógyított szamaritánus egyedül ad hálát Jézusnak – Lk 17:16; Jakab és János tüzet akarnak lehívni az égből egy szamaritán falura, de Jézus megfeddi őket – Lk 9: 52–55; Fülöp a szamaritánoknál – Csel 8); a zsidók és nem zsidók közötti viszony alakulása és a kereszténység zsidó gyökereinek hangsúlyozása.
A külső bizonyítékok közé sorolhatjuk a hasonló stílust és szóhasználatot is. Lukács közismerten a legnagyobb szókinccsel rendelkező evangélista, akinek íráskészsége egészen odáig terjed, hogy különféle stílusrétegeket is képes visszaadni, attól függően, hogy az általa idézett személy milyen „rétegnyelvet” (például jogi, orvosi, katonai szakzsargon) beszél. (Ezeket a fordításban mi megpróbáltuk hűen tolmácsolni.) Lukács történetírói precizitása mutatkozik meg az úgynevezett „mi”-részekben, mikor a mű (objektívnek is nevezett) egyes szám harmadik személyű elbeszélői nézőpontját hirtelen a (szubjektív) többes szám első személy váltja fel (16:10– 17; 20:5–15; 21:1– 18; 27:1–28:16). Ezek-ben a részekben Lukács mint szemtanú nyilatkozik meg. Ugyancsak egyedül rá jellemző a foglalkozásából ismert orvosi szakkifejezések alkalmazása, a betegségek pontos diagnosztizálása, illetve időtartamuk említése, lásd például a születésétől fogva sánta, a nyolc esztendeje szélütött Aeneas (Énéász) és a születésétől fogva járóképtelen béna gyógyulását (3:2; 9:33; 14:8). A Templom Ékes kapujánál történt csodás gyógyulás leírásánál figyelme szinte minden részletre kiterjed: „És megragadva jobb kezét, felemelte őt, mire lábfeje és bokája azonnal megerősödött, felugrott, megállt és körbejárkált, majd bement velük a Templomba, járkálva, ugrándozva és Istent dicsőítve” (3:7–8). Mindezek alapján bizonyosra vehetjük, hogy az Evangélium és az Apostolok cselekedetei lejegyzője egy és ugyanazon személy: Lukács evangélista.
Részegek a Templomban?
Az ószövetségi rendtartás szerint a pászkha (húsvét) után két nappal, niszán hó 16-án megtartott „első zsengék ünnepe” a tavaszi árpaaratási idény kezdetét jelezte. Ettől fogva kellett hét hetet számolni, hogy az utána következő napon (vagyis az ötvenediken) megtarthassák a búzaaratás kezdetét jelző „aratóünnepet” (hág hakacír) , amely a sávuót, vagyis a „hetek ünnepe” másik elnevezése. Ezen a napon kezdődött ugyanis a nyári aratási idény. A sávuót egyike volt Izrael három jelentős zarándokünnepének, amelyen minden izraelita férfinak meg kellett jelennie a jeruzsálemi Szentélyben.
A mai időszámításunk szerinti 30 körül, sziván 6-án, a kora reggeli órákban egy váratlan, furcsa esemény szemtanúi lehetettek a Jeruzsálemben összegyűlt zarándokok, akiknek összlétszáma akár a 120–180 ezret is elérhette. Lukács így írja le a történteket: „Hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek [tudniillik Jézus tanítványai]. Majd valamiféle lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Szellem adta nekik, hogy szóljanak.” (2:3–4) A jelenséget olyan jelentős hang- és fényhatások kísérték, hogy az ünnepre összegyűlt zsidók nagy számban tódultak a tanítványok köré.
