az Egek kapuja

Jeruzsálem-nap – a megemlékezés előestéje. Tömegek özönlenek a jeruzsálemi Merkáz HáRáv jesiva felé, hogy beszédeket hallgassanak Jeruzsálem fontosságáról, spirituális jelentőségéről, és táncolva, nevetve, énekelve megemlékezzenek arról a napról, amikor a város 1967-ben újra zsidó kézre került, s Izrael egységes és oszthatatlan fővárosává vált. Kik ők? Miért fontos ez nekik? És nekünk?

A Kirját Móse negyedben található jesivát Ávráhám Jichák Kuk, a modern kor legkarizmatikusabb cionista rabbija, a vallási cionizmus atyja alapította a 20. század első felében azzal a céllal, hogy olyan új nemzedéket – rabbikat, tanítókat, politikusokat – neveljen ki, akik értik Jeruzsálem fontosságát, s ennek mentén cselekszenek. Kuk rabbi szerint ugyanis a „Cion” és „Jeruzsálem” nevek ugyanazon hely két különböző as­pek­tusát jelölik. Míg a „Cion” név magára a fizikai helyre, a város zsidó nemzeti jellegére utal, addig a „Je­ru­zsá­lem” név a város spirituális, az egész emberiség számára életbevágó fontosságát jelöli. Anélkül, hogy a zsidóság ezt a földrajzi helyet fizikailag és spirituálisan birtokba ne venné, Isten egész emberiségre kiterjedő megváltói terve nem valósulhat meg.

Szikla az Égből

A zsidó hagyomány szerint Jeruzsálem – azon belül pedig a Szentek Szentje – a világ közepe, a földkerekség köldöke. Mikor Isten beszólította a fényt a világminden­ségbe, és megteremtette a nappalt és az éjszakát, akkor egy nagy sziklát dobott a világ mélyébe. Ez a szikla közép­ponttá vált, s innen terjedt ki a világ jobbra és balra.

A rabbinikus hagyomány szerint ez a hely Ádám teremtésének a helye, és ez az a hely, ahol a bűnbeesés után áldozatot mutatott be – ahogy egy midrás mondja: „Az ember az ő engesztelésének a helyéből lett teremtve.” (Beresit Rábbá 14:8). Ez az a szikla, ahova Káin és Ábel ajándékot vitt, és ahol Noé oltárt épített az özönvíz után. A zsidó hagyomány úgy tartja, hogy mikor Noé megáldotta Sém nevű fiát, akkor Jeruzsálemet neki ígérte örökségül.

A Héber Szentírásban először Mózes első könyvében talál­kozunk vele konkrétan. Ekkor a helyet még Sálém­nek nevezik, mely annyit tesz: béke, háború nélküli állapot, teljesség, egészség, adósság nélküli állapot, kifizetés, visszafizetés (helye), megosztottság nélküliség, teljes harmónia, prosperálás, egészség, biztonság. (A későbbiekben a szó a javarészt önkéntességen alapuló hálaáldozatok / békeáldozatok/ át­fogó neve, de ez az alapja Salamon király nevének is, sőt, egyes helyeken magának Istennek a neve is.)

A 14. fejezetben leírt történet szerint, miután Ábrahám, a zsidó nép ősatyja visszatér egy az unokaöccsének kiszabadítását célzó háborúból, Sálém királya, Malkicedek (nevének jelentése: Igazságosság királya), a Magasságos Isten papja, megáldja őt. Ezt követően Ábrahám tizedet fizet neki teljes vagyoná­ból, a hadizsákmányból – a szodomai király által felajánlott jószágokból – pedig a maga részére semmit nem vesz el.

Kuk Rabbi szerint a zsidóság Cionba való visszatérése nélkül isten egész emberiségre kiterjedő megváltói terve nem valósulhat meg

A hely másodszor a 22. fejezetben kerül megemlítésre, azonban itt Mórija néven. A Mindenható azt az abszurd kérést fogalmazza meg Ábrahám felé, hogy saját fiát – aki Isten beavatkozására, csoda folytán született az idős házas­párnak, s akiről maga Isten azt mondta, hogy a zsidó nép ősatyja lesz – mutassa be egészen égőáldozatul ezen a hegyen. Ábrahám engedelmeskedik Istennek, mielőtt azonban elvágná oltárra fektetett, egyetlen, szeretett fia nyakát, Isten küldöttje beavatkozik és megakadályozza tettét, áldozatul pedig egy szarvainál fogva a bokorban fennakadt kos szolgál a fiú helyett. Mint kiderül, a Minden­ható abszurd kérésével Ábrahám hitét, hűségét, engedelmességét, szívének állapotát kívánta letesztelni. Minek­utána Ábrahám hűnek bizonyul Isten szavához, újabb áldásokban részesül. A hely neve azonban ez esetben is többszörösen beszédes.

A Mórija szó annyit tesz: az ÚR utat mutat, tanít, megalapoz, alapot vet, de úgy is értelmezik: az ÚR alapítása. Egy másik értelmezés szerint: az ÚR megjelenik, megmutatkozik, kiválaszt, gondoskodik.

