Góg és Magóg fiai

Kevesen tudják, hogy a cionista evangéliumi keresztények és a történelmi egyházak anticionista csoportjai közötti feszültség hátterében – ami a mai Magyarországon a Jobbik és a Hit Gyülekezete közötti heves konfliktus mögött is meghúzódik – komoly és régi teológiai, eszkatológiai elméletek ellentéte, bibliaértelmezési viták is állnak.

A történelmi egyházakban hosszú évszázadokon át – a 4. századtól mindmáig – Jézus és az apostolok jövőre vonatkozó előrejelzéseinek, valamint a Jelenések könyvének az az értelmezése (posztmillennizmus) uralkodott a hivatalos teológiában, amely szerint Jézus Krisztus második eljövetele már megtörtént valamiféle szellemi értelemben, ezért már elkezdődött a messiási uralom (ezeréves királyság), amelynek idejében jelenleg élünk. Többek között ez a teológia támasztotta alá az egyház összefonódását az államhatalommal, mi több, rátelepedését arra, ami először a katolicizmus jellemzőjévé vált, de később a lutheránus (evangélikus) és kálvinista (református) egyház sem számolta fel ezt a gyakorlatot nemzeti egyházaiban (például a skandináv evangélikus országokban máig államegyház van). Hiszen ha már elérkezett a messiási királyság a földre, akkor a keresztény egyháznak – mint „Krisztus testének”, amelyben Jézus szellemileg él a földön – uralkodnia kell az államhatalom működése fölött.

Az államegyháziság e teológiája szorosan összefonódik két másik, bibliailag téves elmélettel: a helyettesítési teológiával és az allegorizmussal. A bibliai próféciák értelmében ugyanis a messiási kor szorosan összefügg Izraelnek mint Isten kiválasztott népének erkölcsi, szellemi, nemzeti, állami helyreállításával. Az egyik nem valósulhat meg a másik nélkül. Ezért ameddig a zsidó nép szétszóratásban, hazátlanul, bűnösen és szenvedve bolyong a földön, semmiképpen nem beszélhetünk a messiási kor beköszöntéről. Ahhoz, hogy a keresztény teológusok azt állíthassák, hogy az egyház államhatalmi tényezővé válásával elérkezett Jézus királysága a földön, ezeket a próféciákat éppúgy meg kellett tagadniuk, mint Izrael helyreállításának reménységét. A helyettesítési teológia szerint Isten végleg elvetette népét, Izraelt; az allegorizmus szerint pedig a helyreállítással kapcsolatos próféciákat nem szabad szó szerint venni, hanem átvitt értelemben valamennyit az egyházra kell vonatkoztatni, átértelmezni. Így a helyettesítési teológia, az allegorizmus és az államegyházi felfogás kéz a kézben jártak/járnak, mivel csak egymás segítségével tudják fenntartani érvényességük látszatát. Természetesen mindegyik szoros szövetséget ápol a teológiai antijudaizmussal, antinomizmussal és antiszemitizmussal is (a fogalmak pontos jelentését lásd keretes írásainkban).

Így Izrael népétől a politikailag is erősen motivált történelmi kereszténység végérvényesen elvitatta majdani hazatalálásának és helyreállításának alapvető, biblikus reménységét. Ezzel feloldhatatlan ellentét keletkezett a továbbra is ebben reménykedő judaizmus és e reménységet tőle megtagadó kereszténység között. Ez az ellentét azonban nem a Bibliában gyökerezik. Naivak lennénk, ha azt gondolnánk, hogy az eszmék pusztán elméleti igazságuk alapján válnak uralkodóvá, vagy enyésznek el. A fentebb röviden ismertetett felfogások évezredes bebetonozódása a kereszténységbe és a nyugati emberiségbe kőkemény politikai érdekeknek volt köszönhető: az egyházi hierarchia állam feletti uralmát segített biztosítani.

Első lépés az államegyház felé. Nagy Konstan­tin császár

A posztmillennista teológiának az idők során két változata alakult ki. Az első Jézus szellemi visszajövetelét a Szentlélek pünkösdi elérkezésével azonosította, így az ezeréves messiási királyság kezdetét i. sz. 32-től számította. Ez a nézet azokon a jézusi és apostoli mondatokon alapult, amelyek mintha azt sugallták volna, hogy Jézus visszajövetele a földre még az ő nemzedékében megtörténik (például Mt 16:28, Mt 24:34, Jn 21:22–23, 1Thesz 4:15). Mivel Jézus fizikai értelemben nyilvánvalóan nem érkezett vissza, szellemi értelemben vették eljövetelét, ami a Szentlélek által történt meg, és mintegy a hívőkben mint „Krisztus testében” testesül meg.