Itt merül fel az a kérdés, hogy mindez hol is történhetett. Lukács annyit mond, hogy a tanítványok „házban” (oikosz) tartózkodtak. A keresztény hagyomány ezt a házat János Márk családjának otthonával azonosítja, ahol Jézus és tizenkét apostola a pászkhabárányt is elköltötték (Mk 14:13 [a „korsót vivő ember” nem más, mint Markosz]; Csel 12:12). Csakhogy ezzel az azonosítással több szempontból is baj van. Először is, vajmi nehéz a kor körülményei között olyan zsidó házat elképzelni Jeruzsálemben, amelynek egyetlen helyiségébe százhúsz ember elfért volna! Másrészt, ha a tanítványok valóban házon belül voltak, kívülről éppen úgy nem láthatták őket, ahogy ők sem szólhattak a kívül levőkhöz. Lukácsnál azt olvassuk, hogy a pünkösdi jelenséget tömegek látták, és Péter, valamint a tizenegy apostol bizonyságtételét ugyancsak tömegek hallgatták. Kérdés, hogy mindez hogyan történhetett meg, ha egy városi lakóház felső emeletén ültek a tanítványok. Jeruzsálem utcái ugyanis olyan szűkek voltak, hogy ott nemhogy ezrek, de néhány tucat ember is már forgalmi dugót okozott volna.
Akkor hát mi a megoldás?
Valószínűleg az, hogy Jézus és tanítványai nem egy házban, hanem a Templomot körülvevő oszlopcsarnokok valamelyikében gyülekeztek össze. Ezt az is alátámasztja, hogy valamennyien hívő zsidók voltak, akik reggelente nemhogy ünnepnapokon, de egyszerű hétköznapokon is feljártak oda imádkozni. Lukács evangéliumának utolsó verse is ezt bizonyítja: „És [a tanítványok] mindenkor a Templomban voltak, dicsérvén és áldván az Istent” (Lk 24:53). Lukácsnál összesen öt alkalommal jelenti az oikosz (ház) magát a Szentélyt, amit héberül is Bét Adonájnak, vagyis az „Úr házának” vagy egyszerűen Bétnek (Ház) hívtak. Ha ezek után arra gondolunk, hogy a tanítványok valahol a Templomtéren, a nyüzsgő sokaság közepette „telepedtek le”, máris érthetővé válik, hogyan csődült össze köréjük oly hirtelen a tömeg, hogyan láthatták őket olyannak, „mint akik édes bortól részegedtek meg” (2:13b), hogyan hallhatták őket szólni olyan nyelveken, amelyeken nyilvánvalóan nem tudhattak, hiszen egész habitusukról lerítt, hogy Galileából jöttek. A diaszpórából érkezett zsidók csodálkoztak is ezen: „»Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén: pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Küréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.« Álmélkodtak mindnyájan, és nagy zavarban kérdezgették egymástól: »Mi akar ez lenni?«” (2:7–12) A rejtélyt maga Péter apostol oldotta meg, aki prédikációjában az átélt eseményeket az ószövetségi próféciák és Jézus Krisztus ígéretei beteljesedéseként értelmezte: a jelenségek kiváltó oka a Jóel próféta által megígért Szent Szellem elérkezése volt (Jóel 2:28), akit halála után ötven nappal küldött el követőinek a Messiás.
Az evangelizáció programja
Jézus állta adott szavát. Miután tanítványait pünkösdkor „felruházta a Szellem erejével” (Lk 24:49), most már rajtuk volt a sor, hogy teljesítsék a Mester parancsát: tegyenek tanúbizonyságot róla „Jeruzsálemben, egész Júdeában, Szamariában és a Föld legtávolabbi pontjáig” (2:8). Az Isten Rúachja vagy Pneumája ettől kezdve az egyház életének főszereplőjévé válik: jelenlétével bizonyságot tesz a Jézus személyéről szóló igehirdetés mellett (5:32; 8:15; 10:44– 48; 11:15–17; 19:6); nem tűri, hogy becsapják, gonosz módon szóljanak ellene, ezért képes ártani is a megátalkodott embereknek (5:3; 13:9–11); rendszeresen kommunikál, közli akaratát és elhatározásait azokkal, akiket kiválaszt (8:29; 10:19; 11:12; 13:2); megjelenti a jövőben bekövetkező eseményeket, prófétál (11:28; 20:23; 21:4); erejével képes elragadni és áthelyezni embereket (8:39); buzdít, bátorít, vigasztal (9:31); kiválaszt és kiküld a szolgálatra (13:2–4); tilt (16:6–7) vagy kényszerít (18:5; 20:22) – és még hosszan sorolhatnánk különféle cselekedeteit és tulajdonságait.