A próbatételt követően Ábrahám elnevezi a helyet Ádonáj Jírének (Az ÚR lát, gondoskodik, megmutatja magát, megalapoz, tanít), illetve BeHár Ádonáj Jirének, mely annyit tesz: az ÚR gondoskodásának, megmutatkozásának, tanítá­sá­nak, útmutatásának, megalapozásának, alapvetésének hegye, vagy­is a hegy, ahol Isten gondoskodik, megmutatkozik, alapot vet, tanít, utat mutat.

A rabbinikus hagyomány szerint a hely Ábrahám engedelmessége után kapja a Jeruzsálem nevet, mely a korábbi Sálém és a próbatétel után adott Jíre név összetétele, így Jeruzsálem annyit tesz: a béke, teljesség, adósságmentes állapot, visszafizetés alapvetése, tanítása, megmutatkozása, míg egy alternatív javaslat szerint: az istenfélelem teljessége, Isten tiszteletének a teljessége.

Jeruzsálem neve ugyanakkor Mózes könyveiben nem szerepel, Mózes általában úgy utal rá, mint az „a hely, amelyet az Úr választ” (mint ahogy Ábrahámnak is így utalt a helyre először a Mindenható).

A Jeruzsálem név ezzel együtt is a teljes Héber Szent­írásban közel hétszáz alkalommal fordul elő. A héber név, a Jerusálájim, egy kettős számú alak, mely egyrészt az alsó és a felső városra utalhat, másrészt a midrások szerint arra, hogy tulajdonképpen két Jeruzsálem van: egy földi és egy égi. A hagyomány szerint, aki nem találja meg a földön álmai megvalósulását, a „teljesség / béke városát”, nem kell aggódnia, mert az égi város ott lebeg felette (né­melyek szerint tizennyolc mérföldnyire), és mindenképpen valósággá lesz. Erre a jövőbeni reménységre utalhat az is, hogy bár a Héber Szentírásban a név csupán hat al­ka­lommal fordul elő kettős számban – a többi esetben egyes számban van leírva –, a rabbik elrendelték, hogy a nevet minden esetben kettős számban kell kiejteni.

Isten szerelmese

A földrajzi helyet az időszámításunk előtti 15. században kánaánita törzsek – egész pontosan jebuzeusok – lakják. Egy zsidó hagyomány szerint ezek a törzsek rombolják itt le a Noé által emelt oltárt is, miután magukhoz ra­gad­ják a Sémnek ígért várost. A Jebusz (Jevusz) név azt jelenti: letaposott, ledöngölt (hely).

A Bírák könyvében egy ellentmondásosnak tűnő információt is találhatunk. A könyv egyrészt azt mondja, hogy Júda törzse elfoglalta és felégette a várost, lakóit megölte, míg egy másik rész arról értesít, hogy Benjámin törzse nem űzi ki a városból a jebuzeusokat, hanem sok éven keresztül együtt lakik velük. Az ellentmondás feloldásaként fontos megjegyezni: Jeruzsálem olyan különleges helyen található, hogy a város egyik része – az alsó város – Júda területén fekszik, míg a város másik része – a felső város – Benjámin törzsi ré­szé­n. A két törzs területének választóvonala tu­laj­donképpen a felépült Templom égőáldozati oltárának vonala: míg a léviták még Júda (nevének jelentése: hálaadás, dicséret) területén kísérik az áldozatok bemutatását hangszereikkel és prófétikus énekükkel, addig az áldozati oltár – s így maga a Templom épülete – már Benjámin (nevének jelentése: jobb kéz fia, akit anyja eredetileg fájdalmam fiának nevezett el) területén he­lyez­kedik el. A rabbik szerint Jákob Benjáminra mondott áldása, miszerint „Benjámin, szaggató farkas; reggel emészti föl a ragadmányt és estére oszt zsákmányt” (1Móz 49:27) azt az ígéretet tartalmazza, hogy az oltár – melyen minden reggel és minden este mutatnak be egészen elégő áldozatot – az ő törzsi területén fog elhelyezkedni. (Érdekes mo­men­tum, hogy az Újszövetség Jézust „fájdalmak férfiának” és az Atya jobbján ülő személynek is nevezi, a Jelenések könyve szerint pedig a mennyei Jeruzsálem Temploma is.)

Jeruzsálemet végül 996 táján a Júda törzséből származó Dávid (nevének jelentése: kedvenc, szeretett, szerelmes, egy helyen a Biblia azt mondja róla, hogy „olyan, mint Isten szíve”) király foglalja el maradéktalanul, s teszi meg az egész Izrael fővárosává. Az alsó városban felépíti saját lakhelyét, valamint egy sátrat húz fel, hogy ide hozassa a zsidó istentisztelet legfontosabb kellékét, Isten dicsőségének a ládáját. A ládát huszonnégy órás prófétai dicsérettel veszi körül, több évtizeden át. A Zsoltárok könyvének nagy része ekkor és itt születik. A mózesi Sátrat ugyanakkor a Ben­já­min törzséhez tartozó Gibeon városában állíttatja fel, ahol pedig folyamatosan végzik a Min­den­ható által rendelt áldozatokat, szintén dicsérettel egybekötve. Dávid az istentisztelet ilyenfajta kettéválasztását azért érzi szükségesnek, mert Isten még nem jelentette ki tiszteletének állandó helyét.

