Tanulmány
Egy nemzet, egy vallás
A balkáni konfliktus vallási háttere
Sokan állnak értetlenül a Balkán-félszigeten történő események előtt. Mi történik, miért, és mikor lesz vége? Magyarország több szempontból is érintett, így ez is fokozza az érdeklődést. Sok kérdésre azonban a médiából nem kaphatunk egyértelmű választ. Néha az az érzése az embernek, valami még hiányzik ahhoz, hogy a kép teljes legyen. Nemcsak a politikát kellene elemezni, ugyanis az események jobb megismeréséhez szükség van a helyi vallási viszonyok áttekintésére. Sokan állítják, hogy nem vallásháborúként kell felfogni azt, ami arrafelé mostanság történik, de ebben nincs teljesen igazuk. Sok mindent nem a politikusok okoztak vagy hajtottak végre, hanem az emberek vallásos meggyőződése alakított.
Politikusok és katonák egyaránt nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, ami a volt Jugoszlávia területén, a titói rendszer felbomlása után kialakult. Sokan kérdezték, hova lett az az erő, ami addig összetartotta az egész szerkezetet. A térséget jobban ismerők – legyenek történészek, újságírók vagy átlagos, gondolkozó emberek – egyetértettek abban, hogy nagyon nagy dolgoknak kellett volna történniük ahhoz, hogy az egység fennmaradhasson. A megoldást sem helyben, sem Európában nem találták meg. Ennek ellenére a konfliktust oldani próbáló kísérlet elkezdődött, és a hagyományos balkáni érdekeltségüket feleleveníteni szándékozó németek beavatkoztak: a bomlás jeleit már erősen mutató térségben a horvátokat kezdték támogatni. Tény, hogy a történelmi hagyománynak és a vallásnak is volt ebben szerepe. Mint eddig mindig, most is sikerült egy katasztrófasorozatot elindítani. Az európai nagyhatalmak nem tanultak a korábbi esetekből.
A balkáni népek
A legjobb egy rövid kitérőt tenni a múltba, mert a mai események gyökerei elég régre nyúlnak vissza. A természeti szempontból szép területnek nem volt éppen békés történelme. A Római Birodalom peremterületeként kereskedelmi útvonalak helyszíne volt több kereskedővárossal együtt, melyek a nyugati és keleti provinciákat összekötő utak mentén jöttek létre. A birodalom hanyatlásával és a népvándorlás korával kezdődött a mai kép kialakulása. A szlávok érkeztek ide először. Le is telepedtek szinte egész Közép- és Délkelet-Európában, az Égei-tengerig és a mai Isztambulig. A 6–7. századtól viszonylag elhatárolhatóan alakultak ki az új szláv „államok”.
Az újonnan érkező szlávok integrálását a meglévő rendszerbe Bizánc és Róma is megpróbálta minél hamarabb elindítani. Nyugaton inkább erőpolitikával és asszimilációval próbálkoztak: papjaik fegyveres segítséggel kísérelték meg az emberek megtérítését. Bizánc kezdetekben inkább a „pogányok” elleni harcokat választotta, térítés nélkül. Ennek ellenére a keleti egyházhoz tartozó Cirill és Metód neve maradt fenn. Az ő munkájuk teremtette meg a szláv írásbeliséget, és közvetve ugyan, de ők voltak, akik megkezdték a szlávok megtérítését. A testvérpár anyanyelvi szinten beszélte a szlávot, így a Bibliát ezen a nyelven is át tudták adni az embereknek. Tevékenységük miatt összeütközésbe kerültek a nyugati papsággal, így Rómával is. Róma félt, hogy a két keleti térítő túl nagy befolyásra tesz szert, és ezáltal Bizánc nagyobb teret nyerhet a Balkánon. Pápai kiátkozás és elüldözés lett az osztályrészük, melynek során a német papok Metódot börtönbe zárták Bajorországban. Metód halála után a német és sváb papok elüldözték tanítványaikat, akik a mai Horvátország területén és az akkor még bolgár fennhatóságú Belgrádon keresztül a bolgár állam központjában telepedtek meg – ez a mai Macedónia.