Az egyház evangelizációs programja Jézus szavai szerint három fázisban valósult meg. Lukács mindegyikről részletesen beszámol. A Szent Szellem erejével felruházott egyház első és sokáig legfontosabb gyülekezete Jeruzsálemben jött létre. Az Apostolok cselekedetei első hét fejezete az itteni eseményekkel foglalkozik, egészen István diakónus kivégzéséig. Az ekkoriban támadt általános keresztényüldözés elől menekülve a tanítványok egy része eljutott Szíro-Föníciába (a mai Libanon területére), Ciprusra és Antiokhiába, Szíria tartomány fővárosába (Csel 11:19), és tovább vitte az örömüzenetet. Júdea és Szamaria evangelizálásában – a második fázisban – Péter és János apostol, illetve Fülöp diakónus játszott jelentős szerepet. Péter Caesareában szolgál Kornéliusz századosnak és háza népének, aminek azért volt nagy jelentősége, mert először itt tértek meg pogány rómaiak. Szamariában pedig „hittek Fülöpnek, aki az Isten Királyságáról és Jézus Krisztus nevéről szóló örömhírt hirdette: alámerítkeztek, férfiak, nők egyaránt” (8:12). Röviddel Saul megtérése után tehát már teljesült az egyház küldetésének első két fázisa: „az egyháznak tehát egész Júdeában, Galileában és Szamariában békessége volt, épült és előrehaladt az Úr félelmében, s gyarapodott a Szent Szellem bátorításában” (9:31).
Ha a „Föld legtávolabbi pontjáig” nem is jutott el az evangélium az Apostolok cselekedetei által bemutatott időszakban, a „lakott világ” (oikumené) országaiban Jézus Krisztus halálának és feltámadásának híre rendkívül rövid idő alatt ismertté vált. Ennek egyik oka az lehetett, hogy a pünkösdi eseményeknek a diaszpóra országaiból érkezett több ezer zsidó szemtanúja volt, akik közül sokan bizonyára meg is tértek, és hazatérve hirdették a Messiás eljövetelét.
„Zsidóknak zsidóul…”
Az evangélium robbanásszerűen gyors terjedését az is elősegítette, hogy a zsidó diaszpórahálózat átfonta az egész Római Birodalmat. „Aligha lehet olyan helyet találni a földkerekségen, ahol ez a nép ne vetette volna meg a lábát, vagy ne uralkodnék” – írta az Augustus kori földrajztudós, Sztrabón. Egyes történészek hat-nyolc milliós zsidó lélekszámról beszélnek az oikumenében, amelynek kétharmada, mintegy négy-hat millió élt a diaszpórában már a Szentély lerombolása (i. sz. 70) előtt.
A diaszpóra lelke, összetartó ereje a zsinagógarendszer volt. A szünagógé eredetileg „gyülekezetet” jelent, amit később magára a gyülekezés helyére is értettek. Emellett a proszeukhé (ima, imahely) kifejezést is használták – különösen Egyiptomban –, s lehet, hogy Lukács Filippi városában is egy ilyen imahelyre utal (16:13). Pál és a kíséretében lévők szolgálatukat mindenütt a zsinagógákban kezdik (Cipruson: 13:5; a piszidiai Antiokhiában: 13:14; Ikonionban: 14:1; Thesszalonikiben: 17:1; Béreában: 17:10; Athénban: 17:17; Korinthoszban: 18:4; Efeszoszban: 18:19). A zsinagóga a közösségi, vallási és társadalmi élet központját jelentette a zsidók számára: iskolaépületként (bét midrás) , imaházként (bét tefilla) , gyülekezeti házként (bét kneszet) és bíróságként (bét dín) is használták. Beszédesen vall erről egy 1. század közepéről való jeruzsálemi zsinagógafelirat: „Theodotosz, Vettenus fia, pap és zsinagógafő, egy zsinagógafő fia, építtette ezt a zsinagógát, hogy benne a Törvényt olvassák, a Tízparancsolatot tanítsák, és a vendégházat, a szobákat, a vízellátását, hogy fogadóként használják azok, akiknek szükségük van rá, amikor külhonból jönnek.”