Később ez a nézet összefonódott azzal a felfogással is, amely szerint az úrvacsorai kenyérben és borban Jézus testi értelemben is teljességgel jelen van (transzszubsztanciáció), így tehát fizikailag is visszaérkezett a földre, és a hívőkben él: „parúzia az eucharisztiában”.

Az államegyház fő ideológusa. Szent Ágoston (Botticelli)

A posztmillennizmus ezen irányzata e szellemi értelemben az egyház „testében” már visszatért Jézust azonosítja a Jelenések könyvének 19. fejezetében leírt fehér lovassal, akinek nevét senki sem tudja, csak ő maga, illetve akinek a neve Isten Igéje, s aki az ezeréves királyság előtt jön el, legyőzve az Antikrisztust. Ennek megfelelően a Jelenések könyvének megelőző részeiben leírt eseményeket egy allegorista magyarázat segítségével a pogány, császári Rómára (és az ószövetségi zsidóságra) értelmezi, és a múltba, illetve az 1. századba helyezi (a 12–19. fejezetben leírt antikrisztusi birodalmat a Domitianus-féle keresztényüldözésekkel azonosítja); a kereszténység jele-nét és jövőjét pedig a 20. fejezetben leírt messiási királysággal és a földre leszálló, mennyei Jeruzsálem képével azonosítja (preterista értelmezés).

A Diocletianus-féle keresztényüldözés (Jan Luyken rézmetszete)

Azok, akik ebben az értelmezésben hittek, de az ezeréves időtartamot szó szerint vették, a 11. században értelemszerűen már a világvégét várták. Így lehet csak igazán megérteni a középkori világvégevárás eszmei hátterét. Ezért értékelték a nagy pestisjárványokat, az üstökösöket, a társadalmi romlást stb. a közelgő vég jeleinek.

Amikor azonban a várt világvége nem érkezett el a 11. században, a posztmillennizmus másik – már korábban is létező –, szintén preterista felfogása került előtérbe. Eszerint a messiási királyság ezer évének kezdetét nem a Szentlélek 1. századi elér-kezésétől kell számítani, hanem akkortól, amikor a kereszténység legyőzte a pogány Római Birodalmat, és annak államszervezete fölé emelkedett, vagyis a 4. századtól. E nézet szerint a 12–19. fejezetekben leírt antikrisztusi birodalom nem a Domitianus-, hanem a Diocletianus-féle keresztényüldözésekkel azonosítandó, a 19. fejezetben szellemi értelemben visszaérkező Krisztus pedig a konstantini–theodosiusi fordulattal, amelynek során az egyház két lépésben a Római Birodalom államvallásává lett. Ezért az ezeréves királyság, és egyúttal a világvége a 14. században vált újra aktuálissá, így az eszkatológiai várakozás újabb háromszáz évvel eltolódott, és immáron a reneszánsz nagy ihletőjévé vált.

Félelem az Apokalipszis könyvétől. Luther bibliafordítása

A 11. és 14. század között még 1260 környékét jellemezte erősen apokaliptikus hangulat, mivel Joachim de Floris szerzetes a 12. században, az előző nagy csalódást követően érdekes új elmélettel állt elő. Eszerint az emberiség történelme a Szentháromság három személye szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek korszakára tagolódik fel.

Luther

Az Atya korszaka az Ószövetség volt, a Fiú korszaka az egyháztörténelem eddigi ideje, de a közeljövőben elérkezik a Szentlélek kora, amelyben az eddigi merev, hierarchikus egyházi hatalmi rend felbomlik, és egy újfajta kereszténység, a Szentlélek által szabadságban vezetett hívők közössége jelenik meg. Ennek időpontját – a Jelenések könyvében jelzett 1260 napot ugyanennyi évnek számítva – 1260-ra helyezte (amit ő maga már nem ért meg). Mivel nem hirdetett semmiféle lázadást a fennálló egyházi hatalmi rend ellen – bár annak küszöbönálló megsemmisülését tanította –, így művei eleinte szabadon terjedhettek futótűzként Európa kolostoraiban és egyetemein, 1268-tól azonban betiltotta őket a római katolikus egyház. De addigra késő volt: bízvást kijelenthetjük ugyanis, hogy a lelkiismeret és a Szellem szabadságának korát meghirdető Joachim de Floris nélkül sem reformáció, sem felvilágosodás nem lett volna Európában. Egyúttal e példán is remekül látható, hogy a különböző eszkatológiai értelmezések nélkül a nyugati emberiség történelme egyáltalán nem úgy alakult volna, ahogy alakult – és ez bizonyára ma is így van.