Róma és Bizánc viszonyának nem egészen felhőtlen volta abban az időben már erősen érezhető volt. Az újonnan alakult államok területi határai egyben vallási határokká is váltak. Horvátország, Dalmácia és Szlovénia ennek megfelelően Róma hatáskörébe került. Bosznia pont az ütközőzónában helyezkedett el. A tőle keletre eső területek Bizánchoz tartoztak. Mivel az egyházszakadás bekövetkezte idején (1054) még nem voltak stabil határok a térségben, harc indult az itt élők lelkéért. Bizáncnak igen jó kapcsolatai voltak az akkor formálódó, főleg szláv államokkal. Magyarországért is hasonló csata folyt.
A szerb önállósodás a 12–13. századra érte el tetőpontját. Ekkorra már széles szakadék tátongott Róma és Bizánc között. A szerbek az ortodoxiát választották. Sokat emlegették mostanában Rigómező nevét a médiában, de hogy mennyire volt ez fontos, akkor lehet megérteni, ha pontosan tudjuk, mi fűződik ehhez a névhez. Az első független szerb királyság létét – majd a törökök hódítása révén a középkorban bekövetkező végét is – ez a hely jelentette. Hol is van Rigómező? Ez a mai Koszovó, annak is a központi része. A török hódoltság ideje alatt az itt működő kolostorokban élt tovább az írásbeliség. Az innen kikerülő papok prédikáltak az országban, és fenntartották az alapszintű oktatást. A nemzeti újjászületés idején is komoly szerep jutott az itt képzett papoknak.
A török hódítás teljesen lefedte az ortodox területeket. Vallási türelemről nem minden esetben lehetett beszélni a mozlim hitet valló törökök esetében. Igaz, a balkáni területeken nem mindenhol volt jellemző az erőszakos térítés, de volt rá példa. Főleg a biztos hátország miatt a bolgár területeken történtek ilyenek. Ellenkező példa a se nem katolikus, se nem ortodox boszniai vallási közösség, a bogumilok esete, akik ellen pápai utasításra a magyar királyság is harcolt, természetesen a katolikus hit védelmében. Tagjaik, bár etnikailag szlávok voltak, önként és igen gyorsan áttértek a mozlim hitre. Ezzel alakult ki a mai hármas vallási tagozódás: katolikus, ortodox, muzulmán.
A balkáni régióban kitörő lázadásoknak is a valláskülönbség volt az oka. Az elégedetlenkedő ortodoxokat véres megtorlásokkal „nyugtatták le”. A kevés számú boszniai katolikusnak szintén voltak hasonló esetei. Az igazi feszültségek ekkoriban kezdtek megjelenni. Valójában egy etnikum lakta ekkor a horvát–szerb–bosnyák és montenegrói régiót. (Természetesen a bolgárokat, görögöket és albánokat kivéve.) Sem komoly nyelvi, sem kulturális különbség nem volt közöttük. Egy dolgot kivéve, és ez a vallásuk. Legélesebben Bosznia-Hercegovinában volt ez látható.
Az albánok a török hódítással együtt lettek muzulmánok. Végig a leghűségesebb és legkegyetlenebb harcosai voltak az oszmán birodalomnak. A szultán sokszor vetette be őket a helyi konfliktusokban, mert biztos volt abban, hogy az utolsó pillanatig küzdenek majd. Ezért cserébe viszonylagos önállóságot is élveztek. Kevésbé ismert azonban, hogy léteznek ortodox és katolikus vallású albánok is, igaz, hogy kisebbségben, de többségük pont a válság által érintett területen lakik – pontosabban fogalmazva, lakott.
Európa közbelép
A mostani események a kilencvenes évek elejére nyúlnak vissza. A horvátok kinyilvánították függetlenségüket. Az akkorra már jórészt nemzeti alapon történő politizálás mögött megbújtak a vallási érzések is. A független horvát kormány erősen konzervatív beállítottságú volt, mely a hagyományosan katolikus horvát nacionalizmus előtérbe kerülését jelentette. Mivel a horvátok mindig vágytak a vezető szerepre, ezért elszakadásuk elkerülhetetlenné vált. Az úgynevezett Jugoszláv Néphadsereg ekkor szinte teljesen szerb befolyás alatt állt, így a fegyverek nagy része az ő kezükben volt. Európa, élén Németországgal – Helmuth Kohl és Hans-Dietrich Genscher vezetésével – közvetíteni szándékozott. A hagyomány és a vallás a horvátokhoz kötötte őket. A világon elsőként ismerték el a magát függetlennek nyilvánító Horvátországot.