Filippi
„Filippi Makedónia első részének városa, egy kolónia volt” – adja meg Lukács a város földrajzi meghatározását. A kolónia lakói öntudatos rómaiaknak vallották magukat, sőt mintha még túl is akarták volna licitálni a Tiberis-parti fővárosiakat: „Ezek az emberek zsidó létükre felforgatják a mi városunkat, és olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket nekünk nem szabad sem megengednünk, sem megcselekednünk, mert rómaiak vagyunk” (16:21). Filippi lakói valószínűleg tisztában voltak azzal, hogy a zsidó vallás autonómiát élvezett a birodalomban, a zsinagógát mégsem engedték a városban felépíteni, hiszen Pál egy folyóparton talál rá az „imádkozás helyére”, ami zsinagógát is jelenthet (proszeukhé, 16:13). A városiak felháborodását azonban nem néhány idegen zsidó prédikációja okozta. A város lakóit egy jövendőmondó szellem tartotta fogságában, amit a görög szöveg „Püthón szellemének” nevez (16:16). Ez a szellem Apollón kultuszán, illetve a delphoi jósda Püthia nevű papnőin keresztül árasztotta el az akkori világot, s bár tekintélye már hanyatlóban volt, a görög kultúrával átitatott világban az evangélium terjedésének jelentős akadályát képezte. Érdekes, hogy a rómaiságára büszke kolóniában ezt a szellemet egy rabszolgalány (16:16a) hordozta, aki gazdáinak – és rajtuk keresztül a városnak – fontos bevételi forrást is jelentett.
Bár a birodalomban több olyan kultusz és vallás is működött, amely a térítés szándékával lépett fel a kívülállók irányába, a keresztény térítés legnagyobb riválisának minden bizonnyal a zsidó missziót tekinthetjük. A zsidók bizonyos csoportjai – mindenekelőtt a farizeusok – aktívan igyekeztek „elősegíteni” a pogányoknak az idők végén bekövetkező megtérésére utaló bibliai próféciák (például Ézs 55:5b; 56:3,7 stb.) beteljesedését. Erre utal Jézus feddő mondata: „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok! Mert megkerülitek a tengert és a földet, hogy egy pogányt zsidóvá tegyetek (poiészai hena proszélüton) , és ha azzá lett, a gyehenna fiává teszitek őt, kétszerte inkább magatoknál!” (Mt 23:15) A zsidó miszszió kiterjedését hasonló szavakkal – de természetesen spirituális-morális minősítés nélkül – jellemezte az alexandriai Philón, mikor azt írta Mózes Törvényéről, hogy az „mindenkit vonz és maga felé fordít: barbárokat és helléneket, szárazföldieket és szigetlakókat, keleti és nyugati népeket, Európát és Ázsiát, az egész lakott földet, egyik végétől a másikig.”
A zsidóknak és a keresztényeknek előbb háborúskodáshoz, majd a teljes szétváláshoz vezető vitáit azonban csak részben okozta a térítésben megnyilvánuló rivalizálás. A zsidók közösségei ugyanis az imperium Romanum területén nagyfokú autonómiát élveztek, amely megnyilvánult abban, hogy felmentették őket a katonai szolgálat alól, szabadon megtarthatták a szombatot, a zsinagógák kifosztását „szentségtörésnek” nyilvánították és halállal büntették, és végül, de nem utolsósorban a birodalom minden részéből felküldhették Jeruzsálembe az évi két drachma „templomadót”. A zsidók ezeket a kiváltságokat féltették a „zavarkeltő” és „országháborító” keresztényektől, akik mindenütt „feldúlták” közösségeiket. Valószínűleg egy ilyen esemény állhatott a zsidók római kiűzetése mögött is, amelyről Suetonius római történetíró így emlékezik meg: „A zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából.” Az 50–51-ben történt eseményről Lukács is említést tesz. Pál apostol Korinthoszba érkezve „találkozott egy Akvila nevű, pontuszi származású zsidóval, aki nemrég jött Itáliából – mivel Claudius rendelete miatt minden zsidónak el kellett hagynia Rómát –, valamint annak feleségével, Priscillával” (18:2).