Amikor aztán sem 1260-ban, sem a 14. század végére, a konstantini–theodosiusi fordulat ezredik évfordulójára nem jött el a világvége, a középkori kereszténység uralkodó apokalipszis-értelmezése, a posztmillennizmus recsegve-ropogva összeomlott, óriási teológiai krízist és mély csalódottságot okozva egész Európában. A különböző társadalmi változások mellett ez volt a legfőbb oka a reformáció és a felvilágosodás áttörésének is. Egyfelől sokan az egész Bibliában való csalódásként élték meg a világvége elmaradását; míg mások alapjaitól kezdték felülvizsgálni a korábbi teológiai elméleteket, hogy Bibliába vetett hitüket megőrizhessék, miközben a hibás emberi értelmezésektől igyekeztek megszabadulni. Ennek során két fő irányba indult el a végidők értelmezése. Az egyik – kézenfekvő – megoldási kísérlet szerint az ezeréves időmegjelölést nem kell szó szerint venni. Eszerint minden úgy áll, ahogy eddig gondoltuk, a kereszténység igenis a megvalósult messiási uralom, csakhogy nem ezer évig tart, hanem ez szintén csak egy jelképes szám, ami meghatározatlanul hosszú időt jelent (amillennizmus). Ennek a magyarázatnak a követői a Jelenések könyvének historista és idealista értelmezését helyezték előtérbe, köztük maga Luther is, aki bibliafordításának első kiadásában a hozzá írt előszavában e könyvet – Jakab leveléhez hasonlóan – mélyen leszólja, inkább kártékonynak, semmint hasznosnak tartja, és csak a megszokás miatt őrzi meg Bibliájában, mert egyébként elutasítja kanonikus tekintélyét. A későbbi kiadás előszavában ezt felülbírálva mégis „megengedi”, hogy lehet valami haszna ennek a könyvnek, de kizárólag az általa megadott idealista értelmezés keretein belül.

A lyoni Iraeneus szobra a koppenhágai Frederik templomon

Ez szoros összefüggésben áll azzal is, hogy Luther – majd Kálvin – ragaszkodnak az egyház állam feletti uralmához, csak az „internacionalista” katolikus koncepció helyett – amely szerint a Rómában központosított, birodalomszerű egyház uralkodik minden nemzet felett – ők egymástól független nemzeti államegyházakban gondolkodtak. Bár a nagy reformátorok meghirdették az értelmezési hagyomány teljes revízióját a puszta Íráshoz (sola Scriptura) való visszatérés jelszavával, ők maguk mégis meghátráltak Ágoston tekintélye előtt, aki a helyettesítési teológia, az allegorézis és az államegyház-teológia nagy bebetonozója volt, és nem merték lebontani a tradíciónak ezt az emeletét. Így a három legnagyobb európai keresztény „történelmi egyház” továbbra is megmaradt – vagy igyekezett megmaradni – államegyháznak, valamint a helyettesítési teológia, a jövőre vonatkozó próféciák allegorista értelmezése és az antijudaizmus kérlelhetetlen híveinek. Ezekben az egyházakban az egyszerű hívőknek mindmáig mondogatják néha a papok, lelkészek, hogy a Jelenések könyvét óvatosan olvassák, mert az annyira homályos, hogy senki sem tudja helyesen értelmezni, és veszélyes lehet a szellemi életükre nézve.

A másik kiút azokban a protestáns közösségekben került előtérbe, amelyek célként kitűzték, hogy alapjaitól felülvizsgálják az eszkatológiai elméleteket, hogy a Bibliába vetett hitüket tisztán megőrizhessék. Ennek során számos teológus foglalkozott az első három évszázad keresztény egyházatyáinak írásaival, akik szembetűnően más eszkatológiát vallottak, mint a 4. századi fordulat utáni teológusok. Iraeneus például, aki még olvashatta Papiasz azóta – egyes történészek szerint nem véletlenül – elveszett könyvét, amelyet közvetlenül János apostol szóbeli tanítására vezetett vissza, a végidők olyan programját, és a Jelenések könyvének olyan értelmezését tárja elénk, amely szerint az antikrisztusi kor még nem érkezett el, Jézus még nem jött vissza – se testi, se szellemi értelemben –, és az ezeréves királyság még egyáltalán nem kezdődött el. E protestáns teológuskörök (legfontosabb közülük talán a Próféciákat Kutatók Társasága) végül alapos munkával a Jelenések könyvének egy teljesen más, ősi-új értelmezését tárják fel. E szerint időnk jelenleg még csak a 2–3. fejezet magasságában jár; a 4–19. fejezet mindössze hétévnyi súlyos, globális megpróbáltatást ír le, amely még előttünk áll; a Messiás 19. fejezetben leírt visszajövetele nem szellemi, hanem fizikai értelemben is valóságos lesz; csak ez után kezdődik majd el az ezeréves királyság.