Ekkor a szerbek szemszögéből nézve rossz emlékek bukkantak fel a múltból. Annak idején az Osztrák–Magyar Monarchia (OMM) volt az első, amely a szerb államiság esküdt ellenségévé vált. Az OMM éppen a szerb érdekek ellensúlyozása érdekében kebelezte be Bosznia-Hercegovinát. Emlékezetes, hogy ennek eredménye lett az a politikai gyilkosság, mely miatt végül kirobbant az első világháború. A horvátok ugyan szintén szerették volna megszerezni a területet, de már az is vigasztalta őket, hogy nem szerb kézre került, és így is az OMM-n belül maradt. A második világégés alatt ismét német területekről érkezett az igény: meg kell szüntetni az önálló szerb, és ezzel együtt a délszláv államot. Egyben vallási érdekek is mozgatták a szálakat. Az így német támogatással kreált usztasa hatalomtól rengeteg ortodox szenvedett.
Vallás és föld
Szlovénia nem véletlenül maradt ki a vérengzésekből: ha területi sérelmeit orvosolni akarta volna, a sokkal nagyobb Olaszországgal kellett volna szembenéznie. Nem tette. A többi tagállam viszont gazdasági problémákkal birkózott. Tito rendszere azért tudott viszonylag jól működni, mert a horvát származású, de meggyőződéses kommunista népvezér ügyesen elégítette ki a különböző délszláv nemzetek igényeit. Ehhez viszonylagos anyagi jólét és gazdagodás is társult, e kettő együttes hatása volt az ideiglenes béke. A kilencvenes évek elejére azonban a Tito alatti jólétnek kezdett nyoma veszni.
A vallási nacionalizmussal átitatott kormányok természetesen elsőként a történelmi igazságtalanságok helyrehozatalába fogtak, ettől várták a gazdasági helyzet jobbra fordulását. Vallás, vér és föld lett a horvát, szerb és bosnyák politikusok jelszava. Az uszító propaganda ugyanazon a nyelven hangzott el a katolikus, az ortodox és a mozlim vezetők szájából. A vallási nacionalizmus célpontja a történelemben nem először Bosznia-Hercegovina lett. A vallási ütközőzónának bizonyuló területen elkezdődött az emberek „beoltása”.
A szerbek és horvátok etnikai tisztogatása valójában a vallásilag egynemű területek kialakítását szolgálta az etnikailag azonos emberek között. Hiába volt a közös múlt, hiába értették meg egymást tolmács nélkül is. Az embereket vallási területen fanatizálták, és ez volt az igazi eszköz a politikusok kezében. A különböző etnikumú szabadcsapatok vezetői a helyi vallási vezetők „felkentjei” lettek – papok és pópák egyaránt felszentelték a „szent ügyért” harcba indulókat. Egy terület „megtisztítása” vallási sikerként is el lett könyvelve. A győztes felszabadítók első tette a másik vallás isteneinek szolgáló helyek lerombolása volt – templomok, mecsetek, kegyhelyek és temetők tűntek el teljesen. Bizonyíthatóvá vált, hogy melyik nemzet istene az erősebb. Sokszor járta be ilyen eseményekről tudósító képsor a világot. Ez alól egyik fél sem volt kivétel. Mondhatjuk, hogy hihetetlen barbarizmus, mert igazából az. A vegyes lakosságú városokban együtt élő emberek élete gyökeresen megváltozott. Szarajevó, Mosztár és a többi hely, ahol ma a vallási hovatartozás mentén állnak a határok. Szerb ortodox negyed, horvát katolikus rész és bosnyák muzulmán kerület. Bosznia-Hercegovina felosztása is e vonalak mentén történt meg.