Athén
A kor kulturális központja Athén volt: műemlékei, amelyek a városállam hajdani dicsőségét hirdették, valamint filozófiai iskolái, amelyek az akkori egyetemi képzést jelentették, a világ minden tájáról ide vonzották a turistákat és a tanulni vágyó fiatalokat. De Pál nem turistaként érkezett a városba, hanem Isten Igéjének prédikálására. Számára a híres-neves műkincsek sem jelentettek esztétikai élvezetet, sőt, „szelleme háborgott a bálványokkal teli város láttán” . Pál a zsidóknak a zsinagógában, a görögöknek az agorán hirdette az evangéliumot. A legnagyobb érdeklődést, úgy tűnik, a sztoikus és epikureista filozófusokból váltotta ki, akik rögtön az Areioszpagosz tanácsa elé cipelték. Ennek a testületnek volt joga eldönteni: egy-egy új tanítás, vallás vagy kultusz megjelenhet-e a városban. Nagy volt tehát a tét: az evangelizáció hivatalos elismertetése (legalábbis Athénban és a görög világban). A meghallgatásra az Areioszpagosz tanácsülésének helyszínén, az úgynevezett Attalosz-sztoában (képünkön) került sor az Agora mellett. Pál minden szónoki tudását latba vetette a görög bölcsek előtt, de amikor a halottak feltámadásának tanítására tért rá, „egyesek gúnyolódni kezdtek, mások viszont ezt mondták: majd még meghallgatunk erről máskor is” (17:32–33). Sikertelen volt-e Pál evangelizációja? Semmiképpen sem, hiszen nem is volt evangelizáció a szónak abban az értelmében, hogy Pál feladata ez esetben nem az Isten erejének demonstrálása volt, hanem egy testület meggyőzése. Természetesen Isten ereje itt is működött, hiszen a testület tagjai közül többen is megtértek. Az athéniakat azonban vallási-kulturális előítéleteik nem engedték közelebb kerülni Isten Királyságához; később sem hallunk a városban alakult keresztény gyülekezetről.
Aki megrázta a Római Birodalmat
A kereszténység a názáreti Jézus Krisztus halála és feltámadása, valamint Péter és Pál római szolgálata között eltelt harminc-egynéhány esztendő alatt (körülbelül i. sz. 30–64) fenekestül felforgatta a Római Birodalmat, s tegyük hozzá: máig tartó hatással változtatta meg annak évszázadok alatt kiformálódott szellemi, politikai, gazdasági, szociális és kulturális struktúráját.
Talán nem nagy túlzás, ha azt állítjuk, hogy a Római Birodalom első számú „felforgató eleme” az a Pál apostol volt, aki Tarszoszban látta meg a napvilágot, zsidó neve Saul, római polgári neve pedig Paulus volt (Fil 3:5–6). (A mondás, miszerint „Saulusból Paulus” lett, tehát nem igaz, mivel Pál születésétől fogva viselte ezt a nevet.) Már apja megszerezte a római polgárjogot, amelyet természetesen fia is örökölt. Kiválóan beszélt görögül, sőt jártas volt a görög műveltségben is, jóllehet fiatalon már Jeruzsálembe került, ahol „Gamaliél lábainál ülve” (azaz felsőfokú tanulmányokat folytatva, Csel 22:3) az írásmagyarázatban is nagy jártasságra tett szert. Miután a feltámadott Jézus Krisztussal a híres „damaszkuszi úton” találkozva megtért (erről lásd Csel 1:29; 22:3–16; 26:9–18; Gal 1–2), fáradhatatlanul és hatalmas erővel tett bizonyságot a Szent Szellem által, beteljesítve az Úr által rászabott elhívást: „Választott edényem ő, hogy hordozza nevemet a nemzetek, királyok és Izrael fiai előtt. Mert megmutatom neki, hogy mennyit kell az én nevemért szenvednie.” (Csel 9:15) Pál Szíriától Hispániáig (Róm 15:24,28) a birodalom sok tartományában hirdette sikeresen az evangéliumot: számos gyülekezet alapítása mellett négy helytartó előtt tett bizonyságot, akik közül Sergius Paulus ciprusi proconsul meg is tért, sőt leszármazottai több generáción keresztül megőrizték keresztény hitüket; de Pál találkozott II. Agrippa zsidó királlyal és minden bizonnyal Nero császárral is. Eközben a megígért szenvedésekből is kivette a részét: „Háromszor megkorbácsoltak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem. Gyakorta való utazásban, veszedelemben folyóvizeken, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben a nemzetek között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis atyafiak között.” (2Kor 11:25–26) (A hajózás ókori veszélyeiről lásd keretes összeállításunkat.)
