Bűn és bűnhődés

Amikor egy alkalommal valaki odament Jézushoz, és azt kérdezte tőle, hogy a Törvényben melyik a legnagyobb parancsolat, lényegében egy, a zsidók körében több száz éve zajló vitára utalt vissza, amely az egyes bűnök közötti különbségekről, árnyalatokról és a különböző bűnök súlyosság szerinti osztályozásáról szólt. A kérdést ugyanis fel lehetett volna tenni úgy is, hogy: „Rabbi, szerinted melyik mózesi törvénynek a megszegése minősül a legsúlyosabb bűnnek?”

Bennünket most elsősorban nem Jézus válasza érdekel, hanem maga az a tény, hogy az izraeliták körében ezt a kérdést sokkal árnyaltabban kezelték, mint azt a magyar bűn és vétek szavunk sugallja. Az ókori zsidóság körében ugyanis ezt a kérdést évszázadok óta tartó, rabbik, iskolák közötti viták tartották napirenden Jézus és a tanítványai korában. Ez pedig azért érdekes a számunkra, mivel rávilágít arra, hogy az Újszövetségnek a bűnről szóló tanítását az ószövetségi zsidóság nézőpontjából kell vizsgálnunk. Más szóval, az Újszövetség nagyobb részt zsidó szerzői – tehát Máté, Márk, János, Péter, Pál, Jakab vagy Júdás – az említett vitákból kiindulva nyilván azoknak a bűnre vonatkozó héber szavaknak alapján fogalmazták meg a bűnnel kapcsolatos saját látásukat, amelyek az Ószövetségben találhatók. És az általuk használt görög szavak a bűnre minden valószínűség szerint az Ószövetségből táplálkoztak a korabeli görög nyelvű bibliafordítás, a Szeptuaginta közvetítésével.

Azoknak a bűnnel kapcsolatos szavaknak a nagy része ugyanis, amelyeket a héber Biblia (Ószövetség) i. e. 3–2. század fordulóján készült görög nyelvű fordításában, a Szeptuagintában olvashatunk, megtalálható az Újszövetségben is. Tehát az Újszövetségnek a bűnről szóló kijelentései alapvetően az Ószövetségre támaszkodnak.

Mivel a világrend örök törvényeire, valamint Isten erkölcsi értékítéletére vonatkozóan a legkiterjedtebb eligazítást a zsidók kapták a Sínai-hegyen, ezért a bibliai héber nyelv sokkal árnyaltabb a bűn tekintetében, mint a magyar. A bibliai héberben több mint húsz kifejezés van a bűn valóságának a leírására, amiből arra lehet következtetni, hogy az ókori izraeliták jobban meg tudták ragadni a bűn különböző árnyalatait, mint a nyugati gondolkodás és teológia (amely – tegyük hozzá – a skolasztikus lényeg-metafizikában gyökerezik, ez utóbbi pedig inkább a bűn metafizikai hátterének a megértésére összpontosított, mintsem a konkrét cselekedetekre és a bűnösség kiépülésének belső folyamataira). E tárgykörben a héber nyelv még a megszokottnál is világosabban ragadja meg a gonosz különböző aspektusait. Ez még akkor is igaz, ha természetesen az egyes szavak jelentéstartományai között akadnak átfedések. A leggyakrabban használt héber szavak a bűnre – igei vagy főnévi alakban – a chet, pesa, avón, ásám, ámál, ávál, ávár, rá, rásá, máál, bágád és a ságág.

Kétféle áldozat sokféle bűnért

Ha most szeretnénk bepillantást nyerni abba a vitába, amelyet ebben a kérdésben folytattak az ókori Izraelben, akkor – hogy nyomozódásunk ne legyen parttalan – érdemes kiválasztanunk egy kisebb bibliai szövegrészt, amelyből kiindulva rekonstruálhatjuk az Ószövetségnek – és ebből kifolyólag egyben az Újszövetségnek – a bűnről szóló tanítását. A Mózes 3. könyvének 4. és 5. fejezetében (sőt a keresztények számozása szerint még a 6. fejezet első részében is) kétféle áldozatról olvashatunk, amelyeket bizonyos bűnökkel kapcsolatban kellett bemutatni a zsidóknak. Ahhoz, hogy megértsük ennek a – hát valljuk be – nem éppen gyakran tanulmányozott résznek az igazi mondanivalóját, majd pedig ebből kiindulva az Ószövetség egyik lényeges tanítását a bűn terhéről, egy időre célszerű elfelejtenünk a magyar és egyéb fordításokban található kifejezéseket a kétféle áldozatról és a különböző bűnfajtákról, és érdemes kizárólag a szövegben található, a bűnnel kapcsolatos eredeti héber szavakból kiindulnunk.