A horvátok felfegyverzése egyik pillanatról a másikra történt. A Tudjman vezette „gyengébb fél” fegyverbeszerzéseit, természetesen az „esélyegyenlőség” jegyében, nem vette tudomásul a külvilág. Az európai fegyverkereskedés újra beindult. Az akkori magyar kormány elhíresült kalasnyikov-botránya is ebbe a körbe tartozott. Az Antall-kormány római katolikus konzervativizmusa a horvát felet találta elesettebbnek, annak ellenére, hogy a Szerbiához tartozó Vajdaságban élt a magyar kisebbség túlnyomó része. Itt is tettenérhető, hogy a történelmi hagyomány erősebb volt a józan külpolitikánál. Ráadásként az akkori magyar sajtó gyakran hangoztatta a vallási sérelmeket, például az eszéki templom lerombolásával mutatták be a „szerb barbárok” tetteit. A teljes embargó alatt álló Jugoszlávia csak az orosz segítségben reménykedhetett. Önkéntes légiósok érkeztek is a nagy szláv testvértől, de a fegyvereket a volt nagy-jugoszláv néphadsereg arzenáljából pótolták. A bosnyákoknál a „próféta” nevében történt a védekezés. Megsegítésükre a mohamedán világ fegyvereket és légiósokat küldött.
Egy nemzet, egy vallás?
Az egy nemzet, egy vallás elvét bizonyítja, hogy a horvát vagy szerb nemzeti hősöket első hely illeti meg a vallási rendezvényeken. Kiadatásuk esetén – lásd Horvátországot, ahol az elmúlt időben több nemzeti engedetlenségi mozgalom is kitört ennek kapcsán – derül ki, hogy valójában véres kezű gyilkosok. A koszovói albánoknál is elkezdődött a „mártírok és hősök” felkutatása, a reakciók egyelőre ott még kiszámíthatatlanok.
Miért fontos az azonos származású emberek között vallási szempontból különbséget tenni? Jó kérdés. A szekularizált Nyugattal ellentétben itt ez napról napra fontosabb lett. Talán erről feledkezett el az európai közösség. A háborúkat és üldöztetéseket megért emberek között is ezen az alapon válogattak – tegyük hozzá, hogy ehhez akarva-akaratlanul a beavatkozó nagyhatalmak is hozzájárultak. Egy falu megszállásakor a betörő katonák vallása határozta meg, kinek kell mennie, és ki maradhat. A felégetett házak tulajdonosai és a meggyalázott emberek között csak ebben volt különbség. Az elmúlt évszázad is csak száz évig tartott, ez nem volt elég a feltépett sebek begyógyulásához.
Egy kicsit sarkítva: a horvátok szerint aki nem katolikus, az nem horvát, a szerbek szerint pedig egy igazi szerb csak ortodox lehet. Többször is lehet hallani a helyi vallási vezetőktől: aki elhagyja a hitét, az már a nemzetnek sem tagja többé. Egy nemzet, egy vallás. Azaz itt nem az azonos etnikai származás határozza meg a nemzet létét, hanem az azonos vallás.
A szerb ortodox egyház a többi ortodox egyházhoz hasonlóan úgynevezett autokefál egyház. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti egyház független, és nem alárendeltje valamilyen nagy, központi hierarchiának, vagy egy másik nemzeti egyháznak, hanem egymás mellett, az egyetemes egyház egyenlő és független tagjaiként működnek. A bolgárra és a görögre is ez igaz. Így ezek a nemzeti egyházak egy ország területén belül szeretnék látni híveiket. A háborúkban elszenvedett területi veszteséget egyben hitéleti veszteségként élik meg. Ebben a közegben a katolikusokra és mozlimokra is igaz ez.
Koszovó
A kommunistának nevezett Milosevics sem a hagyományos „vörös” demagógiával szerzett magának híveket. Nem véletlenül köthető sikere Koszovóhoz és a vidéki területekhez. A szerb pátriárka többször az állami fogadások és rendezvények részese lett. A vallási ünnepek újra nagyobb hangsúlyt kezdtek kapni. Milosevics természetesen gyakran részt vett az ilyen eseményeken. Az emberek csak azt látták, hogy az egyház is mellette áll, a szerbek érdekét kívánja, csak jó ember lehet. Ráadásul Koszovóban is rendet akart tenni. A szinte teljesen mozlim vallású albánok terjeszkedése ugyanis igen bántotta az egyház szemét. A szerb lakosság egy jelentős része is sértve érezte magát. Nem tartották igazságosnak, hogy csak a szerbeket bünteti a Nyugat. Miért ne lehetne végre egy nagy Szerbia? – kérdezték.