Pál igehirdetésének központjában a városok álltak. A Római Birodalom városok hálózatából épült fel, amelyek nemcsak lélekszámuk, jogállásuk, történeti jelentőségük, hanem szellemiségük szempontjából is különböztek egymástól. A világbirodalom szíve természetesen a közel egymillió lakosú Rómában dobogott, ezt egyszerűen csak „a Város”-nak (urbs) nevezték. A római mintára szervezett, legmagasabb rangú településeket coloniának hívták, ezek leggyakrabban kiszolgált legionáriusok letelepítésével jöttek létre, s a benne lakók valamennyien római polgárjoggal rendelkeztek. A municipiumok afféle „mezővárosok” voltak, lakói nem rendelkeztek kollektíven polgárjoggal, sőt városfallal sem mindig. A Római Birodalomban élők „kettős állampolgári” tudattal rendelkeztek: egyszerre voltak egy város és a birodalom polgárai. Jellemző, ahogyan Pál is meghatározza saját származását Lüsziasz római ezredes előtt: „Én tarszoszi zsidó ember vagyok, Kilikia nem ismeretlen városának polgára” (Csel 21:39), majd később kiderül róla, hogy római polgárjoggal is rendelkezik.
Korinthosz
Az i. e. 146-ban a rómaiak által lerombolt, majd nagyjából száz évvel később újjáépített Korinthosz Akhaia tartomány közigazgatási székhelye volt. Tipikus kereskedőváros, ahol a birodalom minden nációja megfordult, kiváltképpen a kereskedők és iparosok. „Korinthoszt kereskedelmi forgalma miatt gazdagnak mondják; az Iszthmoszon fekszik, és két kikötője van, amelyek közül az egyik Ázsia, a másik Itália felé néz” – írja Sztrabón, a földrajztudós. Pál apostol 50/51-ben érkezett a városba, ahol a Rómából kényszerűen idetelepült Akvila és Priscilla sátorponyva-készítő vállalkozásához társult, miközben hirdetette az igét a zsinagógában. Szolgálatában jelentős szellemi fordulat állt be, amikor látva a zsidók ellenállását kijelentette: „mostantól fogva a pogányokhoz megyek” (18:6b). Az apostol másfél éves szolgálata alatt „sok korinthoszi, aki hallgatta Pált, hitre jutott és alámerítkezett” (18:8), köztük Kriszposz zsinagógafő (arkhiszünagógosz) és egész családja, valamint a város egyik főhivatalnoka, Erasztosz, akit egy útjelző feliratról is ismerünk. Az ébredés ügye itt már a római hatóságok elé került; Gallio, a tartomány proconsula azonban elutasította a római kormányzat vallási ügyekbe való beavatkozását. Korinthosz legfőbb szellemi-erkölcsi problémáját az a mintegy ezer prostituált jelentette, akiket „Afrodité papnőinek” neveztek. Nem vitás, hogy a város átmenő forgalmát ezek jelenléte is nagyban fellendítette, sőt a „korinthoszkodni” (korinthiadzein) kifejezés szerte a görög világban a paráznaság megjelölésére szolgált. Az már a korinthoszi gyülekezethez írt levelekből derül ki, hogy a város erkölcsi helyzete hatással volt a gyülekezet életére is, s ez speciális feladatokat rótt az ebben a városban szolgáló „felvigyázókra” és pásztorokra.