Ezt megelőzően azonban foglaljuk össze röviden e két fejezet tartalmát. Az első áldozatnak az volt a lényege, hogy a tévedésből, véletlenül vagy tudatlanságból (bi-sgágá) elkövetett bűnökért kellett bemutatni, természetesen csak azután, hogy a bűn tudtára jutott az elkövetőnek. E bűnök másik fő jellemvonása pedig az volt, hogy ugyan szellemi értelemben beszennyezték és bűnössé tették az elkövetőt, azonban nem okoztak közvetlen fizikai vagy pszichikai kárt egy másik személynek. Miután Mózes meghatározza ezeknek a bűnöknek a lényegét, négy kategóriába sorolja azokat, aszerint hogy kik követték el. A bűnökért bemutatandó áldozatokból vissza lehet következtetni arra, hogy ugyanazok a bűnök egészen más súllyal estek a latba, attól függően, hogy milyen felelősségi szinten követték el őket. Az első kategóriába a főpap tartozott, aki nemcsak önmagáért volt felelős, hanem az egész népért. Vagyis ha ő – akár csak véletlenül vagy öntudatlanul, mondjuk egy „éjszakai véletlenség” miatt – bűnös állapotba került, Mózes szerint a „népnek romlására” tette, vagyis saját bűnének a következményei nemzeti szinten jelentkeztek, és az egész közösséget bűnössé tette, és veszélybe sodorta. Arról nem is beszélve, hogy mondjuk közvetlenül jóm kippur előtt könnyen meghiúsíthatta az áldozatot. Ennek kivédésére egy idő után jóm kippur előtt a főpapnak előírták, hogy az ünnepnapi áldozatbemutatás előestéjén ne aludjon el, sőt több főpapot is szolgálatba állítottak egyszerre. A második kategóriába az tartozott, ha az egész nép egyetemesen követett el valamilyen bűnt, anélkül, hogy valójában tudott volna róla. Ennél enyhébb, bár még így is komoly elbírálás alá esett a harmadik kategóriába tartozó törzsi vagy nemzetségi elöljáró, a nászí, aki azért valamilyen módon mégiscsak egy egész törzsre hatást gyakorolt, ennélfogva az ő felelőssége is túlmutatott önmagán. Végül a negyedik csoportba azokat az embereket sorolta Mózes, akik különösebb felelősséggel nem rendelkeztek mások iránt. Ha tehát az érintett csoportok közül bármelyiknek a tudtára jutott, hogy véletlenül bűnt követett el, akkor a felelősségi szintjének, illetve közemberek esetében az anyagi helyzetüknek megfelelően áldozatot kellett hozniuk Istennek, amit a pap bemutatott értük, és ezáltal engesztelést szerzett.

Mózes néhány példát is hoz arra, hogy konkrétan milyen bűnök tartoznak ennek az áldozatnak a hatáskörébe. Ha például valaki akaratán kívül tudomást szerez másvalaki bűnéről, de elhallgatja azt, és falaz neki, ezáltal akaratlanul is részese lesz a másik ember bűnének. Vagy például véletlenül megérint egy döglött férget, amelytől rituálisan tisztátalanná, bűnössé válik, illetve meggondolatlanul tesz olyan fogadalmat, amiről azután kiderül, hogy nem képes megtartani stb.