Dávidban megszületik a vágy arra is, hogy Temp­lomot építsen Istennek, de Isten ezt csak az utód­jának engedi majd meg. Mindenesetre Dávid és leszármazottai (messiási) ígéretet kapnak: „midőn betelnek napjaid, és fekszel őseidnél, akkor fenn­tartom [másik fordítási lehetőség: feltámasztom] utánad magzatodat, mely testedből származik, és megszilárdítom királyságát. Ő épít majd házat nevemnek, s megszilárdítom királyságának trónját mindörökre. Én leszek neki atyjául, és ő lesz nekem fiamul, akit, ha bűnt követ el, megfenyítek emberek vesszejével és emberfiak csapásaival; de szeretetem el nem távozik tőle, amint eltávoztattam Saultól, akit elmozdítottam előled. Maradantó lesz a házad és királyságod örökre előtted, trónod szilárd lesz örökké.” (2Sám 7:12-16 – e szöveg­rész több megállapítását is az Újszövetség Jézusra vonatkozó próféciaként értelmezi.) Dávid ugyanakkor elkészíti a Templom tervrajzát, össze­gyűjti a hozzá szükséges anyagi javakat.

Alul Dávid városa (Cion), melyet Dávid foglalt el, felül pedig a Salamon által épített Templom

A Templom helye Dávid hibája, majd megtérése folytán kerül kijelölésre. Idős korában ugyanis népszámlálást tart, melyet Isten döghalállal büntet. Nagyon sok ember meghal, az Örökkévaló pedig végül itt avatkozik be, hogy megakadályozza a további pusztulást. Dávid megtér, magára vállalja a bűnt, a próféta pedig közli vele Isten akaratát: rakasson oltárt ezen a helyen. Dávid így Mórija hegyét – mely ekkor szérűként funkcionál, vagyis a cséplés helye, ahol a gabonát megtisztítják a pelyvától – megvásárolja a jebuzeus Ornán­tól (Arauna) ötven ezüstsékelért. Felépíti az oltárt, engesztelő áldozatot mutat be, Isten pedig megkegyelmez a zsidóknak, és megszűnik a pusztulás. Jeruzsálem ekkor válik végérvényesen Isten akarata szerint a zsidó istentisztelet központjává, Isten mindenkori beavatkozásának helyévé.

A Templomot Dávid fia, Salamon építi fel az ap­ja által számára átadott tervrajzok alapján és az általa e célra össze­gyűjtött javakból. A Templom felszentelésekor a Gibeonban levő mózesi Sátor és a Dávid városában elhelyezett sátor istentisztelete ekkor egyesül: a frigyláda a felső városba, a Mórija hegyére, a Szentek Szentjébe kerül. Jeruzsálem ekkor válik Isten és jelenléte örök lakhelyévé. Salamon a Templom felszentelésekor egy kérést fogalmaz meg Isten felé: „nyitva legyenek szemeid erre a házra éjjel és nappal, azon helyre, melyről mondtad: ott lesz az én nevem, hogy hallgass az imádságra, mellyel szolgád majd imádkozik e hely felé. Akkor hallgass szolgádnak és Izrael népének könyörgésére, mellyel majd imádkoznak e hely felé; Te pedig hallgass rá lakásod helyén az égben, hallgass rá és adj bocsánatot (…) és az idegenre is, ki nem Izrael, néped közül való, de eljön messze földről neved kedvéért – mert hallani fogják nagy nevedet, erős kezedet és kinyújtott karodat –, eljön és imádkozik e ház felé: akkor halljad az égben, lakásod helyén, és tégy mind aszerint, ahogy kiált hozzád az idegen; azért, hogy megismerjék mind a föld népei nevedet, hogy féljenek téged, mint Izrael, néped, és hogy megtudják, hogy nevedről neveztetik e ház, melyet építettem.” (1Kir 8:29-30, 41-43) Ez az ima az oka annak, hogy a nemzetekhez tartozó nem zsidó emberek is gyakran zarándokolnak Jeruzsálembe, hogy a Siratófalnál imádkozzanak.

A város a zsoltárokban többnyire Jeruzsálem vagy Cion néven szerepel. Cion (jelentése: megjelölt, kitüntetett, megkülönböztetett, kiemelkedő ) eredetileg annak az erődnek a neve, melyet Dávid elfoglalt a jebuzeusoktól, így szorosan véve Dávid városának (Ír Dávid jelentése: A Kedvenc városa, A Szeretett városa, A Szerelmes városa) a szinonímája. A Cion név így alapvetően Isten tiszteletének a földrajzi kötődését jelöli, később pedig a Templom-hegyre, egész Jeruzsálemre, sőt egész Iz­rael­re is használatos.

Bábel folyóinál

Salamon halála után az ország két részre szakad: Júda és Benjámin törzse, valamint a léviták Roboám­mal, Salamon utódjával maradnak, fővárosuk Jeru­zsálem; míg Izrael tíz törzse elszakad az Isten által kijelölt központtól, és Dánban és Bételben bálványimádásba kezd. Tettük nem marad büntetlen: a tíz törzs 722-ben asszír fogságba kerül, ahonnét egészében azóta sem tért még vissza.