Mivel az albánok sem érezték igazságosnak az európai nagyhatalmak által megrajzolt határokat, így náluk sem aludt ki teljesen a nagy Albánia iránti vágy. Ez a vallási és nemzeti történelmen alapuló eszme került összeütközésbe a nagy Szerbia eszméjével. Mindkét oldal a maga módján kezdte eszméjét megvalósítani.
Sikerült végül ebbe a helyi konfliktusba olyan hatalmakat is belerángatni, mint az Amerikai Egyesült Államok. Az USA, mely hagyományosan nemigen szokta az iszlám nacionalizmust támogatni, most mégis sikeresen adott védelmet egy ilyen mozgalomnak. Közben a területen iszlám ébredésnek lehetünk a szemtanúi. Az egész Balkánon, Bulgáriában, Macedóniában, Albániában és Boszniában sorra épülnek a mecsetek. Az igen szegény sorban élő, tehetséges gyerekek iráni ösztöndíjakkal válnak a próféta hű tanítványaivá. Szintén a mozlim világ tagjai támogatják a fegyverbeszerzéseket is. Oszama bin Laden neve sem ismeretlen az albán gerillák között, aki hírhedt terroristaként a „szent ügy” egyik legfőbb támogatója. Az albánok által tudatosan elpusztított vagy megtámadott ortodox kegyhelyek is ezt igazolják. Igaz, a világsajtót inkább a megrongálódott mecsetek és dzsámik képe járta be.
A koszovói válság idején tanúsított görög hozzáállás a vallási összetartást is szimbolizálja. A görögök kategorikusan ellenezték a NATO-beavatkozását, annak ellenére, hogy ők maguk is NATO-tagok. A bombázások alatt az oroszokon kívül csak ők álltak napi kapcsolatban a belgrádi vezetéssel. Az oroszok szintén egy vallási eszme alapján tartottak fenn szoros kapcsolatokat Belgráddal. A pánszlávizmus és az ortodoxia volt az igazi kapocs. Természetesen közrejátszik, hogy az orosz nagypolitika a saját befolyását szerette volna megőrizni a Balkánon, de ez nem nélkülözte a vallási felhangot sem.
Puskaporos hordó
Mára a NATO-n belül sincs egységes vélemény a helyi konfliktusokkal kapcsolatban. Az USA tartózkodása több mint feltűnő, és európai szövetségeseik sem túl optimisták. A világsajtó – és vele a magyar is – igyekszik egy kicsit más képet mutatni, de eddig az események sok mindenben kényszeríttették őket viszonylagos korrekciókra. A sajtó ugyan hatalom, de az eseményeket mégsem ő irányítja. Talán ezért is felemás az a kép, ami az emberekben megmarad a balkáni helyzettel kapcsolatban.
Magyarországon is igaz ez, ahonnan talán még torzabb a látvány. Legyen példa erre egy nem régen történt esemény. A Franjo Tudjman vezette Horvátország szinte teljesen el volt szigetelve a nemzetközi politika részéről. Nem véletlen, hiszen az antiszemita és soviniszta kormányzási metódust sehol sem tolerálták a világon. Nyugati politikai vezetők csak azért mentek Zágrábba, hogy jobb belátásra bírják Tudjmant. Nem sikerült. Temetésén külföldi vezetők nem vettek részt, a magyar miniszterelnök volt az egyik kivétel. A magyar sajtóban azonban egy mintaállam jelent meg, amellyel jó gazdasági és politikai kapcsolatokra van szükségünk, hogy a Nyugat elfogadjon bennünket. Még véletlenül sem mutatkozik ilyen törekvés a más vallású szerbekhez való közeledésre.
Aki eddig a balkáni hordóhoz nyúlt, mindig megállapíthatta, hogy valóban robbanóanyaggal van feltöltve.