A második áldozatot, amelynek a leírása az 5. rész 14. versszakától kezdődik, olyan bűnökért kellett bemutatni, melyek során valakit – akár Istent, akár egy másik embert – közvetlenül megkárosítottak anyagilag, fizikailag vagy pszichikailag. Az ilyen bűnt a zsidó gondolkodás tágabb értelemben véve hűtlenségnek vagy árulásnak fogta fel. Az érte bemutatandó áldozatot pedig jóvátételi áldozatnak is lehetne nevezni, mivel a bűn elkövetője az áldozaton túl köteles volt megtéríteni az okozott kárt, valamint ezenfelül az okozott kár húsz százalékát is oda kellett adnia a sértett félnek. Ennek az áldozatnak a hatáskörébe olyan bűnök tartoztak, mint például az Istennek szentelt dolgok meglopása, még akkor is, ha az illető nem tudta, hogy amiből elvett, az Istennek szentelt dolog volt. Mózes harmadik könyvének a vége például a tizedet is az Istennek szentelt dolgok közé sorolja. Vagyis ha valaki, mondjuk, a fügeterméséből Istennek szentelendő tíz százalékot is saját céljaira használta fel, olyan bűnt követett el, amellyel Istent károsította meg, és amelyért jóvátételi áldozatot kellett bemutatnia, és ezen felül a kárt kamatostól kellett megtérítenie. De természetesen léteztek emberekkel szemben elkövetett „árulások, hűtlenségek” is, mint például a lopás vagy a zsarolás, melyeket az előbb elmondottakhoz hasonlóan kellett rendezni.

A bűn elsősorban cselekedet

Bennünket azonban most elsősorban az érdekel, hogy az adott szövegrészben milyen héber szavak fordulnak elő a bűnre, és hogyan következik azokból a szöveg elsődleges jelentése. A bűnök két nagy csoportba sorolása és a kétféle áldozati forma alapján elsőre azt várnánk, hogy az eredeti héber nyelvben itt csupán két kifejezés található a bűnre, mégpedig az egyik a véletlenül történt bűnök és az értük bemutatandó áldozat, a másik pedig az árulás kategóriájába tartozó és károkozással járó bűnök, illetve az értük bemutatandó áldozat leírására. Ezzel szemben azt találjuk, hogy az említett szövegrészben öt héber kifejezés található a bűnre (ságág, máál, chet, ásám és avón), melyekből csupán az első kettőt tudjuk következetesen hozzárendelni az egyik vagy a másik bűncsoporthoz, az utóbbi hármat nem. Ebből aztán az a gyanúnk támad, hogy az utóbbi három héber kifejezés (chet, ásám, avón), melyek vegyesen fordulnak elő a kétfajta áldozat leírása során, de sokszor egyetlen mondaton belül is, inkább csak laza, áttételes kapcsolatban vannak Mózes elsődleges mondanivalójával, és ezek a héber szavak alapvetően egy másik – a szöveg elsődleges mondanivalójától részben független – üzenetet hordoznak a bűnről.

Az utóbb említett héber szavakból kirajzolódó üzenet egyik leglényegesebb eleme az, hogy a bűn elsősorban cselekedet. Ezt fejezi ki a héber chet fogalom, amely egy általános gyűjtőfogalom a bűnre, és kifejezetten az elkövetés mozzanatára utal. Ily módon azt hangsúlyozza, hogy a bűn nem absztrakció, hanem konkrét cselekedet. Az említett fejezetben is a bűn elkövetésének a mozzanatát hangsúlyozza, amelynek következtében azután egy ember persze a bűnösség állapotába kerül. Ez utóbbira azonban héberül már egy másik kifejezés, az ásám utal, mégpedig gyakran ugyanannak a mondatnak a végén. Lényegében tehát a bűn folyamata és fokozatai ábrázolódnak ki az olyan mondatokban, amelyek a chátá/chet kifejezésekkel kezdődnek, majd az ásám szóval végződnek. Ez utóbbit általában úgy fordítják magyarra, hogy „és bűnössé lesz”. Mielőtt azonban a szóban forgó bibliai szakasz alapján alaposabban szemügyre vennénk azt a folyamatot, ahogyan a bűnnek a terhe rátelepszik egy emberre, és a bűne elkezdi „megszólítani” tulajdon elkövetőjét, magukkal a cselekedetekkel kapcsolatban is ki kell emelnünk néhány fontos dolgot.