Mindeközben Jeruzsálemben sem megy minden rendben, több király is rossz útra tér, némelyek idegen istenek tiszteletét végzik a Templomban, és okkult tevékenységeket folytatnak. Bár időközben két rendkívül jó király is támad – Ezékiás és Jósiás, akik igyekeznek helyreállítani a Törvény tekintélyét, megtisztítani a Temp­lomot –, ténykedésük ellenére sem javul hosszú távon a helyzet, így Isten úgy dönt: elveti a valódi spirituális tartalmából ekkorra már teljesen kiüresedett templomi istentiszteletet. A babilóni seregek Júdát 586-ban fogságba viszik, a Templomot pedig kifosztják, lerombolják. A zsidók közül a fogságban sokan Isten­hez térnek, és Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak (Dániel például napjában háromszor). „Bábel folyóinál – ott ültünk, sírtunk is, mikor megemlékeztünk Cionról. A fűz­fákra aggattuk benne hárfáinkat. Mert ott kértek tőlünk foglyul ejtőink énekszót, és zaklatóink vígságot: énekeljetek nekünk Cion énekeiből! Hogyan énekeljük az Örökkévaló énekét idegen földön? Ha rólad megfeledkezem, Jeruzsálem, feledkezzék rólam a jobbom! Tapadjon nyelvem ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad, ha föl nem emelem Jeruzsálemet örömöm tetejére!” (Zsolt 137:1-6) – hangzik a fogságban levő zsidók éneke.

A babilóni foglyok imája meghallgatásra talál: Babilón a perzsák kezére kerül, a perzsa Kürosz pedig megengedi a zsidóknak, hogy hazatérjenek, és felépítsék templomukat. A Templom 536 és 516 között újjáépül, a város falait pedig 445 és 425 között Nehémiás építi újjá. Az új épülethez egy ígéret is társul: „Nagyobb lészen ez utóbbi háznak a dicsősége, mint az előbbié, mondja az Örökké­való, a seregek ura; és ezen a helyen majd békét adok, úgymond az Örökkévaló, a seregek ura.” (Agg 2:9)

A Második Ház

A Második Templom is átmegy hányattatásokon. 167-ben IV. Antiokhosz Epifánész szeleukida király kifosztja, és a szentélyben Zeusz-szobrot állít fel. Ki­rob­ban a makkabeus felkelés, majd 164-ben Júda Makkabi és csapata megtisztítja a Templomot. Ezt az eseményt a zsidóság a mai napig ünnepli (hanuka = a Templom felavatásának ünnepe).

A város a római korban óriási fejlődésen megy át. Pezsgő szellemi élet jellemzi, négyszáznyolcvan zsinagóga, nyolcvan iskola működik benne. Heródes építkezései nyomán a Második Ház fantasztikus szépsé­gű épületté válik. Mózes Törvénye szerint évente háromszor – peszachkor, pünkösdkor és a sátrak ünnepén – zarándokolnak ide a zsidók az ország és a föld minden tájáról. Családostól özönlenek, hozva áldozataikat, tizedeiket, miközben a felmenetel énekeit éneklik (120 – 134. zsoltárok). A zarándoklatok során tinédzserként sok gyermek először látja meg azt a várost, amely felé születésétől kezdve szüleivel együtt napjában há­rom­szor imádkozik. A város nyüzsög az emberek tömegeitől. Peszachkor családok fognak össze, hogy együtt fogyasszák el a húsvéti bárányt. Szukkótkor hetven tulkot áldoznak a hetven nemzetért, jelezve ezzel azt, hogy a messiási korban Jeruzsálem az egész föld és min­den nemzet fővárosa lesz. A családok ekkor Isten pa­rancsára magukra is költenek: évente egy alkalommal egész éves bevételük tizedét Jeruzsálemben kell elfogyasztaniuk.

De nem csak zarándokünnepeken pezseg a város. A Templomban rabbik magyarázzák folyamatosan Mózes Törvényét. A nők tisztulási áldozataikat mutatják be, miután megszülték gyermeküket. Akik bűnt kö­vet­tek el, Jeruzsálembe jönnek megtérni, hogy a Temp­lomban áldozatukkal Istentől bocsánatot kérjenek. Akiket áldások értek, hálaáldozatot mutatnak be. Mivel a hálaáldozatot nem kötelező a Templomban elfogyasztani – mint a bűn- és vétekáldozatot –, a város tele van sikereiket ünneplő családokkal és az örömeikben osztozó vendégseregeikkel.

Jeruzsálem azonban nemcsak örömmel teli, hanem a vallásos korrupció is óriási benne. Mivel a papság, az elit réteg ismét olyan bűnös állapotba kerül, hogy az istentisztelet nem tud már megfelelő képet adni az Örökké­valóról és a természetfeletti valóságról, ezért Isten ismét elveti az általa rendelt istentiszteleti rendszert. A város és a Szenthely ítélet alá kerül: a rómaiak i. sz. 70-ben lerombolják, a zsidóság pedig szétszóratásba kényszerül.