Ebből azonban további nagyon súlyos teológiai következmények is fakadnak. Először is: ebben az esetben az egyház nem jogosult az államhatalom feletti kontrollra, azaz nem foglalhatja el a Messiás pozícióját, csupán hirdetheti annak majdani hatalmát az embereknek. Ennek az új szemléletnek oroszlánrésze volt az amerikai alkotmányozási folyamatban (ennek során mintegy 70 százalékban a Bibliát idézték), amely végül kemény csata után e protestáns elv alapján kimondta az egyház és állam elválasztását, a lelkiismereti és a vallásszabadság alapjogait, létrehozva ezzel a modern demokrácia és a szabadság alapjait, példává válva az európai demokratikus átalakulás számára mind a mai napig.

Másodszor: ebben az esetben a helyettesítési teológia sem igaz, vagyis az Izrael nemzeti helyreállítását előrejelző próféciáknak szó szerint be kell teljesedniük a jövőben, mivel ezek értelmében a messiási királyság centruma – horribile dictu – a saját hazájában élő Izrael lesz! Ekkor kezdődik el protestáns körökben a keresztény cionizmus kialakulása (már az 1600-as évektől!), amely a Biblia beteljesedésének és Isten országa eljövetelének érdekében tudatosan segíti és ösztönzi a zsidóság visszatelepülését a Szentföldre. Ezzel párhuzamosan az allegorizmus, a teológiai antijudaizmus, az ebből fakadó antiszemitizmus és antinomizmus is fokozatosan kritika alá vonódik az evangéliumi egyházakban.

A mai magyarországi politikai és szellemi események megértéséhez is nélkülözhetetlenül fontos tudni, hogy a szélsőjobboldal (például a Jobbik) vallásos elemei mögött a hagyományos történelmi keresztény eszkatológiai koncepciók és képviselőik is ott állnak. A cionizmus azért szitokszó köreikben, és azért indukál megmagyarázhatatlanul heves gyűlöletet, mert hitük szempontjából is az egyik legsúlyosabb eretnekségnek látják. Ha valaki úgy gondolja, hogy egyháza mint az igazság letéteményese joggal venné magához a politikai hatalmat az állam fölött, vagy legalábbis telepedne rá arra, hiszen már a messiási királyságban élünk, így az ellen legfeljebb Góg és Magóg esztelen fiai merhetnek fellázadni, akiket mennyből alászálló tűz pusztít el pillanatok alatt a világ végén, annak számára Izrael nemzeti helyreállítása elfogadhatatlan. (Egyedül innen lehet egyébként igazán megérteni a Bibliát minden évben egyszer elolvasó református, ám egyszersmind felvilágosodás- és demokráciapárti Ady Endre identitásproblémáját, melyet „Góg és Magóg fia vagyok én” kezdetű versében megfogalmaz, önmagát a messiási királyság végén fellázadók közé sorolva.) E teológia hithű fenntartói, akár katolikusok, akár reformátusok, továbbra is úgy gondolják, hogy a helyes állammodell szerint az egyháznak kell uralkodnia az állam fölött, így ebből fakadóan a demokrácia alapelvei hibásak; hogy Izrael nemzeti helyreállása teológiai képtelenség és így Isten országa elleni frontális támadás; hogy minden erre irányuló zsidó vagy keresztény törekvés egyenesen az antikrisztus szellemének befolyása alatt áll, és súlyosan téved; hogy a zsidó népnek, legalábbis mint népnek el kell tűnnie a történelem színpadáról. Mindez némi vallási fanatizmussal vegyítve, amely nem képes önmagáról a tévedés lehetőségét feltételezni, és igazának e biztos tudatában úgy érzi, félreteheti a másik ember tiszteletét és szeretetét, vezet az európai vallásos fasizmusnak/nácizmusnak e szekularizált átlagember számára érthetetlenül szenvedélyes antiszemita és anticionista harcához.

A végidők eszméi pro és kontra továbbra is ott dolgoznak a nyugati civilizáció jövőjének alakításában.

A Jobbik anticionista üzenete és a Neonáci Ellenes Mozgalom tüntetése

Ha valóban a középkor lett volna Isten földi országának megvalósulása, akkor azokkal az európaiakkal kellene egyetértenünk, akik nem kérnek többé a Bibliából. Ha viszont Isten országának eljövetele még előttünk áll, akkor a történelmi kereszténység eszkatológiája teljes revízióra szorul.