Annak a kinyilatkoztatásnak, melyet a zsidók kaptak Istentől a Sínai-hegyen a bűnnel kapcsolatban, az volt a lényege, hogy a bűn konkrét cselekedetekben nyilvánul meg, még egyszerűbben fogalmazva: a bűn elsősorban cselekedet! Az más kérdés, hogy a Sínain kijelentett bűnös cselekedetek között szerepeltek olyanok is, amelyek nem voltak általános érvényűek az egész emberiség számára és örökre, hanem csupán a zsidóság számára adattak egy bizonyos ideig és kifejezetten a Szentföldön, mint például a polgári életet szabályozó parancsolatok vagy a Messiás eljöveteléig lényeges rituális-szimbolikus előképek. Mindazonáltal a zsidóságnak adott kijelentés lényege a cselekedetekre irányult, nem pedig a bűn metafizikai hátterére. Ennélfogva a rabbik ritkán beszéltek a bűnökről absztrakt módon, sokkal inkább a konkrét cselekedetekkel foglalkoztak. Jóllehet a Szentírás számos részletet tartalmaz a konkrét bűnök hátterében álló szellemi realitásról, amelyhez képest egy adott cselekedet bűnnek minősül, a rabbik nemigen foglalkoztak azzal a kérdéssel, hogy egy adott cselekedet miért bűn. Mindebből az is logikusan következik, hogy ma sem szabad bagatellizálni a konkrét cselekedeteket, mert az ember életét végső soron a cselekedetei határozzák meg.

Természetesen a bűn elkövetésével kapcsolatban a cselekedet kifejezést tágan kell értelmeznünk, mert ebbe a körbe a tevőleges cselekedeteken túl beletartoznak a mulasztások is. Gondoljunk csak arra, hogy a Törvény 613 parancsolata közül – legalábbis a 3. századi Szimláj rabbi szerint a régiek ennyit számoltak össze a mózesi könyvekben – 248 előírás, 365 pedig tilalom. Akárhogyan is alakulnak a pontos számok, annyi mindenesetre biztos, hogy nemcsak a tiltó rendeletek tevőleges áthágását minősítette a Törvény bűnöknek, hanem az előírások betartásának elmulasztását is. Nem véletlen, hogy a Törvényt szigorúan megtartó Jakab, Jézus féltestvére is azt írja szellemi-erkölcsi parancsolatokat magyarázó levelében az adakozással kapcsolatban, hogy „aki tehát tudna jót cselekedni, de nem teszi, az az ő bűne”. (Jak 4:17)

Ráadásul az Újszövetségben Jézus kiterjeszti a cselekedetek értelmét a szívben csupán gondolatban átélt cselekedetekre és legtitkosabb indulatokra, motívumokra is. Amikor tehát a Biblia arról beszél, hogy Isten a cselekedeteik alapján fogja megítélni az embereket, nem csupán a külső, látható cselekedetekre céloz, hanem beleszámítja a cselekedetekbe az emberek gondolatait, indulatait, értelmük és szívük legmélyebb titkait is. Még akkor is, ha az elkövetett cselekedet nyilván súlyosabbnak számít, mint a végre nem hajtott cselekedet a szívben.

Szabadulás a bűn terhétől

A kiindulásul választott igehelyen található másik héber kifejezés a bűnre az ásám. Ez a szó a bűnösség állapotára utal, ami a bűnös cselekedet elkövetését követően áll be, ezért gyakran megelőzi a tett elkövetésére utaló chet szó. Ennek az állapotnak van egy szellemi, ám mégis jól érezhető terhe, amelynek a hordozása a fizikai teher hordozásához hasonlítható. Amikor az ember szelleme a bűnösség állapotába kerül, az ugyanolyan valóságos terhet jelent a szelleme számára, mintha fizikai terhet cipelne. És még ha a teher súlya nem is növekedne újabb bűnök elkövetése által, idővel mégis egyre nehezebbnek érzi azt, mert a teher cipelése közben egyre jobban elfárad. Amikor az emberek érzik magukon ennek a tehernek a súlyát, általában szeretnének megszabadulni tőle valamilyen módon. A Biblia szerint azonban csupán az engesztelés által lehet megszabadulni tőle, ezt pedig az Újszövetségben Jézus Krisztus vére szerezte meg.