A második ház. dicsősége nagyobb, mint az első házé volt

135-ben, a rómaiak elleni zsidó szabadságharc, a Bar Kochba-felkelés leverése után – mely azért tört ki, mert Hadrianus császár Jupiter-templomot akart építtetni a Templom-hegyen – a császár kitiltja a városból a zsidókat, megtiltja a Jeruzsálem név hasz­nálatát, római szentélyeket és színházakat építtet, s az új települést Aelia Capitolinának nevezi el.

A zsidóság elveszti hitének földi fókuszpontját, így a következő év­ez­redekben Jeruzsálem spirituális jelentősége kerül előtérbe azzal a nem szűnő vággyal, hogy a város újra zsidó kézre kerül, és felépülhet vallásuk központi helye, a Templom.

Jövőre Jeruzsálemben!

Jeruzsálem emlékét a judaizmusban mélyen beivódott szokások őrzik. A világon minden zsinagóga Jeruzsálem felé tájolva épül, a jeruzsálemi zsinagógák pedig a Templom-hegy felé. Mikor tehát a zsidók Dániel próféta mintájára napi há­rom­szor imádkoznak, Jeruzsálem fele fordulnak.

Az imák szövegeiben naponta többször is Je­ru­zsálemre emlékeznek. Étkezések után hétköznap a 137. zsoltárt, míg szombaton a száműzöttek Cionba való visszatéréséről szóló 126. zsoltárt mondják. A ju­daizmus két legszentebb ünnepén, peszachkor és jóm kippúrkor így köszönnek egymásnak: „Jövőre Je­ru­zsálemben!” Mikor valaki gyászol, akkor azt mondják: „Isten vigasztaljon meg téged Cion és Jeruzsálem gyá­szo­lóival.”

A zsidó esküvő sem lehet teljes Jeruzsálemre való emlékezés nélkül: egyrészt a Szentély lerombolása feletti gyász miatt szokás hamut hinteni a vőlegény fejére, másrészt a szertartás után a vőlegény egy poharat tör össze, megemlékezve élete egyik legörömtelibb pillanatában is Jeru­zsá­lem romjairól. Az egybekeltek fergeteges ünneplése csak ez után törhet ki.

A zsidó otthonokban jellemző, hogy egy téglát nem meszelnek be, ezzel emlékeztetve magukat otthonukban is a Templom és Jeruzsálem lerombolására, újjáépítésének szükségességére.

Évezredeken át a zsidó ember életének minden pillanatát áthatja a Jeruzsálemre való emlékezés, a Cionba való visszatérés vágya, a Templom felépítése utáni óhaj, hiszen hitét nem tudja maradéktalanul gyakorolni Mózes Törvénye szerint a Szentély és az ott folyó áldozatok hiányában.

Bár egy-egy zsidó család a középkorban, majd a későbbi századokban időközben fel-felbukkan a városban, na­gyobb csoportok csak a 18. századtól érkeznek. 1701-ben Jehudá HáHászid rabbi és több száz tanítványa ér­ke­zik Lengyelországból. 1777-ben Baál Sém Tov, a haszi­dizmus megalapítója inspirál tömegeket arra, hogy Izraelbe emigráljanak. 1809-ben a Vilnai Gáon bátorítja Litvániá­ban tanítványait a Jeruzsálembe való letelepedésre. A 18-19. században a legnagyobb haszid dinasztiák telepednek le a városban, zsidó vallási infra­struktúrát, zsinagógákat hoz­nak létre. A bevándorlásnak köszönhetően 1850-ben már 10 000 zsidó él itt, 6000 arab és 4000 keresztény társaságában. 1880-ban a 30 000 fős lakosság fele zsidó.

A 19. században létrejönnek az első lakóterületek is az Óvároson kívül. Moses Montefiore 1855-ben földterületeket vásárol a falakon kívül. 1857-ben egy szélmalmot húz fel, ezzel segítve a szegény zsidókat, hogy lisztet tudjanak őrölni maguknak. 1860-ban a malom köré építi a Mis­kenot Sáánánim városrészt, 1892–94-ben pedig fel­húz­za Jemin Mósét. 1868-ban észak-afrikai zsidók megépítik Máhá­ne Jiszráélt, Náhálát Sivá 1869-ben alapul. A Meá Seárim negyed tervei 1846-ból, egy német ke­resz­tény misszionáriustól és építésztől erednek. A városrész ezek alapján 1874-ben jön létre, ma jiddisül beszélő ultraortodox haszidok csoportjai lakják.

A zsidó bevándorlás 1882-től válik mind élénkebbé a cionista ideológia mentén: néhány évtized leforgása alatt vallástalan és vallásos zsidók tömegei özönlenek az országba. A zsidóság száma Izrael Állam megalapításakor, 1948-ban országosan 650 000 fő, melyből 100 000 fő Jeru­zsá­lemben él.

Az ősi zsidó városban való berendezkedés azonban nem könnyű: az 1948–49-es függetlenségi háborúban a jordániai csapatok minden zsinagógájával együtt lerombolják az Óvárost, valamint a város keleti részét, a zsidóságot pedig elzárják legszentebb he­lyé­től, a Sira­tó­faltól és a Templom-hegytől. Ennek ellenére 1949-ben Ben Gurion miniszterelnök Jeruzsá­le­met Izrael fővárosává nyilvánítja.