Pál az imperium Romanum leginkább urbanizált vidékein: Szíriában, Görögországban és Itáliában folytatta sikerrel missziós tevékenységét. Ezeket a tartományokat korunk legfejlettebb vidékeivel: az Egyesült Államokkal vagy Nyugat-Európával hasonlíthatjuk össze. Korunk számára is tanulságos megfigyelni, hogy szinte minden egyes településen más-más módon ment végbe az evangelizáció, attól függően, hogy milyen volt az adott hely szellemi miliője. (Filippiről, Athénról, Korinthoszról és Efeszoszról lásd keretes írásainkat.) Az Apostolok cselekedetei szándékosan befejezetlen. Utolsó mondatai ezek: „Pál két teljes esztendőt töltött bérelt lakásán. Fogadta mindazokat, akik felkeresték, és teljes bátorsággal, tiltás nélkül hirdette Isten Királyságát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról.” (28:31) Teológusok és bibliamagyarázók egyetértenek abban, hogy mindez Jézus mindenkori követőinek szolgál bátorításul, hiszen az egyház küldetése, programja ma sem változott: „és lesztek nekem tanúim… a Föld legtávolabbi pontjáig”. Az „Apcsel” folytatódik.
Efeszosz
„Van-e olyan ember, aki ne tudná, hogy az efeszosziak városa a nagy Artemisznek és mennyből alászállott képmásának gondviselője?” (19:35) – tette fel a költői kérdést a városi jegyző az efeszosziak előtt. Az Ázsia tartományban fekvő Efeszosz valóban egyetlen dologról volt híres: arról az Artemisznek (latinul Dianának) szentelt bálványszoborról és a neki épített templomról, amelyet mindmáig az ókor hét világcsodája között tartunk számon. A város fontos kereskedelmi központ is volt ebben az időszakban: „kedvező helyzeténél fogva minden egyéb vonatkozásban napról napra gyarapodik, s Ázsiának a Taurosz-hegységen innen a legnagyobb kereskedelmi gócpontja” – írja Sztrabón. A városban azonban valamilyen módon minden a templommal függött össze. A „bálványbiznisz” a pogány közösség legfőbb összetartó ereje volt, mint azt a Démétriosz nevű vállalkozó is megállapította, „aki ezüstből Artemisz-templomocskákat készíttetett, ami nem csekély jövedelmet biztosított az iparosoknak. Miután összehívta ezeket és a hasonló hivatást űző mestereket, azt mondta nekik: »Emberek, jól tudjátok, hogy ebből a munkából származik a mi jólétünk, de látjátok és halljátok, hogy ez a Pál nemcsak Efeszosznak, hanem szinte egész Ázsiának nagy tömegeit elhitette és félrevezette, azt állítva, hogy az emberkéztől származó dolgok nem istenek. Nemcsak az a veszély fenyeget minket, hogy ez az üzlet ellehetetlenül, hanem a nagy istennő, Artemisz templomát is semmibe veszik, és így ő, akit egész Ázsia, sőt az egész világ tisztel, el fogja veszíteni dicsőségét!«” (19:27) Egykorú feliratokból tudjuk, hogy Efeszoszban az ezüstművesek céhekbe (szünedria) tömörültek. Önbecsülésüket jól mutatja, hogy néhány feliratukon egyenesen „szentnek” titulálták céhüket. Démétriosz és a többi üzletember mindenesetre joggal aggódott, hiszen Pál két esztendő alatt olyan sikerrel hirdette az evangéliumot, hogy „Ázsia összes lakója hallotta az Úr igéjét, mind zsidók, mind görögök” (19:10). Isten olyan erőmegnyilvánulásokat tett Pál keze által, amelyeket az Apostolok cselekedetei csak a „nem mindennapos” jelzővel képes jellemezni: „a testét fedő izzadságtörlő kendőket (szudarion) és az öveket (vagy: kötényeket) is elvitték a betegekre, és a betegségek elhagyták azokat, a gonosz szellemek pedig kimentek belőlük” (19:12).