Mózeshez visszatérve, ehhez mindenekelőtt arra van szükség, hogy bűnismeretre jusson az ember, és tudatosuljon benne saját bűnössége. Egyedül ez az ismeret tudja őt elmozdítani a probléma egyetlen helyes megoldásának az irányába. Ezért a véletlenül vagy öntudatlanul (bi-sgágá) elkövetett bűnök esetében nagyon kihangsúlyozza a Biblia azt a pillanatot, amikor tudomására jut az illetőnek, hogy bűnt követett el. Ezzel arra a folyamatra világít rá, amelynek során bekerül az ember a bűn egyre nyomasztóbb terhe alá. Előfordulhat az is, hogy nem más embertől tudja meg, hogy bűnt követett el, más szóval nem más ember helyezi őt teher alá, hanem a tulajdon lelkiismerete. Vagyis mivel a bűn objektív szellemi valóság, akkor is tudja nyomasztani az ember szellemét, ha az ember az értelmében csak homályosan vagy egyáltalán nem érti, hogy bűnt követett el. És lehet, hogy egy idő után e teher hatására magától is rájön, hogy valami egy bizonyos cselekedetével nem volt rendben. A Tórában egyébként volt olyan áldozat, melyet azért mutattak be a zsidók, mert homályosan érezték, hogy bűnt követtek el, bár nem tudták konkrét cselekedettel beazonosítani az érzésüket. Ilyenkor tehát tulajdonképpen a bűnük szólította meg őket. Mellesleg azt a kifejezést, hogy „ha tudtára esik neki az ő bűne” , némi képzelőerővel akár úgy is fordíthatnánk, hogy „ha tudatja vele az ő bűne”.

Egyes bibliamagyarázók szerint ennek a folyamatnak egy későbbi állomását, a bűnösség egy mélyebb szintjét fejezi ki a Mózes 3. könyve 5:1-ben található héber avón kifejezés. Abban a legtöbben egyetértenek, hogy az avón – bármilyen egyéb jelentésárnyalatot is hordozzon még ez a szó – a gonoszságnak egy súlyosabb kategóriáját jelenti, akár a konkrét cselekedetekre, akár az azokat követő bűnös állapotra gondolunk. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a próféták a zsidók által az egyik legsúlyosabb bűnnek érzékelt bálványimádáshoz általában az avón kifejezést rendelték hozzá. Az ókori izraeliták a három legsúlyosabb bűn egyikének érzékelték a bálványimádást, amelyet szerintük még akkor sem volt szabad elkövetni, ha valaki ezáltal életet menthetett (akár a másét, akár a sajátját), hanem inkább vállalni kellett a mártíromságot. Hóseás próféta például egyenesen Bét-Avennek (avón háza) csúfolta Bét-Él (Isten háza) városát, amely az adott korban a bálványimádás egyik legnagyobb szellemi erőközpontja volt. Káin szomorú története pedig arra világít rá, hogy ez a bűn egyúttal súlyos szellemi terhet is vont maga után, vagyis a bűnösségnek egy igen mély állapotába vitte bele elkövetőjét. Tettének elkövetése után ugyanis Káin úgy jellemezte az állapotát, hogy „nagyobb az én bűnöm [avón], hogysem elhordozhatnám” . (1Móz 4:13) Más szóval az avón kifejezés magában foglalja a bűnt és az azt követő szellemi terhet egyaránt.

Ez alapján megkockáztathatjuk a feltételezést, hogy a Mózes 3. könyve 5:1-ben szereplő avón kifejezés egyúttal a végállomására is utalhat annak a leépülési folyamatnak, amely valaha egy konkrét cselekedet elkövetésével (chátá) kezdődött. Még akkor is, ha maga a kifejezés a véletlenül (bi-sgágá) elkövetett bűnök általános illusztrálására felhozott példák között szerepel. Az ominózus mondat konkrétan így hangzik: „Ha azzal vétkezik valaki, hogy hallotta a káromló beszédet, és bizonyság lehetne, hogy látta vagy tudja: ha meg nem jelenti azt, hordozza az ő vétségének terhét [avón].” (3Móz 5:1) Az avón ehelyütt tehát az átok, panasz, eskü hangjának (qól álá) véletlen meghallásával van kapcsolatban. A mondat legvalószínűbb értelme az, hogy valakinek véletlenül a tudomására jut egy másik ember bűne – egyébként így értelmezi az egyik neves zsidó kommentátor, Rási is. Tehát ha másvalakinek a véletlenül megismert bűnét elhallgatja, és nem hozza nyilvánosságra az ember, akkor bűnös lesz maga is, mégpedig az avón értelmében. (Ezen a helyen tehát már nem az ásám szó szerepel, hanem az avón!)