A Meá Seárim, az ultraortodox negyed, 1874-ben épült

Újra az Édenben

Az 1967-es hatnapos háború, Jeruzsálem visszafoglalása és egyesítése, a zsidóságnak a Templom-hegyre és a Siratófalhoz való visszatérése Izrael ősi prófétáinak szavait teszi tapintható va­lósággá.

„Mert Cionból ered a tanítás, és az Örökkévaló igéje Jeruzsálemből!” – idézi Jesájá (Ézsaiás) prófétát Kuk rabbi. A nevek ugyanannak a helynek kétféle as­pek­tusát mutatják. „Cion” a zsidó nép számára fontos földrajzi helyet jelöli, „Jeruzsálem”-nek univerzális jelentősége van. A tanítás akkor tud kijönni Cionból, ha a zsidóság Cionban lakik, és megtartja a Tórát, amit csak akkor tud maradéktalanul megcselekedni, ha nemcsak a bevándorlás történik meg, hanem a Mórija hegyén felépül a Temp­lom, és helyreáll az áldozati rend. Amint ez be­következik, a béke korszaka jön el, s Je­ru­zsá­lem minden nemzet számára központi jelentőségű várossá válik. Ahogy Kuk rabbi mondja: az em­be­ri­ség visszatér a legmagasabb státuszba, amely nem más, mint az édeni állapotok visszaállítása, amikor az emberiség majd újra az Éden (nevének jelentése: gyö­nyö­rűség, ékszer, ékesség) kertjében él. Kuk rabbi szerint tehát ez a történelem célja, a Teremtő legfőbb vágya. (Egyéb­ként mai napig Jeruzsálem egyik ter­mé­szetes vízforrása a Gihon-forrás, mely az Éden kertjének egyik folyója.)

De vajon hol tartunk most? A Jeruzsálem pusztulásáról szóló próféciák beteljesedtek – melyek előfeltételei voltak a felépítéséről szóló próféciák beteljesedésének –, s napjainkban már nemcsak Júda törzse, hanem Izrael elveszett tíz törzse is tér vissza a majdnem három­ezer éves hányattatásból, így a közeljövőben Izrael spirituális helyreállása s a Templom felépülése is várható. És re­mélhetőleg hamarosan mindenki örömére Jesája próféta szavai is életre kelnek, Jeruzsálem pedig hű lesz nevéhez: „És lészen az idők végén, szilárdan fog állni az Örökkévaló házának hegye a hegyek élén, és felülemelkedik a dombokon, és özönlenek hozzá mind a nemzetek. És mennek számos népek és mondják: Gyertek, menjünk föl az Örökkévaló hegyére, Jákób Istenének házához, hogy tanítson bennünket útjaira, hogy járjunk ösvényein! Mert Cionból ered a tanítás és az Örökkévaló igéje Jeru­zsá­lemből! És ítél a nemzetek között és dönt a sok nép fölött; és összetörik kardjaikat kapákká és dárdáikat kacorokká; nem emel nemzet nemzet ellen kardot, és nem tanulnak többé háborút.” (Ézs 2:2-4)

A Hetven nevű város

A zsidó hagyomány szerint Jeruzsálemnek hetven neve van csak a zsidó forrásokban. A bibliai gondolkodásmód számára a nevek nemcsak jelölnek valamit, hanem jelentésük is van, e jelentések pedig a dolgok lényegét mutatják. A teljesség igénye nélkül a cikk főszövegében említett legfontosabb megnevezéseken kívül néhány név a hetven­ből, amelyek Jeruzsálem további spirituális jellegét, jövőbeni sorsát, rendeltetését jelzik:

Ír HáEmet – A valóság / Igazság városa (Zak 8:3)

Ír HáCedek – Az igazságosság városa (Ézs 1:26)

Kirjá Neemáná – Hit / Hűség városa (Ézs 1:26)

Gé Hizzájón – Látás / Látomás / Kinyilatkoztatás völgye (Ézs 22:1)

Kirjá Álízá – Ujjongó / Örvendező / Diadalittas / Győzelemtől mámoros város (Ézs 22:2)

Kirját Háná Dávid – Dávid táborának városa (Ézs 29:1)

Áríél – Isten oroszlánja (Ézs 29:1-8, öt alkalommal is szerepel itt)

Drusá – Kívánatos / Keresett (Ézs 62:12)

Gilá – Öröm / Ujjongás (Ézs 65:18)

Cúr HáMisór – Síkság / egyenesség kősziklája / szirtje (Jer 21:13)

Neve Cedek – Igazságosság oázisa / legelője / lakhelye (Jer 31:23)

Betulá – Szűz (JSir 1:15)

Oholibá – Sátram benne [van] (Ez 23:4)

Ír HáElohim – Az Isten városa (Zsolt 87:3)

Ír HáKódes – A szent város / A Szenthely városa / A Szentség városa (Ézs 52:1)

Hár Moéd – Találkozás / Találka / Randevú hegye (Ézs 14:13)