Ekkor azonban jogosnak tűnhet a felvetés – és tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul –, hogy meglehetősen nagy a feszültség az avón kifejezés által sugallt súlyos elmarasztalás és a példában konkrétan felhozott bűn látszólag enyhébbnek tűnő formája között, hiszen azért mégsem az a személy követte el a bűnt tevőlegesen, aki azt akaratlanul meghallotta. Ráadásul nem is szándékosan, hanem csak véletlenül jutott a tudomására. Ebből kifolyólag ezen a ponton szétválik a szöveg értelmezése. Ha úgy értelmezzük a szöveget, hogy itt valaki más bűnének az akaratlan meghallásáról van szó, és az avónt továbbra is súlyosabb bűnnek érzékeljük, arra a következtetésre jutunk, hogy Isten szemében nem feltétlenül azok a legsúlyosabb bűnök, amelyeket mi érzékelünk azoknak. Talán pontosan ebben az értelemben figyelmezteti Isten Jóbot: „Ki az, aki elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel?” (Jób 38:2) Vagyis mi emberek sok mindent nem látunk át a valóság szellemi hátteréről, és ebből kifolyólag a természetes tapasztalataink alapján könnyen helytelen következtetéseket vonhatunk le a dolgok állásáról.

Egy másik lehetséges megoldás szerint a mondatnak alapvetően más a jelentése, és nem valaki más bűnének a meghallásáról van szó benne, hanem a saját bűnünk visszahallásáról, amellyel kívülállók szembesítenek bennünket: „ha valaki bűnt követ el, és meghallja a panasz/átok/eskü hangját [qól álá], és tanúja volt vagy látta vagy megtudta, és nem mondja el, hordozza az ő avónját.” Eszerint tehát nem azzal követ el bűnt valaki, hogy a tudomására jut másvalaki bűne, hanem ő maga követett el valamilyen véletlen bűnt valamikor. Tehát a saját bűnéről van szó, amelyet nem akart elismerni lelkiismeretének a nyomására, majd pedig azután sem, hogy mások már szembesítették vele, és a tudtára adták, s úgyszólván fültanúja lett a saját bűnének. Ennélfogva lényegében a makacsságával és a megátalkodottságával idézte elő azt, hogy a tettének következtében beálló bűnössége az ásám szintjéről az avón mélyebb szintjére jutott. Valahogy úgy, ahogyan Salamon kéri a templomszentelési imájában, hogy lehessen panaszt (álá) tenni Isten előtt a Templomban, és isteni igazságszolgáltatást kérni bizonyos ügyekben. Na most, ha ezt a bűnös véletlenül visszahallja, más szóval tudtára jut a bűnössége, akkor normális esetben igyekeznie kellene szabadulni a teher alól. Ám ha ezt nem tenné, hanem megmakacsolná magát, akkor egy idő után hordozni fogja az ő avónját.

Számunkra azonban – ezúttal nem tárgyalt egyéb szempontok bevonása alapján – mégis az első magyarázat tűnik a szöveg autentikus értelmének. Mindazonáltal azt szerettük volna érzékeltetni, hogy az említett igevers által hordozott feszültséget általában nem úgy oldották fel a bibliamagyarázók, hogy az avón jelentéstartalmát bagatellizálták volna, és valamilyen könnyebb bűnöcskének minősítették volna. Tehát akármilyen egyéb kérdést vet is fel ez az igevers, mindezek nem érintik az avón jelentését, amelyből ezért a szövegnek az a mélyebb üzenete bontható ki, hogy a konkrét cselekedetek elkövetése után a bűnösség egyre mélyebb állapotába és egyre súlyosabb terhe alá lehet bekerülni, ha meg nem történik értünk az engesztelés.

Egyébként a Bibliában ezzel szorosan összefügg a bűnvallás kérdése is, amelynek pontosan az a célja, hogy az említett teher alól felszabadítsa azt az illetőt, aki esetleg már jóval korábban őszintén megtért, és át is vette a bűnbocsánat kegyelmét. Hogy mikor kell az Úrnak megvallani a bűnöket személyesen, és mikor kell azokat kivinni a nyilvánosság különböző szintjeire, hát ebben pontosan az igazíthat el bennünket, hogy mikor megy le az életünkről a bűn terhe. Ha a személyes bűnvallásunk után is újra meg újra eszünkbe jut az a dolog, és nyomaszt bennünket, akkor valószínűleg nyilvános bűnvallásra lesz szükségünk, amely ugyan nem üdvösségi kérdés, de a további szellemi életünket erőteljesen meghatározhatja.

Tévedés vagy árulás?

Található azonban Mózes 3. könyvének 4. fejezetében egy olyan kifejezés is a bűnre, amelyet már jelentésénél fogva is közvetlenül hozzá tudunk rendelni Mózes elsődleges mondanivalójához, főleg az első áldozathoz, amelyet a véletlenül elkövetett bűnökért kellett bemutatni. Ez a szó a ságág. Alapjelentése a tévedéssel, véletlenszerű hibázással áll összefüggésben, amit úgy foglalhatnánk össze, hogy „tévedni emberi dolog”. Ebben a formában azonban hiába is keresnénk ezt a szót a szövegünkben, hiszen csupán a tévedésből vagy tudatlanul (bi-sgágá) elkövetett cselekedetek jellemzőjeként, tehát egy módosult alakban szerepel. Mégis egyértelmű, hogy itt a véletlenségből vagy tévedésből, esetleg tudtunkon kívül elkövetett bűnökről van szó. Esetenként, más igehelyek alapján beleférnek a bi-sgágá kategóriájába egyes szándékos bűnök is, amelyek – úgy tűnik – inkább démonikus kényszerből, mintsem megátalkodottságból jöttek létre. A bűnöknek ezzel a fajtájával kapcsolatban az a legmegdöbbentőbb a mózesi leírásokban, hogy a bűn súlyosságának a szempontjából ezek nem feltétlenül a legenyhébb bűnök, hanem helyenként sokkal súlyosabb tisztátalanságot hoznak létre az emberben, mint bizonyos tudatosan elkövetett bűnök. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy a bűnök súlyossága nem csupán az egyéni motívumokon múlik, hanem azon is, hogy milyen – tőlünk független, esetleg számunkra sem érthető – szellemi törvényeket sért meg.

A szövegünkben található ötödik héber kifejezés a bűn leírására a máál. Ez a kifejezés egyértelműen azokkal a bűnökkel hozható kapcsolatba, amelyekért a második, úgynevezett jóvátételi áldozatot kellett bemutatni, ezért csak az 5. fejezet 14. versszakától kezdődő részben fordul elő. Természetesen a károkat eredményező bűnök és az értük bemutatandó jóvátételi áldozatok leírása során is megtaláljuk az elsődleges mondanivaló mögött, a szöveg mélyén a bűnösség folyamatának ábrázolását a chet és az ásám szavakkal. A máál kifejezés azonban már jelentéstartalmánál fogva is azokra a bűnökre utal, amelyekért előírták a jóvátételi áldozatot. Tágabb értelemben árulást jelent, amit a Károli-fordítás a 15. versben hűtlenséggel ad vissza. Vagyis egy bizalmi viszony megszakításáról van szó akár Isten, akár egy másik ember viszonylatában. Árulásnak tekintették például a zsidók Rúben, Gád és Manasse törzse egy részének oltárépítését a Jordánon túl, noha később kiderült, hogy félreértés volt az egész. Mindenesetre a történetben a máál szó szerepel az említett törzsek vélt bűnére, amit a többiek a bizalmi viszony megszakításaként fogtak fel. Másfelől pedig Ákán bűnét is máálnak nevezi a Szentírás, amikor az említett férfi ellopott az Istennek szentelt dolgokból. Istennel szembeni árulásnak vagy hűtlenségnek nevezi a Biblia még azt is, amikor az olyan királyok, mint például Uzziás vagy Akház vagy Manasse, elszakították Izraelt az Úrtól. Továbbá az is a bűnöknek ebbe a fajtájába tartozott, amikor Ezsdrás idejében a zsidók a pogányok közül választottak feleségeket maguknak.

A Szentírásból egyébként kiderül, hogy Isten nagyon komolyan vette ezt a bűnt, mégpedig a leginkább azon az alapon, hogy „akinek sok adatott, attól sokat is követelnek” . Ugyanis ezt a fajta bűnt a leggyakrabban felelős beosztású vezetők követték el, akik beosztásukból adódóan bizonyos tekintélyt élveztek az emberek között. Ebből kifolyólag bűnük a bizalommal való visszaélésnek, árulásnak minősült.

Szűkebb értelemben pedig árulásnak, vagyis hűtlen cselekedetnek nevezték a zsidók azt is, amikor valaki anyagilag megkárosított egy másik személyt, például ellopta a munkaadójának vagy barátjának rábízott pénzét, vagyontárgyát. Bármilyen visszataszítónak is tűnt ez a bűn Isten szemében, mindazonáltal ennek a bűnnek a nyomasztó súlya alól is fel lehetett szabadulni, ha a pap egy ép kossal engesztelést végzett a bűnökért. Ezenfelül pedig a kárt is meg kellett téríteni a károsult számára, és ráadásul még húszszázalékos plusz összeget is fizetni kellett fájdalomdíj gyanánt.