Kiszé HáSém – Az Örökkévaló trónja (1Krón 29:23)

Kirját Melekh Ráv – A nagy király városa (Zsolt 48:3)

Klilát Jofi – Tökéletes szépség (JSir 2:15)

Hefci Báh – Kedvem / Gyönyörűségem benne [lelem] / Gyönyörűségem / Gyönyörűm (Ézs 62:4)

Kálá – Menyasszony (Ézs 49:18)

Bét Tfilátí – Imádságom háza (Ézs 56:7)

Delátot HáÁmmim – A népek ajtajai (Ez 26:2)

Éden Gán Elohim – Éden, Isten kertje (Ez 28:13)

A világ fővárosa

A rabbinikus irodalomban számos mondás, megállapítás létezik Jeruzsálemmel kapcsolatban. Ezekből szemezgettünk:

• Jeruzsálem és a Szentély a Föld közepe a kezdetektől fogva.
• Jeruzsálem nem volt szétosztva a törzsek között.
• Jeruzsálem fái fahéjfák voltak, és nagyon erős illatot adtak.
• „Aki nem látta Jeruzsálemet a maga dicsőségében, soha nem látott gyönyörű várost” (bSzukkot 51a-b)
• „Aki nem látta Heródes Szentélyét, az még nem látott szép épületet.” (bBábá Bátrá 4a)
• „Tíz mérő szépség jutott a viágnak, kilenc Jeruzsálemnek, egy a világ többi részének, tíz mérő szenvedés jutott a világnak, kilenc Jeruzsálemnek, egy a világ többi részének” (bKiddusin 49b, Rabbi Nátán Ávot B48, ford.: Peremiczky Szilvia)
• „Tíz csoda történt őseinkkel a jeruzsálemi Szentélyben. 1. Asszony nem vetélte el magzatát az áldozati hús szagától, 2. Az áldozati hús nem romlott meg soha, 3. A vá­góhídon sosem láttak legyet, 4. Jóm kippurkor nem vált a főpap tisztátalanná, 5. Az eső nem oltotta el az oltártüzet, 6. A szél nem zilálta szét a füstoszlopot, 7. Nem találtatott hiba az omerban, a (Sávuot ünnepi) két kenyérben, illetve a színkenyérben soha, 8. Zsú­foltság volt, és mégis volt elég hely, amikor leborultak, 9. Kígyó vagy skorpió soha nem tett kárt Jeruzsá­lemben, és 10. Soha ember nem mondta társának: szűk nekem a hely, hogy meghálhassak Jeruzsálemben.” (mÁvot 5:5, ford.: Simon Sároni)
• Mindaz, aki Jeruzsálemben imádkozik, olyan, mintha a dicsőség trónja előtt imádkozna, mert a menny kapuja oda van helyezve.
• ­Akár áll a Templom, akár nem, a Sekina (Isten jelenléte) soha nem mozdul el e helyről, a Nyugati falnál (Siratófal) nyugszik.
• Egy midrás szerint a Nyugati fal Salamon korában épült, szegények, asszonyok és gyermekek is részt vettek az építésében, azért vált áldottabbá a többi falszakasznál, amelyet gazdagok bérmunkásokkal építtettek.
• Akik nem tudnak elmenni Jeruzsálembe, imáikkal teljesítik a zarándoklatot, imáik és szent életvitelük képes naponta újjáépíteni Jeruzsálemet.
• A világ minden népének sorsa összefonódik Jeruzsálemmel.
• Jeruzsálem a világ világossága.
• A megváltás kezdete a zsidóság visszatérése.
• Jeruzsálem nem fog addig újjáépülni, míg a zsidók vissza nem jönnek a szétszóratásból.
• Az újjáépült Jeruzsálem körül Isten és angyalai fognak falat képezni.
• A jövőben Jeruzsálem minden nemzet fővárosává lesz, és új nevet kap.
• Jeruzsálem kerületei tele lesznek drágakövekkel és ékszerekkel.
• Mikor eljön a Messiás, először Jeruzsálemben támasztja fel a holtakat, és miután legyőzi Izrael ellenségeit, itt lesz királyságának székhelye. A világ visszaáll a bûnbeesés előtti teljesség állapotába.

Az Újszövetség és Jeruzsálem

Jeruzsálem – mely név körülbelül 150 alkalommal fordul elő az Újszövetségben – Jézus és az apostolok életében is rendkívül fontos szerepet játszik, hiszen tör - vényhű zsidó személyek.

Jézust szülei Mózes Törvényének megfelelően születése után negyven nappal felviszik Jeruzsálembe, hogy bemutassák az elsőszülöttek megváltásával kapcsolatos áldozatot, valamint Mária szülés utáni tisztulási áldozatát. A Templomban két természetfeletti esemény is történik: egy idős zsidó férfi, Simeon, valamint Anna prófétaasszony felismerik és hirdetik, hogy ez a gyermek a Messiás.