Bár a kiválasztott szövegünkben nem szerepel, szintén az árulással van kapcsolatban a héber bágád szó is. Ez a tény arra utal, hogy a zsidó gondolkozás az árulást olyannyira súlyos bűnnek érezte, hogy fontosnak tartotta több árnyalatát is megkülönböztetni egymástól.

Törvényszegések

A bűnre használt további néhány héber szó ugyan nem szerepel eredeti szövegünkben, futólag azonban mégis megemlítenénk közülük néhányat. A héber rásá a bűnnek olyan formáját fejezi ki, amely mások békéjének megzavarását, a mások életében okozott zavarkeltést, izgatást jelenti, és egyúttal vagy legalábbis sokszor mások vádlásában, kárhoztatásában nyilvánul meg. Ugyanakkor arra is utal, hogy az ebben az értelemben vett gonoszok maguk sem tudnak soha megnyugodni, hanem mindig nyugtalankodnak, ahogyan Ézsaiás próféta a megzavarodott tengerhez hasonlítja őket (Ézs 57:20). A Zsoltárok könyve is úgy mutatja be őket ugyanezzel a szóval, mint akik mindig mások békéjének a megzavarásában szorgoskodnak.

A másik fő jellemzője a bűnről való zsidó gondolkodásnak, hogy jogi értelemben is megközelítette a kérdést. Két olyan héber szó is van a bűnre, amelyek ebbe a látásmódba illeszkednek bele: az ávár és a pesa. Mind a két szó fő jelentéstartalma az Isten akaratának áthágása, megszegése, vagyis a törvényszegés, amely feltételezi azt, hogy a világmindenség rendjét bizonyos törvényszerűségek szabályozzák. Ebből a szempontból nézve a jó és a rossz határmezsgyéjének átlépése a büntető törvénykönyvek értelmében töri meg a békés viszonyt. Itt most csak egyetlen példa álljon erre, amelyben a héber ávár szó szerepel. Hóseás próféta Izraelnek az Istentől való elpártolását Ádám és Éva bűnbeeséséhez hasonlítja, és jogi értelemben vett szerződésszegésnek veszi, amikor azt mondja: „ők, mint Ádám, áthágták a szövetséget” . (Hós 6:7)

A teljesség igénye nélkül a zsidó gondolkodásnak még egy lényeges vonását szeretnénk kiemelni a bűnnel kapcsolatban. A zsidó emberek a bűnt nem választották el mereven a következményeitől. Ezért számos olyan héber szó létezik a bűn megragadására, amely egyúttal magában foglalja a bűn valamely következményét is. Tehát ugyanaz a héber szó helyenként jelentheti a bűnt magát, másutt pedig a bűn következményét. Ez a tény persze meglehetősen feladja a leckét a bibliafordítóknak, hiszen minden egyes helyzetben, ahol az eredetiben ilyen héber szavak vannak, el kell dönteniük, hogy a szó melyik tartalmáról mondanak le a másik javára.

Az ámál egy olyan héber fogalom a bűnre, amelybe a zsidók beleértették azt is, hogy a bűn a munkát fárasztóvá, az emberi életet pedig küzdelmessé teszi. Különösen a Prédikátor könyve domborítja ki gyakran a bűnnek ezt az oldalát. Amikor például a 4. rész 6. versében Salamon a munkát fárasztó gyötrelemnek mondja, az eredetiben ugyanaz a héber szó szerepel, amelyet más helyen konkrétan bűnnek szoktak lefordítani, mint például a Mózes 4. könyve 23:21-ben: „(Isten) nem látott bűnt Izraelben” .

A héber rá kifejezést egyetlen szóval úgy adhatnánk vissza, hogy nyomorúság. Ebbe bele lehet érteni a fájdalmat, betegséget, bajt, bántást és sérülést éppúgy, mint a hányattatást. Néha a szövegkörnyezet alapján a szónak az erkölcsi értelme domborodik ki, mint például amikor a Sámuel 1. könyve 17:28-ban Dávidot „szíve gonoszságával [rá]” vádolja meg Eliáb. Máskor viszont a nyomorúság durva külső megjelenítésével lehetne visszaadni.