A következő jeruzsálemi esemény Jézus felnőtt korúvá avatása (bar micva = a parancsolat fia). Ekkor, azaz tizenkét éves korában megy fel először Jeruzsálembe. Az eseményre peszach ünnepén kerül sor: ő viszi levágni a család áldozati bárányát. Ettől az időponttól egy zsidó gyermeket „felnőtt korúnak” kell tekinteni, ami azt jelenti, hogy ő felelős Isten előtt saját tetteiért, bár természetesen még a szülők gondviselése alatt áll és engedelmességgel tartozik nekik. Ezt követően Jézus jó harmincéves koráig feltehetőleg hithű zsidóként évente háromszor feljár Jeruzsálembe a zarándokünnepekre. Mielőtt elkezdi szolgálatát, a Sátán megkísérti. Jézus kiállja a három próbát – melynek egyike, hogy a Sátán felviszi őt a Templom tetejére, s azt kéri tőle, hogy ugorjon le onnét. Jézus ezt visszautasítja, majd a Szellem erejével megkezdi szolgálatát.

Szolgálata során többször is találkozunk vele a jeruzsálemi zarándokünnepeken, így például peszachkor és a sátrak ünnepén is, de a hanuka ünnepének – mely egyébként nem mózesi rendelkezés – megtartását is fontosnak tartja. Jeruzsálemben létekor többször is tanít a Templom téren, hatalmas tömegek hallgatják. A szolgálatának megkezdése utáni első peszach alkalmával botrányt csinál: kiűzi a Templom teréről az áldozati állatokat áruló személyeket és a pénzváltókat, feldönti az asztalokat, és kijelenti, hogy az igazi Templom tulajdonképpen ő maga, mely három nap alatt fog felépülni (ezzel feltámadására utal). Egyik sátrak ünnepén meggyógyítja a születése óta vak embert, tulajdonképpen ennek a helynek a porából és a saját nyálából gyúrt sárral, melyet az Édenkert folyójából (Gihon) származó vízzel kell lemosnia a szeméről a Siloám-medencénél (Silóách = Küldött). Jézus a vaknak tulajdonképpen új szemet teremt. Ez a momentum támogatja azt a zsidó hagyományt, miszerint ezen a helyen történt az ember teremtése, és lesz újjáteremtése is.

Jeruzsálemmel kapcsolatban Jézus több próféciát is mond, többek között azt is kijelenti, hogy meg fogják őt itt ölni, de harmadnapon feltámad. Az eseményekre kb. i. sz. 33-ban kerül sor egy peszach alkalmával. Jézust a Mórija-hegygerinchez tartozó Golgotán feszítik keresztre, tehát azon a helyen, ahol Izsákot megmentette Isten, s helyette egy kost áldozott Ábrahám, s ahol Isten beavatkozott, hogy megállítsa a Dávid népszámlálása utáni tömeges pusztulást. Az Újszövetség állítása szerint Jézus halálával, eltemettetésével és feltámadásával itt menti meg az egész emberiséget a teljes pusztulástól, bűnbocsánatot és örök életet biztosítva a benne hívőknek. Feltámadása után Jézus itt jelenik meg többeknek, majd felmegy a mennybe, s az Atya jobbjára ül.

Jeruzsálem a korai keresztények életében is kiemelkedő fontosságú. Jézus keresztre feszítése után ötven nappal, azaz pünkösdkor – a Szináj-hegyi tóraadás ünnepén – itt száll le a Szentlélek emberek ezreire, s írja szívükbe a Törvényt, hogy az immár ne csak külső kontroll legyen, hanem szívből megcselekedhető, belső indíttatás. Jeruzsálemben működik a legnagyobb korai keresztény gyülekezet – mely tulajdonképpen egy zsidókeresztény gyülekezet, a Templom lerombolásáig itt van a korai kereszténység központja.

Az apostolok rendszeresen tartanak prédikációkat a Templom-hegyen, több - ezres tömegek hallgatják őket. Beszédüket csodák és jelek kísérik: így például egy sánta meggyógyul az Aranykapunál Péter és János közre működésével, Isten angyala kiszabadítja az apostolokat a börtönből, s a papok közül is sokan elfogadják Jézust Messiásuknak. Először Jeruzsálemben hal mártírhalált egy Jézus-tanítvány, István. Itt születik meg az apostolok azon döntése is, hogy a nem zsidó háttérből Jézushoz csatlakozó tömegeknek nem kell megtartaniuk Mózes szimbolikus-rituális és zsidó polgárjogi törvényeit, csupán a szellemi-erkölcsi törvények vonatkoznak rájuk. Pál, mint hithű zsidó, missziós útjait is rendszerint megszakítja, hogy a zarándokünnepeken Jeruzsálembe jöjjön, és eleget tegyen áldozatbemutatási kötelezettségének. Másodszor például itt, a Templomban jelenik meg neki Jézus.

Az Újszövetség szerint Jeruzsálem a jövőben is központi szerepet tölt be a történelemben: Jézus ide fog visszajönni az egekből nagy hatalommal és dicsőséggel, a Jelenések könyvének 21-22. fejezete pedig arról számol be, hogy a messiási korban a drágakövekből álló égi Jeruzsálem alászáll, mint a férje számára felékesített menyasszony, s a földön édeni állapotok lesznek úrrá.

A Gihon-forrás Jeruzsálemben. Az Édenkert egyik folyója